Harry még másnap is teljesen össze volt zavarodva. Ösztönei továbbra is azt súgták, hogy megbízhat Demona Malfoyban, mert a tanárnő nem áll Voldemort mellett és nem fog segíteni annak a szörnyetegnek. Másrészt furcsállta, hogy a nő szemmel láthatólag nem gyűlöli Voldemortot és nem is fél tőle. Bizonyos fokig persze óvatos volt vele szemben, de igazából sem félelem, sem nyugtalanság nem érződött ki a viselkedéséből, amikor róla beszélt. Harry még soha, senkivel sem találkozott, akire ilyen kevés hatással lett volna Voldemort személye. Még Dumbledore is hajlamos volt elkomorodni, ha szóba került.
Beszélgetésük óta a rejtélyes nő csak még rejtélyesebbnek tűnt Harry szemében, és úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel róla. Persze Ron vagy Hermione nem volt alkalmas erre. Ők megint csak azt mondanák, hogy biztos Tudjukki embere, és Harry azonnal fusson Dumbledore-hoz beszámolni arról, amit megtudott.
Harrynek viszont esze ágában sem volt az igazgatóhoz menni. Úgy érezte, Dumbledore tökéletesen tisztában van vele, kivel szokott beszélgetni Demona Malfoy. Épp ezért mondta év elején azt, bár megbízik a tanárnőben, mégsem tartoznak rá a Rend ügyei, és a nő bizonyos "családi kötelezettségei" miatt kifejezetten káros lenne, ha ezekkel kapcsolatos információkhoz jutna. Bizonyára az sem véletlen, hogy Dumbledore tartja tőle a távolságot, és nem beszélget vele még Harry különóráiról vagy előmeneteléről sem.
Meg aztán ... Harry szemében Dumbledore egy ideje már nem az a legyőzhetetlennek és tévedhetetlennek hitt személy volt, akit annyira csodált a Roxfortban töltött első pár évében, s bár Harry bizonyos fokig képes volt megérteni az igazgató tavalyi, vele szemben tanúsított viselkedését, mégsem tudta teljesen megbocsátani. Nem, Harrynek nem volt kedve beszélni vele.
Az egyetlen szóba jöhető személy Piton volt, akivel délután úgyis találkozni fog. A professzor rengeteg időt töltött az unokatestvérével, és jól ismerte a nőt, Harrynek pedig meggyőződése volt, hogy tőle választ fog kapni a kérdéseire. Nem pusztán abban volt biztos, hogy Piton ismeri ezeket a válaszokat, hanem abban is, hogy meg fogja azokat osztani vele. Ugyanis a férfi az utóbbi időben tényleg rendkívül segítőkészen viszonyult hozzá. Nemcsak odafigyelt rá, törődött vele, hanem komolyan is vette őt.
Igen, Pitonban megbízott annyira, hogy megossza vele a gondjait, és alig várta már, hogy a bájital szertárban lehessen. Emiatt aztán a délelőtti órákon csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott odafigyelni, de végül sikerült túlélnie a napot pontlevonás nélkül.
Amikor azonban végre beléphetett a szertárba, Pitont nem találta ott. Csodálkozott is rajta, hogy egyáltalán kinyílt neki az ajtó, amit a tanár gondosan le szokott zárni. Egy darabig csak ácsorgott, de aztán úgy gondolta, nekilát az aznapi teendőinek. Odasétált hát Piton órarendjéhez, gondosan áttanulmányozta, és elkezdte megtölteni a tárolószekrényeket a holnapi órákhoz.
Már csaknem végzett, amikor megjött Piton, de az arcát megpillantva Harrybe belefagyott a mondani- és kérdeznivaló. Piton arca többnyire sápadtnak látszott, de most még feltűnőbb volt, mint máskor, milyen fehér a bőre, és a hangja is csak rekedt suttogás volt, amikor Harry köszönését egy biccentéssel fogadva odaintett a fiúnak:
- Folytasd csak!
Aztán leroskadt az asztala melletti székbe, és egy percig kábán meredt a lába  elé. Végül erőt vett magán, és matatni kezdett a fiolái és növényei között, de Harry érezte, hogy igazából nem tudja, mit csinál.
A fiú visszatért a munkájához, de időnként aggódva fel-felpillantott a tanárra. Piton mozdulatai lassan határozottabbakká váltak, de még mindig nem volt a régi önmaga. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy levert egy tégelyt, aminek tartalma, egy kisebb halom piros bogyó szétgurult - pedig Piton sosem vert le vagy ejtett el semmit. S mindennek betetőzéseként lehajolt, hogy összeszedje a terméseket ahelyett, hogy egy varázslattal elintézte volna! Harry kezében épp egy kiürült doboz volt, és egy Invito-val belegyűjtötte a bogyókat, aztán odavitte a felegyenesedő tanárhoz.
- Köszönöm - motyogta Piton elvörösödve, és beleejtette a dobozba a tenyerében lévő adagot. Harry észrevette, hogy a férfi keze enyhén remeg. Most már nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie:
- Mi történt, tanár úr? Valami baj van?
Piton csak állt egy darabig, mint aki harcot folytat magával, hogy visszanyerje hűvös, nyugodt külsejét, aztán mint akinek mindegy már, feladta.
- Kingsley meghalt - felelte olyan hangon, mint aki maga sem hiszi el azt, amit mondott. Aztán visszaroskadt a székébe, és előredőlt. A combjára könyökölve mindkét kezével beletúrt a hajába, és ott is hagyta sápadt ujjait az éjfekete tincsek között.
Harry dermedt állt mellette, és nem tudta, mit mondhatna. Nem ismerte túl jól Kingsley Shackleboltot, de azt tudta róla, hogy nagy tudású varázsló és a Rend oszlopos tagja. Elvesztése pedig valószínűleg még nagyobb tragédia, mint azt ő elképzelni tudja, ha Piton ennyire kikészült tőle.
- Már eltűnt pár napja, és ma került elő a holtteste - Piton halkan beszélt, és továbbra is előredőlt; Harry alig hallotta. - Megkínozták.
Nem mondott többet, de ennyi elég is volt, hogy a fiúban kezdjen összeállni a kép.
- Túl sokat tudott, és fogalmunk sincs, mennyit árult el belőle. Ugye?
Piton felegyenesedett.
- Nagyon is tudjuk, mennyit árult el - rándult meg a szája keserűen.
- Úgy érti ... mindent? - dadogta Harry.
Piton vetett rá egy pillantást. Egy olyan pillantást, ami mélyebb, hidegebb és üresebb volt, mint a végtelen űr.
- Láttam a testét, Potter. Onnan jövök. És megtaláltam a nyomát a Veritaserumnak is a szervezetében.
Harry vett egy sóhajtásnak beillő mély levegőt - és hirtelen nyugalom és határozottság öntötte el. Úgy látszik, a rengeteg légzőgyakorlat hatására már beidegződéssé vált, hogy akkor is elöntse a belső béke és higgadtság, amikor csak véletlenül lélegzett egy mélyebbet a szokásosnál.
Odahúzott egy széket, aztán leült Pitonnal szemben, még csak engedélyt se kért rá.
- Ez most mit jelent? Mármint a Rend szempontjából? - kérdezte, és maga is meglepődött rajta, milyen érett hangon szólt.
Piton egy darabig csak nézett rá hitetlenkedve. Ebben a pillanatban Harry megint borzasztóan hasonlított James Potterre. De nem arra a kölyök Jamesre, akinek mindig csak a csínyeken járt az esze. Hanem arra a férfira, akivé aztán vált: a felelősségteljes aurorra, a gondos férjre, az aggódó apára.
Igen, Perselus Pitonnak voltak ilyen emlékei is James Potterről, noha mindig igyekezett ezeket az emlékeket száműzni a fejéből. Nem tudta olyan tiszta szívvel gyűlölni őt, ha ezek eszébe jutottak. Ráadásul valami homályos irigységfélét keltettek életre benne és sajnálatot. Ő pedig nem szerette ezt az érzést.
De most itt van ez a fiú, James fia, aki annyira hasonlít rá külsejét tekintve, és mégis annyira más, mint az apja volt ilyen idős korában. Persze Harry már nagyon sok mindenen ment keresztül, és az utóbbi hónapokban rendkívül rohamos ütemben fejlődött. Szinte a szeme előtt válik felnőtté, s most nagy szükség is van arra, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Már pedig ezt nem segítheti elő másképp, csak ha maga is elkezd úgy bánni vele, mint egy felnőttel.
Valahol a tudata mélyén tisztában volt ezzel eddig is, hiszen az utóbbi időben ezért nyílt meg önkéntelenül is Harry előtt, ezért beszélgetett vele egyre többször, ezért osztott meg a fiúval olyan információkat, amiket valójában nem rá tartozónak ítélt volna. De most történt meg először, hogy meg is fogalmazta magában mindezt.
Harry persze nem látott bele a férfi gondolataiba. Ő csak annyit vett észre, hogy Piton
pislog egyet, megrázza a fejét, aztán újra azzá a régi, határozott bájitaltan tanárrá válik, aki mindig is volt. Mint aki nem akar lemaradni Harry mögött megfontoltság és hidegfejűség tekintetében.
- Hogy mit jelent mindez? - szólalt meg egy idő után. - Új főhadiszállást. Bizonyos Rend-tagok elvesztették az inkognitójukat, és ezentúl tudniuk kell, hogy célpontokká váltak. Néhány jelszó megváltozik, néhány búvóhely veszélyessé vált, és újakat kell kialakítanunk. Az igazgató úr már dolgozik ezen.
- Miért kell új főhadiszállás?
- Mert már napok óta tudhat a Nagyúr olyan Rend-tagokról, akiket aztán követhettek az emberei a Grimmauld térig. S mivel ott eltűntek azok, akiket szemmel tartottak, kitalálhatják, hogy azon a környéken kell keresni a főhadiszállást. Márpedig akkor állandó csapdát jelentene számunkra, ha csak a közelébe is mennénk.
- Értem - bólintott Harry. - De nem csak ennyi, ugye? - tette aztán hozzá. Ezek mind súlyos dolgok voltak, amiket Piton mondott, de egyik sem tűnt annyira végzetesnek, hogy így hasson a professzorra.
A férfi nyelt egyet. Láthatóan nehezére esett kimondania a szavakat.
- Rajtam és Dumbledore professzoron kívül senki nem tudja, hogyan szerzem be az információkat. Legalábbis biztosan senki nem tudja. De néhányan sejthetik a Rendből. Kingsley sejthette, és ha így volt ... akár el is mondhatta.
- Vagyis a biztos halálba sétál, ha megint megpróbálkozik ezzel. Tehát ettől kezdve nem tud ... információkat szerezni nekünk. - Harry nem akarta megbántani Pitont a 'kémkedni' kifejezéssel.
De Piton megrázta a fejét.
- Épp az a baj: egyáltalán nem biztos, hogy Kingsley bármit is sejtett vagy elárult erről. Vagyis muszáj megint megpróbálnom ...
Harry most már értette, mi viselte meg ennyire a férfit. Eddig is veszélyes volt, amit csinált, de most nagyságrendekkel komolyabbá vált ez a veszély. Annyival nagyobb lett, hogy Harry szerint ésszerűtlen volt tovább folytatni a kémkedését - és ezt meg is mondta Pitonnak.
De a tanár sóhajtva felállt.
- Teszem, amit tennem kell, Potter. Csak jobb szeretem, ha kiszámíthatóak a dolgok. Eddig tudtam, milyen kockázatot vállalok, és a mostani bizonytalanság ... - elhúzta a száját -, nos, ezt kissé nehezen viselem.
Piton tényleg ki van akadva - futott át Harryn - , ha megosztja velem a gondolatait és érzéseit.
- És neked mi bajod, Potter? - Úgy tűnt, a tanár kezd magához térni, mert pillantása megint olyan kutató volt, ahogy Harry arcába meredt, mint már annyiszor az elmúlt évek során.
- Nekem? - értetlenkedett a fiú. Már ki is ment a fejéből, hogy Demonáról akart vele beszélni.
- Igen. Minerva mondta, hogy ma délelőtt nem nagyon figyeltél az óráján. Ez régebben nem lett volna szokatlan, de mostanában már igen.
Harry sóhajtva megállapította magában, hogy tanárai még mindig nagyobb figyelmet fordítanak rá, mint amennyit ő egészségesnek tart, de azért a lelke mélyén jólesett neki a törődés. McGalagonyé és Pitoné is.
- Malfoy tanárnőn járt az eszem. Tegnap olyanokat mondott ...
Amíg kereste a szavakat, eszébe jutott, talán nem bölcs dolog erről ilyen nyíltan beszélnie. Piton megértette a nyugtalan pillantását, amivel körbenézett.
- Végeztél már a munkáddal?
- Ööö ... majdnem.
- Rendben, fejezd be gyorsan! Aztán majd beszélgetünk. De nem itt.

Piton hálószobájába mentek. Harry soha nem gondolta volna, hogy valaha is beléphet a férfi legbelsőbb szentélyébe, de megtörtént. A szoba persze stílusosan leginkább egy ablaktalan szerzetesi cellára hasonlított. Még kandallója sem volt, és Harry megborzongott a hidegtől, amikor belépett. Csak egy barátságtalan lyuk volt, és arra a gardróbra emlékeztette őt, amit volt alkalma túlságosan is jól megismerni.
Viszont gyorsan és könnyen le lehetett zárni mindenféle hallgatózás ellen. Harry félénken leereszkedett az ágy szélére, Piton pedig lovagló ülésben leült vele szemben egy székre, amit a nappaliból hozott be, és támlájával Harry felé fordított.
- Miket mondott Demona? - szegezte neki a kérdést, és Harry előbb akadozva, aztán egyre folyamatosabban beszámolt a tegnapi beszélgetésükről, és a saját, ezzel kapcsolatos gondolatairól.
- Én ... én egyszerűen nem értem a tanárnőt, miért ilyen? Most ő végül is kinek az oldalán áll? - fejezte végül be.
Piton egy percig elgondolkodva nézett rá, mielőtt válaszolt volna.
- Néha én sem értem őt - sóhajtotta. - Most éppen azt nem értem, miért mondta el mindezt neked?
Megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy hasznodra válna. Sőt, magát teszi ki veszélynek, hisz hiába gondoskodik az ilyen emlékei és gondolatai védelméről, ha a tieiddel nem foglalkozik. Ha - akár véletlenül árulod el, akár erővel szedik ki belőled -, de továbbadod amit mondott, a Nagyúr azonnal bosszút áll Demonán.
- Bár persze ... - folytatta elgondolkodva Piton -, ha van ember Albuson kívül, akinek van esélye szembeszállni vele, az Demona.
- Nekem azt mondta a tanárnő, hogy ő nem lenne képes megölni Vold... őt. - Harry tudta, hogy Piton sem szereti, ha kimondja Voldemort nevét, és az is eszébe jutott, amit Demona mondott ezzel kapcsolatban.
- Nem, persze, hogy nem - sóhajtott Piton, pici mosollyal a szája szögletében. - Ha van valami, amit Demona ... - megtorpant, aztán újrakezdte. - Azt akartam mondani, hogy utál, de nem is igazán ez a jó szó. Inkább csak nem érti, mire jó a harc és az ellenségek, vagy bármi más elpusztítása. Annyira távol áll tőle minden, ami mások legyőzésére irányul, hogy egyáltalán nem volt hajlandó ilyesmivel foglalkozni. Sohasem. Ő képtelen lenne kimondani a halálos átkot, vagy bármelyik másik olyat, amihez kívánni kell a mások szenvedését.
Piton vágott egy félig mosolygós grimaszt.
- Épp ezért alkalmas annyira a te tanításodra, Potter.
Harry kezdte megérteni, miért épp a kartács-ártást választotta számára a tanárnő. Ahhoz nem kellettek azok az erőszakos érzések, amelyekről Piton beszélt.
- Én azért ismerek pár embert, akinek tudnék fájdalmat és szenvedést kívánni - morogta Harry, de maga is tisztában volt vele, valójában nem ez az igazi természete neki sem, s ha néha el is fogja a düh és a bosszúállás vágya, ezek az érzelmek hamar kihunynak benne.
Piton megvonta a vállát.
- Mindenkiben van egy adag agresszió. Még Demonában is. Ha bántják, vagy inkább, ha azt látja, hogy mást bántanak, belőle is ki tud törni, de csak annyira, hogy elhárítsa a támadást.
A professzor szemén látszott, hogy egy emléket lát maga előtt, és megrázkódott, mint akin a hideg futott végig.
- Ilyenkor nagyon félelmetes tud lenni. Mert elszánt. Nehezen veszi rá magát a harcra, de ha megteszi, akkor a végsőkig eltökélt. Nem érdekli, milyen árat kell fizetnie érte, csak tör előre, és olyankor nincs senki, aki megállíthatná. Hihetetlen koncentrációja van, és olyan erős varázslatokat ismer és képes elvégezni, amelyek ellen nemigen van ellenszer.
Piton felpillantott a figyelő Harryre.
- A nagy részét én is ismerem ezeknek a varázslatoknak, sőt, sokkal többet is, és nem is csinálom őket rosszul, de Demona ... az ő varázslatai tökéletesek ilyenkor. Ha ő rád támad valamivel, az eltalál. Húzhatsz fel magad köré akármilyen védőpajzsot, az soha nem lesz olyan erős, hogy át ne menjen rajta Demona átka. Nem tudom, hogy csinálja - rázta a fejét a tanár. - Talán csak az a végtelenül magabiztos fellépése teszi, amitől egyszerűen az ember nem hisz abban, hogy hatásos lehet a saját varázslata - és ezért aztán nem is lesz az.
Harry hajlott rá, hogy elhiggye Piton minden szavát. Ez a leírás tényleg nagyon illett a tanárnőre.
- De a Nagyúr más kérdés - folytatta a professzor. - Demona rémesen komolyan veszi a gyámságot, amit elvállalt Draco fölött. Mindenkinek megvan a maga gyengéje, Demonáé - főleg, amióta meghalt a kisfia - az, hogy nem bírja nézni, ha egy gyereket bántanak vagy kihasználnak. Draco persze már nem kisgyerek, de elég éretlen és önállótlan még ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon a Malfoy vagyonra áhítozó falka ellenében. Viszont Demona sem ért annyira ezekhez a pénzügyi dolgokhoz, meg nem is lehet mindig, mindenütt ott, és segítségre van szüksége, hogy megőrizhesse Draco örökségét a konc után marakodó farkasok elől.
Piton kezével a szék támlájába kapaszkodva hátradőlt, és olyan arccal nézett Harryre, mint aki azt várja a fiútól, hogy magától találja ki a folytatást.
- És Voldemort - kezdte Harry tétován - segít neki, mert azt hiszi, hogy cserébe a tanárnő megtanítja őt démonokat idézni?
- Nem. Vagyis nem egészen. A Nagyúr tudtán kívül segít neki. Pusztán azzal, hogy nem bántja őt, és mint lehetséges későbbi szövetségeséről beszél vele kapcsolatban.
- Vagyis mindenki azt hiszi, hogy a védelme alatt áll.
- Igen. A követői ezért nem bántják őt, akik pedig nem állnak a Sötét Nagyúr oldalán, azok meg miatta nem mernek Demona ellen tenni, mert félnek a Nagyúr haragjától.

Harry kezdte megérteni, miért nem helyezkedik nyíltan szembe Voldemorttal a tanárnő, vagy csak egyszerűen miért nem tér ki előle. Viszont azt még mindig nem értette pontosan, miért nem áll mellé.
Amikor megosztotta ezeket a gondolatait Pitonnal, a tanár felnevetett, mint aki egy képtelenséget hallott.
- Nem, Potter, Demona soha nem állna mellé! Nem csak azért, mert mellette harcolnia kellene, és mint mondtam, ez végtelenül távol áll Demtől.
Megint belemerült egy pillanatra az emlékeibe.
- Te persze nem ismerted őt gyerekkorában, és nem tudhatod, milyen családban nőtt fel. Nem ismereted az anyját, Amaryllis Devont, akinél keményebb nőt még nem hordott a hátán a föld. Aki minden gyerekét arra nevelte és biztatta, hogy küzdjenek meg egymással mindenért: játékért, egy-egy finomabb falatért, külön szobáért - egyszóval tényleg mindenért. A vesztesek pedig gyakran éheztek, rosszabb ruhákban jártak, és rájuk maradtak a háztartási munkák. Az anyjuk mindig azt mondta, hogy a világban ugyanilyen farkas-törvények uralkodnak, ő pedig csak a való életre neveli a gyerekeit, és végtelenül bosszantotta, hogy Demona egyáltalán nem volt hajlandó részt venni ebben a kegyetlen versengésben. Inkább éhezett és takarított, és közben még csak nem is látszott szenvedni ettől. Persze azért szenvedett. Nem igazán a családjától, hanem attól, hogy úgy érezte: nincs is családja.
Piton olyan arcot vágott, mint aki nagyon jól ismeri ezt az utóbbi érzést. Aztán megrázta magát.
- Mindenesetre a gyermekkora megtanította Demet arra, hogy mi az, amit a Nagyúr akar. Egy olyan világot, ahol az erősebb legyőzi a gyengét és szolgaságba süllyeszti. Demona pedig ebben soha nem lesz partner. Ez biztos - jelentette ki eltökélten.
Egy darabig csend telepedett rájuk, amit végül Harry tört meg.
- Különös ember a tanárnő. De valamiért megbízom benne.
Piton megint elmosolyodott.
- Bízhatsz is! Demona néha kegyetlennek tűnik, de mindig megvan a jó oka, hogy az legyen. Például amit Dracoval művelt, az maga a csoda. Ami meg a különcségét illeti ... - a férfi megvonta a vállát. - Ilyennek született. Már akkor is kakukktojásként kirítt a családjából, amikor még csak pár éves volt. Épp ezért van még életben - tette hozzá elkomorodva.
Megint hallgattak egy darabig. Piton mintha újra elmerült volna az emlékeiben, Harry pedig azon törte a fejét, mi ütött a férfiba. Behívta a szobájába, beszélget vele, mint egy másik felnőttel tenné, emlékeket, gondolatokat oszt meg vele ... Persze mindennek nagyon örült, és jólesett neki a férfi bizalma - csak ez még mindig annyira szokatlan volt tőle.
Végül nem bírta megállni, és kibukott belőle:
- Tanár úr!
Piton pislogva kapta fel a fejét, és kérdőn nézett Harryre.
- Csak ... csak azt akartam mondani, hogy ... hogy köszönöm - Harry érezte, hogy elpirul zavarában.
- Mit? - Pitonnak szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, mire akar kilyukadni a fiú.
- Hát azt, hogy ... azt, ahogy a tanár úr viselkedik velem. Nekem ... nekem nagyon sokat jelent az, hogy így el tudok beszélgetni valakivel. - Harrynek már a füle is égett, és megint gyereknek érezte magát, ahogy igyekezett szavakba önteni az érzéseit. De mégis megpróbálta, mert valamiért fontosnak érezte ezt.
Piton egy percig csak nézett rá, aztán megint elmosolyodott azzal az őszinte, szívből jövő mosolyával, amit szinte soha nem lehetett látni rajta, de ami annyira megváltoztatta őt. Amitől igazán embernek látszott, nem csak a kötelességét végző, gyanakvó, magát falak mögé záró lélektelen árnynak.
- Nincs mit megköszönnöd, Harry. Azért teszem, mert nekem is jólesik, hogy beszélgethetek veled.
Harry kutatón nézett rá, mint aki azt próbálja kitalálni, valóban igaz-e, amit hallott. De annak kellett lennie, mert a férfi olyan arcot vágott, mint aki csak most döbbent rá arra, valóban úgy van, ahogy az előbb mondta.
Persze Piton nem is lett volna az, aki, ha hagyja, hogy eluralkodjon rajtuk ez az érzelgős hangulat. Rövid úton elbocsátotta Harryt, miután a lelkére kötötte, hogy nem beszél senkinek arról, amit Demonától és tőle hallott. S persze tette mindezt a szokásos határozott modorában. Ez azonban mit sem számított. Harry azzal a felfedezéssel aludt el, hogy sokkal több emberi vonás van a bájitaltan tanárban a szúrós modora mögé rejtve, mint azt valaha is gondolta volna. A másik felfedezése pedig az volt, hogy mindez szokatlanul kellemesen érinti őt.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.