Harry igazából már nem is csodálkozott a nő szokatlan módszerein, amikor Demona két héttel később tényleg belevett a megtanulandók sorába néhány egyszerű önvédelmi fogást. Hasonlókat Harry is látott néhányszor az unokatestvére által igencsak kedvelt karate-filmekben, amikor Dudley háta mögött belelesett a tévéműsorba, de egész más volt a valóságban kipróbálni.
Aznap már sokadszorra landolt a hátán, mert előzőleg az Expando-t, a kartács ártás ellenátkát gyakorolták, ami párszor a földre taszította, utána pedig a tanárnő söpörte ki a lábát alóla néhány egyszerű mozdulattal. Szerencsére egy nagy, varázslattal átitatott szőnyegre zuhant, ami úgy viselkedett, mint egy felfújt gumimatrac.
- Hol tanult így küzdeni, tanárnő? - kérdezte Harry csodálkozva.
- Én évekig muglik között éltem, Potter. Meg kellett tanulnom a módszereiket, hogy ne bukjak le.
- Hogy ne bukjon le? Ezt nem értem.
Demona leült az egy hatalmas párnára, és intett Harrynek, hogy telepedjen mellé.
- Pihenjünk egy kicsit! Nos, talán nem tudod, de a volt férjem mugli, és amikor még együtt éltünk, nem tudta, hogy boszorkány vagyok - magyarázta nyugodtan, szenvtelenül Demona. - Nem akartam, hogy tudja. Amikor elmentem innen, úgy gondoltam, ez örökre szól, és egy teljesen új, mágiától mentes életet akartam.
- De ... de miért? - Aztán Harry pirulva magához tért. - Elnézést, tanárnő! Tudom, ez nem tartozik rám.
- Semmi baj, Potter - mosolygott szomorkásan a nő. - Ez nem titok. Akkoriban állt Denem hatalma csúcsán, és az egész varázslóvilág rothadófélben volt. Harc, hataloméhség, harácsolás, halál - csak ezt volt mindenütt. Régi, elfojtott gyűlölködések éledtek fel, és törtek ki kegyetlen pusztításban. S ne hidd, hogy csak Denem vagy az emberei követték el ezeket! Rengetegen halásztak a zavarosban azok közül is, akiknek eszük ágában sem volt őket támogatni. Egyszerűen alkalmasnak találták az időt arra, hogy eltegyék láb alól az ellenségeiket, megszerezzék vagyonukat, és mindezt a halálfalókra kenjék.
A nő hangjában végtelen szomorúság és kiábrándultság csengett.
- Ráadásul azok, akik a halálfalók ellen küzdöttek, szintén kezdtek egyre könyörtelenebbé válni. Mindenki gyanús volt számukra, ártatlanokat is zaklattak, és megengedhetetlen módon estek neki az elfogottaknak még azelőtt, hogy megbizonyosodtak volna, valóban egy bűnöst kaptak-e el.
Demona szeme elhomályosult a visszaemlékezéstől.
- Undorító volt az egész - motyogta, mint aki el is feledkezett Harryről. - És azt akarták, hogy én is részt vegyek benne.
Aztán pislogva magához tért.
- Ezért inkább elmentem innen jó messzire - fejezte be végül.
- Értem - bólintott Harry. - De ... miért hívja a tanárnő Denemnek Voldemortot?
- Mert ez a valódi neve - húzta föl a szemöldökét csodálkozva a nő.
- Tudom, de ... senki sem hívja így. Még az igazgató úr is se.
- Igen, de én óvatosabb vagyok, mint Dumbledore professzor - felelte a nő.
- Nézd, Harry - magyarázta előrehajolva -, Denem nem véletlenül választotta azt a nevet, amit én inkább nem mondok ki. Itt a Roxfortban legalábbis nem. Ez a név ugyanis nem csak a valódi nevéből képzett szó, hanem része egy ősi átoknak is. Ráadásul nem véletlenül kezdtek el az emberek Tudjukkizni. Denemnek ugyanis meg volt az a jó szokása, hogy úton-útfélen mágikus csapdákat állított fel, olyanokat, melyek a nevének kimondására keltek életre. S miután páran csúnyán megsérültek emiatt, inkább ki se merték ejteni a nevét. Én pedig meg vagyok győződve róla, hogy Denem ezt a szokását már akkor is gyakorolta, amikor még itt tanult. Az igazgató úr ugyan azt mondta, többször átvizsgálták a Roxfortot ebből a szempontból, de attól nekem még kétségeim vannak. Ez a kastély ősi és hatalmas. Rengeteg fel nem tárt titka van. Ezt még Dumbledore professzor is elismeri.
Harry elgondolkodott. Talán neki sem kellene túlzásba vinnie a Voldemortozást?
- De ... miért pont Denem?
- Mert ez a Tudjukki olyan nevetséges - vonta meg a vállát nyugodtan Demona. - Ráadásul Denem rémesen utálja a valódi nevét.
Harry meghökkent.
- Ezt honnan tudja, tanárnő? Teljesen úgy hangzott, mintha jól ismerné őt. Mintha rendszeresen vele vacsorázna. - Aztán zavartan elmosolyodott a képtelen feltételezéstől.
- Nem, vacsorázni nem szoktunk. De időnként megkeres, hogy beszélgessünk - felelte a nő a legmélyebb nyugalommal.
Harrynek elnyílt a szája. Úgy érezte, képtelen levegőt venni.
- Viccel velem?! - tört ki végül hitetlenkedve. De a nő csak komolyan rázta a fejét.
- Miért csodálkozol?
Harry csak hápogott.
- De hát ... de hát ... beszélget vele, ahelyett, hogy ...
- Mi helyett, Harry? - A nő továbbra is teljesen nyugodt volt, de a hangja furcsán gyengéddé vált. - Mit kellene tennem? Öljem meg?
- Igen! - vágta rá Harry ösztönösen.
- Ó! - mosolyodott el a nő. - Hízelgő rám nézve, hogy képesnek tartasz erre, de nem vagyok az. Őt nem olyan egyszerű meggyilkolni. Ahhoz már túlságosan kevés benne az élő, amit meg lehetne ölni - magyarázta elkomolyodva. - Sokkal inkább azokat a mágiákat kellene megtörni, amik áthatják és megóvják őt az elpusztítástól. Tartok tőle, ha sikerülne is a mostani testét megsemmisíteni - finoman rátette a kezét a Harry homlokán lévő sebhelyre -, azzal még mindig csak ott tartanánk, mint 15 évvel ezelőtt.
- De hát ... - nyögte keservesen Harry - akkor mit ... akkor hogyan ...?
- Nem tudom - felelte komoly arccal Demona. - Vannak ötleteim, de egyik sem biztos, hogy működne.
- Azt hittem, az a tanárnő feladata, hogy megtanítson rá, hogyan győzzem le őt! - Harry kezdett dühös lenni. - Mit ér ez az egész, amit itt csinálunk, ha ...
- Potter! - vágott a szavába Demona keményen. - Higgadj le! Nekem az a feladatom, hogy megtanítsalak arra, hogyan védd meg magad. Nem az, hogyan ölj meg valakit. Ahhoz én nem értek, és neked sem kell.
- De ... de valakinek csak el kell pusztítani őt és ... - Harry nem akart a jóslatról beszélni. Nem is kellett.
- Nem figyeltél arra, amit az előbb mondtam? Semmit sem érsz vele, ha megölöd a testét.
- És akkor mégis mit csináljak, ha megint elkap? - kérdezte Harry kétségbeesetten. - Várjam meg, amíg ő öl meg engem?
- Fegyverezd le!
- Tessék? - Harry még mindig fel volt háborodva. Ennyi? Ennyit tud tanácsolni a nő?
- Szerezd meg a pálcáját! - tagolta lassan Demona. - Anélkül nem tud megátkozni. És ha megszerezted ...
Hirtelen elhallgatott, mint aki már megbánta, hogy ennyit is mondott.
- Ha megszereztem ...? - kérdezett vissza feltámadó érdeklődéssel Harry.
- Nos ... - a tanárnő láthatólag igyekezett nagyon megválogatni a szavait -, akkor megpróbálkozhatsz azzal, hogy elveszed a varázserejét.
- A ... a mit?
- A varázserejét.
Harry bénultan meredt a nőre. El lehet venni valakinek a varázserejét? Tőle is el lehet venni? Nem, nem is akart belegondolni abba, mi történne vele, ha elvesztené mágikus képességeit. Ez ... ez szörnyű. Ez még a halálnál is rosszabb.
Aztán az jutott eszébe, mit érezne Voldemort, minden idők egyik leghatalmasabb mágusa, ha elvesztené varázserejét. Igen - futott végig rajta -, igen, ez tényleg jobb bosszú lenne, mint bármi más. És még csak megölnie sem kellene hozzá.
- Azt hogy lehet megcsinálni? - kérdezte kíváncsian.
- Látom, felkeltettem az érdeklődésed - jegyezte meg Demona.
- Hát persze! - Harry kezdett fellelkesedni, de a nő hamar lehűtötte.
- Először is aurorrá kell válnod, és különleges minisztériumi engedéllyel kell rendelkezned. Olyan engedéllyel, amit nagyjából évszázadonként egyszer szoktak kiadni.
- Ezt nem gondolja komolyan - vetette oda Harry.
- Teljesen komolyan gondolom, Potter, mert így van. Persze jobb, ha erre nem számítunk. Épp ezért Denem se számít rá, tőled legalábbis nem. Az más kérdés, hogy enélkül is végrehajthatod, viszont azt kockáztatod vele, hogy ugyanez a sors vár rád is.
Harrynek megfagyott a vére.
- Miért? Ez lenne a büntetésem, ha engedély nélkül hajtom végre?
Demona töprengett egy kicsit.
- Elvileg igen. De nem hiszem, hogy rád is kiszabnák ezt, ha megszabadítanád a világot Denem rémuralmától. A nagyobb baj az, hogy miközben elvégzed, a te varázserőd is odaveszhet.
- Nem, ezt nem fogom kipróbálni - rázta a fejét Harry.
- Te tudod - vonta meg a vállát a tanárnő.
Harrynek gyanús volt ez a hirtelen engedékenység.
- Úgy mégis ... hogyan kellene ezt csinálnom?
- Nos, először is meg kell szerezned a pálcáját, és a sajátoddal együtt neki kell szegezned. A hozzá tartozó varázsige elég hosszú és bonyolult, én sem tudom fejből, de majd megmutatom neked, és betanulhatod. Harmadszor pedig - és ez a legfontosabb -, közben szeretetet kell árasztanod feléje, és arra kell gondolnod, hogy amit teszel, azt érte teszed. Azért, hogy megmentsd őt.
Harry lemondóan és hitetlenkedve sóhajtott.
- Ez teljességgel lehetetlen - jelentette ki. - Soha, de soha nem tudnék egy szikrányi szeretet sem érezni iránta.
Demona elgondolkodva hallgatott, aztán nagyon csöndesen megkérdezte.
- Mondd, Harry, tudod te azt, hogy Denem árvaházban nőtt fel?
- Igen - mozdult meg kényelmetlen érzéssel telve a fiú. Aztán elmondta a tanárnőnek, miket mesélt neki Voldemort annak idején a temetőben.
- Értem. Tehát tudod, hogy ő is szülők nélkül nőtt fel, akárcsak te.
Harry megint feszengeni kezdett.
- De neki élt az apja, nekem nem.
- Így van. És mondd, Harry, neked jobb lett volna abban a tudatban felnőni, hogy az apád él, de nem kellesz neki, és megvet azért, ami vagy?
Harry nem akarta még csak elképzelni se, milyen lett volna így az élet. De a tanárnő nem hagyta békén, amíg bele nem gondolt.
- Nem - nyögte végül -, sokkal rosszabb lett volna.
Demona bólintott, aztán kis szünet után újabb kérdést tett fel.
- Perselus mesélt nekem arról, hogy az emlékeid alapján nem lehetett túl kellemes gyermekkorod a rokonaid mellett.
- Ha Piton professzor ezt mondta, akkor nagyon finoman fogalmazott - morogta Harry. Nem szerette, ha bárki is eszébe juttatta Dursley-ékat. - Egyébként meg nem volt joga, hogy bárkinek is elmesélje, mit látott az emlékeimben! - Fájt neki, úgy érezte a tanár elárulta őt.
- Nem is mesélte el - felelte nyugodtan Demona. - Csak annyit mondott, megdöbbent azon, amit látott.
Harry azonnal visszaszívta mindazt a rosszat, amit Pitonnal kapcsolatban kezdett érezni, és magában megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Hányan is voltak abban a családban, ahol felnőttél?
- Hárman.
Miért fontos ez? - tette hozzá gondolatban.
- Most gondold azt, hogy nem három, hanem háromszáz emberrel, főleg különböző korú gyerekekkel élsz együtt, és nincs köztük egy se, aki szeretne téged. Mert furcsának, különcnek tartanak, és ezért ott és úgy kínoznak és aláznak meg ezek a muglik, ahol és ahogyan csak tudnak. És te még túl kicsi és képzetlen vagy ahhoz, hogy hatékonyan meg tudd védeni magad. És közben tudod, hogy a mugli apád eltaszított magától ugyanúgy, ahogy az anyádat is. És nincs senkid a világon, és már nem is reménykedsz benne, hogy lesz.
Harry elutasítóan összeszorította a száját.
- Rendben, értem, mire akar kilyukadni a tanárnő. De ez nem mentség arra ...
- Ez nem mentség - vágott a szavába Demona. - Semmire sem az. De ha Denemre nézve nem őt látod, hanem azt a valaha volt kisgyereket, akinek szenvedés volt az élete, akkor azt a gyereket lehet sajnálni. Akkor azt a gyereket talán lehet szeretni is. Mert az a kisgyerek még nem volt gonosz. Senki sem születik annak. A fájdalom tesz azzá mindenkit, az a fájdalom, amit nem tud elviselni. Az a fájdalom, amiről talán nem is tudja, hogy érzi. És az a kisgyerek még ma is ott szenved bezárva Denem belsejében. Ha arra gondolsz, amikor ráemeled a pálcád, hogy azt az árvát szabadítod ki belőle, akkor sikerülhet a varázslatod.
Demona hangja meggyőzően csengett, de Harry szkeptikus maradt.
- Én nem hiszem, hogy bármi jó kiszabadulna belőle. Gonosz varázslóból gonosz muglivá, vagy kviblivé válna, és kész.
- Hm - dünnyögte sejtelmes arckifejezéssel Demona. - Gondoltad volna Dracóról, hogy egy nap nekitámad az addig imádott apjának, és meg akarja ölni?
Harry megmerevedett.
- Mert idén nyáron pontosan ezt tette - fűzte hozzá Demona, Harry pedig a meglepetéstől nem tudott mit válaszolni.
- Vannak dolgok, amik örökre megváltoztatnak minket - mondta Demona, és felállt, mint aki le akarja zárni a beszélgetést.
De Harryben csak úgy nyüzsögtek a megválaszolatlan kérdések, és az egyik sürgetően előtérbe tolakodott.
- Tanárnő! Ha a tanárnő tudja, hol van Voldemort, miért nem jelenti az auroroknak? Vagy legalább Dumbledore professzornak.
- Nem tudom, hol van. Ha jön, mindig hirtelen bukkan fel, és ugyanúgy távozik. A Malfoy kúriába szokott betoppanni, amikor időnként elmegyek oda, hogy Draco gyámjaként elintézzem a hivatalos ügyeket. Fogalmam sincs, honnan tudja, mikor talál ott. A Lucius által felállított varázslatokat mind megsemmisítettem, és újak védik a házat, de ez persze egy Denem kvalitású varázslónak nem okozhat gondot. Nem is szokott neki gondot okozni - grimaszolt a nő, de nem látszott különösebben nyugtalannak miatta.
- De hogyhogy beszélgetnek? Amennyire én ismerem, Voldemort vagy parancsokat ad valakinek, vagy öl, de nem beszélget.
Demona elnevette magát.
- Ó, dehogynem. Az embereivel is beszélget, és mindazokkal is, akiket meg akar nyerni magának. Remek rábeszélő képessége van, és tisztában van vele, hogy gyakran erőszak nélkül jobban boldogul. Az más kérdés, hogyha dühös, vagy valakinek nem veszi hasznát, akkor nem foglalkozik ilyesmivel, csak megöli, vagy odadobja az embereinek.
- És akkor ő most azt reméli, hogy a tanárnőnek hasznát veheti? - Harry csak azért merte feltenni a kérdést, mert az egész beszélgetés alatt sugárzott a nőből, hogy se nem tiszteli Voldemortot, se nem érdekli, mi van vele.
- Pontosan. Azt reméli, megtanítom arra, amit a maga erejéből képtelen volt megtanulni, pedig nagyon szeretne tudni. Ezért hízeleg nekem. Kényszeríteni nem mer, mert fél, hogy nem jól tanítanám meg, és ő kerülne veszélybe.
A tanárnő megvárta, míg Harry megkérdezi, mi az, amit Voldemort akar.
- Azt akarja, hogy tanítsam meg démonokat idézni. Én pedig úgy teszek, mint akinek csak idő kell, hogy rávegyék, és meg fogja tenni. Ezért békén hagy, és megelégszik azzal, hogy beszámoltat arról, mi folyik itt a Roxfortban.
- A ... a tanárnő kémkedik neki? - Harry megint nem kapott levegőt a megrökönyödéstől.
Demona azonban csak mosolygott megint.
- Ó, persze. Részletesen beszámolok neki arról, hogy Dumbledore professzor hány darab mézes szeletet eszik meg ebéd után desszertként, és hogy a különóráinkon légzőgyakorlatokat végeztetek veled.
- Tessék? - Hát hülyének nézi őt a nő? Voldemort ennyivel nem elégedne meg.
- Ugyan mi mást mondhatnék neki, Potter? - vonta fel a szemöldökét Demona, de a szemében továbbra is mosoly bujkált. - Én év eleje óta az ebédlőn kívül nem találkoztam sehol az igazgató úrral, és az ételen meg az időjáráson kívül nincs más téma, amiről beszélnénk. Denem se lát semmi mást, ha megpróbál belekukucskálni az agyamba. Mint ahogy veled kapcsolatban sem lát mást, mint az egyszerű, mágiamentes gyakorlatainkat. Azt hiszi, hogy az ő kedvéért nem tanítalak semmi hasznosra.
- De tanít. A kartács ártás ... a visszacsapó bűbáj ...
- Azokra nem emlékszem - rázta a fejét a nő. Harry összehúzott szemmel, gyanakodva szemlélte.
- Ha szerzek is ilyen emlékeket, azoktól rögtön megszabadulok, mihelyt véget ér az óránk, és csak akkor hívom elő őket újra, amikor megint veled foglalkozom. Erre a beszélgetésre sem fogok emlékezni.
- Ó, már értem. A tanárnő is használ merengőt.
De a nő megint rázta a fejét.
- A merengő nem biztonságos. Vannak jobb módszerek is.
- De mára elég. Késő van már, menj vacsorázni! - mondta a nő, és kezdte feloldani a szobáját védő bűbájokat, hogy kiengedje Harryt.
A fiú összezavarodva a rengeteg új információtól, kábán botladozva indult a nagyterem felé.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.