A régimódi, vaslábakon álló tűzhelyen felsikoltott a vízforraló és ezüstös gőzfelhőt pöfékelt a levegőbe. Perselus egy pillanatig úgy nézett a szerencsétlen edényre, amely megzavarta, mintha halálos ellensége volna, majd savanyú arccal felállt, hogy elkészítse a teát. Rutinos mozdulatokkal rázúdította a forró vizet a fehér porcelánkanna alján lévő tealevelekre, aztán lefedte, hogy néhány percig álljon. Tálcát vett elő, csészéket készített az asztalra, s míg ezzel foglalatoskodott, érezte, hogy fokozatosan alábbhagy a dühe. Pedig pár perccel ezelőtt már megint azon volt, mégis csak megátkozza azt a szemtelen alakot, aki most ott terpeszkedik a szokott helyén, a konyhaasztal túloldalán.
- Én megmondtam az elején, hogy ez hosszú lesz.
Hiába volt mentegetőző Potter hangsúlya, Perselus érezte, hogy ingerültsége újra erőre kap, mert a szavak felidézték benne azt az átkozott napot, amikor beleegyezett ebbe az őrültségbe.
Inkább mentem volna mégis vissza Amerikába - gondolta keserűen, miközben a kamrába indult tejért.
Azon a bizonyos reggelen, Harry távozása után ugyanis rögtön a tengeren túlra való visszatérés jutott eszébe. Ott aztán kereshetné Potter!
De aztán gyorsan el is vetette az ötletet. Még csak az kellene, hogy gyáván megfutamodjon! Különben is, még ki kell találnia, hogyan fog megfizetni annak a piszok alaknak, amiért betört hozzá és egy teljes megfigyelő készlettel rakta tele a házát.
Miután Harry összeszedte a holmiját és végre eltűnt, Perselus a biztonság kedvéért mindent végigellenőrzött a pincétől a padlásig, és dühösen morogva új védővarázslatokat tett fel. De közben némi tisztelettel adózott a fiú leleményességének, mert nem bírt rájönni, hogyan jutott be hozzá Potter.
- Az auroroknál megtanul az ember egy-két trükköt - felelte kitérőn, amikor Perselus rákérdezett, és nem volt hajlandó többet elárulni.

Amerika csábító képe azonban újra és újra előbukkant a fejében, mert Potter jelenlétét elviselni nehezebb próbának bizonyult, mint gondolta. Már pedig az a jelenlét az utóbbi két hétben elég gyakori volt, és ezt nem is állta meg szó nélkül.
- Korántsem az erre szánt időt sokallom, hanem azt, amit a társaságodban kell eltöltenem. Nem feltételeztem, hogy az ügy megoldása érdekében ezentúl minden áldott este itt fogod rontani nekem a levegőt! - morogta visszatérőben a kamrából.
Egy pillanatra megállt, és dühösen rámeredt Harryre, aki a szék hátsó lábain egyensúlyozva, hanyagul a falnak dőlve ült, aztán visszament a tűzhely mellé a tálcáért. Az asztalra készített mindent a teázáshoz, letelepedett Harryvel szemben és töltött a csészéjébe.
Potter előrezökkent a székkel, karjával rátámaszkodott az asztalra, aztán Perselus szemébe nézve halkan megkérdezte:
- Van jobb ötleted?
Egy pillanatig még tovább bámult Perselusra, aztán lehajolt és a szék mellett heverő táskájából előhúzott egy aprósüteménnyel telt dobozt. Lepattintotta a fedelét és kínáló mozdulattal az asztal közepére tolta, majd töltött magának a teából.
Perselus figyelmen kívül hagyta mind a kérdést, mind a kínálást. Nem, nem volt jobb ötlete. Potter napközben más, hivatalos ügyeken dolgozott, teaidőnél előbb nemigen szabadult. Utána viszont hiába ült egész vacsoráig, néha azon túl is nála, mindig akadt újabb és újabb megbeszélnivalójuk.

Potter ugyanis nem kapkodta el a dolgokat. Perselus még élénken emlékezett arra, hogy Harry már a Roxfortban is mindenbe beleütötte az orrát, és csökönyösen addig kutatott, amíg a végére nem járt mindennek, amit tudni akart. Akkoriban viszont még fogalma sem volt arról, milyen is egy diszkrét nyomozás, csak csörtetett előre a célja felé, mint egy orrontó furkász. Az auror iskola azonban láthatólag jó hatással volt rá, és megtanulta, hogy türelemmel és megfontoltsággal többet érhet el. Most már inkább háromszor körülszaglászott valamit óvatosan, mielőtt rávetette volna magát. Odafigyelt a részletekre, ravaszabb lett és jobban belegondolt a következményekbe. Nem rohant fejjel a falnak, mint régen, képes volt időt és energiát áldozni arra, hogy alaposan előkészítsen egy lépést.

Először is részletesen kikérdezte Perselust a klubról, a szabályokról és a tagokról. Még az épületet is lerajzoltatta magának, hogy már elsőre kiigazodjon, ha ott jár. Gondosan kitervelte a nevét és hátterét annak a murmánc-tenyésztőnek, akinek a képében meg fog jelenni. Aprólékosan megbeszéltek mindent: honnan ismeri Perselust, milyen üzleti célokkal jött Angliába, hol a szállása, hol van elhelyezve a tőkéje. Perselus pontosan tudta, hogy mindezeknek a klub vezetősége utána fog nézni, és csak ha mindent rendben találnak, akkor van esély arra, hogy Pottert, vagyis Harold Adamst felvegyék tagnak.

Nem csekély fejtörésükbe került, mire találtak egy megfelelő személyt, akinek szerepét Potter eljátszhatná. Végül Perselusnak eszébe jutott egy régi tanítványa, Adams, aki akkor volt elsős, amikor Perselus tanítani kezdett, és később a Mardekár csapatkapitányaként nagy szerepe volt abban, hogy azokban az években mindig elnyerték a kviddics kupát. Tudta róla, hogy hosszú évek óta Amerikában él, és pár hónappal ezelőtt találkozott is vele New Orleans egyik lepukkant negyedében, amikor utazgatott egy kicsit az országban. Alig ismert rá az utca porában fetrengő, részeg csavargóra, aki alamizsnát koldult a járókelőktől, Adams pedig egyáltalán nem tudta róla, hogy kicsoda. Valószínűleg már évekkel ezelőtt elitta az eszét, s azzal együtt a varázserejét is elvesztette.
Ideális alanynak látszott: nem kellett attól tartani, hogy újra felbukkanjon Londonban, élő rokonai nem voltak, testalkata pedig hasonló volt Potteréhez. Még a keresztnevük is megegyezett, ami tovább csökkentette a lebukás veszélyét. Persze kellett némi módosítás Potter arcán és haján, de a végén eléggé hasonlított arra a 30 éves férfira, amilyen Adams lenne, ha le nem züllik.

Noha annak idején McGalagony sűrűn panaszkodott Potter átváltoztatástanon nyújtott teljesítményére, sohasem a tehetséget, hanem a szorgalmat és a koncentrációt hiányolta. Úgy tűnt, ezen a téren is pozitív változást hozott az idő, mert Perselus hiába vizsgálgatta a csészéje fölött szúrós szemmel az előtte ülő Harry álcáját, nem tudott volna belekötni. Sem a dús, csillogó hajzuhatag, sem a sűrű szemöldök nem árulkodott arról, hogy varázslat eredményeként jött létre. Adams jóképű férfi volt, és Perselus nem kis kajánsággal jegyezte meg magában, milyen élvezettel játssza Potter ezt a szerepet. Most csak kettesben voltak, mégsem szüntette meg az álcát. Ami persze nem is volt baj: Perselus úgy találta, sokkal könnyebb elviselnie Potter jelenlétét, ha legalább nem kell közben a valódi arcát látnia.

Perselus egy újabb korty tea után érezte, hogy végre csökken benne a feszültség. Elégedetten hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Az ötórai teázás azon kevés élvezetek egyike volt, melyet megengedett magának, és erről senki kedvéért nem volt hajlandó lemondani.
Potter kedvéért különösen nem.
Eredetileg nem állt szándékában őt is meginvitálni teára vagy vacsorára, de képtelen volt zavartalanul étkezni a jelenlétében. Feszélyezve érezte magát, s végül egy gyenge pillanatában, amikor az agya egészen mással volt elfoglalva, automatikusan kicsúszott a száján a kínálás egy csésze teára vonatkozóan. Csak Potter döbbent arckifejezése ébresztette rá, mit is mondott, de akkor már késő volt visszaszívni.
- Nincs megmérgezve - morogta, amikor Potter továbbra is némán bámult rá és nem nyúlt az eléje helyezett csészéhez. Potter a megjegyzést valamilyen érthetetlen okból humorosnak találta, elvigyorodott és belekortyolt a forró italba.

Így kezdődött, aztán pedig már nem volt visszaút, és hamarosan az esti találkozóik természetes része lett, hogy együtt étkeznek. Potter gyakran hozott magával ezt-azt: süteményt, gyümölcsöt vagy mézsört, hogy viszonozza a vendéglátást, noha Perselus egy szóval sem említette, hogy elvárná. Mi több, kifejezetten meglepődött, amikor Harry először állított be némi harapnivalóval. Egy darabig értetlenül meredt az asztalon illatozó, frissen sült mákos pogácsára, mire Potter félremagyarázva a reakcióját, bosszúsan megjegyezte: - Nincs megmérgezve.
Szemmel láthatólag nem vette észre, hogy pontosan ugyanazt mondta, mint pár nappal azelőtt Perselus, aki ettől képtelen volt visszafojtani egy halvány mosolyt. Nem hitte volna, hogy legyen kettejükben közös vonás, de úgy tűnt, mégis van.

Egyébként is meglepően jól viselték egymás társaságát. Igaz, Perselus időnként legszívesebben a haját tépte volna, például amikor azt látta, hogy Potter úgy mozog a házban, mintha az otthona lenne. Pár nap alatt már szokásokat is kialakított, például mindig arra a székre ült le a konyhában, amelyik a bejárati ajtóval szemben volt. Viszont lenyelte a pimasz megjegyzéseit és többnyire szó nélkül elengedte a füle mellett Perselus gúnyolódását is, noha látszott, hogy ez időnként nem csekély erőfeszítésébe kerül.

Nyilván sokat segített a helyzeten, hogy meg kellett tanulniuk eljátszani egy baráti kapcsolatot a külvilág számára. Perseluson ideges rángás futott végig, amikor Potter először szólította őt a keresztnevén, de kénytelen volt hozzászokni, és mások előtt jóindulatú kedvességet mutatni Harry felé. Erre pedig bőven volt alkalma, mert Potter ragaszkodott hozzá, hogy Perselus mutassa be pár ismerősének, vezesse be a megfelelő körökbe, mielőtt ajtóstól próbálnának berontani a klub ajtaján a felvételi kérelemmel. Perselus - noha ezt soha nem lett volna hajlandó kimutatni - magában elismeréssel adózott Potter ravaszságának, amikor a Trepentóval való második találkozásukkor az ál-Adams úgy irányította a beszélgetést, hogy maga Silvio vesse fel a klubba való belépés ötletét.

Ez tegnap volt, és az előbb épp azon vitatkoztak, mennyi idő múlva nyújtsák be a kérelmet. Perselus már holnap akarta, de Potternek nem volt ennyire sürgős.
- Nem szabad mohónak látszanunk - vetette ellen, de Perselus mindebből csak annyit fogott fel, hogy ezzel is csak még távolabbra tolódik ki az az idő, amikor végre megszabadul ettől a terhes társaságtól.
Minden pozitív változás ellenére nehezen viselte ezt a helyzetet. Énjének egyik fele üvöltve követelte vissza függetlenségét, megszokott életrendjét és zavartalan magányát.

Igaz, a dolognak voltak előnyös oldalai is. Időnként úgy érezte, Potter olyasmit kínált fel neki, ami kábítószerként hat rá, aminek nem tud ellenállni. Kihívás és izgalom - ez kellett neki. Perselus gyűlölte a hétköznapok egyhangúságát és az unalmat. Az érdektelenség keserű érzése töltötte el, ha nem csinálhatott valami fontosat, izgalmasat, veszélyeset. Potter pedig ezt a lehetőséget adta meg.

Így hát erőt vett magán, és igyekezett visszafogni magában a késztetést, hogy kidobja Harryt, aki jelenleg ott terpeszkedett a vele szemben lévő széken és süteménnyel félig teli szájjal már megint az ostoba teóriáival traktálta őt. Potternek ugyanis meg volt a maga - Perselus szerint egyébként minden, vagy legalábbis majdnem minden alapot nélkülöző - elképzelése arról, hogy mi köti össze azt a két bizonyos gyilkosságot.

- Ez teljesen logikus - fejtette ki két korty tea és egy újabb falat spenótos linzer között. - Ha én egy hatalomra éhes összeesküvés vezetője lennék, pont így csinálnám. Az ilyesmihez pénz kell, sok pénz. No, és hol van a pénz? - tette fel a szónoki kérdést élénken gesztikulálva. - Természetesen a bankban. Vagyis odaültetném az egyik emberem.
- Nem lenne egyszerűbb kirabolni? - vetette közbe szemöldökét felhúzva Piton.
- Aha, és aztán nyakadba szakadna egy egész, utánad nyomozó auror különítmény - vágta rá Harry.
- Szerinted mégis, miért pont egy biztonsági embert öltek meg abban a bankban? Már ha egyáltalán tényleg megölték? - gúnyolódott tovább Perselus. - Ennek csak akkor van értelme, ha egy rablást készítenek elő.
- Nem, nem feltétlenül - vitatkozott tovább Harry. - Egy biztonsági ember sok mindenhez hozzáférhet titokban, bizalmas adatokhoz is. Mondjuk bankszámla egyenlegekhez. Így meg lehet tudni, melyik pénzember az, akit érdemes beszervezni, megnyerni az ügynek, hogy aztán saját jószántából adakozzon.
- Vagy kit érdemes megzsarolni - dünnyögte töprengve Perselus, és gondolatban végigfutott még pár lehetőségen. - Sőt, ha tudod bizonyos személyekről, hogy titkos bankszámlát vezetnek valahol, és azt csapolod meg ... az illető nem biztos, hogy rablót kiált. Hisz akkor esetleg arról is be kellene számolnia, honnan származik az a pénz, amit most hiányol.
- Na, látod? - nézett rá diadalmasan Harry.
- Rendben, tegyük fel - húzta el kelletlenül a száját Perselus -, hogy igazad van a bankkal kapcsolatban. Még az is logikus, hogy érdemes a saját emberüket bejuttatni a Minisztériumba. De azt áruld el nekem, te nagyokos, hogy miért pont a Zsupszkulcs Felügyeletre? Vannak ott ennél jóval befolyásosabb posztok is.
- Mr. Overshaw nem a Felügyelethez, hanem az azt irányító főosztályhoz tartozott. Amikor a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályt nemrég kibővítették a Médiaügyekkel, nem csak átnevezték, hanem át is szervezték. Ugyan továbbra is a különböző Felügyeleteken történik a tényleges munkavégzés, de a főosztályi előadók adják ki az engedélyeket. Mivel kevés van belőlük, egy-egy főelőadó többfélét is kiadhat. Ez a Lock Bubble, aki Overshow halála után a helyére került, most nem csak zsupszkulcsokkal foglalkozik, hanem a közvélemény befolyásolására használható sajtó engedélyeivel is. Emellett lehetősége van arra, hogy lehallgathassa mások beszélgetéseit. Fontos emberekét is, és így esetleg kincset érő információk birtokába juthat.

Perselus fáradtan felsóhajtott. Felesleges volt vitatkoznia Potterrel, ez az összeesküvés-elmélet a mániájává vált. Persze sok igazság volt abban, amit mondott, és Perselus - részben Voldemort és a halálfalók, részben Dumbledore elbeszélései alapján - tudta, hogy a Nagyúr is hasonlóképpen kezdte pályafutását. Fokozatosan építette ki kapcsolatait, vetette meg lábát a befolyásos emberek világában. A meglévő adatok egybevágtak Harry teóriájával, ami ijesztő volt. A problémát inkább a bizonyított tények elenyésző mennyisége okozta. Az egész spekulációkon alapult, és az elmélet bármelyik pillanatban recsegve-ropogva összedőlhetett. Perselus remélte, hogy így is lesz. Egyrészt nem szívesen vette volna tudomásul, hogy esetleg egy újabb, hatalomra éhes sötét mágussal állnak szemben, másrészt kéjes örömmel dörgölte volna Potter orra alá az ostobaságát.

Ehhez viszont előbb utána kell járni az ügynek, vagyis mielőbb be kell juttatni ezt a túlbuzgó auror-palántát a New Wind Klubba.

**********

London fölött ritkán volt ilyen tiszta az égbolt, mint ezen a gyönyörű decemberi éjszakán. A frissen hullott, szűz havat még nem mocskolta be a járókelők lábnyoma, és nem tornyozta formátlan halomba a hótoló gépek lapátja. A vakítóan fehér takaró visszaverte a lámpák fényét az égbolt felé, ahol a csillagok szikráztak az ég mélyfekete bársonyára hintve.

Perselus jóleső elégedettséggel a bensőjében rótta az utat felfelé a Repkény utcán, ahogy hazafelé tartott. Nem szívesen ismerte be, de nem tudta kivonni magát annak a látványnak a hatása alól, amit ez a havas éjszaka nyújtott. Ha volt valami, ami igazán hiányzott neki roxforti életéből, az a háborítatlan természet közelsége volt.

Persze önmagában egy szép téli éjszaka még nem töltötte volna el ilyen békés nyugalommal. Komoly szerepe volt annak is, hogy túl vannak egy újabb, lebukás nélküli estén, amit a klubban töltöttek. Énje szarkasztikus fele persze szívesen vette volna, ha Potter felsül, és mély élvezetet talált volna a beképzelt alak megérdemelt kioktatásában, de józanabbik eszével tudta, hogy ő is kárát látta volna az esetnek. De nem volt semmi probléma, mint ahogy az ezelőtti két estén sem, amit a klubban töltöttek.

Harryt szokás szerint egyelőre csak próbaidőre vették fel, ami azt jelentette, hogy neki, mint ajánlónak és pártfogónak, mindig el kellett kísérnie oda. Persze nem is engedte volna egyedül a klubba; rajta akarta tartani a szemét, nehogy valamilyen felelőtlen nyomozó akcióba kezdjen, ami aztán balul sül el.

Ám Potter kellemes meglepetést okozott. Egész jól játszotta a szerepét, nem keltett senkiben gyanút, nem követett el bakikat, nem voltak elszólásai. Meghúzódott a háttérben és igyekezett, hogy ne keltsen feltűnést. Azért a szemét és fülét igencsak nyitva tartotta, ez nyilvánvaló volt abból a kérdésözönből, amit minden, a klubban töltött alkalom után Perselusra zúdított az ott tapasztaltakkal kapcsolatban. Most is azért sétált mellette elgondolkozva, hogy hazaérve kiértékeljék a mai estét.

Perselusnak feltűnt Potter szótlansága, és rápillantott. A hideg ellenére Harry nem borította fejére talárja csuklyáját és a még mindig szállingózó hó apró pelyhei elborították hosszú, szénfekete haját. Sőt, a szemöldökére és a szempillájára is jutott belőlük, de ez őt láthatóan nem zavarta, ahogy gondolataiba mélyedve taposta a havat. Innen, oldalnézetből különösen feltűnő volt, hogy Harrynek milyen hosszú szempillái vannak; akár egy nő is megirigyelhette volna őket. Perselus egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy tulajdonképpen Harry Adams vagy Harry Potter büszkélkedhetik-e ilyen ékességgel, de nem tudta eldönteni. Az utóbbi sem volt lehetetlen, ezt be kellett ismernie. Perselus mindig is úgy gondolta, hogy Harry hiú és beképzelt, akárcsak az apja volt. Viszont azt sem tagadhatta, hogy nem is teljesen alaptalanul azok. Ez egy külön ok volt, amiért utálta mindkettőjüket. Nekik megadta a természet azt, amit tőle teljesen megtagadott: a vonzó külsőt.

Ez utóbbi tény újabb gondolatmenetet indított el Perselusban. James Potter ilyen idősen már nős ember volt, a fiának viszont nagy valószínűséggel még barátnője sincs. Egyrészt soha, még futólag sem említett semmi olyat, hogy lenne, másrészt bizonyára nem vele és a nyomozással töltené minden szabadidejét, ha közben egy lány várna rá valahol. Nem mintha Perselust különösebben érdekelte volna Potter szerelmi élete, mindössze megjegyezte, hogy furcsa. Valahogy nem illett a kis hősről kialakított képébe. Bár ... az utóbbi időben mintha semmi sem illett volna abba a képbe.

A változás tagadhatatlan volt, de Perselus nem tudta megállapítani, hogy pusztán Potter viselkedik sokkal elviselhetőbben, vagy ő maga is más szemmel nézi a dolgokat. Túl sok minden történt a Roxfort óta. Amíg ott tanított, állandóan kísértette a múlt, a gyerekkori sérelmek, James Potter és a bandájának emléke. Nem tudott túllépni ezen, és Harry jelenléte újra és újra feltépte benne a régi sebeket.

De a roxfortos idők már messze szálltak. Évek óta nem járt ott és már Harry sem emlékeztette őt annyira az apjára, akkor sem, amikor épp nem viselte az Adams-álcát. A múlt pedig lényegében feledésbe merült azon az estén, amikor majdnem végleg távozott ebből a világból. Akkor lezárult benne egy korszak, és az előtte volt dolgok elvesztették jelentőségüket.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl jó barátok lesznek Potterrel. Eljátssza ezt a szerepet, ha kell, de nem áll szándékában túlzottan összemelegedni vele. Egyébként is lehetetlen vállalkozás lenne. De végül is nem muszáj állandóan a legrosszabbat feltételeznie róla.

Harry hirtelen megtorpant és felnézett, mire Perselus is feleszmélt tűnődéséből és lefékezett. Már a háza előtt álltak, de ő maga is úgy elgondolkodott, hogy csaknem továbbment. Miközben elővette a kulcsát, magában felvonta a szemöldökét a tényen, miszerint Potter láthatólag olyan sűrűn jár erre mostanában, hogy a lábai már automatikusan tudják, melyik ház előtt álljanak meg. Egy újabb ok arra, hogy mielőbb kitessékelje az életéből, mielőtt még túlságosan befészkelné magát oda. Csak ne lenne az a dühítő érzése, hogy ezzel már igen alaposan elkésett ...

**********

Harry élvezettel adta át magát a kandallóból áradó meleg levegő cirógatásának. Az odakinti hideg után kifejezetten jólesett a tűz közelébe húzódni, és a narancsszínű fénnyel megvilágított konyha most talán még barátságosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Eltekintve persze attól a sötét ruhás alaktól, aki szokása szerint mogorva arckifejezéssel ült az asztalfőnél. De Harryt egy ideje már nem zavarta sem Piton jelenléte, sem az, hogy milyen képet vág.

Őszintén szólva maga sem hitte volna, hogy működni fog ez a dolog kettejük között, de működött. Döcögve, fogcsikorgatva indult be, eleinte minden percben ott táncoltak a szakadék szélén, s félő volt, hogy visszazuhannak abba az árokba, amit még régen a gyűlölet vájt közéjük, de valahogy mindig sikerült úrrá lenni magukon. Aztán napok teltével kicsit megnyugodtak és megszokták egymás jelenlétét annyira, hogy képesek legyenek a közös feladatra koncentrálni, és ne az egymással szemben táplált érzelmeikkel foglalkozzanak.

Persze Harrynek sokat segített a helyzet elviselésében az is, hogy Pitonnak nem volt már többé felette hatalma. Nem vonhatott le tőle pontokat, nem küldhette büntetőmunkára, nem adhatott neki rossz jegyeket, s ha gúnyolta vagy ócsárolta is őt, akkor sem fültanúk előtt tette ezt, csupán négyszemközt. Mások jelenlétében viszont kifejezetten kedvesen, barátságosan viselkedett vele. Harry tudta, hogy ez az álcája fenntartása miatt van, de ez - hatását tekintve - nem számított. Már csak azért sem, mert egy ideje a barátságos hangnem és gesztusok lassan kezdtek beszivárogni Piton viselkedésébe olyankor is, amikor kettesben voltak. A férfi - bármilyen jó kém volt is, és bármennyire képes volt oly könnyen cserélgetni arcait, mint más a talárját - egy idő után képtelen volt fenntartani a kettőséget; a szerep és a valóság kezdett összemosódni.

Ráadásul maga is más szemmel nézte Pitont. Újra és újra eszébe jutott mindaz, amit a férfi emlékeiben látott, és a tudat, hogy Piton mennyire szerette az édesanyját és mi mindent vállalt fel érte, nagyrészt begyógyította azokat a sebeket, amiket a férfi durva viselkedése okozott benne még a roxforti időkben.

- Ha így haladunk tovább, jövőre sem fogjuk tudni, mikor jár be a klubba a te drágalátos Mr Bubble-öd és kikkel találkozik - morogta Piton a teája fölött.
Este 10 után jártak, de Piton teázott. Harry már megfigyelte, hogy Piton akárhányszor megakadt valamiben, mindig a teáskannához fordult segítségért, de akkor sem tartotta ezt jó ötletnek.
- Nem fogsz tudni aludni tőle - intett a csésze felé helytelenítően.
- Ne az én alvásommal törődjön, nyomozó úr - csattant fel Piton -, hanem az ügyén törje a fejét!
Harry megrántotta a vállát. Ő csak próbált kedves lenni, de ha nem, hát nem.
- Mint nyomozó egyszerűen belenéznék a vendégkönyvbe. De azt hiszem, ez most nem jöhet szóba.
Perselus elgondolkodva kortyolgatta teáját.
- Végül is ... nem kivitelezhetetlen - mormogta végül. - De ez két emberes munka - nézett föl Harryre.
A fiatalember zöld szeme izgatottan felcsillant, ahogy előrehajolva várta a terv további részleteit, Perselusban pedig valami jóleső melegség áradt szét ilyen odaadó figyelem láttán.