Amilyen megnyugtató gondolatokkal aludt el aznap Harry, épp annyira volt nyomasztó az álma, amelyből aztán már hajnalban felriadt. Feldúlt ágynemű, földre csúszott takaró - igencsak dobálhatta magát alvás közben. Egy rémült pillanatig azt hitte, az álomnak megint köze van Voldemorthoz. De a sebhelye nem jelzett, és átgondolva a dolgot, logikusnak tűnt, hogy a tudatalattija épp ezeket a képeket válogatta össze alvás közben. Visszaráncigálta magára a takarót, de már meg sem próbált újra elaludni, inkább tovább töprengett az álmán.
Már nem emlékezett minden részletre, de arra igen, hogy a régi Piton-házban járkált, és a professzort szólongatta. Lefutott a pincébe is, de ott sem talált egy lelket sem. A bájitalfőző konyha üresen kongott, és ez megmagyarázhatatlan szorongással töltötte el. A fényesre sikált üst, a pedáns rendben tartott kellékek és bájital-hozzávalók elhagyatottnak tűntek a professzor sebes mozgású alakja nélkül, és a kihalt ház ugyanazt a dermesztő, halálos magányt árasztotta, mint az a szoba, ahol nyáron, az odakerülése utáni első pár napban aludt.
Álmában Harry egyre kétségbeesettebben keresgélt, ajtókat nyitott ki, és fokozódó rémülettel kiabálta:
- Tanár úr! Piton professzor! Perselus Piton!
Végül egész a lépcső tetejéig futott, és benyitott a padlásajtón.
Az üres ház után meglepő nyüzsgés fogadta odafönn. Furcsa, kék iskolai egyenruhába öltözött házimanók hada szaladgált föl- s alá, minduntalan beleütközve Harrybe, aki csodálkozva fedezte fel, hogy kisebb-nagyobb ember-gyerekek is vannak közöttük. A padlástérben épp olyan fullasztó volt a hőség, mint amikor nyáron ott járt Billel (ekkor rúghatta le magáról álmában a takarót). Harry kétségbeesetten próbált kimenekülni a lábába csimpaszkodó, őt lehúzni próbáló manó- és gyerekhadból. Elvergődött ahhoz a kisszobához, amelybe annak idején benyitottak Billel, majd végre bejutva oda, hátát az ajtónak vetette, és megnyugodva kifújta magát. Csak ezután vette észre, hogy nincs egyedül a kopár, bútorozatlan szobában. A sarokban egy sötét ruhás, fekete hajú kisfiú ült, felhúzott lábát átölelve, és rémült tekintettel Harryre meredve. A fiúcska rendkívül hasonlított arra a gyerek-Pitonra, akit a tanár emlékei között látott meg tavaly, és Harrynek összeszorult a szíve a sajnálattól.
Álmában valamiért biztos volt benne, hogy az a padlásszoba volt Piton gyerekszobája, és hogy a valóságban is ült ott, ugyanígy összekucorodva a félelemtől és reszketve a hidegtől, ami Harry gerincén is végigkúszott, s amitől lassan remegni kezdett (itt kezdhette hiányolni a lecsúszott takarót).
Piton tanár úr - akarta mondani, de aztán rájött, hogy ez csak egy gyerek. Így hát inkább nyugtatóan felé nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fiúcska hátát.
- Perselus - suttogta neki -, ne félj! Én nem bántalak.
A kisfiú mégis összerezzent az érintéstől, és elfordította a fejét. Harry tovább simogatta a hátát, mire a gyerek visszafordult hozzá, és Harry ijedten ugrott hátra, mert az arca már nem volt ugyanaz. Egy másik fiú volt ott. Egy másik fiú, akinek vöröslött a szeme, és Harry tudta, hogy csakis a gyermek Tom Denem lehet az.
Ez volt az a pont, ahol riadtan felébredt, és így utólag kénytelen volt azt gondolni, valószínűleg most dolgozta fel az agya azokat az információkat, amiket Demona mesélt neki Voldemort kiskoráról. Ez megmagyarázta volna azt a furcsa, kék ruhás seregletet is a padláson.
Az, hogy álmában rossz előérzettel telve Pitont kereste, még inkább érthető volt. Hisz épp tegnap tudta meg, hogy a professzor hamarosan talán életét veszti, ha Kingsley révén Voldemort rájött Piton titkára. Harrynek elképzelése sem volt róla, mi lesz vele, ha elveszíti azt az embert is, akihez az utóbbi időben kezdett csaknem annyira ragaszkodni, mint amennyire gyűlölte azelőtt. Még emlékezett erre az érzésre, és ennek fényében csak még melengetőbb volt a tudat, hogy a férfi már nem ellenség, hanem barát. Vagy ha még nem is az, most már a legjobb úton haladnak, hogy valóban barátokká váljanak.
Hideg szél zörgette meg a Harry ágya melletti ablaktáblát, és a fiú a takaró ellenére megborzongott. Álmában megizzadt, így elhatározta, hogy lezuhanyozik.
A Griffendél-toronyban két fürdőhelyiség is volt a fiúknak, Harry a távolabbit, a kisebbiket választotta, ahova csak az RBF-en már túl lévők jártak. Ez régi tradíció és kiváltság volt, amivel Harry ugyan nem egészen értett egyet, de azért élvezettel használta ki. A fürdő ezen a korai órán persze kongott az ürességtől, és Harry tudta, hogy ez még jó darabig így is fog maradni. Hétvége volt, amit a roxfortos diákok többek közt a szokottnál hosszabb alvással és reggeli lustálkodással szoktak megünnepelni.
Harrynek, miközben lassan megnyugodott és ellazult a zuhogó meleg víz alatt, eszébe jutott, hogy a hétvége számára szintén egy rendszeres és kellemes tevékenységet jelent. Igaz, azt nem itt a fürdőben, hanem egy, a Tekergők térképének segítségével felfedezett titkos kis szobában szokta végezni, miután magára zárta, és hangszigetelő, valamint kísérteteket riasztó bűbájjal kezelte az ajtót és a falakat is. Igencsak kínos lett volna, ha Félig Fej Nélküli Nick pont akkor dugja be azt a félig-fejét a falon, amikor Harry épp kamasz szervezete sürgető vágyait próbálja kielégíteni a szappanos lányról ábrándozva.
A lány valójában tusfürdőt reklámozott a tévében, és Harry nyáron figyelt fel rá, egy Petunia néni által igen kedvelt szappanopera szünetében. Talán ezért is nevezte pont így el magában a selymes bőrű, szőke szépséget, aki aztán mindenféle erotikus helyzetek főszereplője lett a fiú fantáziájában, miközben magát kényeztette.
A titkos szoba azonban távol volt, itt viszont a korai időpont miatt zavartalanul érezte magát. A helyet ráadásul bűbáj védte a kísértetek ellen, egy régi, tehetséges griffendéles hagyatékaként. Így hát, bő negyedóra múlva egy kifejezetten jókedvű és felszabadult Harry Potter lépett ki mosolyogva a fürdő ajtaján.
Ám ez a jó érzés csak addig tartott, amíg a Nagyteremben reggeli közben Harry fel nem fedezte, hogy Piton nincs a szokásos helyén. A teremben csak pár diák lézengett, a többség még az ágyában ébredezett, de a tanárok szinte mindegyike ott ült a hosszú asztalnál. Harry hétvégeken többnyire nem is látta őket reggelizni, mert maga is a későn kelők táborába tartozott, és fogalma sem volt róla, Piton ilyenkor szokott-e reggelizni, vagy később. Vagy szokott-e egyáltalán?
Ellenben a laboráns gyakorlata miatt nagyon is tisztában volt azzal, hogy a tanárnak igen sűrű órarendje van, pláne azért, mert ez évben a sötét varázslatok kivédése edzőterembe is be van osztva. Azonkívül Piton egy elejtett szavából megtudta, hogy a tanárt nem álmatlanság vagy rosszindulatú gyanakvás hajtja ki éjjelente járőrözni a folyosókra, hanem egyszerűen ügyeletes ilyenkor. Az csak a sors furcsa fintora, hogy Harry általában pont vele futott össze a legtöbbször, amikor éjszakánként a kastélyban mászkált. Mindebből pedig az a nyugtalanító felfedezés következett, hogy Pitonnak valószínűleg nincs ideje hétköznapokon kémkedni a Rend számára, s minden bizonnyal a hétvégéket használja erre a célra.
A gondolattól Harry gyomra görcsbe szorult, mert megint átfutott rajta a balsejtelem: talán soha többé nem látja a férfit. Önkéntelenül is felidézte maga előtt az alakját: a lobogó talárt, a sötét, fénylő tincsek mögül kibukkanó arcot. Az arcot, ami ugyan szépnek nemigen volt nevezhető, mégsem tűnt többé ellenszenvesnek. Sőt, ha látta, valamiféle biztonságérzet fogta el.
Az étvágya ugyan elment, de Harry tovább ücsörgött a tányér felett abban bízva, hogy előbb vagy utóbb mégis megjelenik Piton. Ő azonban nem jött, csak Ron, aki két harapás között a jövő heti Hollóhát-Hugrabug kviddics-mérkőzés esélyeit latolgatta, észre se véve, hogy Harrytől csak néhány szórakozottan odadünnyögött 'ahá'-t és 'szerintem is'-t kap válaszul. Aztán Ron rátért az aznapi roxmortsi programra, amit természetesen Hermione társaságában akart végigélvezni, de ezt Harry már nem bírta tovább hallgatni, és gyorsan elköszönt Rontól. A vörös hajú fiú egyszerre magához tért, és sűrű bocsánatkérések közben próbálta helyrehozni a hibát, amit hite szerint elkövetett, de Harry leintette.
Már akkor sem érdekelte Roxmorts, amikor év elején McGalagony behívatta a szobájába, és elmondta neki, hogy nincs eltiltva a falusi kirándulásoktól, mégis szeretnék, ha önként lemondana róluk a biztonsága érdekében, amit csak addig tudnak garantálni neki, amíg a Roxfort területén marad. Harry maga is belátta, hogy ez volt Dumbledore-tól a legbölcsebb húzás, mert ha eltiltják megint Roxmortstól, azt biztosan nehezen viselte volna, s talán a gondolat is megkísérti, hogy kijátssza a szabályokat. Így viszont az ő kezében volt a döntés, és ebben a helyzetben már egyáltalán nem is tűnt olyan szörnyűnek az egész. Roxmorts a veszélyen, és a Choval kapcsolatos kellemetlen emlékeken kívül nem kínált neki olyan érdekességet, amiért megérte volna vállalni a kockázatot.
Ron viszont nem érzett így, pláne azóta nem, amióta Hermionéval mindenféle romantikus túrákat tehetett ott, és meggyőződése volt, hogy szíve mélyén Harryt bántja a tény, hogy megint kimarad ezekből a kirándulásokból. Ezért általában nem is hozta szóba előtte a falut, legalábbis, ha az esze előrébb járt, mint a szája.
Harry persze értékelte, hogy a barátja ennyire kímélni kívánja az érzéseit, s talán épp ezért is ütötte szíven a látvány, amin megakadt a szeme, ahogy a Griffendél-torony irányába tartott. Az egyik lépcső árnyékába húzódva Hermione egy hosszú, szőke hajú fiúval beszélgetett. A hajzuhatag összetéveszthetetlen volt, és a kisimult, elégedett arcvonások is a régi Draco Malfoyt idézték, ahogy halványan mosolyogva egy könyvet adott át a lánynak, miközben halkan magyarázott neki valamit.
Harry megtorpant. Ez nem lehet igaz! Hermione nem beszélgethet Malfoyjal!
Igaz, Draco tényleg nagyon megváltozott. Év eleje óta szinte szavát se lehetett hallani, ha pedig mégis, akkor komoly, érett hangon szólt és udvarias volt mindenkivel - beleértve Harryék trióját is. Ez azonban nem akadályozta meg Ront abban, hogy továbbra is heves gyűlölettel nézzen rá. Az is igaz, hogy ebben nem hasonlított Hermionéra, aki inkább elgondolkodva pislogott időnként a mardekáros fiúra, de rajta sem látszott, hogy közeledni akarna felé vagy eltűrné ezt Malfoy részéről.
Harryre sem maradt teljesen hatástalan mindaz, amit Piton és Demona mondott róla és a nyári eseményekről, de késztetést sem érzett rá, hogy különösebben foglalkozzon vele. Malfoy békén hagyta őt és ő is kitért az útjából. A mardekáros fiú változásának háttere persze továbbra sem volt világos, de Harry kíváncsisága azért nem volt olyan kínzó, hogy emiatt szóba álljon vele.
Épp ezért fogalma sem volt róla, mi késztetheti Hermionét erre. Egy könyv persze képes volt sok mindenre rávenni a lányt, de Harry eddig nem gondolta volna, hogy még a Malfoyjal való beszélgetés is ezek közé tartozik. Ráadásul Hermione arca sem tükrözte azt, hogy kellemetlenül érezné magát, miközben a fejüket összedugva nézegettek valamit a Draco által átadott könyvben.
Aztán Malfoy udvarias gesztussal elköszönt, és eltűnt az alagsor felé vezető folyosón, Hermione pedig elindult a könyvvel a kezében a Nagyterem, és ezzel együtt Harry felé, aki még mindig megdermedve állt a folyosó közepén.
Hermione is megtorpant egy pillanatra, amikor észrevette a hitetlenkedő arckifejezéssel rábámuló Harryt, aztán zavartan elpirulva folytatta felé az útját. A fiú pedig csak még jobban megdöbbent, amikor a lány köszönés utáni első mondata ez volt:
- Harry, nagyon szépen kérlek, ne mond meg Ronnak, hogy láttál Dracoval beszélgetni!
A fiúból csak döbbent hörgésre tellett, amikor végigszáguldott az agyán az egyetlen lehetséges magyarázat: az a szépfiú Malfoy elcsavarta Hermione fejét!
A gondolatai bizonyára kiülhettek az arcára is, mert a lány azonnal tagadóan megrázta a fejét.
- Nem. Nem, Harry, nincs semmi köztem és Draco között, és nem is lesz! - jelentette ki teljes határozottsággal. - Csak azért nem akarom, hogy Ron tudja, mert még egy egyszerű beszélgetést sem bírna nekem megbocsátani, annyira gyűlöli őt még mindig.
- De ... de egyáltalán mi volt ez az előbb? - intett Harry a lépcsőforduló irányába, miközben továbbra sem bírt magához térni a döbbenettől. - És egyáltalán: mióta állsz te szóba Malfoyjal? S főleg mióta hívod Draconak?
Hermione zavartan pislogott a földre, de inkább elsápadt, mint elpirult, és Harry valamiért kezdte elhinni, hogy más ez az egész, mint aminek első pillantásra látszik.
- Nézd, Harry - nyögte a lány -, ő megváltozott. Már nem az, aki volt. Még ... még bocsánatot is kért tőlem mindazért, ahogy velem ... ahogy velünk bánt. Azt mondta, teljesen hülye és éretlen volt, és nem is érti, hogyan lehetett olyan öntelt és beképzelt, meg kegyetlen. Én pedig elhiszem neki, hogy komolyan beszélt, és véleményem szerint az is öntelt, beképzelt és hülye magatartás lenne, ha nem venném észre ezt a változást, vagy nem tudnék megbocsátani neki.
Hermione felnézett, egyenesen Harry szemébe, és a fiú látta a tekintetén, hogy őszintén így érez.
- Igen, egy ideje valóban szoktunk beszélgetni. Csak nem akartam nektek mondani, mert ... mert hát tudod: Ron .... És egész jól ki lehet jönni vele, ő is szereti a könyveket, és ... és sok közös témánk van. De persze semmi személyes - rázta meg a fejét olyan hevesen, hogy csak úgy röpködtek göndör fürtjei. - Ő ... ő elég magányos mostanában, és tudom, hogy élvezi a beszélgetéseinket, de nem udvarol, meg semmi ilyesmi ... Nagyon udvarias, de azért kicsit távolságtartó. Érted?
Nem, Harry nem értette, de tavaly egy bizonyos Cho Chang nevű lány kapcsán már megállapította, hogy a női lélek rejtelmei mélyebbek annál, hogy egy egyszerű varázslófiú megfejthesse őket. Ezért egy beletörődő sóhaj után megnyugtatta Hermionét, hogy nem szól az esetről Ronnak, noha - hangsúlyozta - nem értett egyet ezzel a titkolózással, és előbb vagy utóbb Ron úgyis rá fog jönni a dologra.
- Igen, tudom, és el is akarom neki mondani, csak ... csak még nem volt rá megfelelő alkalom - harapdálta idegesen a szája szélét a lány.
Harry sejtette, az igazság inkább az, hogy még nem szedte össze a bátorságát hozzá. De végül is ez Hermione dolga volt, meg Roné, esetleg még Malfoyé; ő maga jobbnak látta, ha kimarad belőle.
De azért még később is a fülébe csengett a lány mondata az öntelt és beképzelt viselkedésről. Ha Pitonnál képes volt felfedezni a változást, és megbocsátani, akkor talán Malfoyjal szemben is ezt kellene tennie. Ha másért nem, hát épp Piton kedvéért.

A bájitaltan tanár ebédnél sem jelent meg, és Harry feszültsége csak még inkább fokozódott. Elkezdett ugyanúgy bolyongani a kastélyban, mint álmában a Piton-házban, azt remélve, egyszer csak megpillanthatja azt az összetéveszthetetlen, lobogó talárú, sebes léptű alakot.
De Piton nem volt sehol. A szobájában, vagy a szertárban sem, pedig Harry végül leosont a pincébe is. A lassan félelemmé váló feszültsége estére már olyan kibírhatatlan volt, hogy odasomfordált McGalagonyhoz, és megkérdezte tőle, nem látta-e valahol Pitont, mert problémája van egy bájitaltan házival, amit szeretne vele megbeszélni.
- A professzor megérdemelt pihenését tölti a Roxforton kívül - felelte McGalagony. - Holnap délutánnál előbb nem várható vissza.
A válasz egyszerre nyugtatta meg és zaklatta fel. Ha nem várják vissza hamar, akkor talán még nincs baj. De abban igencsak kételkedett, hogy Piton épp pihenne valahol. Harry szemében a professzor olyan embernek tűnt, aki hírből se ismeri a pihenést vagy a szórakozást.
Bár ... az az autó, amivel nyáron Londonba utaztak, azt sugallta, talán van egy másik élete is a férfinak. Egy olyan, aminek semmi köze sincs Roxforthoz, de még csak a varázsvilághoz sem.
Viszont akkor sem volt valószínű, hogy épp most, amikor sötét fellegként nehezedett rájuk a veszély, Piton magánügyekkel foglalkozzon.
Harry végül nem tehetett mást, mint igyekezett kizárni a gondolataiból a professzort, és lefoglalni magát a tanulnivalóival, miközben egyre inkább azt kívánta, hogy legyen már vasárnap délután. Ám másnap még alig végzett a reggelivel, amikor olyasmi történt, ami tényleg elfelejtette vele az aggodalmát egy időre.
Vasárnap elvileg nem volt nyitva a könyvtár, és kölcsönözni sem lehetett. Viszont a kisebb olvasótermet a felsőbb évfolyamosok ilyenkor is használhatták, ugyanis nem mindenki szeretett a zajos klubhelyiségben tanulni. Harry ugyan képes volt ott is házit írni, de ha memorizálnia kellett valamit, jómaga is inkább elvonult egy csöndes zugba. Mivel a vizsgák még messze voltak, és korán is volt, most üresen találta az olvasótermet, ahova betelepedett a bájitaltan jegyzeteivel. Miközben sorrendbe rakta a lapokat, végigfutott az agyán, hogy igaza volt Billnek: tényleg Piton tárgyával foglalkozik a legtöbbet. A különbség csak annyi, hogy már nem utálja a tárgyat, noha sosem lesz a kedvence.
Már három lappal is végzett, amikor nyikorogva kitárult az ajtó, és Draco Malfoy bukkant fel mögüle. Harryt megpillantva egy szívdobbanásnyi időre megtorpant, de aztán egyenesen feléje vette az irányt, és megállt az asztala előtt.
- Mit akarsz, Malfoy? - kérdezte Harry, mielőtt a mardekáros fiú szólásra nyithatta volna a száját.
- Először is köszönni szerettem volna, de úgy látom, nem tartasz igényt ilyen formaságokra - Malfoy sóhaja inkább szomorú volt, mint gúnyolódó, és Harry hirtelen elszégyellte magát. - Másrészt azt akartam mondani, Granger említette, hogy láttál vele beszélgetni. Persze ő már elég nagy és okos hozzá, hogy el tudja dönteni egyedül is, kivel áll szóba, de ha téged ez zavar, vagy félted tőlem, akkor szeretnélek megnyugtatni: nem áll szándékomban sem bántani, sem kihasználni őt. Ha azonban mégis inkább távol szeretnéd tartani tőlem, csak szólj, és majd igyekszem kitérni a vele való találkozások elől.
Harry meghökkent.
- Miért?
- Mert nem akarom, hogy emiatt is haragudj rám - felelte a fiú -, és Hermionét sem akarom bajba keverni sem nálad, sem Weasleynél.
Harry egy percig kételkedve bámult Dracora, de a fiú állta a tekintetét: őszinteség és nyugalom áradt a szeméből, meg egy kis beletörődő szomorúság. Harry sóhajtott egyet, és megvonta a vállát.
- Figyelj, engem nem érdekel, hogy te vagy Hermione kivel beszélget. De Ronért nem teszem tűzbe a kezem.
Draco biccentett, hogy tudomásul vette, és hátralépett, mint aki távozni készül, de Harrynek még mondanivalója volt.
- Ami pedig azt illeti, hogy én haragudnék rád ... nos, nem haragszom.
Draco megdermedt, és most ő nézett kételkedve Harryre.
- Én arra a hülye, beképzelt, arrogáns szemétre haragudtam, aki voltál - vette Harry a kezébe a pennáját, hogy kijavítson egy rosszul formázott betűt az előtte fekvő pergamendarabon, aztán újra felnézett Malfoyra. - De te még csak nem is hasonlítasz rá, és veled - így, ahogy most vagy -, nincs bajom.
Malfoy csak állt tovább előtte némán, és a szemén látszott, hogy töpreng valamin. Aztán bólintott, mint aki épp most jutott egyetértésre önmagával.
- Igen, ezt még meg kell tanulnom - sóhajtotta.
- Mit?
- Hogy ne magamból induljak ki mindig. Én nem tudnék ilyen könnyen megbocsátani valakinek, aki olyan szemét volt velem éveken át, mint én veled, és azt gondoltam, te sem leszel erre képes.
- És azt miből gondoltad, hogy Hermione képes lesz rá?
- Nem, azt se gondoltam - rázta a fejét Draco. - Nem is vagyok benne biztos, hogy megbocsátott. Talán csak elnyomja az ellenérzéseit, mert fontosabbak neki a könyvek meg a segítségem, amit nyújtok neki - vonta meg a vállát.
- Biztosíthatlak róla, hogy Hermione semmilyen könyvért nem állna szóba veled, ha nem vette volna észre maga is, hogy mennyire megváltoztál - dünnyögte Harry. - De mégis, mi az, amiben te segítesz neki? - vizsgálgatta a sápadt bőrű fiút szúrós szemekkel.
- Számmisztika. Idén olyan részt tanulunk, ami nagyon nehéz, és nem elég a szorgalom a megértéséhez. Persze Grangernek a logikája se rossz, de valahogy a permutációk és a valószínűségszámítás nem fekszenek neki.
- Aha - Harrynek fogalma sem volt róla, mi az a permutáció, de nem akarta megkérdezni. - Szóval ilyen könyvet adtál neki tegnap?
- Nem, dehogy - mosolyodott el halványan Malfoy. - Mondtam: ezt nem lehet könyvből megtanulni. Ennek az első kötetét adtam kölcsön neki - koppantotta le a kezében tartott kemény fedelű kötetet az asztalra, amiről Harry első pillantásra megállapította, hogy nem könyvtári. A borítón aranybetűkkel a következő cím állt:
Vacummagicus terek
- Vacummagicus terek? Azok meg mik? - Harrynek teljesen kiment a fejéből, hogy megbocsátás ide vagy oda, mégsem kellene lelepleznie Malfoy előtt a tudatlanságát.
- A vacummagicus, vagy közismertebb nevükön a demágikus terek olyan területek, ahol nem hat a varázslat. Sőt, egy harmadfokú demágikus térben még a bájitalok vagy a hopp-por sem működnek. Esszenciális varázslények - mint például a házimanók - pedig be se tudnak oda menni.
Harry csak bambán bámult Dracora, pedig értette, amit mondott. Azt nem értette, honnan tud Malfoy ilyeneket. A szőke fiú azonban félreértette Harry arckifejezését, és odahúzott egy széket vele szemben, aztán nekiállt magyarázni a demágikus terekről és varázslatokról, mint a hoppanálásgátló varázslat, ami a Roxfort területére is ki volt bocsátva.
Harry egyre fokozottabb érdeklődéssel hallgatta Malfoyt, aki legalább annyira jól magyarázott, mint a rokona, Demona. Nem véletlenül jutott Harry eszébe épp a tanárnő, hiszen - jött rá a fiú - ő is egy demágikus varázslatról beszélt neki, amikor azt mondta, hogy Harry próbálja meg elvenni Voldemort varázserejét, ha legközelebb szemtől szemben áll vele.
Egy gyanú kezdett megfogalmazódni benne, és neki is szegezte a kérdést Malfoynak:
- Honnan van neked ilyen könyved?
- Demonától. Mostanában mindig ilyeneket olvas - felelte készségesen és gyanútlanul Draco, Harry pedig rájött, hogy ha a könyvet kölcsön is adta Demona az ifjabb Malfoynak, azt azért nem árulta el, hogy Harry felkészítése érdekében olvasgat ő mostanában ilyeneket.
Azt mindenesetre azonnal elhatározta Harry, hogy elkéri Hermionétól az első kötetet, és rábeszéli, hogy feltétlenül szerezze meg Dracotól a másodikat is neki. Ő maga nem akarta elkérni - valami a szíve mélyén még mindig visszatartotta ettől.
Pedig igaza volt Hermionénak: egész jól el lehetett beszélgetni Dracoval. Könyvekről és varázslatokról legalábbis igen, és Harry azon kapta magát, hogy rájuk pisszeg egy hetedéves hollóhátas, aki a lassan benépesülő olvasóteremben a közelükben ült le. Malfoy udvariasan elnézést kért, és egy "Majd legközelebb folytatjuk Potter, most hagylak tanulni" mondat után elköszönt tőle. Harrynek csak pár perc után esett le, maga is természetesnek vette, hogy lesz legközelebb.

Piton ebédnél sem jelent meg, és Harry azon kapta magát, hogy a délután nagy részét egy olyan ablak mellett tölti, ahonnan rálátni a kastély kapujára. De a tanár nem tűnt fel, és amikor a vacsoránál sem látta őt, Harry szívét jeges rémület kezdte szorongatni.
Talán vacsoraidőben jött meg, és most a szobájában van- vetődött fel benne, és már rohant is az alagsor felé, de a lépcső aljában Moon, a mardekáros prefektus megállította.
- Hová, hová ilyen késői órán, Potter? - kérdezte gyanakodva.
- Ööö ... csak Piton professzorral kell sürgősen beszélnem, mert ... - miközben lázasan törte a fejét egy elfogadható hazugságon, egy nyugodt hang szólalt meg a háta mögött.
- Csak nem eszébe jutott, Potter, hogy nálam hagyta a jegyzeteit pénteken?
Miközben Harry megfordult, magában hálát rebegett az ég felé, hogy Piton végre itt van épen és egészségesen, és a tanár felé is, amiért kihúzta őt a csávából Moon előtt.
- De igen, tanár úr. Visszakaphatnám őket még ma?
- Kivételesen igen, mert nem szeretem, ha tele van szeméttel a szobám - morogta rutinszerűen a férfi, és intett Harrynek, hogy kövesse.
Moon fintorogva eltűnt a mardekárosok klubhelyiségének irányában, Piton pedig meggyorsította a lépteit. Alig zárult be mögötte az ajtó, már terelte is a hálószobájába egy szó nélkül Harryt, és villámgyorsan feltette a védőbűbájokat.
- Mi történt, Harry? - fordult végül feléje aggódva. - Mi volt olyan fontos, hogy most kerestél?
Harry elpirult.
- Én ... én csak nagyon aggódtam, hogy mi van a tanár úrral. Azt hittem, hogy elment ké... khm, híreket szerezni, és attól féltem, hogy talán többet nem is jön vissza, mert ... mert leleplezték. Nagyon megijedtem, amikor nem láttam az étkezéseknél, és sehol nem találtam, pedig az egész kastélyt bejártam ... - nem tudta folytatni, csak nyelt egy nagyot. Furcsa volt, de a megkönnyebbüléstől szinte remegtek a lábai, úgy elgyengült.
Piton különös arccal vizsgálgatta a szemét lesütő fiút.
- Aggódtál értem? - ismételte meg szokatlan hangon. - Ennyi? Csak ennyiről van szó?
- Igen - lehelte Harry. - Elnézést kérek, nem lett volna szabad emiatt zavarnom és megijesztenem a tanár urat.
- Aggódtál értem.
Most még az előbbinél is furcsább volt Piton hangja, és Harry felpillantva döbbenten vette észre, hogy a férfi szája megremeg. Piton gyorsan elfordult, aztán csak állt egy darabig.
Harry félénken megköszörülte a torkát.
- Elárulná tanár úr, hogy végül is megtudott-e valamit Kingsley-vel kapcsolatban?
- Nem beszélt - vetette oda a tanár, szinte automatikusan. - Mármint rólam nem - tette hozzá sóhajtva, majd hatástalanította a bűbájokat, és átment a nappaliba. Harry tétován követte.
Piton továbbra is neki hátat fordítva állt a nappali közepén, mint aki nem tudja, mit is akar csinálni. Harry nem értette, mi baja van, de jobbnak látta, ha elköszön.
- Jó éjszakát, tanár úr! És még egyszer elnézést kérek.
Piton nem válaszolt, és Harry már az ajtónál járt, amikor meghallotta mögötte a zavarodott motyogást.
- Aggódtál értem. Értem?! Te! Pont te, akit ...
Harryben végre kezdett körvonalazódni, mitől van úgy oda Piton. A férfi valószínűleg már évek, talán évtizedek óta nem állt senkihez olyan közel, hogy az őszintén és érdek nélkül féltse őt. Talán soha nem is ismert ilyen embert. Most pedig ő, a gyűlölt James Potter fia, akit 5 hosszú éven keresztül gyötört és megalázott, elárulja neki, hogy mindezek ellenére számára kedves és fontos annyira, hogy aggódjon érte, hogy félti és visszavárja őt.
Harry visszafordult, és rámosolygott a sápadt arcú Pitonra.
- Ma beszélgettem Draco Malfoyjal. Igaza volt a tanár úrnak, megérdemel még egy esélyt. Ezt pont a tanár úr miatt tudom.
Piton csak bámult rá, Harry pedig még egyszer jó éjszakát kívánt, és továbbra is mosolyogva kisétált a szobából. Úgy érezte, most végre sikerült áttörnie azt a falat, amellyel Piton oly kitartóan és makacsul védte magát mindenféle emberi kapcsolat ellen.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.