A Szárító utca vörös téglából épült sorházai kísértetiesen hasonlítottak a Privet Drive-ra, ahol Harry gyermekkorában lakott, pedig nemigen szerette, ha bármi is arra a helyre emlékeztette őt. De London mugli részén nem sok másfajta lakásra tehetett szert, hacsak nem akart bérházban élni vagy valami előkelőbb, ugyanakkor feltűnőbb helyen. Márpedig Harry nem akart. Előbbi a túl szoros közelségben élő szomszédok miatt nem volt túl előnyös egy magafajta varázsló számára, utóbbi pedig egyszerűen nem volt az ő stílusa. Meg aztán, Harry egyedül élt és egy nagyobb ház csak még inkább emlékeztette volna erre a keserű tényre.

Mióta csak megtudta, hogy varázsló, mindig is úgy képzelte, hogy felnőtt korában a hasonló képességű emberek között fog élni, egy olyan helyen, ahol a lehető legritkábban találkozik az ember muglikkal, és kedvére varázsolhat. Azóta azonban rá kellett ébrednie, hogy soha sem lesz képes teljesen beolvadni a mágustársadalomba. Egyrészt azért, mert mugli neveltetése miatt a mai napig sem használta a mágiát olyan hétköznapi eszközként, mint például a Weasley család tagjai, másrészt pedig ... Nos, az elmúlt lassan egy évtized alatt sem bírta megszokni azt a figyelmet, amely mindig is ráirányult a varázsvilág megmentőjére. Épp elég volt napközben elviselni, hogy mindenki megbámulja, ismeretlenek ráköszönnek, beszélni akarnak vele. Elég bosszúság volt kibányászni a napi postájából azokat a leveket, amik valóban neki szóltak, és nem a varázsvilág hírességének. Épp elég volt túltenni magát azon, hogy újra és újra megjelenik a neve az újságokban, hogy a legszemélyesebb magánügyein csámcsognak a bulvárrovatok, amikor pedig nincs mit megírniuk, akkor légből kapott sztorikat találnak ki vele kapcsolatban.
Semmi kedve sem volt ezek után hazatérni egy olyan otthonba, ahol a szomszéd boszorkány az ablakból lesi minden mozdulatát, hogy aztán másnap elpletykálhassa a barátnőinek, hány órakor kelt fel, kik voltak a látogatói és hány baglyot kapott aznap.


Miután elvégezte az auror-képzőt és elhelyezkedett a Minisztériumban, úgy érezte, megfullad, ha nem talál egy olyan helyet, ahol senki sem ismeri őt. Hosszas keresgélés után talált egy olyan negyedet Londonban, ahol több kilométeres körzetben egyetlen varázslóotthont sem jelölt a térkép, és nem volt valószínű, hogy bárkivel is összefuthat az utcán, akinek bármi különlegeset jelentene a Harold Potter név. A lakcímét csak a legközelebbi barátainak árulta el és munkahelyén is csak Mr. Willoby tudta. Az aurorok riasztásához szerencsére nem kellett a lakcímet ismerni: a hívást mindig a jelvényükön keresztül kapták meg, melyeket Próteusz-bűbájjal kezeltek, ugyanúgy, mint annak idején Hermione a DS tagjainak pénzérméit.

Így hát H. Potter úr, a Szárító utca 15. szám alatti ház lakója, immár hónapok óta nyugodtan térhetett haza esténként otthonába, hogy kipihenje a mögötte álló nap fáradalmait. Noha nem szerette túlzottan a kandallón át történő közlekedést, de hoppanálni még annyira sem volt kedvére, ezért többnyire az előbbi módszert választotta. A háza - az üresen álló garázs kivételével - egyébként is le volt védve hoppanalás ellen, biztos ami biztos alapon, az esetleges váratlan látogatókra való tekintettel. Azért ügyelt arra is, hogy időnként teljesen mugli módon, vagyis az ajtón keresztül érkezzen és távozzon. Élelmiszert is többnyire a sarki szupermarketben vásárolt és időnként pizzát rendelt, mint bárki más fiatal az utcában.
De nem ismerkedett a környéken élőkkel és főleg nem hívott meg senkit magához közülük. Igencsak kimeredt volna a szomszédai szeme, ha meglátják az otthonát: a kandallópárkányon álló varázsfényképeket, az ágy mellé állított furcsa kinézetű ciroksöprűt; és leesett volna az álluk, ha látják most Harryt, amint épp az asztala mellett ül, és egy furcsa tükörkészletet figyel. Egy tisztességes tükör ugyanis nem egy idegen lakás belsejét szokta mutatni.

Amikor Harry elkezdett szaglászni Piton körül, csak némi információt szeretett volna kapni a férfiról, ami a segítségére lehet, és nem gondolt arra, hogy talán egy varázsbűn ügyre bukkan. Pedig a jelek arra engedtek következtetni, hogy Piton valami tiltott dolgot művel. Mi más magyarázta volna azt a tényt, hogy időnként elváltoztatott külsővel és furcsa köpenybe burkolózva indul útnak késő este, London egyik rossz hírű negyede felé. De Harry sehogy sem bírt rájönni, miben sántikál. Furcsa kiruccanásaitól eltekintve, napjai nagy részét otthon töltötte, és Harry egyre inkább szeretett volna belátni a vastag házfalak mögé, hogy rájöjjön, mi történik ott. Egy belső megfigyelés azonban csak igen indokolt esetben engedélyezett, és Harry tudta, hogy azt aligha adják meg neki pusztán a megérzése alapján. Nem volt szokása felrúgni a szabályokat, de ez a rejtély befúrta magát a bőre alá, és nem hagyta szabadulni. Végül úgy döntött, saját szakállára fog cselekedni, és Piton távollétében felderíti a házát.

Az akció elég rizikós volt. Elvileg az auror jelvény előtt minden mágikus zár megnyílik anélkül, hogy a ház tulajdonosa észrevenné a behatolást - feltéve, hogy engedélyezett varázslattal zárták le az ajtót. De Harry attól félt, hogy Piton, a fekete mágia ismerője, olyan védelemmel is ellátta a házát, amit ő nem ismer. Ezért aztán rendkívül óvatosan járt el és nem is próbálkozott az ajtóval, sem pedig az ablakokkal: a tetőn át ment be. Egyszerűen mágikus átjárót nyitott rajta, beröppent a résen a seprűjével, és kész. A padlásfeljárót még egyszerűbb volt kinyitnia, csak arra kellett ügyelnie, hogy gondosan eltávolítsa ruhájáról és cipőjéről a port, mielőtt nekiindult volna földeríteni a házat, nehogy nyomokat hagyjon.
Piton háza sokkal kisebb és szerényebben berendezett volt, mint képzelte, viszont sokkal barátságosabb, mint a tanár roxforti irodája, ahol oly sok órát kellett töltenie büntetőmunkával. Nyoma sem volt az üvegekben pácolódó, rusnya varázslény preparátumoknak, vagy visszataszító képeknek, mint amilyenekkel az SVK termet dekorálta ki annak idején. Mi több, egyetlen festmény sem volt a falakon. Egyszínű tapéta takarta azokat a részeket, ahol épp nem állt egy szekrény vagy könyvespolc. Pitonnak szokatlanul sok könyve volt és rengeteg régi újság állt halmokban több helyen is: többnyire gyógy- és varázsnövényekkel foglalkozó szaklapok. A könyvek közül is több foglalkozott kertészkedéssel, mint bájital készítéssel, fekete mágiáról szólót (vagyis tiltottat) pedig nem látott egyet sem. Ami persze nem azt jelentette, hogy nincs is, de Harry nem akart most alaposabban kutatni. Még nem. Egy tiltott könyv különben sem olyan nagy bűn - bár talán jó tárgyalási alap lenne, ha Piton segítségét akarná kérni a klub ügyében.
Az emeleten két szoba volt és egy fürdő, meg egy gardrób. Az egyik szobán meglátszott, hogy használják, valószínűleg hálóként. A másik vendégszoba lehetett, de hideg volt benne és a bútorokat is letakarták; vagyis rég nem járt már itt senki. A földszinten egy nagy, barátságos konyha és étkező volt és látszott, hogy ez a ház szíve. A bejáraton belépve az ember lényegében ide érkezett, balra nyílt az éléskamra, jobbra a nappali. A konyha hátsó részén vezetett fel a lépcső az emeletre és le az alagsorba, és innen nyílt kijárás hátra, a kert felé is.
Harry sosem gondolta volna, hogy pozitív érzést kelt benne majd egyszer valami, ami Piton tulajdona, de ez a konyha kifejezetten tetszett neki. Talán azért, mert egy kicsit az Odúbelire emlékeztette őt, és semmiképp sem Piton stílusa sugárzott belőle.

Az alagsor azonban már kifejezetten őt idézte. Valóban itt volt a férfi bájitalfőző konyhája, ahogy azt sejtette, és ott sorakoztak a szokásos preparátumos üvegek is. Az üstön és a bájital hozzávalókat őrző szekrényeken és polcokon kívül, egy nagy asztal is állt ott, egy halom pergamennel és könyvekkel. Harry a látottak alapján meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi valamilyen kutatást végez a laboratóriumában. Mivel kíváncsi volt, miben mesterkedik Piton, úgy döntött, átvizsgálja a férfi jegyzeteit.
Túl sok sikert nem ért el, mert az asztalon heverő könyvekből csak annyit tudott megállapítani, valami olyasféle bájitalt kutathat, amihez vér is kell. Sosem volt olyan jó bájitaltanból, hogy értelmezni tudja a szakszöveget. A könyveket átnézve azonban feltűnt neki, hogy nem mindegyik bájitalkészítésről szól. Volt közöttük kettő, amelyik a vérfarkasokkal foglalkozott, három pedig áldozati szertartásokkal.
A pergamenek viszont mind üresek voltak, pedig Harry gyanította, hogy vannak itt jegyzetek is. Előhúzta pálcáját és felderítő varázslatot mormolt, aminek révén hamar fel is fedezett egy ábrándító bűbájjal kezelt, fiókos szekrényt. Nem volt egyszerű kinyitnia, de úgy érezte, megéri a kockázatot. Valami fontosnak kellett itt lennie, ha Piton elrejtette.
A fiókban valóban megtalálta a férfi feljegyzéseit (felismerte az írását), de sokkal okosabb nem lett, ahogy lapozgatott köztük. Ám az utolsó oldalakon hirtelen tisztábbá vált az addig áthúzásokkal, nyilakkal tarkított szöveg, és egy hosszú, számozott listává állt össze.
Ez lehet a recept - futott át Harry fején, de már a hozzávalók értelmezésénél elakadt. - Ehhez szakértő kell - döntötte el, és egy tiszta pergament húzott elő a saját zsebéből. Egy pálcamozdulattal átmásolta rá a receptet, aztán gondosan visszatett mindent oda, ahol találta és visszaállította a védővarázslatokat is.
Egy darabig töprengett, aztán úgy döntött, hogy ha már eddig elment, akkor megtehet még egy dolgot. Hisz egyre nyilvánvalóbb, hogy Piton valami titkot rejteget.
Forrón remélte, hogy a hivatalban nem osztanak mostanában rá olyan munkát, amihez szüksége lenne a megfigyelő tükörkészletére, mert bajban lenne, ha meg kellene magyaráznia, mit művelt vele. Úgy számolta, hogy a készlet nagy részét fel kell használnia: a hálószoba, a nappali, a konyha és a laboratórium falára is tett fel belőlük annyit, hogy belássa vele a helyiségek nagy részét. A nappali kandallójába is akart tenni egyet, de aztán letett róla. A kandalló mellett nem volt hopp-por, sőt,  észlelte a behatolásgátló bűbájt is rajta. Ami azt jelentette, hogy Piton egyáltalán nem használja a kandallót. Csodálkozva vonta föl a szemöldökét és későbbi megfontolásra elraktározta ezt az információt, aztán visszatért az alagsorba. Ellenőrizte, hogy a megfigyelő tükrök rendesen beleolvadnak-e a falba, és megfelelő-e a kapcsolat a párjukkal, amik közvetíteni fogják számára a képet és a hangot. Aztán elindult fölfelé, hogy azon az úton távozzon, amerről jött.

Néhány nap után azonban kétségei támadtak, érdemes volt-e végigcsinálnia ezt az egész cécót. A megfigyelés ugyanis semmi eredményre nem vezetett. Egy jottányit sem jutott közelebb ahhoz, hogy mit kotyvaszthat Piton a laborjában. A férfi - különös útjaitól eltekintve - teljesen hétköznapi életet élt.
Hétköznapit és magányosat.
Olyannyira magányosat, hogy még Harryt is zavarni kezdte a tény. Azok után, hogy látta Pitont a varázslóelit zárt körű klubjába betérni, azt feltételezte, a férfinak megvan a maga kialakult társasági köre, barátai, cimborái - vagy legalább egy házimanója, akihez szólhat. De semmi.
Piton hajnalban kelt, késő éjjel feküdt, a közbeeső idő nagy részében pedig vagy a kertjében, vagy a bájital laborjában tevékenykedett. Sokat olvasott, de közben jegyzetelt is; bizonyára tanult vagy kutatott. Emellett ellátta a háztartási teendőket: takarított, kitisztította a talárjait, bevásárolt, főzött - ám mindig egyedül étkezett. Újságokon kívül más postája nem volt, a kandallója egyszer sem huhogott fel; sem hívás, sem látogató nem érkezett. A tükrök, halk neszeken kívül, egyetlen zajt sem közvetítettek és Harry a szobájában ülve is szinte érezte, ahogy a csend megüli a Prince házat. Pitonnak még csak egy háziállata sem volt, akihez szólhatott volna; így aztán napokon át a hangja sem hallatszott, pár sóhajon és ásításon kívül. Harry talán épp ezért figyelt oda a szokottnál is jobban a testtartására, az arckifejezésére: abból próbálta kiolvasni, mi járhat a férfi fejében. De sokra nem jutott vele. Ha volt valami a tekintetében vagy az arcán, a bájitalaira fordított odaadó figyelmen kívül, azt leginkább zavarnak és kelletlenségnek lehetett volna nevezni. Bármin ügyködött is, amikor esténként távozott hazulról, azt úgy tette, mint akinek nincs igazán ínyére a dolog, de teszi, mert tennie kell.

Harry igyekezett követni ezeken a titokzatos utakon Pitont, de a férfi oly ügyesen álcázta magát, oly fürgén mozgott, hogy időnként szem elől tévesztette. Annyit azonban sikerült kiderítenie, hogy Piton a városnak abban a negyedében kutat valami vagy valaki után, ahol olyan vérfarkasok tanyáznak, akik nem kívánnak beilleszkedni a társadalomba és többnyire bűnözésből élnek. Több banda is lakott a környéken, és az egyik legnagyobb ilyen társaság vezetője Fenrir Greyback volt, aki körözött személy létére, elég vidáman élte világát. Harrynek elképzelése sem volt, mi a csodát akar arrafelé Piton, de remélte, hogy előbb vagy utóbb rájön.
Roppantul izgatta az is, milyen szer lehet az, amit Piton kifejlesztett és aminek a receptjét megtalálta nála: Így hát megmutatta egy bájital-specialista kollégájának a hozzávalók listáját, aki arra a következtetésre jutott, hogy valamiféle gyógyító hatású kenőcsről lehet szó. Ezt támasztotta alá az is, amit Harry látott, amikor Piton annál a kislánynál járt. Kicsit utánanézett a családnak és megtudta, hogy a gyerekkel ugyanúgy bánt el egy vérfarkas, mint Greyback annak idején Billel. Ellenben a kislány csodaszerűen meggyógyult pár héttel ezelőtt. Legalábbis az anyja mindenkinek azt mondta, hogy nem tudja mitől, de egyszer csak eltűntek a lánya sebei.
Az világos volt, hogy Piton kencéje játszotta el a csoda szerepét, ám a nő ezt valamiért titkolni akarta. Csakhogy ez sehogy sem stimmelt. A vérfarkas harapást, még ha nem holdtöltekor történt is, nem lehet gyógyítani. Bill épp elég módszert próbált ki ahhoz, hogy ez világossá váljon. Ha valamilyen módon Piton mégis rájött a gyógyítás módjára, akkor az olyan jelentőségű tett, amiért talán még a Merlin-díjat is megkaphatná. Miért nem kürtöli hát világgá a felfedezését? Harry egyáltalán nem értette. Csupán egy halvány gyanú motoszkált benne.
A kollégája nem tudta azonosítani a recept egyik összetevőjét, mert rúnákkal volt felírva; mi több, valamiféle ősi arab nyelvjárásban. Ez utóbbit Harry Hermionétól tudta meg, akit megkérdezett a rúnák felől. A lány sem tudta lefordítani a szöveget, de felvette a kapcsolatot az Alexandriai Varázskönyvtár egyik tájékoztatójával és megkérte tőle a fordítást Harry számára, amely most már bármelyik percben megérkezhetett. Harry forrón remélte, hogy ezzel végre kezébe kerül majd a megoldás kulcsa.
Addig is tovább figyelte Pitont - és a saját érzéseit vizsgálgatta.

Perselus Piton egyszerűen még a legelfogultabb szemmel nézve sem volt ugyanaz a rosszindulatú tanár, mint akit Harry a Roxfortban megismert. Egyszer sem vette észre, hogy a bájitalmester bárki ellen elkövetett volna bármit is, ellenkezőleg: úgy tűnt, kutatásai arra irányulnak, hogy másokon segítsen. Ráadásul nem látszott, hogy ezt anyagi vagy egyéb elismerés reményében tenné. Csendesen, visszahúzódva élt, viszonylag szerény körülmények között, noha bizonyára telt volna neki fényűzőbb életre is. De továbbra is titokzatosság lengte körül tevékenységét.
Dumbledore hosszú időn át bizonygatta Harrynak, hogy megbízik Perselus Pitonban; és bár minden látszat ellene szólt, a végén kiderült, az igazgató nem tévedett. Piton valóban hű volt hozzá, az ésszerűségen túl is az. A tény pedig, hogy képes volt szeretni és pont Harry édesanyját szerette oly mélységesen, hirtelen egész más színben tüntette fel előtte a férfit. Harry hinni akarta, hogy Piton alapjában véve rendes ember, és ő tévedett mindvégig vele kapcsolatban, s hogy most sem csinál semmi elítélendőt. Másrészt viszont a hosszú évek alatt beléívódott gyűlölet és gyanakvás még mindig ott kísértett benne. Az ellentétes érzések között elbizonytalanodott és képtelen volt cselekvésre szánnia magát.

Harry lefordította a tükröket az asztalán és elgondolkodva az ablakhoz sétált. Volt még valami, ami egyre inkább zavarta. Nem tudta letagadni, mennyi hasonlóság van közte és Piton között. Nem csupán arról volt szó, hogy mindkettőjük gyermekkora meglehetősen nehéz és keserű volt: lényegében megaláztatások, csúfolódások sora, egy szeretet nélküli környezetben. Ma már megértette, miért gyűlölte Piton oly mélységesen a Tekergőket, különösen az ő apját. Megértette, miért bánt vele is úgy, ahogyan tette - noha még mindig fájtak az igazságtalan szavak, a jogtalan büntetések. Megértette, miért állt be a halálfalók közé, miért vált olyan emberré, amilyen volt. Megértette, de felmenteni teljesen nem tudta.
Én nem lettem ilyen - mondogatta magában. - Én nem bántam volna így ... teszem azt, Dudley gyermekével. - De egy kis kételkedő hang azért ott motoszkált benne.
Most pedig azzal kellett szembesülnie, hogy jelenlegi sorsuk is mutat némi hasonlóságot. Piton magányosan élt, ahogy ő is - hiszen az utóbbi időben maga sem találkozott senkivel a munkán kívül, nem járt sehova és jobbára csendesen, egyedül töltötte estéit.
Nem is értette, hogyan alakult ez így. Igaz, sokat dolgozott és lehetetlen időbeosztással; nehéz volt szabad perceket találnia, amit a barátaival tölthetett volna. Olyankor is inkább ő ment hozzájuk, akik lassan megszokták, hogy Harryt csupán hébe-hóba látják és csak rövid órácskákra. Persze a többieknek is megvolt a maga élete, munkája; sokuk már családot is alapított, s ez utóbbi általában otthonülővé tette őket. Harry pedig nem akart senkit zavarni, nem akart felesleges harmadik lenni sehol. Ezért lassan elszigetelődött és még jobban a munkájába fordult. Egyedül a a minisztériumi kupasorozat hétvégi kviddics meccsei jelentettek rendszeres és kellemes felüdülést számára, meg az azokra való felkészülések. Harry továbbra is szenvedélyesen szeretett játszani, és az aurorok csapata jócskán megerősödött, amióta ő volt a fogójuk. De edzés vagy a mérkőzéseket követő összejövetelek után, végül mindig egy üres lakásba tért vissza - és ez egyre kevésbé tetszett neki.

Egy furcsa, élénk tollazatú madár érkezése zavarta fel gondolataiból, amely széles szárnyain vitorlázva egyenesen Harry orra előtt landolt az ablakpárkányon. Harry azonnal kinyitotta az ablakot, amint megpillantotta a madár bal lábára kötött homokszín borítékot. Nem volt szükséges megnéznie a feladót, anélkül is tudta, hogy a levél az Alexandriai Varázskönyvtárból érkezett, s ha szerencséje van, tartalmazza az őt érdeklő információt. Előbb azonban a madarat kívánta ellátni, amelynek faját ugyan nem ismerte, de elég hosszú utat tett meg és elég kimerültnek is látszott ahhoz, hogy megessen rajta Harry szíve. Ellátta vízzel és megkínálta Hedvig bagolycsemegéjével, amit szerencsére megfelelő eleségnek talált a légi postás. Csak ezután kezdett el foglalkozni a levéllel.

Az írás nem volt hosszú. A recept hozzávalói között szereplő sor lefordítva ezt jelentette: a kárt okozó vérfarkas még dobogó szíve és három csepp vére.

Harry döbbenten meredt a pár sorra és már értette, miért nem rukkolt elő Piton a találmányával. A legújabb, vérfarkasokkal kapcsolatos törvények előtt sem tehette meg bárki, bármikor, hogy megöljön valakit közülük. Ráadásul minden varázslat és bájital, amihez embert vagy varázslényt kellett ölni fekete mágiának és bűnnek minősült. Harry fejből tudta a büntetési tételt is, ami kiszabható érte.

Megremegett a kezében a pergamen. Piton mostanában Greyback portája táján keresgél, talán éppen őt. Ha igen, és ha sikerül elkapnia a vérfarkast, hogy az ő szívéből is gyógykenőcsöt csináljon, akkor Bill meggyógyulhat ...
De ő auror. Egy ilyen információ birtokában köteles elfogni és feljelenteni Pitont.
Viszont akkor mi lesz Billel?
És Greyback? Az aurorok már évek óta hiábavalóan keresik őt. Piton azonban egymaga többet ér, mint a fél ügyosztály. Ő végre elkaphatná a vérfarkast ...
Végtére is, várhatna a feljelentéssel addig, amíg el nem készül a kenőcs ... Persze sokat nem ér vele, ha szabályosan jár el, mert bizonyítékként be kell szolgáltatnia, és azt a vizsgálat és tárgyalás után, mint fekete mágiával létrejött szert, meg fogják semmisíteni. Akkor pedig örökre elszáll Bill esélye. Greybackből és a szívéből is csak egy van, csak egyszer lehet elkészíteni a kenőcsöt.

Teljesen elgyengítette a dilemma, ami elé került, le kellett ülnie. Vagy teljesíti kötelességét, vagy segít egy barátján. Tudta, hogy választania kell, de képtelen volt eldönteni, mitévő legyen. Fáradt volt már, egymást váltva cikáztak a gondolatai és nem tudott rendet teremteni közöttük. Végül kimerülten nekidöntötte fejét az asztalon támaszkodó karjára, és hamarosan már aludt is.
Mikor pár óra múlva felébredt, egy pillanatig nem tudta, mit is keres az asztalnál. Az égve hagyott villanyfény szúrta a szemét, miközben hunyorogva körülnézett. Pillantása a lefordított tükrökre esett és kábán felemelte az egyiket.
Egyből kiment minden álom a szeméből attól, amit látott. A tükör Piton alagsori laborjából közvetítette a képet, ahol a bájitalmester épp kiemelt egy vértől csöpögő szervet az előtte heverő, lekötözött testből. Harry forgó gyomorral próbálta beazonosítani az áldozatot és egyáltalán nem nyugodott meg tőle, amikor sikerült. A megérzése helyesnek bizonyult, az asztalra kötözött alak valóban Fenrir Greyback volt.

Még hosszú percekig figyelte a látványtól dermedten, elkerekedett szemmel, mit művel Piton. Csak amikor a bájitalmester végzett a kenőcs elkészítésével, és a nyomok eltakarításába kezdett, akkor tért magához annyira Harry, hogy megmozduljon. Ideje volt indulnia.

Már kinn repült a hajnal első napsugaraitól fénylő levegőben, de még mindig nem tudta, mit fog tenni, ha elkapta Pitont: letartóztatja vagy alkut köt vele?