Harry egy kis dallamot dúdolgatott magában, míg szaporán lépkedett lefelé az alagsorba vezető lépcsőn. Péntek délután lévén, a hétvégi szabadság előtt már csak a laboráns gyakorlata volt hátra Pitonnal. Az pedig inkább a kellemes időtöltések, mintsem a fárasztó kötelességek közé tartozott.
A fiú elmosolyodott, ahogy ez végigfutott az agyán. Pár héttel ezelőtt még nem gondolta volna, hogy gyomorgörcsök és félelmek nélkül fog igyekezni a bájital szertárba.
Emlékezett rá, mennyire remegett, amikor először indult ide. Pedig a tanárral folytatott előző napi beszélgetés után igazán nem volt oka erre, mégsem tudott tenni ellene. Még mindig attól félt, hogy elront valamit, kiejt a száján egy meggondolatlan szót, amit Piton tiszteletlenségnek érez, és ettől újra azzá a vadállattá válik, akinek egyetlen öröme az, hogy gyötörje őt.
Ráadásul fáradt volt és éhes, mert délelőtt annyira belefeledkezett az SVK edzőterem felfedezésébe, hogy késve indult ebédelni, és épp csak pár falatot tudott lenyelni, aztán már rohannia is kellett bűbájtanra. Igazából nem is tudta eldönteni, az éhségtől fáj-e a hasa, vagy a félelemtől görcsöl.
Megállt egy pillanatra a bájitaltan terem előtt, és próbált megnyugodni, mielőtt belépett volna. Nem nagyon sikerült neki, de végül összeszedte a bátorságát, és nagy sóhajjal lenyomta a kilincset.
A terem üresnek tűnt, ám a végében lévő szertár felől ütemes kopogás hallatszott, ahogy Piton valami kemény anyagot morzsolt. Vagy a tanár hallása volt különlegesen éles, vagy valami mágikus képességgel érezte meg Harry jelenlétét, mert a fiú még két lépést sem tett meg, amikor a kopogó hang elhallgatott, s szinte azonnal megjelent a férfi sziluettje a szertár ajtajában.
- Jó napot, tanár úr! - A gyomrában érzett remegés halványan ott rezgett a hangjában is, és bárhogy küzdött, az arcáról sem tudta letörölni a félelem nyomait. Nem értette, miért érzi olyan rosszul magát, hogy szinte az ájulás kerülgeti. Piton csak egy pillantást vetett egyre inkább sápadó arcára, és szinte úszni látszott a levegőben, ahogy lobogó talárjával azonnal ott termett mellette.
- Mi történt, Potter! - ragadta meg a vállát. - Rosszul vagy? A sebhelyed ...? - A hangja nyilvánvaló ijedtségről árulkodott, és Harryben melegség kezdett szétáradni ettől a gondoskodó aggódástól.
- Nem, nincs semmi baj - nyögte.
- Olyan fehér vagy, mint a fal - vizsgálgatta gyanakodva arcát a tanár.
- Csak ... a gyomrom fáj egy kicsit.
Piton most már valamivel nyugodtabban nézett rá.
- Fogadok, már megint szorongsz valamitől.
- Hát ... - Harry lehajtotta a fejét zavarában, és csak a cipőjének motyogta. - Attól félek, talán a tanár úr mégsem fogja túl sok hasznomat venni.
Ebben a pillanatba a gyomra hangosan megkordult, és a fiú még nagyobb zavarban nevette el magát.
- Meg éhes is vagyok. Nem nagyon volt időm ebédelni.
Piton egyszerre látszott megkönnyebbültnek és továbbra is feszültnek. Egy pillanatig töprengve bámult rá, aztán meglendítette a pálcáját, és a Harry melletti padon egy szendvicsekkel megpakolt tányér bukkant fel.
- Egyél! - intett a fiúnak.
Harry csodálkozva nézett rá, és a férfi válaszul halványan elmosolyodott.
- Még emlékszem, mennyi ételre van szüksége egy kamasz fiú szervezetének. És semmi szükség arra, hogy elájulj nekem itt az éhségtől.
Harry megkönnyebbült sóhajjal nyúlt az első szendvics felé.
- Hozd magaddal a tányért! - szólt rá Piton, és intett neki, hogy kövesse a szertárba.
Míg Harry falatozott, Piton felvázolta neki, milyen feladatai lesznek aznap, és úgy általában is. Megmutatta, mit, hol talál a szertárban, továbbá elmagyarázta, hogyan és honnan szerzi be a bájitalok hozzávalóit. A többségüket nagy tételben rendelte az iskola, és csak pár drága és ritka összetevőt vásárolt Piton. Harry feladata volt, hogy a tároló szekrényekbe előkészítse a megfelelő mennyiségű hozzávalót a másnapi órákhoz. Piton megmutatta neki az órarendjét, amely nem csak azt jelölte, melyik osztálynak kell órát tartania, hanem azt is, mit fog tanítani a következő alkalommal.
Miután Harry jóllakott, Piton rögtön ki is kérdezte, milyen alapanyagok kellenek az órarend által megjelölt bájitalokhoz. A fiú már nem emlékezett pontosan mindenre az előző években tanultakból, de Piton nem dühödött fel rajta. Csak csóválta a fejét, mint aki pontosan erre az eredményre számított.
- Na, látod, ezért mondtam, hogy sokat lehet laboránsként tanulni. Rád pedig igencsak rád fér.
Aztán átadott egy pontos listát arról, miből mennyit készítsen be a tároló szekrényekbe, és amíg a fiú dolgozott, tovább folytatta a borostyánkő porítását. Közben hasznos tudnivalókat mesélt minden egyes növényről, ásványról és egyéb alapanyagról, amelyet Harry épp porciózott. Főleg olyan információkat osztott meg vele, amikről órán nem esett szó, és amelyeket az Ezer bűvös fű és gomba sem tartalmazott.
Harry majd megszakadt a koncentrációtól, hogy egyszerre figyeljen arra, amit a keze csinál, és megjegyezze azt, amit Piton mesél neki.

Ám pár nap után belejött abba, hogy megossza a figyelmét, és már nem jelentett neki problémát az sem, amikor munka közben nem Pitont hallgatta, hanem neki kellett beszélnie. Mert a tanár rászokott arra, hogy minden egyes alkalommal kikérdezze Harryt az aznapi eseményekről. Leginkább az érdekelte, hol tartanak a tananyagban a többi tárgyból, és milyen házi feladatokat kapott. Egész részletes beszámolót kért, és Harry kis idő múltán azt vette észre, hogy lényegében az aznapi leckéjét mondja fel Pitonnak. S minél többet tudott ilyenkor felidézni, annál kevesebb tanulnivalója maradt később. Ha elakadt valahol, a tanár kisegítette, sőt, néha olyasmivel is kiegészítette a Harry által elmondottakat, amit nem is vettek az órán. Ha Harry nem értett valamit a kötelező olvasmányaiban, Piton készségesen elmagyarázta, és a fiú rájött, a férfi így próbál segíteni, hogy sűrű elfoglaltságai miatt se maradjon el a leckéivel. A módszer remekül be is vált, és Harry azt vette észre, egyáltalán nem kényszerül rá az éjszakai leckeírásokra. Túl sok szabadideje persze nem volt, legfeljebb csak hétvégenként, de közel sem érezte olyan megerőltetőnek ezt az évet, mint ahogy azt először hitte.
Piton viselkedése pedig több volt, mint normális. Eleinte meg-megrándult ugyan a szája, amikor Harry nem tudott valamit, ami szerinte alapvető volt, de figyelemre méltó önuralommal fogta vissza megjegyzéseit, s később ezek az ideges rándulások is elmaradtak.
- Látom, hogy igyekszel - jegyezte meg, amikor Harry ijedten pislogott rá, mert sehogy se akart eszébe jutni az Erősítő főzet egyik összetevője. - Senki sem tudhat minden receptet fejből, és ha nem tanítanám ezeket már másfél évtizede, én se tudnám mindegyiket kapásból - nyugtatta meg Harryt.
A fiú csak bámult. Ez tényleg ugyanaz a Piton, aki az első órán már elvárta volna tőle, hogy betéve tudja az Ezer bűvös fű és gombát?
A tanár valamit megérthetett a gondolataiból, mert hozzátette:
- Ha valaki igyekvő, akkor megbocsátható neki, ha néha téved vagy nem tud valamit. Én a lusta embereket utálom, akik meg se próbálják megtanulni, amire szükségük van. Te csak tanulj tovább olyan szorgalmasan, mint mostanában, és akkor minden rendben lesz! - veregette meg nyugtató mozdulattal Harry vállát, aztán sóhajtva elfordult.
- Mára végeztünk.
Még nem telt le az egy óra, de a fiú észrevette, hogy a tanár rendkívül fáradt, és a szeme alatti mély karikák kialvatlanságról árulkodtak.
Harry gyanította, hogy a tanítás mellett Piton továbbra is kémkedik a Rendnek a maga titokzatos módján, és kihasználva, hogy a férfi most nem olyan éber, mint egyébként, megkockáztatott egy kérdést.
- Professzor úr, kérdezhetek valamit?
Piton várakozón felvonta a szemöldökét.
- Lehet ... lehet valamit tudni ... úgy értem, szabad nekem is valamit megtudnom arról, ... hogy áll a harc Voldemort ellen? Már úgy értem, valami nem hivatalosat - tette hozzá sietve, mert az újságok a halálfaló támadásokon kívül csak arról tudósítottak, amikor az aurorok időnként elkaptak valakit közülük.
Piton arca megkeményedett, és Harry már kezdte megbánni a kérdést. De aztán a tanár elgondolkodva tett pár lépést a szobában.
- Jobb, ha tőlem tudod meg - fordult szembe Harryvel -, mint magad próbálj bármiféle veszélyes módon információhoz jutni.
Harry tiltakozásra nyitotta a száját, de Piton egy intéssel belefojtotta a szót.
- Rosszul állunk, Potter - mondta komoran. - A Nagyúr megint egyre több hívet szerez. Még a koboldok is kötöttek vele egy titkos paktumot. Nyíltan ugyan nem álltak mellé, de híreket szállítanak neki. Bill Weasley most nagyon veszélyes helyzetben van emiatt a Gringottsban. A Rend őt használja arra, hogy félrevezető információkkal lássa el a koboldokat, és rajtuk keresztül a Sötét Nagyurat. Ez azonban nagyon veszélyes dolog, és Bill bármikor lebukhat.
Piton hangjából szinte sütött a mélységes aggodalom.
- És mi van azzal a két csapattal, akik ránk vadásznak? - Milyen furcsa volt kimondani ezt így! Ő és Piton, ugyanazon mondatban, ugyanazon helyzetben, ugyanazon veszélyben.
- Lucius Malfoy vezeti azt, amelyiknek téged kellene elkapnia, és Lucius most mindent megtesz azért, hogy kapcsolatba léphessen a fiával. A segítségével akar téged kicsalogatni Roxfortból, mert ide azért még ő sem mer jönni.
Harry elsápadt.
- Úgy érti, hogy ...
- Ne aggódj - vágott a szavába Piton -, Draconak esze ágában sincs szóba állni az apjával, és azon se csodálkoznék, ha megpróbálná megölni őt, ha mégis összetalálkozna vele.
Harry körül fordult egyet a világ.
- Ezt ... ezt nem értem - motyogta. - Azt tudom, hogy Dracoval történt valami a nyáron, de ... de nem tudom, mi az.
Piton elgondolkodva simogatta az ajkait.
- Ezt csak ő mondhatja el neked; már ha egyáltalán akar beszélni róla bárkivel is - vonta meg a vállát. - Nekem nem mondott semmit, pedig velem mindig bizalmas viszonyban állt. Azért persze nagyjából tudom, mi történt, mert Dem elmondott nekem néhány részletet, és - ennél a pontnál Piton úgy kezdte köpni a szavakat, mintha valami ocsmány dologról beszélne - elég jól ismerem Luciust ahhoz, hogy ki tudjam találni a többit.
Tett megint egy kört a szobában, hogy lehiggadjon, aztán folytatta.
- A lényeg az, hogy miután Luciust elkapták, Narcissa Malfoy át akarta venni az ügyei irányítását. S miközben a férje papírjai és holmija között turkált, olyan dolgok is a kezébe akadtak, melyeket Lucius még előle is gondosan rejtegetett és titkolt.
- Ettől bolondult meg Narcissa? - kérdezett közbe Harry.
- Bolond épp nem lett, csak összeroppant idegileg - vonta meg a vállát Piton. - Pedig igazából nem neki, hanem Draconak kellett volna kikészülnie, de úgy látszik ő erősebb annál, mint amit mutat. Persze meglehet, hogy azért, mert amikor ő is rájött azokra a titkokra, már mellette állt Demona, aki átsegítette a traumán.
Harry a gondolataiba merült egy ideig, de aztán megrázta a fejét.
- Azt hiszem, túl szegényes a fantáziám ahhoz, hogy ki tudjak találni valami olyan szörnyűséget, amit még Draco Malfoy is annak tart.
- Nem kedveled őt - állapította meg Piton. - Finoman szólva.
- Csodálkozik ezen? - vonta most Harry fel a szemöldökét.
- Nem, tulajdonképpen nem. De ... - a tanár tétovázott - talán adhatnál neki még egy esélyt.
Harry hallgatott, és Piton tovább ütötte a vasat.
- Draco a nyáron lényegében elvesztette mindkét szülőjét, és tudom, hogy Dem nagyon keményen bánt vele. Talán még annál is keményebben, mint ahogy veled a rokonaid. Ráadásul rá kellett jönnie, hogy a tudtán kívül az apja olyan szörnyűségeket követett el ellene, amiktől minden jóérzésű ember gyomra felkavarodik. Hidd el, ez elég ahhoz, hogy alapjaiban megváltoztasson valakit!
Harry tovább hallgatott, Piton pedig megint körbesétált.
- Ráadásul Draco soha nem is volt olyan rossz gyerek, csak borzalmasan félre volt nevelve. Világ életében bálványozta az apját, fenntartás nélkül elfogadta, amit hallott tőle, és ezen nem is lehet csodálkozni. Most viszont a bálvány ledőlt, Draco pedig hátat fordított mindannak, ami eddig az élete volt. Pedig ... dönthetett volna úgy, hogy még az apján is túltesz gonoszságban. De nem tette.
Harry töprengve nézett Pitonra.
- Miért akarja a tanár úr, hogy összebarátkozzam vele? És egyáltalán ... miért ajnározta eddig a tanár úr, ha most azt mondja, hogy félre volt nevelve?
Piton hosszan hallgatott. Aztán odahúzott egy széket Harry mellé, és leült rá, szemben a fiúval.
- Bármit gondoljak is Lucius Malfoyról - kezdte lassan -, nekem mindig az volt az érdekem, hogy jóban legyek vele.
Harrynek a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze az okát, de Piton pillantása belefojtotta a szót.
- Nem fogom elmondani, miért, szóval ne is próbáld megkérdezni soha! - Ez a régi, jól ismert, kemény Piton hangja volt, és Harry ijedten nyelt egyet.
- Ezért kényeztettem a fiát. De ez most már nem számít - mondta enyhültebb hangon. Aztán már-már gyöngéden folytatta. - Ami számít az az, hogy Draco tud segíteni neked. Ellentétben a Weasley fiúval meg a Granger lánnyal, akik mintha mostanában nem is nagyon akarnának.
Harry lehajtotta a fejét. Pitonnak igaza volt, a barátai egyre jobban eltávolodtak tőle.
- Talán jobb is így - motyogta.
- Miért lenne jobb? - nézett rá a tanár szigorúan. - Nincs nagy véleményem arról a két ... - lenyelte a kölyök szót - griffendélesről, de tény, hogy jó párszor segítettek már neked.
- Igen, de ... Azt, ugye, tudja, tanár úr, hogy év elején, a vonaton nem engem, hanem Hermionét keresték a halálfalók?
- Igen, tudom. A Sötét Nagyúr remekül ért ahhoz, hogy kihasználja ellenfelei érzelmeit.
- Hát az enyémeket csak ne használja ki! Soha többé! - morogta Harry. - Inkább ... ha esetleg megint a fejemben turkálna, gondolja azt, hogy már nem szeretem Ronékat, már nem vagyunk barátok.
- A legjobb az volna, ha egyáltalán nem turkálna a fejedben! - vágta rá megrovóan Piton.
- Igen, de ... Nem tudom, hogyan védekezhetnék ellene?
Elbizonytalanodó hangon folytatta.
- A tanár úr már nem tanít, Malfoy professzor pedig ... hát ő csináltat velem mindenféle gyakorlatot, és már egész jól ki tudom üríteni az agyam, de ... nem tudom, mindez mennyit segítene, ha megint legilimizálni akarna valaki ...
Egy pillanatra súlyos csönd telepedett rájuk, aztán Piton felpattant.
- Próbáljuk ki!
Harry dermedten bámult rá.
- Gyerünk, Potter, elő a pálcát! - s közben már vette is elő a magáét.
A fiú olyan lassan emelkedett fel, mint aki abban reménykedik, még elmúlhat a veszély, ami rá vár. Piton megint meg fogja alázni és kínozni, akárcsak tavaly! De nem mert neki ellentmondani, és remegő kézzel előhúzta a pálcáját.
Piton megcsóválta a fejét.
- Még el se kezdtük, de máris legyőztelek. Miért félsz tőlem ennyire, Harry? - kérdezte csendesen. - Ennyire kegyetlen voltam veled eddig?
Ó, azok az átkozott könnyek! Ott gyülekeztek a szemében, pedig egy 16 éves fiúnak már nem szabad elsírnia magát. Különösen nem Perselus Piton előtt, aki nagyon nem értékelné ezt. De Harryben most összegyűlt mindaz a fájdalom és félelem, amit Piton miatt kellett elszenvednie oly hosszú időn át.
- Igen - suttogta rekedten.
Piton leeresztette a pálcáját, és hirtelen úgy nézett ki, mint aki éveket öregedett. Megrázta a fejét.
- Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor azt hittem, olyan vagy, mint az apád. Ő sosem ismerte volna be, hogy valaki fájdalmat tudott okozni neki. És nem lett volna szabad az iránta érzett gyűlöletemet rád kivetíteni.
Harry nem tudott mit válaszolni erre. A férfi ugyan formálisan nem kért bocsánatot, de a szavai felértek azzal.
- Én ... én már nem haragszom a tanár úrra - suttogta végül.
Piton közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Ujjai melegen, kedvesen simultak a fiúra.
- Azt szeretném, ha nem is félnél tőlem! Nem foglak bántani, Harry. Soha többé! Ezt megígérem.
Harry remegve felsóhajtott. Ez több volt, mint amit valaha is remélt.
Aztán Piton kiegyenesedett és hátrébb lépett.
- És ha olyan jó vagy, mint ahogy Demona meséli, akkor nem is foglak tudni - mosolygott rá Harryre. - Gyerünk, Potter, mutasd meg, mit tanultál tőle! - és megint felemelte a pálcáját.
Harryben az érzelmek zűrzavara olyan mély volt, hogy majd megfulladt tőlük. Most mégsem foglalkozhatott ezzel. Ki kell ürítenie az agyát. KELL! Behunyta a szemét, és a légzésére figyelt. Meg tudom csinálni! Meg fogom csinálni! - hajtogatta, mint egy mantrát, aztán ezek a gondolatok is eltűntek belőle. Mélyeket lélegezve kinyitotta a szemét. Piton most nem számolt, csak ráirányította a pálcáját.
- Legilimens!
Harry érezte, ahogy eléri a varázslat, de a szeme tágra nyílva továbbra is Pitonra meredt. A lélegzés és Piton - csak ez létezett benne, semmi más. Semmi más.

Nem értette. Piton még háromszor emelte rá a pálcáját, és a legkisebb mértékben sem sikerült behatolnia a fejébe. Még csak nem is érezte nehéznek, hogy visszaverje a támadásait.
- Nem tudom, hogy csináltam - rázta a fejét hitetlenkedve, amikor Piton elégedetten rámosolygott. - Hiszen Malfoy professzor nem is gyakorolt velem semmit.
- A képesség megvolt benned hozzá már tavaly is, mert nagyon erős az akaratod - felelte Piton. - Csak nem tudtál uralkodni magadon, az érzéseiden, a félelmeiden, a haragodon. Azok a gyakorlatok, amit Demonával csináltatok, pontosan erre tanítottak meg téged: hogyan fogd vissza magad, hogyan tudd kizárni magadból a zavaró érzéseket. Ettől még az érzések megmaradnak benned, mert nem kiirtani kell magadból őket, ahogy próbáltad régebben, csak félre kell tudnod tolni azokat más időkre.
- Még mindig nem értem - motyogta Harry. - Én tavaly is próbáltam kiüríteni az agyam, és megszabadulni az érzéseimtől. Akkor miért nem ment?
- Tavaly én bedobtalak a mély vízbe. Sürgős lett volna, hogy megtanuld az okklumenciát, és nekem nem volt sem kedvem, sem türelmem belemenni a részletekbe. Meg persze szkeptikus is voltam, hogy képes vagy-e egyáltalán megtanulni - rándult meg Piton szája.
- Demona nem ilyen. Neki végtelen türelme van, és remek érzéke ahhoz, hogy megtalálja minden tanítványa számára a neki legmegfelelőbb módszert. Téged túlságosan is befolyásolnak az érzelmeid, és ő tudta az igazgató úrtól, hogy kellemetlen élményeid vannak az okklumenciával kapcsolatban. Ezért nem is hangsúlyozta ki neked, hogy mindazok a koncentrációs gyakorlatok, amiket veled végeztet, nem csak a reflexeidet javítják, hanem az elmédet is megedzik, s így voltaképp okklumencia-gyakorlatok. Persze - vonta föl a szemöldökét enyhe gúnnyal -, ha kicsit is elgondolkodsz, magadtól is rájöhettél volna erre.
- Malfoy professzor elmondta a tanár úrnak, miket gyakoroltat velem?
- Persze - bólintott a férfi. - Sokat beszélgetünk rólad.
- Miért?
- Azért, mert szükség van rád, Potter. Ezt most már neked is tudnod kellene! De csak akkor érsz bármit is, ha komoly tudással, elkötelezettséggel és önuralommal rendelkezel. Nyár óta végre látom rajtad ennek a nyomait - jegyezte meg elégedetten -, de még sokat kell dolgoznunk azon, hogy felkészült légy.
Harry úgy érezte, mintha durván pofon vágták volna. Piton úgy beszélt róla, mintha ő csak valami hasznos tárgy lenne, ami eddig nem működött megfelelően.
Mégis, mit gondoltál, miért foglalkozik veled Piton? - kérdezte egy cinikus kis hang a fejében. - Azt hitted, szeretetből?
A fiú lehajtotta a fejét, és a padlót bámulva bevallotta magának, hogy igen. A szíve mélyén egy része azt remélte, a férfi tényleg helyettesíteni fogja Siriust. Nem csak segítségben és törődésben, hanem szeretetben is. Milyen ostoba is volt!
- Hamarabb eljön az a perc, amikor megint szemben fogsz állni a Nagyúrral, mint reméltük. Ez most már biztos, és nem tehetünk ellene semmit. Én pedig nagyon nem szeretném, ha odavesznél, Harry. - A férfi hangja csöndes volt, és még annál is aggódóbb, mint amikor Billről beszélt, és a fiúban újra feléledt a remény.
- Miért? - kérdezte felnézve. - Mert az azt jelentené, hogy Voldemort győzött, és már nincs, aki megállítsa?
Piton határozottan megrázta a fejét.
- Senki sem legyőzhetetlen. Ő sem. Előbb vagy utóbb összefogna elég tehetséges varázsló és boszorkány, és felülkerekednének rajta. De addig még sok vér folyhat, és neked a jóslat szerint esélyed van arra, hogy hamarabb véget vess ennek.
- Szóval ezért félt engem! Mert én egy gyilkossággal megmenthetek sok más embert a haláltól! - Harry nem is akarta eltitkolni a keserűséget, amit érzett.
- Ez nem lenne gyilkosság! - Piton olyan hirtelen mozdult meg, és ragadta meg a fiú pálcát tartó kezét, hogy lényegében térdre zuhant, de nem törődött vele. Mintha az élete függne attól, hogy meggyőzze a fút, úgy jelentette ki: - Soha ne gondolj arra, hogy az! Voldemort már nem ember, csak egy szörnyű betegség, egy halálos méreg, ami elpusztít mindenkit maga körül! Te pedig az orvosság vagy rá! - A férfi zaklatottságát mi sem jelezte jobban, mint hogy felhagyott a Nagyurazással.
- Én tudom, mi a gyilkosság - folytatta halkabban, tompa hangon. - Ezért tudom, hogy ez nem lenne az.
Harry borzasztóan vágyott rá, hogy megkérdezze, akkor hát miért állt Voldemort mellé annak idején. De nem merte.
- És tudom, hogy a bűnöknél csak az azokat követő lelkiismeret-furdalás a szörnyűbb. - Piton hangja már csak suttogás volt. - Ha pedig odavesznél, akkor mindig arra kellene gondolnom, talán az én hibám is volt. Mert nem úgy bántam veled, ahogy kellett volna, és nem tanítottalak elég jól. Sem okklumenciára, sem semmi másra.
- Ezért foglalkozik velem mostanában ennyit a tanár úr? - Harry hangja elfúlt az érzelmektől.
- Ezért - ült vissza a férfi a saját székére. Aztán elmosolyodott. - Meg azért is, mert nagyon tehetséges fiú vagy, Harry, és én szeretek foglalkozni veled.
A mosolya őszinte volt, meleg és kedves. Akkor volt ilyen, amikor nyáron hírt kapott az unokatestvéréről. S ahogy akkor, most is teljesen megváltozott tőle az arca. A "kedves, vidám mugli fickó" szerepét juttatta Harry eszébe, és ezen a benyomáson a sötét talár sem tudott változtatni.
Harry már végképp nem tudott eligazodni rajta.
Nem, Piton nem Sirius, és soha nem is fog úgy bánni velem, mint ő - gondolta. - Neki a kötelességei mindig fontosabbak lesznek, mint bárki más, vagy mint a saját érzései, amelyeket gondosan elfojt.
De aztán rájött, hogy ez nem is olyan nagy baj. Piton ilyen, de Piton mégis törődik vele, odafigyel rá, és ő ... ő ezért kedveli a férfit.
- Azért nem vagyok mindenhez tehetséges. A bájitaltanhoz nem - mondta elpirulva.
- Ez igaz, de mostanában a tehetséget szorgalommal pótolod - vonta meg a vállát a tanár, és erre már Harry sem tudott mit mondani.
- De most már gyerünk, Potter, ideje vacsorázni - állt fel Piton, és együtt indultak a Nagyterem felé.