Demona Malfoy valóban érdekes nő volt. Első pillantásra olyan szavak jutottak az ember eszébe róla, mint rideg, félelmetes, fenyegető, sötét, kegyetlen. De azok, akik többször találkoztak vele, már nem jellemezték ennyire szélsőséges szavakkal. Inkább csak keménynek, határozottnak, erősnek, szigorúnak és távolságtartónak mondták volna. Harry azonban már a kezdet kezdetén érezte, hogy közel sem olyan szörnyű, mint amilyennek mutatja magát. Talán azért jött rá erre, mert amikor először hallott az új tanárnőről, meg volt győződve róla, hogy csakis egy Piton-féle gyűlölni való ember lehet, s ehhez képest a valóság közel sem bizonyult olyan rettenetesnek. Vagy talán azért, mert időközben már magát Pitont sem találta utálatosnak?
Mindenesetre az első különórája Demona Malfoyjal kellemes csalódást okozott, noha egyben a világ legrendhagyóbb sötét varázslatok kivédése órája lett.
Mielőtt még bekopoghatott volna, az ajtó magától kinyílt, és egy hang hallatszott a szoba mélyéről.
- Jöjjön be, Potter! Már vártam.
Harry belépett és körülnézett. A Roxfortban töltött első esztendőtől eltekintve minden évben járt már ebben a szobában, melynek mindannyiszor más-más lakója volt, és a szoba mindannyiszor tükrözte a benne élő ember személyiségét. Most azonban nehéz volt bármit is megállapítania. A helyiség szinte kopárnak tetszett, és Harry biztos volt benne, hogy a nő eltávolított innen pár bútort. Egy szekrény, egy könyvekkel tömött polc, egy íróasztal, és az ablak előtt egy komód - ennyi maradt. Az asztalon takaros rendben sorakozott pár köteg papír, a komód tetején pedig egy furcsa szerkezet állt, ami - Harry csak tippelni tudott - valószínűleg a muglik Hi-Fi tornyát helyettesítette. Az ablakpárkányon pár cserepes növény egészítette ki a képet.
Az egyik sarok teljesen üres volt. Vastag és puha szőnyeg borította azt a részt, rajta pár ülőpárna hevert, az egyiken pedig ott ült a tanárnő mezítláb, törökülésben. Laza pólót és halásznadrágot viselt.
Harry enyhén zavarba jött, akárcsak tavaly, amikor megpillantotta McGalagony kockás köntösét, vagy mikor hálóruhában látta Pitont. Az ilyen pillanatokban mindig rádöbbent, hogy tanárai ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más. S hogy ez mennyire így van, azt az is mutatta, hogy a nő legalább olyan fáradtnak látszott, mint amilyennek Harry érezte magát a hosszú nap után.
A fiú köszönt, aztán csak tanácstalanul ácsorgott.
- Vegye le a cipőjét, Potter, és jöjjön ide! - intett neki Demona. - Helyezze magát kényelembe!
Harry egy pillanatig meglepődve bámult, de aztán engedelmesen lerúgta a cipőjét.
- Nyúzottnak látszik - állapította meg a nő, miközben Harry elhelyezkedett vele szemben. - Nehéz napja volt?
- Hát, ööö ... igen, eléggé. - A fiúnak jólesett ez az érdeklődés, és kezdte kicsit fesztelenebbül érezni magát.
- Nem szerencsés ez a késő délutáni időpont - csóválta a fejét a tanárnő -, de nem lehetett másképp megoldani. Pedig fáradtan nem jó se tanulni, se tanítani. Először arra gondoltam, felmérem, mi az, amit tud, de ezt inkább halasszuk el a következő alkalomra. A gyakorló terem jobb helyszín lesz ehhez. Most inkább megismerkedik valamivel, ami egyszerre pihentető és hasznos.
Harryben felébredt a kíváncsiság.
- És mi lesz az, tanárnő?
- Megtanítom lélegezni - mosolygott rá halványan Demona.
- Lélegezni??? - Harry nem értette. Mindenki tud lélegezni.
- Igen. Pontosabban megtanítom tudatosan lélegezni. Ez több szempontból is fontos - magyarázta a nő.
- Először is: vészhelyzetben, például egy támadás során az embernek önkéntelenül is felgyorsul a légzése, a szívverése. Ez persze hasznos, mert energiákat mozgósít. De könnyen túlzásba csaphat, ami már káros. Amellett, ha ez a légzés csak felszínes, akkor rontja az összpontosítást, a gondolkodási képességet, ezenkívül remegést idézhet elő, megnehezítve a pontos pálcakezelést. Ezért jó, ha megtanulja tudatosan irányítani a légzését. Érthető?
- Igen, tanárnő.
- Másodszor - mutatta Demona -, a jól kontrollált légzés több oxigént juttat a szervezetbe, így javul az agy vérellátása, következésképp javul a koncentrációs képesség. Ez pedig nem csak vészhelyzetben jön jól, hanem például tanulás vagy leckeírás közben is. Majd próbálja ki, és ha jól csinálja, észre fogja venni, hogy hamarabb meg tudja csinálni a feladatait, ha előtte elvégzi azt a légzőgyakorlatot, amit most fogunk megtanulni.
Harrynek kezdett kifejezetten tetszeni a dolog. Vajon ilyesmire gondolt reggel Piton, amikor azt mondta, hogy ő és Demona segíteni fog neki, és így mindenre lesz ideje?
- Harmadszor, ha koncentrál valamire, és jól csinálja, akkor az agya kikapcsol más területeket.
- Ezt Piton professzor is mondta - vágott közbe lelkesen Harry. - Azt mondta, hogy ez segít kiüríteni az agyam, és az kell az okklumenciához is.
- Így van - bólintott a nő. - Ráadásul ezzel a kikapcsolással még pihen is az agy.
- Nos, lássuk akkor! - mozdult meg a tanárnő, és feltérdepelt, aztán ráült a sarkára. Harry automatikusan utánozta.
A gyakorlatok meglehetősen egyszerűnek tűntek: mélyeket lélegzett, és hol a hasába kellett leszívnia, hol pedig a tüdejébe felnyomnia a belélegzett levegőt. Néha egész hosszan vissza kellett tartania, néha pedig csak az egyenletes ritmusra kellett ügyelnie.
De a tanárnőnek igaza volt: bármennyire egyszerű is volt követnie az utasításait, Harrynek mégis annyira befelé kellett figyelnie, hogy a külvilág megszűnt létezni számára - ez pedig csodálatosan pihentető volt, mint azt utólag megállapította. Az óra végeztével - ami sokkal gyorsabban elrepült, mint hitte volna - kifejezetten frissnek érezte magát.
- Gyakorolja ezt, Potter, ahányszor csak alkalma adódik rá. Tanulás előtt, varázslat előtt, elalvás előtt mindig állítsa be mély, egyenletes ritmusúra a légzését! - figyelmeztette a nő búcsúzóul.
Harry kifejezetten feldobva ért vissza a Griffendél-toronyba. A tanárnő és az egész óra szokatlan volt, de sem megerőltetőnek, sem kellemetlennek nem találta. Amikor aztán elővette a tanulnivalóit, az az örömteli meglepetés érte, hogy a gyakorlatok hatására - még a késői időpont ellenére is - sokkal jobban fogott az agya, mint máskor, így hamarabb végzett egy-egy feladattal, mint szokott. Amikor úgy érezte, a körülötte lévők beszélgetése kezdi zavarni a koncentrációban, behunyta a szemét, és megpróbálta beállítani a légzését úgy, ahogy a tanárnő mondta, s máris jobban ment minden. Rájött, ezek a gyakorlatok valóban segítenek jobban összpontosítani a figyelmét. Összeszedettebbnek, határozottabbnak érezte magát, és ez jóleső érzéssel töltötte el.
Mire Ron és Hermione, akik prefektusokként ellenőrző körúton voltak, visszatértek a klubhelyiségbe, Harry már meg is írta a leckéit.
- Na, mi volt? - kérdezte Ron, lehuppanva a barátja mellé.
- Csodás volt! - mosolyodott el szélesen Harry. - Ha mindig ilyen lesz, imádni fogom ezeket a különórákat!
- Miért, mit csináltatok?
- Megtanított lélegezni - vigyorgott rendületlenül Harry.
A barátai úgy néztek rá, mint aki megbolondult, és miután elmagyarázta, mire is jó ez, akkor sem látszott rajtuk túl nagy lelkesedés. Ron csak megvonta a vállát, de Hermione megjegyezte, szerinte nem ez a legfontosabb ahhoz, hogy Harry meg tudja magát védeni egy támadás ellen. Aztán beletemetkezett egy könyvbe. Kisvártatva azonban felnézett.
- Gyanús nekem ez a Malfoy - morogta. - Vigyázz vele, Harry!
- Mármint Demonára gondolsz? - kérdezett vissza a fiú.
- Persze.
- Akkor hívd így, oké?
- Már miért hívnám így? - vonta föl a lány a szemöldökét.
Harry válasz helyett megbökte Ront.
- Mondd, Ron, neked ki ugrik be arról a névről, hogy Malfoy?
- A kis görény - vágta rá a szeplős fiú.
- Nekem is - bólintott Harry. - Pedig valahogy meg kell különböztetnünk őket, és ha magunk között vagyunk, én inkább nevezem Demonának, mint Malfoy tanárnőzzem. Szerintem ebben a nőben nincs semmi Malfoy-szerű.
- Külsőre nem is - értett egyet Hermione -, de nekem bizony ugyanúgy borsódzik a hátam tőle, mint Lucius Malfoytól.
- Hát ... az igaz, hogy elég félelmetes benyomást tud kelteni - felelte elgondolkodva Harry. - De tudod, Hermione, szerintem van köztük egy igen lényeges különbség. Lucius Malfoy kifejezetten élvezi, ha látja, hogy félnek tőle, a tanárnőn viszont semmi ilyen öröm nem tükröződik.
- Lehet, hogy nem élvezi, de akkor is úgy néz az emberre, mint aki legszívesebben azonnal megátkozna mindenkit.
- Nem, szerintem nem - vitatkozott Harry. - Ma délután például egyáltalán nem ilyennek tűnt. Tök normális volt. Azt azért nem mondanám, hogy kedves is, de hát nem az a dolga, hogy kedves legyen. Ahogy a szobáját elnéztem ... hát, elég magának való embernek tűnik, és nekem az az érzésem, hogy az a gyilkos tekintet ... nem is tudom, de valahogy olyan, mintha azért csinálná, hogy senki ne merje zaklatni. Hogy mindenki hagyja békén. Érted?
Úgy tűnt, Hermionét nem sikerült meggyőznie, de a lány nem vitatkozott tovább.
Harry viszont a később együtt töltött rengeteg idő alatt lassan rájött, hogy helyes volt az első megérzése. A nő leginkább csak rettenetesen gyanakvó volt. Úgy fogta fel a világot, mint valami hadszínteret, ahol bármikor, bárhonnan támadás érheti. Ő azonban - Mordonnal ellentétben - elsősorban nem a fizikai támadásoktól félt.
Azon az őszön több újság is beszámolt a Roxfort új sötét varázslatok kivédése tanáráról, és még így, több mint húsz év után is felemlegették azt az esetet, amikor gyermekkorában akaratlanul rászabadított egy démont a testvéreire, amikor azok bántották őt. Ez utóbbit, mármint a kiváltó okot persze nem nagyon említették a cikkek, ellenben azt nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy Demona minden közeli családtagja Halálfaló volt annak idején, és azt sugallták, hogy személyében Dumbledore az ellenséget engedte be a Roxfort falai közé.
Harryt felháborította ez a fajta hozzáállás. A nő nem tehetett arról, hogy rossz családba született, és úgy látszott, rokonai még haláluk után sem hagynak békét neki, hisz miattuk néznek rá az emberek gyanakodva és ellenségesen még most is.
Nem csoda hát - gondolta Harry -, hogy gyanakodva néz mindenkire, akit nem ismer, és igyekszik úgy viselkedni, hogy eleve elvegye az emberek kedvét attól, hogy sértően vagy bántóan próbáljanak bánni vele.
Harry előtt nem maradt észrevétlen, hogy minél több ideje volt az asszony a Roxfortban, minél inkább megismerte környezetét, s minél inkább sikerült mindenki értésére adnia, hogy nem jó ujjat húzni vele, annál inkább enyhült a fenyegető hidegség, amit eleinte árasztott, később pedig szinte el is tűnt. Az idő múlásával a kimértség is kikopott szavaiból, amivel a diákjait év elején kezelte. Harryvel pár hét után már kifejezetten közvetlen stílusban beszélt, bár a fiú érezte, hogy a nő időnként megnyilvánuló kedvessége mindvégig személytelen és távolságtartó maradt, s ezért ez nem is tudta átmelegíteni a szívét.
Talán ezt érezte meg a többi diák is, mert nem sokan kedvelték, noha azzal senki sem vitatkozott, hogy jó tanár.
S valóban, Demona Malfoy ízig-vérig tanár volt. Óriási tempóval hajtotta diákjait, akik hamarosan nem csak átismételték az elmúlt években tanultakat, de bő három hónap alatt bepótolták a tavalyi évet is. Szigorú volt és keményen követelt, de nem fukarkodott a dicséretekkel sem. Órái nemcsak lendületesek, hanem érdekesek is voltak, képes volt motiválni tanítványait, odafigyelt a gyengébb képességűekre, pontosságra, fegyelemre szoktatta a túlzottan magabiztosakat. Sikere leginkább abban állt, hogy nem pusztán a tananyagra koncentrált, hanem megtanította diákjait tanulni is. Rávezette őket, hogyan ragadják meg a tanulandó lényegét, hogyan keressék meg az összefüggéseket, hogyan kapcsolják össze a hasonló dolgokat. Újra és újra visszatért a régebben tanultakra, és nem hagyta, hogy azok feledésbe merüljenek. A gyakorlati feladatok közben pedig olyan részletes instrukciókat adott, mint egyetlen tanáruk sem. Ha kellett, lebontotta egészen kis elemekre egy-egy varázslat végrehajtásának módját, hogy a gyengébbek is megértsék. Emellett tényleg sokat jelentett az is, hogy használhatták az új edzőtermet.
Amikor Harry először belépett, úgy érezte magát, mint a kisgyermek, aki beszabadul egy játékboltba. A két lábon járó " Roxfort története" , vagyis Hermione szerint a helyiség eredetileg sportaréna volt, afféle teremkviddicset játszottak benne leginkább, de aztán a veszélyessége és a balesetek miatt ezt már jó 100 éve betiltották, és módosított szabályokkal a mai kviddicsstadionokba "száműzték" a játékot. A kastélynak ez a szárnya elhagyatott volt az utóbbi évtizedekben, de nyáron Dumbledore rendbe hozatta és a hatalmas csarnokban a hét évfolyam számára hét, különböző nehézségi fokú akadálypályát építtetett ki. Hasonlókat ahhoz, amit Lupin csinált az év végi vizsgákhoz, amikor ő volt a sötét varázslatok kivédése tanár. Az akadálypályák tele voltak mágikus csapdákkal, és Hagrid segítségével még néhány veszélyes lényt is telepítettek bele. Bár az igazán veszélyeseket illúzióvarázslattal hozták létre. Ráadásul az egyes csapdák és feladatok összetétele, valamint sorrendje folyamatosan változott, tehát mindig lehetett számítani meglepetésekre. Az akadálypályákat magas palánkok vették körül, és felülről lehetett nyomon követni, hogyan haladnak az egyes diákok. Demona szinte állandóan fölöttük körözött egy seprűvel, de persze nem lehetett mindig, mindenütt jelen. Különösen nem délután, amikor több évfolyamból is érkeztek a terembe gyakorolni szándékozó diákok. Ezért a palánkok belső falaira festményeket helyeztek el, melyek lakói aztán beszámoltak neki, milyennek találták egy-egy diák feladatmegoldását, és a megbízhatóbb kísértetek is szolgálatot teljesítettek a teremben. Az ő feladatuk leginkább abból állt, hogy figyelmeztessék Demonát, vagy az épp ügyeletes tanárt, ha valamelyik diák képtelen volt megbirkózni valamelyik csapdával, és veszélybe került. Ugyanezen okból felkérték a prefektusokat és a felsőbb évfolyamokból pár önkéntest, hogy délutánonként felügyeljenek a kisebbekre gyakorlás közben.
A teremben nemcsak akadálypályák voltak, hanem egy olyan rész is, amit a diákok "lőtérnek" neveztek el. Itt gyakorolták a varázslataik pontos célra irányítását. Harry Demona Malfoytól hallotta először, hogy egy-egy varázslat gyakran valójában sikerül, mégsem látni a hatását, mert nem a megfelelő helyre érkezik a - sokszor láthatatlan - mágikus sugár. Miután rájött erre, sokkal jobb eredményeket ért el McGalagony óráin, ahol az átváltoztatási varázslatok sikere leginkább valóban attól függött, milyen pontosan találták el az adott tárgy vagy élőlény mágikus középpontját.
Persze közeli tárgy esetén ez nem volt nehéz, viszont az edzőteremben elég messziről küldték átkaikat és rontásaikat a mágikus céltáblákra, amelyek azonnal átváltoztak, és mutatták a varázslat hatását, ha pontos volt a célzás. Ellenkező esetben viszont csak piros foltok jelezték, hova csapódott be a rossz találat.
A DS-tagok kifejezetten élvezték, hogy nem egymáson kell gyakorolniuk, mint tavaly. A csoport ebben az évben is megmaradt, de Harry őszintén megmondta nekik, hogy nem vállalja tovább a vezetésüket, mert egyáltalán nem ér rá. Ez azonban senkit sem zavart, a jól összeszokott társaság ezentúl együtt jelentkezett be az edzőterembe, ahol mindig találtak oktatót, aki segített nekik - többnyire épp magát a sötét varázslatok kivédése tanárukat.
Demona ugyanis legalább annyira le volt terhelve, mint Harry, ha nem jobban. Amikor épp nem órát tartott, szinte állandóan az edzőteremben volt ügyeletes. S a fáradtság gyakran meg is látszott rajta. Harry mégsem látta soha, hogy akár egy percig is bosszankodott volna olyan plusz munkák miatt, mint például egy megrongált csapda rendbetétele. Csak nyugodtan tette a dolgát, mint egy gép. Ez persze elismerésre méltó volt tőle, de Harrynek időnként az a kellemetlen érzése támadt, hogy a nő ugyanilyen elvégzendő kötelességként fogja fel azt is, ha bátorítóan rá kell mosolyognia egy bizonytalankodó diákjára, vagy csalódottan meg kell csóválnia a fejét, ha valamelyik beképzeltebb tanítványa hibázik.
Piton volt az egyetlen, aki iránt képes volt valódi érzelmeket felmutatni, bár ezek Harry szerint egyáltalán nem hasonlítottak azokra, amelyekre Hagrid célozgatott.
Az elkövetkezendő napokban és hetekben a fiú saját szemével is meggyőződhetett arról, hogy Piton és Demona tényleg rengeteget vannak együtt, és sokat beszélgetnek, de mindez nem tűnt többnek közeli barátságnál. Persze ezeket a beszélgetéseket mások is észrevették, mint ahogy azt is, hogy a fagyos modorú, rettegett bájitaltan-tanár mennyivel normálisabbá és elviselhetőbbé vált az utóbbi időben. Nem mintha Piton nem lett volna továbbra is maximalista és szigorú a tanítványaival szemben. Viszont megszűntek az igazságtalan pontlevonások, és gúnyos modora sem volt már olyan csípős, mint korábban.
A legnagyobb változás azonban a tanítási módszereiben következett be: sokkal többet magyarázott, kevésbé hagyta egyedül küszködni a diákjait, hamarabb segítségükre sietett egy-egy tanáccsal, ha látta, hogy nem boldogulnak; és rászokott arra, hogy elégtelen helyett addig ismételtetett egy feladatot, amíg az elfogadhatóra nem sikerült.
Sokan ezt a változást Malfoy professzor hatásának tulajdonították, és eleinte kuncogva tényleg arról suttogtak, hogy Piton beleszeretett. Harry ugyan többször kifejtette, neki más a véleménye, de nem az ő érdeme volt, hogy végül ezek a suttogások elültek. Idővel a többieknek is feltűnt, hogy a két ember kapcsolata hetek, sőt hónapok elteltével sem változott meg egy cseppet sem, s egyszer aztán a mindkét felet viszonylag jól ismerő Draco is megunta a találgatásokat, és kifakadt.
- Tiszta hülyék vagytok! - mondta, amikor Parkinson és Moon már megint ezen csámcsogott az SVK gyakorlóteremben, miközben a haladó csoport azt várta, hogy elkezdődjön az órájuk.
- Egész kisgyerekkoruk óta ismerik egymást - magyarázta Malfoy -, egymás szomszédságában nőttek fel, rokonok és barátok; természetes, hogy jóban vannak. Ami persze nem akadályozza meg őket abban - tette hozzá -, hogy egy kis barátságos versenyt folytassanak a Roxfort legeredményesebb tanára címéért. Ezért tanít mostanában másképp Piton.
- Ezt hogy érted? - nézett rá a hugrabugos Lisa Turpin.
- Minden évben - sóhajtott Malfoy -, az év végi vizsgák után összesítik az RBF- és a RAVASZ- eredményeket, és megnézik, hogy az melyik tárgyból a legjobb. A tárgyat oktató tanár elismerésben részesül. Na, most akkor találjátok ki, hogy az elmúlt években ki volt a címvédő?
- Piton! - vágta rá Harry, Malfoy pedig bólintott egy nagyot.
- Az nem lehet! - mondta Neville. - Piton osztályoz a legszigorúbban.
- De az RBF-en meg a RAVASZ-on nem ő vizsgáztat, te lüke! - szólt közbe Pansy Parkinson. - Aki Pitonnál épp csak E, az simán lehet a vizsgán K is.
- Demona viszont nemcsak szigorúan osztályoz, hanem sokkal jobban is tanít - fűzte hozzá Malfoy. - Ezt Piton is tudja, és azért próbálkozik más módszerekkel, nehogy lemaradjon.
Bárhogyan is, de Demona valóban jó hatással volt Pitonra. Annál kevésbé a Harryt Ronhoz és Hermionéhoz fűző barátságra. A lány képtelen volt megkedvelni Demonát, egyszerűen nem feküdt neki a tanárnő kizárólag a lényeget követelő módszere. Hermione szerette csillogtatni részletekbe menő tudását, ám a nő nem hagyott rá lehetőséget, és elvágta Hermione minden ilyen természetű próbálkozását. Ronnak ebből a szempontból nem volt problémája, mégis szolidaritást vállalt a lánnyal, és nem csak az iránta érzett szerelem miatt tette.
Őt inkább az zavarta, hogy úgy érezte, Harry fokozatosan eltávolodik tőlük a sok különóra és a laborgyakorlatok miatt. S valóban: egyre kevesebb időt tölthettek együtt, Ronban pedig bizonyos féltékenység támadt a tanárnő miatt, akit barátjuk egyre gyakrabban emlegetett. Nem véletlenül. Harry tudta, kétségtelenül Demona érdeme, hogy ő egyre jobban tanul, s ez volt a másik ok, amiért Ron képtelen volt jó szemmel nézni a nőt. Régebben ő és Harry közel hasonló eredményeket értek el, most viszont a fiatal Weasley egyre inkább lemaradt Harry mögött, és nem csak sötét varázslatok kivédéséből.
Harry viszont mintha megtáltosodott volna: nyáron hozzászokott, hogy többet foglalkozzon a tanulással, mint eddig; ráadásul azáltal, hogy akkor átismételte az elmúlt évek anyagát, most minden sokkal könnyebben ment neki. A sikerektől pedig felbuzdult, és már közel sem érezte olyan megterhelőnek a tanulnivalóit. A tanárai dicsérték, és ez jólesett neki. De valahol a lelke mélyén azért tudta, hogy valójában miért is dugja fejét a könyveibe,  mint strucc a homokba: azért, hogy ne hallja a Roxforton kívül eső világ eseményeiről szóló suttogásokat. Mert baljós hírek terjedtek, és lassan nem volt hét, hogy a Reggeli Próféta be ne számolt volna arról, hogy valahol megint feltűnt az égen a Sötét Jegy.
Harry nem akarta hallani ezeket a híreket. Túlságosan emlékeztették arra az emberre, aki nagyon hiányzott neki. Így hát inkább elhárította Ron javaslatait egy sakkpartira, vagy más szórakoztató elfoglaltságra, és tovább olvasgatta a kötelező irodalmat bájitaltanból.
- Ne haragudj, Ron - motyogta csendesen, amikor a barátja holmi stréberséget kezdett emlegetni -, de ha tényleg auror akarok lenni, akkor ezt most meg kell tanulnom - lengette meg a kezében tartott könyvet. -  McGalagony szerint oda csak a legjobbakat hívják be felvételizni.
McGalagony tényleg ezt mondta neki, de azt is hozzátette, amilyen jó eredményeket ér el mostanában, minden esélye megvan arra, hogy felvegyék. Harry pedig tisztában volt vele, hogy szorgalma ellenére sem állna ilyen jól, ha nincs Demona Malfoy, és a vele töltött különórák.
Pedig a nő igazat mondott, amikor jelezte Harrynek, hogy elsősorban csak a már meglévő tudását fogják elmélyíteni. Amikor a fiú hetekkel később még mindig egyetlen új varázslatot sem tanult tőle, Hermione ki is fejtette neki, hogy szerinte tiszta időpocsékolás ez a különórásdi.
- Fogadok, hogy esze ágában sincs semmi értelmeset tanítani neked. Nem csodálkoznék, ha kiderülne róla, hogy tényleg Tudjukki embere, ahogy azt az újságok írják, és ...
- Hermione - sóhajtott fáradtan Harry -, Demona ... nem ... Voldemort ... embere - tagolta lassan.
- Lehet, hogy látszólag nem tanít nekem semmit, de mégis sokkal jobban megy minden, amióta hozzá járok.
Ez valóban így volt, és ezt Hermione is tudta. Még morgott valamit az orra alatt, hogy azért ő Harry helyében mégiscsak jelentené Dumbledore-nak, mi folyik azokon a különórákon, de aztán elhallgatott.
Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Hermione kicsit bizonytalanabbul érzi magát mellette, mióta hármójuk közül nem ő az egyetlen, akinek elsőre sikerülnek a varázslatai átváltoztatás- vagy bűbájtanon.
A fiúnak ugyanis drámaian megjavult e tárgyakból is a teljesítménye, amióta Demona rengeteg olyan gyakorlatot végeztetett vele, amelyek egyszerre javították a gyorsaságát, pontosságát és koncentrálóképességét. Ezek többnyire egyszerű, szinte játékos, és teljesen mágiamentes gyakorlatok voltak. Harrynek váratlanul felé dobott, vagy leeső tárgyakat kellett elkapnia, vagy úgy tartania a pálcáját, hogy az remegés nélkül mutasson a megadott pontra.
Persze ezek a feladatok csak látszólag tűntek egyszerűnek. Valójában villámgyors reflexekre és összpontosításra volt szükség ahhoz, hogy eredményesen lehessen őket végrehajtani. Harry egy percre sem hagyhatta, hogy elkalandozzon közben a figyelme. Érdekes módon talán pont ez volt az oka, hogy mégsem érezte fárasztónak ezeket az órákat. Ilyenkor kénytelen volt megszabadulni minden gondjától, problémájától, és ugyanúgy nem gondolt rájuk, mint kviddicsedzés közben. Hisz ezeken az órákon is csupa olyan ügyességi feladatot kellett végrehajtania, mint edzésen. Később persze már nem csak a kezét, hanem a Vingardium leviosa-t is használnia kellett, ha el akart kapni valamit a levegőben, és fokozatosan más, általa már ismert bűbájokat is bevontak a gyakorlatok közé, de még mindig inkább játékra hasonlított az egész, mint tanulásra.
Demona sokat foglalkozott Harry pálcakezelésével is. Rengeteget tornáztatta a fiú csuklóját, és pár hét múlva Harry olyan bonyolult mozdulatokra is képessé vált, amelyek sokkal nehezebbek voltak, mint az, amiben Piton segített neki a cikesz életre keltésénél. Ez utóbbival is gyakorolt időnként, és Demona - aki Pitontól tudott arról, hogy Harrynek van egy cikesze -, szintén bátorította erre.
A sok gyakorlás végül odavezetett, hogy a fiú ezentúl nem csak az írásbeli házi feladatait végezte el gyorsabban, hanem egy-egy varázslatot is sokkal könnyebben megtanult. Mielőtt nekilátott volna, hogy végrehajtsa, felidézte Demona szavait. Kihúzta magát, vett pár mély levegőt, és kikapcsolta a külvilágot. Csak ő létezett, a pálcája és a varázslat, amit meg fog csinálni. Amit meg tud csinálni! Erre tanította a nő.
- Ne legyenek kétségek benned! Képes vagy rá! Mindenre képes vagy, ha igazán hiszed, ha tudod, hogy megcsinálod.
A hangja keményen, elszántan csengett, és ez az elszántság átszivárgott Harrybe. A fiú maga is észrevette, hogy kezdi átvenni tanára stílusát: nem csak a pálcakezelést illetően, hanem bizonyos szempontból hozzáállásában is. Magabiztosabb lett, határozottabb, ugyanakkor befelé fordulóbb is. Igyekezett a feladataira koncentrálni, és nem észrevenni, hogy a társai egyre többször néznek rá furcsán.
Ugyanis minél több halálfaló-támadásról írt az újság, annál türelmetlenebbül néztek Harryre, mintha csak módjában állna, hogy hirtelen valami csodát tegyen, és eltűnjenek az újságok lapjairól ezek a nyugtalanító, félelmetes hírek, velük együtt pedig tűnjenek el a halálfalók és maga Voldemort is. Persze ezt senki nem mondta ki, de amikor Harry feltűnt a folyosón vagy a Nagyteremben, és láttára elnémult egy-egy beszélgető csoport, az mindennél kifejezőbb volt.
S ez ellen már nem nyújtott védelmet Ron és Hermione társasága sem. Barátai egyre többször vonultak félre kettesben, és Harry nem akarta felesleges harmadiknak érezni magát. Inkább összekapta a könyveit, és lesietett a könyvtárba, vagy a szokásosnál hamarabb elindult az edzőterembe, hogy gyakoroljon még egy kicsit a különórája előtt.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.