Aznap délután Piton lehívta Harryt a bájitalfőző konyhába, kezébe nyomta a gyomorerősítő és -nyugtató ital receptjét, majd intett, hogy lásson neki. Az elkészítés valóban egyszerű volt; a tanár szótlanul figyelt, míg Harry át nem nyújtotta neki a végeredményt, akkor azonban megrázta a fejét.
- Ellenőrizd le te! - mondta neki, aztán belefogott egy újabb kiselőadásba, ezúttal a bájitalok vizsgálatának módszereiről. Miután befejezte, hátradőlt a széken, és némán tekintette végig, ahogy Harry az előbb hallottak alapján elvégezte az ellenőrzéseket.
- A legvégső próba természetesen a bájital elfogyasztása - jegyezte meg a tanár a vizsgálatok végeztével.
Harrynek nem tetszett az ismerős, kissé kárörvendő mosoly, ami feltűnt a férfi arcán. Ráadásul ez a folyadék sokkal sűrűbb volt, mint Piton főzete. Gyanakodva megnézte még egyszer a receptet, megfordította a lapot is, hátha lát valami különöset, és valóban: a hátoldalon még egy mondat szerepelt.
Fogyasztás előtt 2:1 arányban hígítandó vízzel, gyümölcslével vagy kamillateával.
Harry vetett egy sanda pillantást a még mindig somolygó férfira, és felhígította a főzetet. Elkeverte, aztán beleszagolt, végül óvatosan belekortyolt.
Keserű volt. Iható ugyan, de sokkal keserűbb, mint a délelőtti. Egyszerre fintorgó és némileg ijedt arckifejezéssel nézett Pitonra, akinek a kezében ekkor feltűnt egy aranysárga tartalmú üvegcse.
- Így is fogyasztható, de nem árt bele egy kis méz - nyújtotta felé a kis palackot most már nyíltan vigyorogva.
Hát igen, nem is Piton lenne, ha ezt kihagyta volna - gondolta elkedvetlenedve Harry, míg belecsurgatta a mézet a pohárba, de aztán észrevette, hogy a tanár már nem nevet, inkább csalódott az arca.
- Figyelj oda jobban a részletekre, Potter! Délelőtt érezhetted volna benne a mézet, de az édes ízt mindenképpen. Ha pedig figyelmesen megnézed a főzet összetételét, láthatod, hogy semmi sincs benne, amitől édes lehetne. A jó bájitalfőző mesternek elég ránéznie egy receptre, és máris meg tudja mondani, nagyjából milyen ízű lesz a végeredmény.
- Belőlem sosem lesz jó bájitalfőző! - rázta a fejét csalódottan Harry.
- Erről én is meg vagyok győződve - nézett rá szigorúan a tanár. - De ez nem jelenti azt, hogy meg sem kell próbálnod! Még sokat fejlődhetsz, és kell is, ha auror akarsz lenni - jelentette ki határozottan.
Harry meglepetten nézett rá.
- Ho... honnan tudja a tanár úr ...? - kérdezte hebegve.
Piton csodálkozva felvonta szemöldökét.
- Természetesen onnan, hogy többek között ez is elhangzott azon a tanári értekezleten, ahol a továbbtanulási céljaitokról esett szó. Miért, mit gondoltál? Ez különben sem egy eget rengető titok.
Harry elpirult zavarában, különösen azért, mert eszébe jutott, hogy Bill szerint annak idején a férfi is auror akart lenni.
- Különben is - folytatta Piton elborult arccal, feszülten ejtve a szavakat -, csodálkoztam volna, ha ebben nem apádék nyomdokán akarsz járni.
A fiú idegesen megrándult. Igaz, tényleg ez  volt az egyik oka, hogy erre a pályára gondolt, de nem csak erről volt szó.
- Nem csak miattuk - morogta lehajtott fejjel.
- Hanem ...? - Pitonon látszott, hogy tényleg érdekli a válasz.
- Hát ... - kezdte tétován Harry. Hogyan is magyarázhatná el? - Először is, én nem nagyon ismerem a varázslóvilágot, ellentétben azokkal, akik itt nőttek fel. Szerintem rengeteg foglalkozás van, amit választhattam volna, de még csak nem is hallottam róla sohasem. A pályaválasztási prospektusokban sincs benne minden. Amiket meg ismerek ... hát, valami olyat akartam, amihez értek is valamennyire, meg érdekel is. De ilyen csak két dolog van: a sötét varázslatok kivédése, meg a kviddics. De kviddicsezni nem lehet egy egész életen át, és hát ... ezért választottam az auror iskolát. Meg azért is, mert azt gondoltam, hogy még többet tanulhatok arról, hogyan védhetem meg magam Voldemorttól.
Piton összerezzent a név hallatán, de nem tette szóvá, csak ingerülten megrázta a fejét.
- McGalagony professzor jobban is odafigyelhetne rád! - szólt megrovóan. - Igaz, én se gondoltam volna, hogy ennyire tudatlan lehetsz a világunkkal kapcsolatban, de nem is én vagyok a házvezetőd.
Még szerencse. Akkor már rég kirúgtak volna a Roxfortból - gondolta sóhajtva Harry.
- Pedig majdnem a Mardekárba osztott be a Süveg - csúszott ki a száján, de ezt rögtön meg is bánta.
Pitonnak kimeredt a szeme.
- Mit mondtál? - kérdezte döbbenten.
Harry érezte, inkább a nyelvét kellett volna leharapnia az előbb, de nem tehetett mást, mint hogy megismételje a mondatot.
- Csak én megkértem, hogy ne oda tegyen - fűzte hozzá, mert a férfi magyarázatot követelően meredt rá.
Piton egy darabig megkövülten ült, végül kiszakadt belőle a kérdés.
- Miért?
- Mert ... mert Ron azt mondta, hogy az összes gonosz varázsló odajárt - motyogta félve Harry, mert érezte, hogy a tanár pillanatokon belül ki fog törni.
Ki is tört.
- És azt nem mondta a te Weasley barátod, hogy rengeteg nagyszerű és hatalmas, de egyáltalán nem gonosz varázsló is járt oda?! Ráadásul neked sem volt annyi eszed, hogy ezt tudd?! - kiabálta felugorva, elvörösödött arccal.
Harry ijedten hátralépett. Valami elszakadt benne a kiabálástól, attól, hogy Piton megint olyan, mint mindig is volt.
- Nem, nem mondta! - kiabált ő is vissza elkeseredetten. - Alig tudott valamit az iskoláról, hiszen még csak 11 évesek voltunk! Neki meg az egész családja a Griffendélbe járt, csak azt a házat ismerte valamennyire! Én meg honnan tudhattam volna bármit is?! - érezte, hogy a csalódottság és megbántottság az arcára is kiült, nem csak a hangjából süt, pedig nem akarta mutatni.
A tanár nem felelt, látszott rajta, hogy igyekszik visszanyerni a nyugalmát. De Harryt már nem lehetett megállítani.
- Alig pár nappal előtte tudtam meg, hogy varázsló vagyok, hogy a szüleim nem autóbalesetben haltak meg, hanem megölték őket. És nem tudtam semmit erről a világról, és nem ismertem senkit Hagridon kívül, aki otthagyott a pályaudvaron! - sorolta panaszosan. - Ráadásul ha nem futok össze Ronékkal, be se tudok menni a 9 és 3/4. vágányra. Ha pedig Ron nem ül le mellém a vonaton, és nem avat be egy-két dologba, még elveszettebbnek éreztem volna magam. Akkor lehet, hogy a Mardekárba kerülök, de akkor maga már réges-rég kicsapatott volna. Az most jobb lenne?! - meredt Pitonra. De inkább volt letört, mint dühös.
A tanár hitetlenkedve és megdöbbenve hallgatta a panaszáradatot, szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, milyen körülmények között került Harry a Roxfortba. De az utolsó mondatoknál megrázta a fejét.
- Az igazgató úr sose tanácsolt volna el az iskolából, ezt te is tudhatnád. Akkor se, ha képes volt egy olyan emberre bízni a varázsló-világba való bevezetésedet, mint Hagrid - mondta olyan lekicsinylő hangsúllyal, ami egyértelművé tette, hogy teljes mértékben alkalmatlannak tartja a bozontos óriást az említett feladatra.
- Ne bántsa Hagridot! - morogta Harry. - Ő mindig kedves volt hozzám, és ez legalább annyira fontos, mint az, hogy ért-e valaki a dolgához, vagy sem.
Azt várta, hogy Piton vitatkozni fog vele, vagy legalábbis helyreutasítja a tiszteletlen hang miatt, de a férfi nem tett ilyet. Inkább elgondolkodni látszott.
- Fogalmazz inkább úgy, hogy neked ez fontos! - mondta végül zárkózott arccal.
Harry legszívesebben azt válaszolta volna, hogy igen, ez neki fontos, és azt remélte, a tanár most már mindig olyan lesz vele, mint délelőtt, amikor a cikesznél segített, mert az tőle már kedvességnek számított. Persze ezt nem merte hangosan kimondani, de azt nem tudta megakadályozni, hogy a csalódottság ne üljön ki az arcára, ahogy félrenézett.
- Azt mondtad az előbb, nem sokkal a Roxfortba kerülésed előtt tudtad meg, hogy varázsló vagy - mondta halkan, békítő hangon Piton. - Én ... én valamiért azt hittem, mindig is tudtad, ahogy azt is, milyen híres vagy.
Harry vetett rá egy fáradt pillantást. Már megint a hírességénél lyukadtak ki.
- Dehogy tudtam! - sóhajtotta. - Gondolom, az első okklumencia óránkig azt is feltételezte, hogy tejben-vajban fürösztöttek a nagynénémék - tette hozzá fintorogva.
- Khm ... - köszörülte meg a torkát a tanár zavartan, és ezt Harry igenlő válasznak tekintette.
Egy darabig tétován álltak egymással szemben, aztán a férfi erőt vett magán.
- Sajnálom, hogy ... - megakadt, Harry pedig reménykedő, s egyszersmind csodálkozó pillantást vetett rá. Csak nem bocsánatot fog kérni, amiért kiabált vele? De hát Piton nem az a fajta volt, aki ilyet tesz.
- ... hogy nem az én házamba kerültél. Akkor vettem volna a fáradtságot, hogy alaposabban megismerjem az előéleted. Ez kötelessége egy lelkiismeretes házvezető tanárnak.
Harry nem tudta eldönteni, most ezzel McGalagonyt akarja kritizálni megint, vagy csak magyarázatot próbál adni téves előítéleteire. De a mondat mégis azt sugallta, hogy ha Piton tényleg jobban megismeri őt a kezdet kezdetén, talán nem fajult volna idáig a viszonyuk.
Mindenesetre elgondolkodtatónak találta, mi történt volna, ha tényleg a Mardekárba kerül, és erről eszébe jutott egy kérdés.
- Tanár úr, ha mardekáros lettem volna, kit választott volna fogónak? Malfoyt vagy engem? - kérdezte kíváncsian.
Piton arcán egy kis félmosoly tűnt fel.
- Meg van rá a nyomós okom, hogy jóban legyek a Malfoy családdal, és valószínűleg téged akkor se zártalak volna a szívembe. - Aztán mosolya szélesebbé, cinkosabbá vált. - De nem vagyok ostoba. Még apád sem tudott olyan jól repülni, mint te!
Harry azonnal megbocsátotta az előbbi kiabálását, és örömtől ragyogó arccal nézett vissza rá.
Egy pillanatig megbékélt hangulat lebegett köztük, aztán a tanár zavartan elfordította a fejét.
- Csinálj rendet! - utasította az üst felé intve, aztán elindult fölfelé.
Harry elgondolkodva nézett utána. Nem tetszett neki, hogy Piton meggörnyedt háttal, a korlátba kapaszkodva ballagott fölfelé az alagsorból. Már jócskán benne jártak a délutánban, s csak most látszott, mekkora hiba lett volna elengedni reggel. Még gyenge volt, hamar kimerült.
Miután végzett a rendrakással, és maga is fölment, Bill azonnal csöndre intette.
- Perselus lefeküdt, ne zavarjuk!
Harry először a könyvtárszobában szedte össze a holmijait. Most jutott csak eszébe, hogy megnézze, mit is írt Piton a dolgozatára.
Hát nem sokat. Mindössze egy szót.
Kiváló.
Akkorát dobbant örömében a szíve, hogy attól tartott, kiszakad a mellkasából.
A délután további részét aztán a nappaliban töltötte Billel, aki megtanította a bűvös copf nevű kártyajátékra. Bill rengeteg fajtáját ismerte a kártyázásnak, mi több, azt is tudta, melyikben hogyan lehet csalni. Mint mondta, pár évvel ezelőtt gyakran megfordult olyan titkos kaszinókban és játékbarlangokban, ahova elég sötét alakok jártak. Állítása szerint akkoriban nem sokon múlt, hogy teljesen le nem züllött. Ezt azért Harry nehezen tudta elképzelni. Igaz, Bill még mindig úgy nézett ki a sárkánybőrből készült cuccaiban és hosszú hajával, mint valami rocker, s bár a cápafog-fülbevalót már elhagyta, helyette viszont maori harcosokat megszégyenítő tetoválásokat viselt a csuklóin és a mellkasán. Ennek ellenére Harry komoly és megfontolt fiatalembernek tartotta akkor is, ha könnyen kapható volt bármilyen játékra, bolondozásra, és előszeretettel viccelődött.
Lassan közeledett a vacsoraidő, és Bill végül - Pitonra és a konyhai hangosító bűbájra való tekintettel - halkan beosont a kamrába, hogy valami harapnivalót kerítsen kettejüknek. A tanár azonban valószínűleg már ébren volt, mert pár perc múlva ő is megjelent, így együtt vacsoráztak.
Az elmúlt napokban Harryék kialakították azt a szokást, hogy a főzés ugyan Bill feladata volt, de Harry mosogatott és rakott rendet a konyhában. Míg ő ezzel foglalatoskodott, Piton és Bill elvonultak a könyvtárszobába. Még akkor is ott beszélgettek, amikor Harry egy bő órával később kimerülten bevonult a szomszédos nappaliba, hogy megágyazzon magának a díványon. A rendrakás után ugyanis gyakorolni kezdett a cikesszel, és ez fárasztóbb volt, mint gondolta. A végére ugyan eltalálta a ritmust, de eleinte sűrűn kellett a pálcához és az Invito-hoz folyamodnia, hogy újra megkaparinthassa az elszabadult aranylabdát.
Egyszerre volt lelkesítő és szomorú élmény számára a gyakorlás. Soha nem érezte olyan közel magát az apjához, mint ezekben a percekben. Ugyanakkor szeretett volna még mindig úgy emlékezni rá, mint egy csodálatos és nagyszerű emberre, ahogy ezelőtt évekig. De nem tudott szabadulni azoktól a merengőbeli jelenetektől. Talán ez is zavarta a koncentrálásban.
Végül eltette a cikeszt a ládájába, megfürdött és bebújt a takarója alá.
Az első, amit rögtön megállapított, hogy a látszólag változatlan formájú és nagyságú dívány, mintha kitágult volna tegnap óta. Beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy ez bűbáj eredménye, és igencsak kíváncsi lett volna, kinek köszönheti. Volt egy olyan érzése, hogy Pitonnak jutott eszébe, mennyire szűk lehet neki ez az eredetileg ülőbútornak tervezett darab.
A másik felfedezése az volt, hogy a könyvtár és a nappali között lévő üvegajtón át nemcsak fény szűrődik át, hanem a két beszélgető hangja is.
A harmadik meglepő tény pedig az volt, hogy róla beszélgetnek.
- Aggódom érte, Bill. - Piton hangja valóban gondterhelt volt. - Nagyon megváltozott. Nem egyszerűen érettebb lett, az nem volna baj, ideje is volt. Viszont rendkívül érzékeny és olyan ... labilisnak tűnik. Meg furcsa dolgokat csinál.
- Mire gondolsz?
- Nos ... például eddig úgy nézett rám, mint aki egy kanál vízben meg tudna fojtani, szemtelen volt, figyelmetlen, lusta. Most meg ... nem is tudom ... tisztelettudó, odafigyel, ha tanítok neki valamit, ugrik, ha segítségre van szükségem ...
- Hát ... lehet, hogy jó hatással volt rá, amiket meséltem neki rólad. - Bill hangján hallatszott, hogy mosolyog, de Piton ezt nem nagyon értékelhette.
- Miért, miket meséltél rólam? - hördült fel dühösen. - Csak nem ...
- Nem, semmi különöset - vágott a szavába Bill. - Azt próbáltam megvilágítani, hogy vannak neked jó oldalaid is, csak legyen türelme megkeresni azokat a durva modorod mögött.
Egy darabig csönd volt, aztán megint Pitont lehetett hallani.
- Te ma már a második vagy, aki arra célozgat, hogy lehetnék kedvesebb is. Csak tudnám, mi a fenéért olyan fontos nektek az a kedvesség?! Én is egész jól elvagyok nélküle, pedig emlékeim szerint nem túl sokszor volt részem benne.
- De azért élvezted, amikor mégis, ugye? - Bill hangja megint furcsán vidám volt, és ezúttal Piton is kiengedett egy kicsit.
- Rendben, igazad van, élveztem - sóhajtotta megadóan. De aztán megint komollyá vált a hangja. - De Harryvel nem csak ez a gond. Tényleg nagyon érzékenynek és ezért sebezhetőnek tűnik. Ma egy kicsit felemeltem a hangom, és ettől majdnem elsírta magát. Azelőtt csinálhattam vele bármit, csak dacosan visszabámult. Utáltam benne, hogy lehetetlen hatni rá, ugyanakkor ez erénye is volt. Nem lehetett megfélemlíteni, ellenállt, ha bántani próbálták, és ez mentette meg többször is az életét. Ez hasznos volt, de most félek, hogy elveszítette ezt a képességét.
Kis szünet után elgondolkodva folytatta.
- Panaszkodni se hallottam még igazán a mai napig, de ma kifakadt. Viszont két perc múlva meg már mosolygott. Úgy hintázik egyik lelkiállapotból a másikba, hogy az már rémisztő.
- Lehet, hogy csak ez a hely megy az idegeire. Már több mint három hete ki se tette innen a lábát. Azon csodálkozom, hogy nem borult ki már hamarabb, és még mindig ilyen jól bírja. - Bill közel sem tűnt olyan aggódónak, mint Piton.
- Igen, ez lehetséges. Szerencsére már csak pár napot lesz itt. Nos, ... majd meglátjuk, hogyan viselkedik ezután Roxfortban - sóhajtotta a férfi. - De most már ideje lefeküdni - tette hozzá kis idő múltán.
Harry hallotta, ahogy megreccsen egy szék, és hamarosan a fény is kihunyt odaát. Átfordult a másik oldalára, és azzal a meglepő, de szívet melengető tudattal aludt el, hogy bárhogy is viselkedjék vele Piton, azért figyel rá és törődik vele.
A tanár a másnapot szinte teljes egészében a bájitalfőző konyhában töltötte. Harrynek fogalma sem volt, miket kotyvaszt, bár annyit később felfedezett, hogy pótolta azokat a fertőtlenítő és vérzéscsillapító kenőcsöket, amiket elhasználtak a sebeire.
Estefelé utasította a fiút, pakoljon össze a bőröndjébe, csak három napra való ruhát tegyen félre, mert reggel magával viszi a holmijait.
- Szombaton leváltom Billt, mert neki dolga lesz, és másnap én kísérlek el a Roxfort Expresszhez - mondta neki.
- Csak a tanár úr? - kérdezte csodálkozva Harry. - És Mordon mit szólt ehhez? - tette hozzá vigyorogva.
A férfi arcán furcsa kifejezés jelent meg, mint akinek erős küzdelmébe kerül, hogy el ne nevesse magát.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem díjazta az ötletemet, de az igazgató úrnak tetszett, és csak ez utóbbi számít.
Szombat délben valóban újra megjelent egy nagy táskával, elvonult Billel tárgyalni, majd útjára engedte a fiatalembert.
Harryn időközben kitört az izgalom, már tűkön ülve várta a másnapot, és az indulást. De legalább annyit, hogy Piton felvilágosítsa az útitervről. A tanár viszont megint rendkívül zárkózottan és hidegen viselkedett vele, ezért nem mert kérdezősködni. Végül Piton rászólt, ne sertepertéljen körülötte, mert zavarja őt az olvasásban.
- Ööö ... tanár úr, nem olvashatnék esetleg én is valamit? - kérdezte végül kínjában a fiú.
Piton vetett rá egy bosszús pillantást, aztán felállt, a könyvszekrényhez sétált, és kiválasztott neki egy vaskos kötetet.
- Tessék, remélem, ez érdekelni fog - nyújtotta oda neki.
Harry arca felderült, mert a könyv ősi átkokkal és kivédésükkel foglalkozott. Igen, ez neki való volt.
Letelepedett a könyvtárban az asztal mellé, mert sejtette, hogy előbb-utóbb találni fog a könyvben olyat is, amit majd érdemesnek tart kijegyzetelni. Ebben nem is tévedett, viszont amikor még mindig a könyvre meredve kihúzta az asztalfiókot pergamenért, meglepetés érte. A fiók először beragadt, aztán amikor erősebben megrántotta, az egész kiszaladt a helyéről, és majdnem a földre esett. Harry az utolsó pillanatban tudta csak elkapni. Leguggolt az asztal mellé, hogy visszadugja a fiókot, amikor feltűnt neki valami. Egészen hátra csúszva egy vastag, bőrkötéses könyvet talált. Közelebbről megszemlélve rájött, hogy nem könyvet, hanem egy fényképalbumot tart a kezében. Elgondolkodva nézte egy darabig.
Egyrészt érdekes lett volna belepillantani, kíváncsi volt, vajon a Piton családé vagy az unokatestvére családjáé volt-e. Másrészt viszont ez nem az ő holmija. A képek mások magánéletéről szólnak, idegenekéről, akik számára érdektelenek, és joga sincs hozzá, hogy megnézze őket. Még emlékezett rá, mekkora hibát követett el Piton merengőjével. Többé nem tesz ilyet, határozta el.
Az albummal a kezében átment a nappaliba.
- Tanár úr! Papírt kerestem, és ezt találtam az íróasztal fiókja mögé csúszva - nyújtotta oda neki.
A férfi csodálkozva átvette, Harry pedig sarkon fordult és visszament a másik szobába.
Jó fél óra múlva már a második lap alján tartott a jegyzetelésben, amikor Piton megjelent. Egy darabig tétován ácsorgott az ajtóban, kezében az albummal.
- Beszélni akarok veled - mondta végül összeszedve magát, és leült Harryvel szemben.
- Nem nyitottam ki! - vágta rá gyorsan Harry, mintha védekeznie kellene. Egyszerűen el se tudta képzelni, mi másról akarna vele beszélni.
Piton arcán feszült mosoly suhant át egy pillanatra.
- Tudom. Úgy össze voltak ragadva a lapjai, hogy egész biztosan megsérültek volna, ha megpróbálod kinyitni. Nekem sem volt könnyű rendbe hozni.
- Értékelem, hogy nem néztél bele - folytatta vonakodva kis szünet után. - Merhetem remélni, hogy kezd valami derengeni a fejedben a magánélet szentségével kapcsolatban? - A hangja ismerősen gúnyos volt, és Harry rájött, a tanár még mindig végtelenül dühös rá a merengős eset miatt. El kellett ismernie, hogy teljes joggal.
- Tanár úr ... - kezdte tétován. Tudta, nem lesz könnyű, de már régóta tartozott neki a bocsánatkéréssel és a magyarázattal is. - Nem volt még alkalmam ... - abbahagyta, mert rájött, hogy ez hülyeség. - Pontosabban ... nem volt még bátorságom eddig szóba hozni, de ... azt szeretném mondani, nagyon, nagyon sajnálom, hogy ... belenéztem a tanár úr merengőjébe. Nem lett volna szabad, és szeretnék bocsánatot kérni. - Mire végigmondta, már a füle is piroslott zavarában és szégyenében. Tényleg egetverő ostobaság volt, amit tett, tudta ő maga is.
Piton félrenézett, a szája keskeny vonallá szűkült. Láthatóan fékezte magát, hogy ki ne fakadjon.
- A mai napig se tudom felfogni, egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyet tenni - sziszegte a fogai közt.
- A fény miatt volt - motyogta Harry.
- Mi miatt??? - hördült fel Piton elképedve, aztán a maga sajátos, vesékig ható tekintetével hallgatta végig, amíg Harry elmesélte, hogy a merengőből származó fény mennyire hasonlított az álmaiban látottra, és azért nézett bele, mert azt remélte, megtudhat valamit a Minisztériumról, és arról, hogy mit őriznek ott.
- Neked az agyadra mentek azok az álmok! - fújt dühösen a tanár. - Mindez pedig azért, mert nem voltál hajlandó komolyan foglalkozni az okklumenciával! - emelkedett egyre feljebb a hangja.
Harry lehajtotta a fejét, és rájött, hogy igaza volt pár napja a tanárnak a labilis lelkiállapotával kapcsolatban, mert tényleg megint a sírás kerülgette. Ugyanis Pitonnak teljesen igaza volt, még az okklumenciával kapcsolatban is. Elhanyagolta, nem vette komolyan, nem gyakorolta. Ugyanakkor viszont mégis olyan igazságtalannak érezte az egészet.
- Nem ... nem tudtam, hogy miért olyan fontos ez - nyögte keservesen. - Senki nem magyarázta el. Senki nem mondott el nekem semmit. És a sebhelyem is fájt minden óra után.
- Mert a legilimencia nyitottá, ugyanakkor fogékonyabbá is tette az elmédet. Így szorosabbá vált a Nagyúrral való kapcsolatod, őt érezted a sebhelyedben is - válaszolta kis idő után csendesen Piton. - Persze ez nem történt volna meg, ha ment volna az okklumencia.
Harry hallgatott egy ideig, aztán úgy döntött, megosztja Pitonnal, ami eszébe jutott az előbbiek hatására.
- Tavaly, különösen a második félévben gyakran fájt a sebhelyem. De most nyáron egyszer sem. Hogy lehet ez, tanár úr?
Piton elgondolkodva nézte őt egy darabig, mielőtt válaszolt volna.
- Itt azért nem fáj, mert a múmia leárnyékol téged a Nagyúr elméje elől is. Nyár elején pedig nem is próbálkozott kapcsolatot teremteni veled. Meglepte őt, ami a Minisztériumban történt, ahogy kivetetted magadból.
Harrynek fogalma sem volt róla, honnan tud ilyen részleteket Piton, de volt annyi esze, hogy ne kérdezze meg.
- A közbeeső időben pedig ... nos, úgy hallottam, hogy nyáron rengeteg elfoglaltságod volt. Vagyis másra fókuszált a tudatod, és ez védett meg téged a befolyásától.
Harry nem értette.
- De hát ... a tanár úr mindig azt mondta, hogy ürítsem ki az elmém!
Piton türelmetlenül felsóhajtott.
- Amikor erősen koncentrálsz valamire, akkor is ez történik. Minden más eltűnik az elmédből. Ha pedig teljesen el akarsz tüntetni mindent, akkor az ürességre kell összpontosítanod.
Harry nem válaszolt, de látszott az arcán, el sem tudja képzelni, hogyan lehet a nagy semmire koncentrálni.
- Majd megtanulod az igazgató úrtól, hogyan kell - mondta Piton. Harry meg mert volna esküdni, hogy enyhe keserűség érződött a hangján.
- Nem látszol túl lelkesnek - jegyezte meg a tanár egy idő múlva.
- Mert nem is vagyok az. Ez az egész okklumencia ... - sóhajtotta. - Jó, jó, tudom, hogy fontos - tette hozzá sietve Piton arckifejezését látva. - Most már tudom. De nem vagyok benne biztos, hogy Dumbledore professzortól szívesebben fogom tanulni. Ráadásul mondta nekem, veszélyesnek tartotta, hogy ő maga foglalkozzon velem. És szerintem ez azóta se változott.
- Márpedig vagy ő, vagy én. Én pedig bizonyíthatóan képtelen vagyok bármit is megtanítani neked - jegyezte meg gúnyosan a férfi. A hangja egyértelművé tette, hogy ebben nem magát tartja hibásnak.
- Ez nem igaz - morogta Harry. - Csak ezen a héten több dolgot is megtanultam a tanár úrtól.
- Például? - vonta föl a szemöldökét a tanár.
- Például gyomorerősítő főzetet készíteni, bájitalt tesztelni, érlelést gyorsító eljárásokat ... - sorolta a fiú. - Meg egy nehéz pálcamozdulatot is - utalt a cikeszes esetre.
Piton félrenézett és hallgatott egy darabig. A cikeszről minden bizonnyal James jutott eszébe.
- Nos, Potter, ... azt nem mondom, hogy megbocsátom, hogy bedugtad a fejed a merengőmbe, de azt hiszem, annak az esetnek azért volt egy hasznos következménye is. Úgy vettem észre, végre eljutott az agyadig, hogy az apád ... milyen ember is volt valójában.
- Még most sem tudom, milyen ember volt - motyogta Harry. - Nem ismertem a szüleimet, és nagyon keveset tudok róluk - folytatta félrenézve. - Az a pár fénykép és holmi, ami utánuk maradt, csak nemrég került hozzám. A nagynénémék persze állandóan pocskondiázták őket, de arra nem adtam semmit. A tanár úr szavára se, hisz mindenki más nagyszerű emberként emlegette őket. Nekem pedig jó volt így gondolni rájuk.
Valamiért fontosnak tartotta, hogy elmondja ezt Pitonnak. Vagy talán nem is neki akarta elmondani, csak beszélni szeretett volna valakivel erről.
- Azóta rájöttem, hogy bárki, aki mesélt nekem róluk, így vagy úgy, de elfogult volt, és még ma sem tudok arról semmit, milyenek voltak valójában. Mert bárhogy viselkedett a tanár úrral az apám, nem hiszem, hogy ne lettek volna jó tulajdonságai is. Kellett, hogy legyen valami, amiért az édesanyám hozzáment - fejezte be önmagát győzködve.
Piton megint hallgatott egy sort.
- Az apád ... tudott normálisan is viselkedni, és ha kedvelt valakit, azzal tényleg rendesen bánt - mondta végül. - Az édesanyád pedig valóban jó ember volt. Kedves, jószívű és segítőkész - folytatta halkan. Aztán Harry meglepett pillantását elkapva és megértve, hozzátette: - Az ember néha olyanokkal is kénytelen durván bánni, akiket kedvel. Épp azért, mert bajba sodorná őket azzal, ha kimutatná, mit érez irántuk.
- Persze, te ezt nem érted, nem tudod, milyen kiközösítettként élni - tette hozzá a gúny és a keserűség elegyével hangjában.
Harry tudta, mire céloz a tanár, éppen azért értette, mert az utolsó mondata végképp nem volt igaz.
- Honnan is tudnám? - fintorgott. - Nem én voltam, akiről másodikban mindenki azt hitte, hogy Mardekár Malazár utódjaként kővé dermeszti a többieket. Nem én voltam, akiről mindenki azt hitte negyedikben, hogy csalással bejuttatta nevét a Tűz Serlegébe, nem én voltam az, akiről olyanokat írt az újság, hogy elmebeteg, nem én voltam az, akinek senki sem hitte el, hogy Voldemort visszatért. Nem én voltam az, akinek a barátait szintén piszkálni szokták, csak mert a barátaim - sorolta ironikusan.
- És nem te vagy az, aki mellett ennek ellenére mindig ott álltak azok a barátok - szúrta közbe a férfi.
- Igaz - ismerte el Harry. - De azért gyakran úgy érzem, ők sem értenek meg igazán - tette hozzá szomorúan.
Piton erre vágott egy "ez legyen a legnagyobb bajod" -pillantást, aztán felállt, és elkezdett járkálni a szobában. Végül megállt Harryvel szemben.
- Nem erről akartam veled beszélni most, Potter, bár végül is összefügg ... - megemelte a kezében lévő albumot - ezzel.
Aztán lehajtotta a fejét, és egy darabig ideges ujjakkal piszkálta a bőrkötés szélét. Harry nem merte megtörni a csendet.
- Úgy látom ...
Észrevehetően nehezére esett kimondani a szavakat. Nem nézett a fiú szemébe, és az arcán furcsa grimaszok futottak át.
- ... az utóbbi időben ... khm, fejlődőképességről tettél tanúbizonyságot ... minden téren.
- Ez is ... - újra meglengette az albumot - , és a bocsánatkérésed is ezt bizonyítja. Ezért úgy döntöttem, ... megnézheted.
Harry csodálkozva meredt rá.
- A legtöbb kép persze nem jelent számodra semmit, de fogsz találni párat, amelyen ... a szüleidet is láthatod. Különösen az édesanyádat. Ő ... több fotón is szerepel.
- Fogd ... - nyújtotta Harry felé, aki automatikusan átvette, de még mindig nem tért magához. Nem hitte volna, hogy Piton képes lesz ilyen nyíltan kifejezni az elismerését. Ráadásul egyértelművé tette, hogy a kedvében akar járni. Ez fölöttébb meglepő és szokatlan volt.
Némán, csodálkozó szemekkel nézte, ahogy a férfi gyorsan sarkon fordul, hogy kirobogjon a szobából, de aztán félúton megtorpan, és kissé hátrafordulva átszól a válla felett.
- Azt mondtad, nincs sok emléked a szüleidről. Ha találsz olyan képet, amit szeretnél megtartani ... szólj, és kiveszem neked ...
- De ne próbáld meg egyedül! És vigyázz rá!- tette hozzá olyan erővel és hangsúllyal, ami már sokkal ismerősebb volt, mint az előbbi bizonytalan és halk szavak.
- Igen - motyogta a fiú. - És ... köszönöm, tanár úr! - tette hozzá egy sóhajjal. Nem, még mindig nem bírta felfogni ezt az egészet. A férfi egy gyors biccentés után kisietett, de Harry még jó ideig csak ült mozdulatlanul, folyamatosan csodálkozva.
Az albumban rengeteg fiatal lány képét látta, és tényleg többet talált az édesanyjáról is. Az egyik nagyon megtetszett neki, azt elkérte Pitontól, és megkérdezte, tulajdonképpen kié az album. A mára már halott Seet Malfoyé volt, Demona bátyjáé, akiről Lupin azt mondta, hogy igazi szadista volt. A fényképekből ítélve a lányokat is nagyon szerette, de ez nem lehetett kölcsönös, mert a legtöbb képről lerítt, hogy titokban készítették.
Vacsora után Piton elővette azt a nagy táskát, amivel érkezett, és előhúzott belőle néhány, Harrynek nagyon ismerős ruhadarabot.
- Holnap ezeket kell felvenned - dobta neki oda a férfi, aztán a fiú kikerekedett szeme láttára előhúzott még egy tökleves flaskát a táskából, meg egy kis dobozt.
A holmik Ron ruhái voltak, és ebből Harry rájött, hogy az ő hajszálai lapulhatnak a dobozkában is. Az üvegben pedig minden bizonnyal százfűléfőzet van.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.