Amikor Harry megkapta a következő adag fájdalomcsillapítót, Piton elmagyarázta a fiúnak, hol vannak, és miért csak ő van mellette. Harry azonban csak foszlányokat hallott az egészből, mert Piton főzete kicsit kiütötte. De legalább a fájdalom megszűnt egy időre. Viszont mire megint kitisztult a feje, újra érezte a bizsergést a hátán, amiről tudta, hogy nemsokára felerősödik, és a végén úgy fogja érezni, mintha tűzzel perzselnék a bőrét - noha pillanatnyilag nincs is a hátán bőr.
Ám most még elviselhető volt az érzés, Harry agyába pedig megint belekúszott Lucius Malfoy képe, s mindaz, amit a Pitonnal való kapcsolatáról megtudott.
Piton ugyan nem mondta ki, a szavaiból mégis arra következtetett, hogy ők ketten régóta és igen közelről ismerik egymást. Nagyon-nagyon közelről. Máskülönben Piton nem tudhatna olyan személyes dolgokat Malfoyról, mint amiket elmondott neki.
A tanárnak feltűnt, hogy Harry valamin töri a fejét, és szóvá is tette.
- Nem tudom, megkérdezhetem-e azt, amire kíváncsi vagyok - felelte a fiú.
- Miért ne tehetnéd? - vonta össze a szemöldökét Piton.
- Mert egyszer azt mondta a tanár úr, hogy ne akarjam tudni, miért muszáj jóban lennie Lucius Malfoyjal, annak ellenére, hogy ... nos, úgy tűnt, egyáltalán nincs ínyére a dolog. Gondolom azért mondta ezt, mert nem lett volna jó, ha tudom, hogy rajta keresztül jut információkhoz.
Harry tartott egy kis szünetet, de Piton nem szólt rá, hogy hagyja abba ezt a témát, így hát folytatta:
- Azt nem értem, hogy láttam, milyen jóban volt vele éveken át. Még Voldemort visszatérése előtt.
- Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb vissza fog térni a Nagyúr. Gyanús lett volna, ha csak akkor kezdem megint ápolni Luciussal a jó kapcsolatot, amikor ez már megtörtént - szólt közbe Piton, aztán megvonta a vállát.
- Különben is, Lucius önmagában is elég nagyravágyó és hataloméhes, vagyis egyáltalán nem ártott, hogy rajta tartottam a szemem.
Harry megint hallgatott, aztán végül csak feltette a kérdést:
- Jól sejtem, hogy barátok voltak régen?
Piton nem válaszolt, csak bámult maga elé. Aztán felállt, odament Harryhez, és kezét a fiú homlokára helyezte, hogy ellenőrizze, nem lázasodik-e. Már nem először tett így, és Harry mindannyiszor úgy érezte, a férfi érintéstől csökken a hátát égető fájdalom is.
Piton megnyugodva húzta el a kezét, aztán odanyújtotta neki a limonádés poharat a szívószállal.
- Innod kell, Harry - mondta, amikor meglátta a fiú arcán az elutasító kifejezést -, most sok folyadékra van szükséged a gyógyuláshoz.
Harry beleegyezően bólintott, a férfi pedig segített neki kicsit oldalra fordulni, hogy inni tudjon. Furcsa volt, hogy így rá van utalva Piton segítségére, hogy a férfi időnként hozzáér a testéhez és egészen intim helyzetekben látja. Piton megérezhette ezt, és azzal próbálta oldani Harry feszültségét, hogy ő maga lelkileg vetkőzött le a fiú szemei előtt. Persze az is lehet, hogy a veszély, amely még mindig fenyegette Harry életét a sebei miatt, az érte való aggódás söpörte el nyomtalanul egy időre azt a falat, amit Piton önmaga és a világ közé emelt.
A tanár komótosan letelepedett Harry mellé a földre, aztán elkezdett beszélni. Eleinte vonakodva, később egyre szívesebben. Harry észrevette, a férfi időnként annyira elmerül az emlékeiben, hogy teljesen elfeledkezik az ő jelenlétéről, és olyan bizalmas dolgokat is megoszt vele, amiket talán még senki mással. Úgy dőlt belőle a szó, mintha most Harrynek akarta volna elmondani mindazt, amiről annyi éven át sosem beszélt senkivel. Mintha ezzel akarta volna jóvátenni mindazt, amit a fiú ellen elkövetett.
- Nyáron - kezdte lassan, szinte vonakodva ejtve ki a szavakat -, amikor megsérültem, te pedig segítettél ellátni a sérülésem, meg lázcsillapítót főztél, az ... - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta volna -, nagyon sokat jelentett nekem. Talán nem mutattam akkor, és egészen biztos, hogy nem köszöntem meg, de akkor is így volt. Ez persze természetes. Amikor az ember kiszolgáltatott, vagy elhagyatott, olyankor mindig hálás a segítségért, bárkitől jöjjön is az.
Piton a szemközti falat bámulta üres tekintettel, és így beszélt tovább. Először a Roxfortban töltött diákéveiről mesélt, arról, miért nem voltak barátai, hogyan és miért közösítették ki a saját háztársai is, és végül hogyan használta ki ezt a helyzetet Lucius Malfoy arra, hogy megszerezze magának a fiatal Perselus Piton csodálatát, háláját és barátságát. De ahhoz, hogy mindezt megértethesse Harryvel, még távolabbra kellett visszanyúlni a múltba, egészen a kisgyermekkorába, és a családjáról is mesélnie kellett.

A Piton család régi, aranyvérű família volt, nem megvetendő mennyiségű vagyonnal. De a gazdagság az idők folyamán lassan elveszett, és a tanár apjának, Bazil Pitonnak a gyermekkorára a régi jólétből már csak apró nyomok maradtak. Mire Bazil felnőtt, már azok is elolvadtak Perselus nagyapjának kezében, és Bazil élete céljává az vált, hogy újra gazdaggá tegye a famíliát.
Ehhez az első lépcső egy nagy múltú és jómódú varázslócsaládból származó lány kezének elnyerése volt. Kis hízelgés és kitartó udvarlás, no meg pár csepp helyesen megválasztott szerelmi bájital, és Bazil máris rátehette a kezét a szép hozományra. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, befektetései viszont sorra veszteségesekké váltak, és a házassággal szerzett pénz hamar elúszott.
Ettől kezdve a feleség már csak teher volt. Akadály, mely egy újabb, komoly hozománnyal kecsegtető nász útjában állt. Perselus még öt éves sem volt, amikor elvesztette az egyetlen embert, aki szerette és kedves volt hozzá. Az édesanyja azonban túl titokzatos módon vesztette életét, így mindenütt gyanakodva fogadták Bazilt, ahol eladó lány volt a családban. Már persze a jobb körökben, mert Perselus apja csakis a befolyásos, gazdag családokkal volt hajlandó kapcsolatot tartani - noha ő már rég nem tartozott oda. Mégis úgy sündörgött a nagy emberek körül, mint a koncot leső kutya, és ugyanilyen viselkedést várt el egyetlen fiától is.
Már kis korától arra nevelte Perselust, hogy hízelegje be magát a gazdag családok gyermekeinek barátságába, és figyelje minden elejtett szavukat a szüleikről. Ha pedig úgy érezte, hogy a kisfiú nem veszi elég komolyan a feladatát, kegyetlenül megbüntette. Tehette, hisz a házuk zárt ajtaja mögött senki sem szólt bele, hogyan neveli a fiát, és Perselus nem futhatott sehová panaszra.
Apja ellenezte, hogy a helyi iskolába járjon, mint a legtöbb varázslóivadék, szegénységük beismerését és elfogadását látta volna abban, ha erre kényszerül. Magántanárra viszont nem volt elég pénze, így eleinte maga tanította a fiát, majd rávette bátyját, aki szerencsésebbnek bizonyult az üzleti életben, hogy az ő gyerekeivel együtt tanulhasson Perselus is. A fiatal Piton gyorsan rájött, hogy sok jóra nem számíthat se unokatestvéreitől, se nagybátyjától, sem pedig attól az embertől, aki tanította őket. Mindannyian lenézően kezelték, s mintegy szolgaként bántak vele, neki pedig mindezt el kellett tűrnie, hogy ki ne dobják a házukból. Ez ugyanis az apja oly mértékű haragját váltotta volna ki, amivel Perselus jobbnak látta nem megismerkedni.
Pedig a józan ítélőképesség sajátja volt már oly fiatalon is, és apjával ellentétben átlátta, hogy mindaz a hízelgés és hajbókolás, amit az apja önként, ő pedig kényszer hatására bevet az érvényesülés érdekében, csak ellenérzéseket szül, és lassan már mindenki kineveti és megveti őket. Az apja nem vette észre, ő viszont igen, hogyan gúnyolódnak rajtuk először csak a hátuk mögött, később pedig már szemtől szembe is. Nem csoda, hogy végül barátok nélkül kellett felnőnie, s miután az apja is belátta, hogy a fiú képtelen hasznos kapcsolatokat kiépíteni a korosztályába tartozó fiatalok között, többnyire bezárta sivár szobájába.
Perselus sokkal inkább másban látta a boldogulás útját. Mivel korán rákényszerítették, megszokta, hogy éles szemmel figyelje környezetét, és rájött arra, hogy a sötét varázslatok művészi fokú ismerete és használata emelt a magasba oly sok embert és családot, neki pedig szilárd elhatározásává vált, hogy elsajátít ebben a témakörben mindent, amit csak lehet. Kivételesen ez az egy törekvése támogatásra lelt az apjánál, aki maga is élt néha tiltott eszközökkel.
Amikor Perselus végre a Roxfortba került, azt remélte, hogy itt végre normális életet élhet. Lesznek majd társai, barátai, egyenrangúként viselkedhet majd mindenkivel. Ezeket a reményeket döntötte romba egy bizonyos Sirius Black, akivel - sajnos - már ismerték egymást korábbról. Míg gyűlölt unokatestvérei inkább egy szót sem szóltak róla, nehogy rossz fényt vessen rájuk, addig Sirius rendkívül hamar elhíresztelte az iskolában, hogy az ifjú Piton milyen szívesen alázkodik meg egy kis előny reményében. Márpedig a büszke Mardekár-házban, ahova Piton került, pont ezt találták az egyik leggyűlöletesebb tulajdonságnak.
Perselus nem tudott mit kezdeni a helyzettel, s hogy minél kisebb támadási felületet nyújtson, csöndesen és magába fordulóan töltötte az első hónapokat a Roxfortban. Mivel sosem volt alkalma megtanulni, begyakorolni a normális társasági viselkedés szabályait, minden igyekezete ellenére képtelen volt kapcsolatokat teremteni. Egyedül a tanulásban lelte örömét, és erőfeszítései szép eredményeket hoztak. Életében először kapott elismerést valamiért, és ez olyan édes örömmel töltötte el, mint még soha semmi.
De ez az öröm nem tartott soká. Észre kellett vennie, hogy az iskolában sem elég jól tanulni ahhoz, hogy felfigyeljenek az emberre. A népszerűség nem pusztán a jó jegyeken múlott, Piton pedig minden volt, csak népszerű nem. Ellenben Sirius és újdonsült barátja James Potter, azok voltak. James Potter, aki az összes szavát elhitte Siriusnak, és épp oly lelkesen csúfolta ki minden adandó alkalommal Pitont, mint Black.
Félévre már összeállt a híres négyes baráti társaság, akik csínyt csínyre halmoztak ugyan, de a tanárok végül mindent elnéztek nekik komolyabb büntetés nélkül, mert az eredményeik összességében kiválóak voltak, mind a tanulás, mind a sport, vagy az iskolai élet egyéb területein. Egyedül talán egyikük sem vált volna ilyen sikeressé, összefogva viszont legyőzhetetlenek lettek.
Ez utóbbit Piton is megtanulta akkor, amikor a velük való kapcsolata már nem csak gúnyolódásokra és egymás ócsárolására terjedt ki, hanem előbb jöttek a bosszantó trükkök és rosszízű tréfák, aztán később a nyílt támadások is.
Perselus viszont egyedül volt. A társai inkább kacagtak az ő rovására, mint melléálltak volna, ő pedig dühében és elkeseredettségében már nem csak a griffendélesekbe, hanem mindenki másba is belemart, aki kinevette őt.
- Egyenlőtlen harc volt- ismerte el a férfi -, és épp ezért hiba volt, hogy mégis, makacsul folytattam. Képtelen voltam beismerni a kudarcot, képtelen voltam elfogadni, hogy apádék miatt tönkremegy az iskolai életem, hogy elveszik tőlem még azt az elismerést is, amit megérdemeltem. Leginkább az bántott, hogy senki nem törődött azzal, hány és hány szabályt hágtak át közben apádék. Ha volt valami, hát ezt utáltam a legjobban: báránybőrbe bújt farkasok voltak, és ezt senki nem volt hajlandó észrevenni. Engem bezzeg folyton megbüntettek a legkisebb szabályszegésért is, még ha az csak egy zárolt könyv elolvasása volt, akkor is. A miattam történt pontlevonások pedig gondoskodtak arról, hogy a mardekárosok is utáljanak.
Az eseményekben akkor történt változás, amikor Perselus rájött, hogy Lupin vérfarkas.
- Mit is várhattam volna ezek után?! Az igazgató megengedte, hogy titokban egy vérfarkas járjon közöttünk! Mi volt ez, ha nem a legnagyobb szabályszegés?! Ráadásul megkövetelte tőlem, hogy hallgassak erről, és tudtam, ha nem teszem, a végén még talán én leszek az, akit kirúgnak a Roxfortból. Gyűlöltem Dumbledore-t, amiért ezt tette velem! Évekkel később, már halálfalóként kifejezetten élveztem, amikor ellene szervezkedtünk, és sokáig gondolkodtam azon, valóban ő-e az az ember, akihez fordulnom kell, amikor végül kiutat kerestem abból a mocsárból, ahova süllyedtem.
A kamasz Piton teljesen összetört azután az eset után. Úgy érezte, nem is képes tovább élni azzal a tudattal, hogy James Potter lekötelezettjévé vált. Ezt a pillanatot választotta ki az akkor végzős Lucius Malfoy, hogy felkarolja a végképp magába zuhant Perselust.
- Lucius több mint öt évvel idősebb nálam, de a Roxfortban csak kettővel járt felettem. Később kezdte az iskolát, mert amikor végre betöltötte a tizenegyet, épp külföldön éltek a szüleivel, valamilyen egzotikus vidéken, ahol nem volt varázslóképző, s bár az apjáéktól megtanult pár dolgot, a képzése nem volt elég rendszeres. Szó volt róla, hogy majd egy év alatt végezhet el két évfolyamot, de aztán nem lett belőle semmi, mert Luciusnak elég gyenge volt az egészsége. Mivel a kora miatt kilógott az osztálytársai közül, ő is egyfajta magányos farkasként élt a Roxfortban. Bár rebesgették, hogy ha barátai nincsenek is, de időnként furcsán viselkedik egyes jóképű fiúkkal, akiknek nincs ellenére a szintén vonzó külsejű Malfoy társasága.
Piton vetett egy gyors pillantást Harryre, hogy érti-e, miről beszél, aztán folytatta.
- Először én is azt hittem, emiatt kezd el gyanúsan kedvesen és barátságosan közeledni felém. Ami azért volt különös, mert én - Piton fintorgott -, mit tagadjuk, sosem voltam túl vonzó jelenség. Ha azt mondom, hogy nem tolongtak körülöttem a lányok, akkor azzal nagyon szépen fogalmaztam. Lucius viszont - bár később valóban tett utalásokat a dologra -, eleinte csak barátkozni akart.
A fiatal Piton pedig belekapaszkodott a feléje nyújtott kézbe, amit aztán később már nem bírt elengedni.
- Neked, Harry, kezdetektől ott vannak a barátaid, és talán nem is érted, mit jelentett nekem annyi egyedül és kitaszítottként töltött év után egy barát.
- De igen, értem - motyogta Harry. Neki is voltak magányos évei, ha másmilyenek is, mint Pitoné, és tudta, hogy neki mit jelentett az, amikor Ron a barátja lett.
- Egy ilyen barátság sosem múlik el nyomtalanul. Akkor sem, ha ma már Lucius egy teljesen más ember, mint akkor volt. Most már undorom tőle, akárcsak azoktól a dolgoktól, amikben kedvét leli, de még mindig elég jól ismerem ahhoz, hogy bánni tudjak vele. Ő pedig egészen mostanáig azt hitte, hogy annak idején sikerült olyan szorosan magához kötnie, hogy soha nem tudnék ellene fordulni. Ezt a tévedését használtam ki azóta is annyiszor. Ehhez viszont fenn kellett tartanom a régi érzéseim látszatát, és ez néha túl jól sikerült. Mert még emlékszem azokra az érzésekre, és néha, pillanatokra még mindig feltámadnak bennem.

Piton persze nem egyszerre mondta el mindezt. Időnként szünetet tartott, hogy ellássa Harryt, vagy ha észrevette, hogy a fiú már nem képes rá figyelni a fájdalomtól. De amikor Harry megint jobban lett egy időre, újra és újra arra kérte a tanárt, hogy folytassa a történetet.
- Meséljen még, tanár úr! - nyögte. - Közben nem érzem annyira, hogy fáj a hátam.
Piton pedig tovább beszélt.
Elmondta azt is, hogy valaha aurornak készült. A fiú nem merte neki beárulni Billt, akitől már korábban is hallotta ezt, de azt megkérdezte, miért pont ezt a pályát választotta Piton. Megvolt a maga elképzelése, de szerette volna hallani a tanár verzióját is.
- Az apám miatt - felelte a tanár. - A Roxfortba kerülésem előtti év nyarán apám belekeveredett valami sötét ügyletbe, és egy szép napon bekopogott hozzánk a Varázsbűn-üldözési Osztály egy nyomozója. Nem volt túl szimpatikus ember, de nem tűnt veszedelmesnek sem, és a bolond apám megpróbálta egyszerűen kidobni. Az auror a szemem láttára intézte el az öregemet, aki számomra akkor még szinte legyőzhetetlennek tűnt. Az auror azonban könnyedén, szinte elegánsan szerelte le, és én olyan csodálattal telve néztem rá, mint még soha, senkire. Az apám végül megúszta a dolgot egy enyhébb büntetéssel, és a pártfogói kieszközölték, hogy azt is felfüggesszék, de attól kezdve vörös posztó volt a szemében az egész Minisztérium, főleg az aurorok. Én viszont már akkor tudtam, ha felnövök, ezt akarom csinálni. Ettől kezdve már nem az érvényesülés miatt tanulmányoztam oly lelkesen a sötét varázslatokat, hanem azért, mert azt reméltem, hogy egy nap azok ellen fogok harcolni.
Piton keserűen sóhajtott egyet.
- Csak épp azt nem tudtam, hogy apám büntetett előélete miatt be se fognak hívni felvételezni.
- Én meg azt hittem, hogy az én apám miatt akart aurorrá válni - szólalt meg egy idő után Harry. - Azt hittem, hogy ugyanabban a testületben akart az apáménál nagyobb karriert csinálni, ahol ő is dolgozott, és így akart revansot venni a Roxfortban elszenvedett sérelmekért.
Piton elgondolkodva dörzsölgette az ajkát.
- Nem mondom, hogy ez nem játszott közre benne. De elsősorban nem miatta akartam jelentkezni. Viszont az elutasítás miatta fájt annyira.

Aztán a negyedik napon Harry már sokkal jobban érezte magát, és estefelé Piton megengedte, hogy mozogjon egy kicsit. Persze még nagyon gyenge volt, és a férfi karjára támaszkodva tudott csak elbotorkálni a mellékhelyiségbe, Piton mégis elégedettnek tűnt. Sőt, a fiú állapotának szemmel látható javulásától megkönnyebbülve, különösen jókedve lett, és a közlékenysége még jobban felerősödött.
- Mi ez a hely? Teljesen úgy néz ki, mint egy mugli lakás - kérdezte csodálkozva Harry, miközben óvatosan visszafeküdt az ágyra. Az előbbi séta nagyon kimerítette.
Piton kezében megállt a kés, amivel épp a vacsorára rendelt pizzát porciózta.
- Mondtam neked, hogy mugli helyen vagyunk, nem emlékszel?
- De - vonta össze a szemöldökét Harry a fejében kutatva -, rémlik valami. Azt mondta, innen nem mer varázsolni, hogy értesítse az igazgatót.
- Így van - bólintott Piton.
- Na, de kié ez a lakás?
- Természetesen az enyém - sóhajtotta türelmetlenül Piton.
- A garázsban pedig ott áll a Jaguárja, és hamarosan hazajön a felesége a munkából, meg a két mugli gyereke az iskolából, aztán együtt nézik a tévét - Harry olyan 'na, ne vicceljen már velem' hangsúllyal és arckifejezéssel adta mindezt elő, hogy Piton harsány nevetésben tört ki. Még a kést is kiejtette a kezéből.
- Rendben, Potter, most már nem aggódom miattad - mondta végül lecsillapodva, de még mindig mosolyogva. - Mivel visszatért a régi szemtelenséged, nagy bajod már nem lehet.
Aztán újra kezébe vette a kést, és folytatva a szeletelést megrázta a fejét.
- Nem, a Jaguár nem itt van, hanem a londoni lakásom garázsában - vigyorgott rá Harryre. - Ugyanis az ottani lakásomat használom gyakrabban.
- Akkor most miért itt vagyunk? - tudakolta Harry, miközben nem tudta eldönteni, hogy a férfi komolyan beszél-e, vagy csak cukkolja őt.
- Mert ez volt közelebb, és itt tudok bájitalt főzni, ha kell.
- Hogy érti azt, hogy itt tud főzni? Londonban nem?
- Londonban nincs se üstöm, sem pedig más felszerelésem, csak csupa mugli holmi, itt pedig van. Ebbe a lakásba sose hozok fel senkit, akinek feltűnne egy üst. Az itteni barátnőm - megint egy huncut pillantás Harryre - egyedül él, és én járok el hozzá.
Harry gyanakodva vizsgálgatta a tanárt, Piton pedig az arckifejezését látva megint nevetett.
- Miért, mit gondoltál, Harry? Talán magamnak való vagyok - rántotta meg a vállát -, de nem szerzetes. Vagy azt feltételezted, hogy nem létezik nő, aki szóba áll velem? - vonta fel a szemöldökét gyanakodva, miközben rásandított Harryre.
Ha pár hónappal ezelőtt teszi fel ezt a kérdést, Harry tényleg nem tudta volna elképzelni, hogy kinek kellhet egy ilyen horgas orrú, zsíros hajú, sárgás arcbőrű, mogorva és barátságtalan alak. De azóta rájött, hogy a férfi tud sokkal jobban is kinézni, ha akar, és az a mogorvaság szintén csak egy kikapcsolható védekező reakció nála. Most, ahogy ott ült az asztal mellett fekete nadrágban és könyékig feltűrt ujjú fehér ingben pizzát szeletelve, teljesen úgy nézett ki, mint egy átlagos mugli fiatalember. Egy nem túl szép, de szimpatikus arcú és barátságosnak tűnő fiatalember.
Ezért hát Harry megrázta a fejét óvatosan, hogy a háta ne mozogjon.
- Nem, csak azon csodálkoztam, miért pont egy mugli nő? Vagy inkább mugli nők? - utalt rá, hogy feltűnt neki az 'itteni barátnő' kifejezés, és azok után, amiket megtudott Pitonról, már ezen sem csodálkozott volna.
- Egyél! - tette oda Harry mellé az ágyra a tálcát válasz helyett Piton.
Aztán vacsora közben mégis felvázolta a helyzetet.
- Tudom, hogy a te ártatlan és naiv lelkednek ma még hihetetlen - fintorgott a férfi -, de egy idő után te is rá fogsz döbbenni, hogy a Nagy Ő nem létezik. Ezt nem csak a saját tapasztalatom mondatja velem, de mindazok a nők is tudják ezt, akikkel nekem valaha dolgom volt. Az itteni barátnőm például egy kétszer elvált asszony, aki ma már pontosan csak annyit akar egy férfitól, amennyit én is tőle: időnként pár kellemesen eltöltött órát mindenféle kötelezettségek és kérdések nélkül. Megelégszik rólam annyi információval, hogy egy nemzetközi vegyipari nagyvállalatnál dolgozom, és többet vagyok külföldön, mint Angliában. Nemigen kérdezősködik, és én se kérdezem tőle, hogy amikor nem vagyok a közelben, akkor kikkel és hogyan szórakozik.
Aztán a tanár is elkezdett enni, de pár falat után folytatta.
- Persze nincs olyan sok ideje ilyesmire, mert többnyire nyakig belemerül a munkájába. Ezért aztán elég nehéz vele időpontot egyeztetni, és többek közt ezért is van nekem egy másik lakásom Londonban - nyomta meg a szót célzatosan a férfi, aztán fanyarul elmosolyodott. - Igaz, mostanában nem sok hasznát veszem. Újabban nekem sincs időm ilyesmire.
A férfi végül odapillantott Harryre, aztán lezserül megrántotta a vállát. Ám a mosolyába azért vegyült némi beletörődő szomorúság is.
- Sajnálom, hogy nekem kellett kiábrándítanom téged, de lassan már nagykorú leszel, és jobb ha tudod, a világ már csak ilyen.
Harry jobbnak látta nem felvilágosítani Pitont, hogy nem olyan tájékozatlan ebben a kérdésben, mit azt a tanár hiszi. Viszont volt valami, amire továbbra sem kapott választ.
- De miért pont mugli nők? - kérdezte még mindig csodálkozva.
Piton arcáról lefagyott a mosoly, és odamutatta Harrynek a bal alkarján lévő Sötét Jegyet.
- Mert az ő számukra ez csak egy ronda tetoválás - morogta. - Egy boszorkány viszont tudná, hogy mit jelent. Ha elrejteném is előle, akkor is megtudhatná a múltam, hisz azt sokan ismerik a Minisztériumban. Nem, Harry - rázta Piton haragosan a fejét -, megtanultam, hogy ezen a téren ne legyenek illúzióim.
Aztán megrántotta a vállát.
- Persze egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a teljes egyedüllét se jó. Itt viszont - mutatott körbe az egész mugli világra utalva - senki nem ismer, és senki nem is keres. Itt mindig találtam egy kis nyugalmat, egy kis szórakozást, időnként még törődést és gondoskodást is. Csak meg kellett tanulnom beleolvadni a környezetbe.
Piton visszafordult a vacsorájához, Harry pedig elgondolkodva harapdálta az ételt. Igazából nem kellett volna csodálkoznia. Piton is csak egy ember volt, és férfi. Neki is szüksége volt emberi kapcsolatokra, gyöngédségre, elfogadásra, és hát igen, szüksége volt szexre is. A mód pedig, ahogy az utóbbit megszerezte még mindig szimpatikusabb volt, mintha fizetett volna érte - amihez bizonyára túl büszke és valószínűleg túl finnyás is volt. Ami igazán letaglózta Harryt, az az volt, hogy még ezeket a személyes dolgait is megosztotta vele a férfi. Amellett megdöbbentő volt szembesülni a ténnyel, hogy Piton szó szerint mennyire megbélyegzett emberként él a varázslótársadalomban, s hogy ez mit is jelent a hétköznapi életében.
Pár percig szótlanul ettek, végül Harry megtörte a csendet.
- Köszönöm, tanár úr!
Piton odanézett a fiú tányérjára, ami még majdnem tele volt.
- Egyél még, Harry - mondta szigorúan -, szükséged van rá, hogy megerősödj!
- Nem az ételt köszöntem meg - felelte Harry elpirulva.
- Akkor mit? - vonta össze a szemöldökét Piton.
- Mindent. Azt, hogy megmentette az életemet. Azt, hogy ápol és gyógyít. És azt is, hogy a bizalmába fogadott.
Piton csak bámult rá, és egy idő után Harry kezdte zavarónak érezni a csendet.
- És azt is, hogy ilyen kedves hozzám a tanár úr - vigyorodott el.
Piton sóhajtva fordult vissza a tányérjához, és csak lemondóan csóválta a fejét.
- Látom már, hogy ezt a kedvesség dolgot az életben ki nem verem a fejedből.
Aztán egy kis szünet után még hozzátette:
- Egyébként, ha már itt tartunk, nos ... legyen neked igazad! Most nem vagyunk az iskolában. Itt elhagyhatod a tanár urazást!
Harry megrökönyödött.
- De ... eddig kifejezetten ragaszkodott hozzá!
- Csak addig volt fontos, amíg magadtól nem voltál hajlandó rá - morogta Piton, aztán savanyúan elmosolyodott. - Ha nem esik nehezedre Lupint a keresztnevén szólítani és tegezni, akkor talán remélhetem, hogy ugyanez velem kapcsolatban sem fog problémát okozni.
Harrynek megdobbant a szíve. Az egész úgy hangzott, mintha Piton irigykedett volna egy kicsit Lupinra, amiért ők ketten ilyen bizalmas kapcsolatban vannak egymással.
- És mi lesz azzal, hogy "egy tanár nem barátkozhat a tanítványával"? - kérdezett vissza óvatosan.
Piton megvakarta a szemöldökét.
- Tudod - mondta halkan -, igazad volt abban, hogy mi már rég nem csak tanár-tanítvány kapcsolatban állunk egymással. Az elmúlt pár nap után meg végképp nem.
Kis csönd telepedett rájuk, és Harry értette, mire céloz Piton. Azok után, amik ezen falak között történtek, miután az ápolása során egészen intim helyzetekben is látta őt a férfi, már nem voltak egymás számára idegenek. Piton minden érintése a testén közelebb és közelebb hozta őket egymáshoz. Közelebb, mint bármennyi szó.
- Azt azonban ne akard tudni, milyen válogatott kínzásokat találtam ki számodra arra az esetre, ha az iskolában nem térnél vissza a tiszteletteljes megszólításhoz és viselkedéshez! - morogta egy idő után sötét szemmel, fenyegetően a férfi, de a fiú érezte, igazából nem fél attól, hogy Harry ne engedelmeskedne neki.
- Ha annál is rosszabbakat, mint amit a hátammal csinált, akkor nem is akarom tudni - motyogta fájdalmasan Harry, mert egy óvatlan mozdulattól megint úgy érezte, mintha tüzes vassal égetnék a frissen kinőtt bőrét.
- Mondtam, hogy muszáj volt ... - Piton hangja őszinte lelkiismeret-furdalásról árulkodott, és Harry hamar le is intette.
- Tudom, tudom, nem azért mondtam, csak megint fáj.
Kicsit később hozzátette:
- És ígérem, hogy nem élek vissza a bizalmával ... a bizalmaddal, Perselus - furcsa volt kimondani, de melengető. - És köszönöm.
Piton csak bólintott egyet, aztán megnézte az óráját.
- Még bírd ki egy fél órát, aztán majd adok egy újabb adagot a főzetből. Addig egyél!
Harry beletörődően sóhajtott.
- Rendben, de akkor meséljen még ... - nyögte, aztán a férfi várakozó arckifejezését látva kijavította magát -, vagyis mesélj még!
- Miről? - kérdezte Piton. - A barátnőimről nem vagyok hajlandó többet, bármennyire is szeretnél szaftos részleteket hallani - gúnyos hangjára rácáfolt vidám mosolya.
Harry is vigyorgott, de aztán leolvadt az arcáról a jókedv, és elkomolyodott.
- Kérdezhetek bármit? - szólalt meg kicsit félve.
Piton bólintott.
- Miért lett ... lettél halálfaló?