Harry szeme azonnal felpattant a hangra. Luna sikíthatott, mert csak ő és Neville volt vele a kupéban. Hermione bizonyára elment Ronnal, hogy teljesítsék prefektusi kötelességeiket.
Neville az ablakra meredve kiabált.
- Ez nem az alagút, pedig még ott kellene lennünk! Ez valami varázslat volt!
Harry is kinézett az ablakon, amelyen át beáradt a napfény. A vonat épp csikorogva fékezett, aztán megállt egy tágas rét közepén. Egy pillanatig végtelenül békés volt a táj, aztán hirtelen fénycsóvák kezdtek villózni, pukkanások hallatszottak, és seprűs alakok száguldottak el a vonat ablaka előtt.
- Megtámadtak! Itt vannak a halálfalók!
Harry nem tudta, ki kiabál, bár tulajdonképpen szinte mindenki kiabált körülötte. Luna, Neville és az ajtajuk előtt álló auror is, ahogy utasításokat ordibált a rémült diákoknak. Aztán a hangzavarba beleharsant egy nyugodt, mágikusan felerősített hang, amely csöndet parancsolt, és azt, hogy minden tanuló bukjon le az ülések alá, vagy barikádozza el magát a csomagjai mögé.
- Tilos az ablakok vagy az ajtók közelébe menni, vagy a rajtuk lévő varázslatot megtörni - mondta a hang, és ebben a pillanatban elsötétült a kupé, ahogy az ablakokra valami mágikus, minden fényt elnyelő pajzs került.
Valamelyest csitult az előbbi hangzavar is, de Harry hallotta, ahogy a szomszédban rémülten felsír egy kislány. A hangra Luna összerezzent és feltépte az ajtót.
- Hadd menjek át a kicsikhez, hogy megnyugtassam őket! - kérte a megpördülő aurort, és a férfi szótlanul bólintott. Neville vetett egy pillantást Harryre, és a fiú egy biccentéssel őt is Luna után küldte.
- Menj, értem úgyis mindjárt jön valaki, aki elvisz.
Neville a hollóhátas lány után lépett, de a folyosón nyomban félre kellett húzódnia, mert az ajtón szinte azonnal bevágódott Demona Malfoy és a feszült arcú Piton. Harry tudta, hogy mindketten a vonaton vannak a kísérő tanárok között. Demonát látta felszállni Roxmortsban, Perselus pedig akkor mondta neki, hogy velük jön, amikor Harry indulás előtt lement hozzá a pincébe, hogy elköszönjön. Akkor még teljesen biztonságosnak érezte az utat, tudván, hogy Piton egészen a Privet Drive-ig mellette lesz.
De most is kiszállt belőle a feszültség, ahogy meglátta a tanárt. Ezek szerint ő lesz a kísérője a "vészforgatókönyv" szerint, amit Dumbledore említett.
Nem várt utasításra, már kapta is elő a seprűjét, amire jó előre rákötözte a köpenyét. Az igazgató azt mondta, amikor az úttal kapcsolatos biztonsági intézkedésekről beszéltek, hogy ez a két dolog mindig legyen a keze ügyében - természetesen a pálcájával együtt. Ezen kívül ott lapult a zsebében a cikesz, amit Perselustól kapott.
A két tanár szintén a kezében szorongatta a pálcáját. Piton már nyújtotta a kezét Harry felé, hogy megragadja, és elhoppanáljon vele, amikor Demona megszólalt.
- Emlékezz mindenre, amit tanultál! Emlékezz minden egyes szavamra!
Harry sosem hallotta még ilyennek a nő hangját. Furcsán fémes volt, és az arcán valami idegenszerű kifejezés honolt, mint aki Imperius hatása alatt áll. Piton is felkapta a fejét rá, de elkésett. A nő pálcájából kivágódó vörös fénynyaláb mindkettejüket eltalálta, és Harryre ráborult az éjszaka.

Először illatokat érzett. Finom zöld illat volt, amilyet eső után áraszt a fű. Kinyitotta a szemét és észrevette, hogy hason fekszik a puszta földön, az orra előtt pedig valóban fűszálak hajladoznak. Érezte a nap melegét, ahogy a hátát sütötte, és hallotta a madarak csicsergését. Az egész olyan békés volt. Egy pillanatig nem is gondolt rá, hogy veszélyben lehet. De aztán eszébe jutott minden, és hirtelen felült, hogy ijedten körülnézzen. Egy kör alakú kis tisztáson találta magát, körülötte durván faragott kőoszlopok sorakoztak szabályos rendben. Egyértelműen megalit építmény volt, Stonehange kisebb, de sokkal jobban megmaradt változata.
Sosem járt még itt, de tudta, hol van. Ez az a kultikus hely, ahol Voldemort valamilyen szertartást végzett el, miközben Lucius Malfoly megkorbácsolta őt a közelben lévő ház pincéjében.
Persze lehetett volna máshol is, Voldemort ezer másik kultikus helyet ismerhetett, de ő akkor is tudta, hogy ez az. Demona egész biztosan az Imperius alatt állt, és elhozta őt Voldemortnak.

Harry felugrott és a pálcája után kapott, de az már nem volt nála. Ahogy a seprűje sem. Az oszlopok gyűrűjén túl mozgást látott, és óvatosan előrébb lépett. Demona szólásra nyitotta a száját, ahogy meglátta, ám hirtelen megpördült, mert hangok hallatszottak a közelből, és Harry sebhelye azonnal fellángolt. Egy, a fák közül előkanyargó ösvényen Voldemort közeledett, mögötte kissé lemaradva, mint egy hűséges kutya, Pettigrew loholt.
A sötét mágus nem köszönt a nőnek, izzó szeme az oszlopok mögött álló Harryre meredt, mint egy ragadozóé, amelyik nem tud elszakadni prédája látványától - aztán megbizonyosodva róla, hogy tényleg a fiút látja, a maga ijesztő módján elmosolyodott.
- Hát végül mégis elhoztad őt nekem - fordult Demona felé. - Pedig mennyit húzódoztál ettől.
Demona nem reagált a szavakra, helyette egészen mást mondott.
- Sok jó embered pusztul ma el, ha nem hívod őket azonnal vissza. Az a vonat egy halálos csapda, tömve aurorokkal és védővarázslatokkal.
Hirtelen felcsattant a hangja.
- Megmondtam! Megmondtam, hogy hagyd a vonatot!
Harryben meghűlt a vér. Most egyáltalán nem úgy nézett ki a nő, mint akit Imperiusszal kényszerítettek, és a szavai sem erre engedtek következtetni. Nem, Demona önszántából hozta ide. Ugyanakkor úgy beszélt Voldemorttal, mint ahogy egyik embere sem merne.
Keserű nyál gyűlt össze a fiú szájában. Demona elárulta őt. Hiába figyelmeztette Draco, hogy a gyámjának furcsa dolgai vannak, és ne bízzon meg benne teljesen, Harry mégsem számított tőle támadásra. Sem ő, sem Piton. Vajon mi lehet Perselussal? - suhant át rajta az aggodalom, de gyorsan kiszorította a fejéből az érzést. Épp elég, ha önmagáért aggódik.
Voldemort tűnődve nézte Demonát, és Harry egészen biztos volt benne, hogy próbál belelátni a nő gondolatai közé, hogy igazat szólt-e a vonattal kapcsolatban, de valami olyasmit láthatott a fejében, ami nem igazán a tárgyhoz tartozott.
- Lucius jól szolgál engem, és nem érdekel, mit gondolsz róla. Nem adom neked - mondta Demonának, aztán gonoszul elvigyorodott. - Most már minek is adnám - intett Harry felé.
Demonán azonban a várttal ellentétben nem a zavar vagy a düh fokozódása látszott, hanem hirtelen nyugalom áradt szét az arcvonásain. Harry látta a melle emelkedésén, hogy mélyeket lélegzik, ugyanúgy, ahogy neki tanította. A nő lágyan meglengette a pálcáját az oszlopok irányába, és felragyogott a kőtömbök között lévő varázslat.
- Ez nemcsak őt nem engedi ki - mondta szinte kedves hangon -, hanem téged sem enged be őhozzá.
Voldmort arca megfagyott. Már emelkedett is a pálcája, de a nő olyan őrült kacagásba kezdett, hogy Harry hátán végigfutott a hideg, és a sötét mágus is gyanakodva nézte.
- Ölj csak meg - búgta a nő furcsa hangon -, és többé nem jutsz be oda soha! A halálommal véglegessé válik a varázslat.
- Te őrült vagy - felelte Voldemort undorodva, és meglebbent a pálcája. - Crucio - mondta a világ legnyugodtabb hangján, de a nő pálcája is rebbent.
Harry nem hallotta a varázsigét, de a hatásából rögtön látta, hogy a visszacsapó bűbáj volt. Voldemort földöntúli reflexekkel elugrott a rá visszaröppenő bűbáj elől, de a mögötte álló Pettigrew-t elkapta, és a kis patkányszerű emberke üvöltve roskadt össze. Voldemort egy türelmetlen fintor kíséretében intett egyet, hogy megszabadítsa a kíntól. Miközben Pettigrew elgyengülten és zihálva, de lassan feltápászkodott, ura figyelme visszafordult Demona felé, és újra emelte a pálcáját. Ám rögtön le is engedte, látva, hogy a nő csak nyugodtan álldogál. A visszacsapó bűbáj tartós volt, és a nő életét kockáztatta volna, ha megpróbálja áttörni. Patt helyzet volt, ezt Voldemort is tudta.
- Hívd vissza az embereid, mert ott pusztul mind - mondta halkan Demona -, és add nekem Luciust! Akkor megnyitom neked a varázst, és tiéd a kölyök - intett Harry felé.
- Azt hittem, szereted a gyerekeket - mondta gúnyosan Voldemort, de közben odalépett Pettigrew-hoz, és rányomta az ujját a férfi sebhelyére, hogy magához rendelje a halálfalókat.
- Szeretem - bólintott Demona, miután Pettigrew fájdalmas kiáltása elhallgatott -, de neki - intett megint Harry felé - jobb, ha most hal meg, mint pár rettegéssel eltöltött hónap után. Előbb vagy utóbb úgyis elkapnád.
Voldemort megcsóválta a fejét. Szinte sajnálkozó volt a mozdulat.
- Ha nem lennél teljesen őrült, jobban igyekeztem volna, hogy magam mellé állítsalak. De akkor nem is nézném el neked, ahogy velem beszélsz.
Demona szája sátáni vigyorba húzódott.
- Pont azt élvezed, ahogy beszélek veled - búgta megint, szinte kéjesen -, hisz unod már a talpnyalást.
Igaza lehetett, mert Voldemort csak felnevetett válaszul.

Harry hátán a hideg futkározott az egész jelenettől. Hát ilyen az, amikor Voldemort beszélget? És miért nem vette észre eddig Demonán, hogy a nőnek nincs ki mind a négy kereke? Furcsa volt, de nem tűnt őrültnek, most viszont teljesen úgy viselkedett, mint akinek elmentek otthonról.
- Mit akarsz csinálni Luciusszal? - kérdezte a sötét mágus.
Aztán látva, hogy Demona válaszul csak csodálkozva felhúzza a szemöldökét, hozzátette:
- Már úgy értem, hogyan akarsz végezni vele?
- Ó, hát van rá egy különleges tervem. Tetszeni fog neked - mondta mosolyogva Demona, és továbbra is olyan nyugodtan állt, mintha épp csak arról beszélne, hogy mit szeretne vacsorára enni, és nem egy ember kínhalálát tervezgetné.
Nem mintha Harry nagyon sajnálta volna Lucius Malfoyt azok után, amit tett vele. De nem óhajtotta végignézni, ahogy megkínozzák és megölik. Pedig nagyon úgy nézett ki, ez lesz a sorsa, mert Voldemort különösebben nem foglalkozott vele azok után, hogy a keze közt tudhatta őt. Nem szólt Harryhez, rá se nézett többet. Persze tavaly a Minisztériumban is csak annyit közölt vele, hogy nincs a fiú számára semmi mondanivalója, mielőtt megölné.
Ő pedig most nem tehet mást, mint várja a halált. Be van ide zárva a kőtömbök gyűrűjébe, és még csak a pálcája sincs nála. Nem hitte, hogy Voldemort megint a kezébe adná, megkockáztatva egy újabb Priori Incantatem-et. Egyszerűen csak ki fogja végezni, és kész. Ettől pedig nem védik meg azok a mágikus kis szikrák sem, amelyek most is ott bizseregtek a bőre alatt. Piton hiába tanította meg, hogyan irányítsa azokat, és hogyan varázsoljon pálca nélkül is, mert ennek a tudásnak csak egyszerűbb mágiáknál látná hasznát. Azzal most nem sokat ér, hogy tud pálca nélkül is tüzet gyújtani, zárakat kinyitni, vagy megszabadulni mágikus kötelékektől, esetleg a megtörni a sóbálvány átkot. Voldemort ellen ez édeskevés. Még az olyan alapvető védekező varázslathoz is, mint a Capitulatus, a pálcájára lenne szüksége, az pedig bizonyára Demona zsebében lapul. Talán ha megpróbálná valahogy visszaszerezni tőle, amikor a nő majd megszünteti azt a varázslatot, ami most fogva tartja őt ...

Harry gondolatait az erdő felől érkező hangok szakították meg, majd feltűnt a halálfalók csoportja. Némelyikük tépázottnak tűnt, de mindegyikük igencsak iparkodott, hogy minél előbb uruknál lehessenek, és meghajoljanak előtte. Demonát viszont nagy ívben kikerülték és gyanakvó pillantásokat vetettek rá, a nő pedig jéghideg pillantással méregette őket, és maga is megvetően félrehúzódott tőlük.
Harry látta, hogy a nő pálcája megmozdul, és tudta, hogy a visszacsapó varázst erősíti meg magán, ami tartós volt ugyan, de nem maradt meg örökké.
Amíg a halálfalók jelentették Voldemortnak a veszteségeket, és az elrabolt gyerekek számát, akiket 'odalenn' hagytak (Harryn végigfutott a hideg, mert úgy gondolta, hogy az odalenn azt a bizonyos pincét jelenti), Demona pillantása találkozott Harryével, és a fiú hirtelen összezavarodott. A nő tekintetéből egy pillanatra eltűnt az az eszelős kifejezés, ami végig ott volt benne, amíg Voldemorttal beszélt. Most olyan volt, mint mindig, amikor őt tanította, és mintha bátorítást és biztatást lehetett volna kiolvasni a szeméből.

Ráadásul volt valami, ami nem illett a képbe. A vonaton tényleg sok auror volt, és jó pár tanár, de a halálfalók számát tekintve nem voltak túlerőben. Harry szerint minimum erős túlzás volt azt állítani, hogy csapda volt a Roxfort Expressz, és sokkal inkább a vonat utasai nyertek azzal, hogy Voldemort visszaparancsolta az embereit.
Miben sántikál? - tette fel magának a kérdést Harry Demonára nézve, aki már elfordult tőle, és hörgésszerű hang szakadt fel a torkából, ahogy meglátott egy karcsú alakot a halálfalók között. Voldemort is a férfit nézte, és kifejezéstelen arccal szólította meg.
- Túl sok hibát követtél el mostanában, Lucius, így hát ... - a pálcájából kötelek fonódtak a férfi köré, és a szőke varázsló pillanatokon belül a földön kapálózott tehetetlenül. Küszködése közben lecsúszott róla az álarc, és előtűnt rémült ábrázata, ahogy kegyelemért könyörgött.
- Ne tedd ezt velem, Uram! Mindig hűségesen szolgáltalak ... - Demona azonban beléfojtotta a szót egy némító ártással.
- Az enyém vagy! - suttogta neki fölé hajolva, és a szeme eszelősebb lánggal izzott, mint eddig bármikor. A halálfalók rémülten húzódtak hátrébb, magára hagyva kettősüket. Még Voldemort is elsétált a nő közeléből, és gyanakodva figyelte, mit fog csinálni.
Demona szeme úgy szikrázott, mintha jókedve lenne, de az az őrült kifejezés sem tűnt el belőle.
- Akartad, hogy tanítsalak - mondta Voldemortnak -, hát, most figyelj!
Aztán hátrakapta a fejét Harry felé.
- Te is! - kiáltotta neki oda. - Nyisd ki a szemed, Potter!!!
Harryben ösztönösen megmozdult valami belül. Túl sokszor hallotta már ezt a mondatot a nőtől. Mindig akkor kiabált rá így, amikor Harry nem vett észre egy kiábrándító bűbájjal védett tárgyat. A mondat pedig magával hozott egy másikat is, amit nemrég hallott a vonaton Demonától.
"Emlékezz mindenre, amit tanultál! Emlékezz minden egyes szavamra!"
És az a biztató pillantás az előbb ...
Harry ösztönösen körülnézett, és a tanult módon próbálta felfedezni a körülötte élő varázslatokat. Nem is gondolt rá, hogy feltűnő, amit csinál, de szerencséjére nem figyelte senki. Mindenki más Demonára meresztette a szemét, ahogy a nő körül sötéten vibrálni kezdett a levegő, és jeges szél támadt.
Harry is vetett rá egy pillantást, és önkéntelenül hátrált pár lépést. Az asszony haja kibomolva lobogott a maga gerjesztette szélben, bő szoknyája csattogott mögötte, és meginogni látszott, ahogy széttárt karokkal, kínban és extázisba esve meredt előre. Szikrázó fénycsíkok futottak végig a testén, amely szinte áttetszővé vált. Mintha látni lehetett volna a csontjait is egy pillanatra. Aztán a szájából szürke füst tört ki, és kezdett alakot ölteni.
A nő démont idézett meg!
Harry ijedten még hátrébb lépett, aztán eszébe jutott, hogy pont a félelem az, ami a legrosszabb most. Vett pár mély lélegzetet, és kiszorította a fejéből a nőt, a démont, Voldemortot, a halálfalókat. Neki egy elrejtett tárgyat kell megkeresnie, amiről most már szinte biztosra vette, hogy itt van. Nem hitte, hogy ilyen szörnyű megpróbáltatásnak tenné ki magát Demona, csak hogy bosszút állhasson Lucius Malfoyon. Célja van a démonnal, meg akar valakit védeni, mint ahogy gyermekkorában is tette. És ki más lenne, akit védene, mint ő, Harry.

A fiú kinyitotta a szemét, és szisztematikusan kezdte átvizsgálni a kis füves mezőt, amin állt. A démonidézéstől szürkeség borult a környékre, és a fényviszonyok megváltozásától felizzottak a kövek között ható varázslatok. A fűben is csillogott valami, és Harry odakapta a fejét. A seprűje volt ott a kiábrándító bűbáj védelmében, de mintha hiányzott volna belőle egy darab. Beletelt egy kis időbe, míg eszébe jutott, hogy a láthatatlanná tévő köpeny takarja el azt a részt.
Felpillantott, hogy figyelik-e, de mindenki a nőre bámult, és még Voldemort szemében is iszonyat tükröződött. Lucius eszét vesztve sikított a lassan alakot öltő rémisztő lény látványától, és Harry is megérezte, hogy egy jeges érintés végigkúszik a gerincén.
Elkapta a szemét, és kizárta a tudatából, hogy mi történik tőle pár méterre. Csak a feladatára koncentrált. Rávetette magát a seprűre, és azonnal felhúzott a levegőbe, ki a kőlapok gyűrűjéből, amelyek között még mindig ott szikrázott a varázslat, de fölöttük nem volt semmi sem.
A lenti események miatt észre sem vette senki, mi történt, és Harry elmenekülhetett volna. De nem is Harry Potter lett volna, ha ezt teszi. Megállt odafönn, biztonságos magasságban, ahonnan csak apró pontoknak tűntek az emberek, és még a démon félelmet gerjesztő hatása sem hatolt el odáig. Magára kanyarította a köpenyt, noha tudta, hogy repülés közben lobogni fog, és ő kilátszik majd alóla. De odafönn hideg volt, és jobban tudta markolni a Tűzvillámot, ha lecsavarta róla a mágikus ruhadarabot. Ahogy felvette, megérezte, hogy a zsebében van valami. A pálcája volt.
Lenézett az alatta lévő tájra, és próbálta felfedezni Demonát. Demonát, akinek egyszer azt mondta, hogy nem hiszi, hogy sötét varázsló lenne. Az asszony pedig azt felelte, hogy emlékezzen erre akkor is, ha eljönne egy olyan pillanat, amikor kételyei támadnak.
Nem, többé nem voltak kételyei. A nő a többi gyereket mentette azzal, hogy elhozta közülük Harryt, és látszólag Voldemort kezére adta. De közben mindent megtett, hogy Harry is megmenekülhessen. A démont is azért idézte meg, hogy elvonja a figyelmet, és innen fentről tisztán látszott, hogy a lény nem Luciust támadja, hanem a többi halálfalót, akik halálra rémülten menekülnek előle az erdő felé.
Az erdő felé, ahol egy csoport ember jött velük szembe. Harrynek fogalma sem volt arról, hogyan értesíthette Demona még az aurorokat is, de végül ők is megérkeztek. Az egyenruhájuk persze innen föntről nem látszott, ám csakis a Minisztérium emberei lehettek, mert a kibontakozó színes fénycsóvák arról árulkodtak, hogy azonnal harcba szálltak a menekülő halálfalókkal, akik azt sem vették észre, hogy a démon már egyáltalán nem üldözi őket.
A szentély előtti tisztáson mindössze négy alak maradt, abból kettő a földön hevert. Csak Demona és Voldemort állt még egymással szemben, és köztük ott lebegett a démon, mintha nem tudná eldönteni, melyik áldozatát támadja meg először.
Harry tudta, hogy itt a kedvező alkalom. Voldemortot lefoglalja a démon, és ő végre megkísérelheti, hogy lefegyverezze. A démontól nem félt. Biztos volt benne, Demona nem fogja hagyni, hogy az bántsa őt.
Vett egy mély levegőt, és a föld felé fordította a Tűzvillám nyelét.
Még tizenöt méter. Egyik kezével elengedte a seprűt, és benyúlt a zsebébe.
Még tíz méter. Előre nyújtotta a pálcáját.
Még öt méter.
- Capitulatus!

Harry oly erősen koncentrált a lefegyverző átokra és arra, hogy elkapja a Voldemort kezéből kirepülő pálcát, hogy még arról is elfeledkezett, hogy egy, a föld felé zuhanó seprűn ül. Egyébként sem lett volna hozzá szabad keze, hogy felrántsa a Tűzvillám nyelét. Nem látott mást, csak a feléje repülő, pörögve szálló tiszafa botot, és abban a pillanatban, hogy rákulcsolódtak az ujjai, a seprűje megbillent, ő pedig lezuhant róla. Nem esett túl magasról, de hihetetlen sebességgel csapódott a földbe, s mivel közben mindkét kezében a pálcákat szorongatta makacsul, még csak fékezni sem tudta a zuhanást.
Annyi éven át kitartott mellette a szerencse, de most, a végső pillanatban cserbenhagyta. Háttal egy vékony csemetefa letört csonkjára esett, amely tíz-tizenöt centire állt ki a földből. A két-három ujjnyi, hegyes végű fadarab behatolt a testébe a válla alatt, és Harry érezte, ahogy átszúrja a mellkasát. Tudta, hogy a sorsa ezzel megpecsételődött. A seb halálos, neki pedig már csak pár pillanat van hátra az életéből.

Különös élmény volt. A fájdalom csak az első szörnyű pillanatban volt kibírhatatlan, aztán már szinte nem is érezte. Az idő mintha lelassult volna, ahogy az agya még utoljára hihetetlen intenzitással dolgozni kezdett. Hallott és látott mindent, de mozdulni képtelen volt.
Fölötte Demona végsőkig kimerült, ám nyugodt hangja csendült fel:
- Nonformido - és a zúgás elhallgatott, a nap pedig felragyogott, ahogy a démon elenyészett.
Hallotta a közeledő aurorok hangját, ahogy még mindig a halálfalókkal küzdenek, akiket lassan visszaszorítottak a tisztásra.
Látta, ahogy Voldemort felkap a földről egy pálcát, amit valaki rémületében elejtett.
Látta, hogy a fáradt és elgyengült Demona ráveti magát Luciusra, aki még mindig élt, és épp lerázta magáról a köteleket.
Tudta, hogy itt a vég. Látta a közeledő Voldemortot, és eszébe jutott a jóslat.
Nem élhet az egyik, míg él a másik.
Nos, most majd elválik, hogy Trelawney jóslata igaz-e. Csak épp ő ezt sosem fogja már megtudni.
Egyetlen dolog van hátra, amit még megtehet. Itt, a halál árnyékában nem számított többé, hogy elvész-e a varázsereje. Felemelte a két pálcát, amelyet még mindig görcsösen szorongatott, Voldemortra szegezte mindkettőt, s mielőtt belekezdett volna a hosszú varázsigébe, utoljára felidézte magában azoknak az arcát, akiket szeretett, és akik szerették őt.
A szülei. Ron. Hermione. Sirius. Lupin. Hagrid. Perselus.
Többre már nem volt idő, pedig tudta, hogy többen is vannak. Voldemort már egész közel járt hozzá. Voldemort, akit soha nem szeretett senki, aki soha nem ismerte azt a boldogító érzést, ami most átjárta őt. Harry pedig ezekben az utolsó pillanatokban rádöbbent, hogy Voldemort nélkül talán ő sem kapott volna annyi figyelmet és törődést, mint így. Ha nem ő a Kiválasztott, akkor talán a mostani barátai egyike sem figyel fel rá, és elsodorja őket az élet mellette anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetettek volna rá. Furcsa módon hála járta át azért a sorsért, ami végül mégis osztályrészéül jutott. A halál közeledtével átértékelődött minden, és ő hálás volt Voldemortnak, hogy miatta megismerhette azt a sok-sok embert, aki szerette őt, és remélte, hitte, hogy amit tenni készül, azzal ő is segíteni fog a közelgő Voldemorton. Ha másképp nem, hát úgy, hogy megszabadítja attól a sivár, magányos és érzések nélküli vegetálástól, amit ő életnek nevez.
Ezzel a hálával, szeretettel és segítő szándékkal eltelve suttogta végig a varázsigét. Érezte, ahogy mágikus kis szikrái a bőre alatt fellángolnak, izzásuk végigfut a két pálcán, és még látta, hogy egy hatalmas, táguló fénygömbbé válva eltakarják előle a közelgő Voldemortot.
Zúgó hang robajlott a fülében, és egy hatalmas erő felemelte a testét, leszakítva a fa csonkjáról. Az utolsó, amit érzett, az volt, hogy repül föl, föl az ég felé.