Estére elkészült az erősítő főzet is. Piton természetesen azt is alaposan megvizsgálta és megállapította, hogy ugyan nem adna rá Kiválót, de fogyasztható. Igaz, később hozzátette, hogy a felgyorsított érlelés miatt nem is sikerülhetett tökéletesre. Aztán kiselőadásba kezdett a gyorsító eljárások módozatairól, előnyeiről és hátrányairól, és Harry egyszer csak azon kapta magát, hogy épp egy bájitaltan különórán vesz részt.
Megint meg kellett állapítania, hogy a tanár rendkívül világosan, érthetően és élvezetesen is tud magyarázni, ha akar. Előadása észrevétlenül is lekötötte Harry figyelmét, és ez volt a fiú szerencséje, mert a végén Piton kikérdezte, hogy megállapíthassa, mennyit jegyzett meg az elmondottakból, mintha tényleg órán lennének. Harry jó válaszait egy elégedett bólintással nyugtázta, és ez az egyszerű mozdulat százszor nagyobb örömmel töltötte el a fiút, mintha bármelyik más tanárától kapott volna egy K-t.
Annyira feldobta a dolog, hogy dudorászva látott neki újra a cikesz összeszerelésének, miután Piton elvonult Billel tárgyalni. Talán ez a jókedv volt a titka, hogy hirtelen megvilágosodás érte, és közel kétórás aprólékos munka után ugyan, de sikerült megfelelően összeállítania a kis labdát. Most már csak a megfelelő varázslat kellett hozzá, hogy újra repüljön.
A Remustól kapott könyvben megtalálta a szükséges varázsigét és a hozzátartozó pálcamozdulatot is. De az utóbbi olyan bonyolultnak bizonyult, hogy meg sem próbálta azonnal megtanulni, mert fáradt volt. Későre járt, Piton és Bill már lefeküdtek.
A nappaliban lévő díványon ágyazott meg magának. Előzőleg volt egy kis vita azt illetően, ki hol töltse az éjszakát. Dumbledore napfény-varázslata éjjel is élt az egyik hálószobában, ott nem lehetett aludni, és azon kívül csak a konyha feletti helyiség maradt a két ággyal. Szoba lett volna még több is, ha másutt nem, hát a padláson, de ágy az nem akadt. Piton még mindig elcsigázottnak tűnt, nem lett volna szerencsés, ha neki kell szorongania a nappali díványán, így Bill akart odamenni. De Harry elmesélte neki, milyen nehezen ébredt a professzor, amikor Bill érkezése miatt fel kellett keltenie - a transzfer láda kopogását nem is hallotta meg, olyan mélyen aludt. Semmi garancia nem volt rá, hogy éjjel idejében reagálna, ha mégis támadás érné őket, és felhangzana a figyelmeztető jel, ezért Harry azt javasolta, Bill maradjon a konyha fölötti szobában Piton mellett.
A tanár ugyan belekezdett egy 'már elég jól vagyok' kezdetű mondatba, hogy távozási szándékát kifejtse, és megoldja ezzel az egész problémát, de ezt hallva Bill és Harry olyan egyforma mozdulattal fordult felé, és olyan határozottan helytelenítő arckifejezéssel fogadta az ötletet, hogy benne ragadt a folytatás. Harry meg mert volna esküdni, a férfi szája szögletében még egy kis mosoly is feltűnt pár pillanatra. Már hosszú ideje nem lehetett része abban gondoskodásban és törődésben, amivel most a két fiatal körülvette, és ez bizonyára igen jólesett neki, még ha kimutatni nem is állt szándékában.
Harry viszont elég rosszul töltötte az éjszakát. Melege volt, a díványt nemcsak szűknek, de keménynek is találta, és összetörten ébredt. Rossz közérzete reggeli közben csak fokozódott. Igazából nem volt étvágya, megszokásból legyűrt pár falatot, de aztán émelyegve eltolta maga elől a tányért. Előző este a cikesz szerelése közben bekapott pár csokibékát, amit Bill hozott neki, és mintha még mindig érezte volna az ízét a szájában. Talán a teli gyomra miatt volt olyan rossz az éjszakája.
Most reggel pedig Piton is megtett mindent, hogy elvegye az étvágyát. Pár kötésen és a kicsit árkos szemén kívül már nem látszott rajta semmi az elszenvedett sérülésekből. Az erősítő főzet megtette a magáét, a férfi pedig újra, de most a tegnapinál sokkal határozottabban gyógyultnak nyilvánította magát, és távozni készült. Persze Bill nem engedte.
- Dumbledore professzor azt mondta, adjak hozzá 48 órát ahhoz az időponthoz, amikor kijelented, hogy rendbe jöttél, és amíg ez a plusz két nap le nem telik, ne hagyjam, hogy elmenj. Egyrészt ismer téged ebből a szempontból, másrészt egyébként is rád fér a pihenés, hisz egész nyáron nem volt rá alkalmad.
- Aha. Csak épp Albus egy dolgot nem vett figyelembe. Pottert tényleg nem keresné itt senki, de ha én hosszabb időre eltűnök szem elől, akkor utánam kutatva előbb vagy utóbb ide is eljutnak - morogta Piton. - Jobb, ha elmegyek.
Harryt megint elöntötte a szégyen, amiért egy percig is kételkedett abban, hogy a férfi meg akarja-e védeni őt. Hisz egyértelműen - még a saját biztonságával sem törődve - igen.
De Bill hajthatatlan volt.
- Két nap nem a világ, Perselus, addig úgysem jutnak el idáig. Dumbledore részéről pedig ez nem puszta kérés, hanem utasítás volt.
Bill ezt olyan halálos komolysággal jelentette ki, és annyira látszott rajta az eltökéltség, hogy nem ereszti ki innen a tanárt, míg végül Piton sem vitatkozott tovább, noha egy ideig úgy nézett a fiatalemberre, mint aki rögvest leátkozza az összes szép, hosszú hajszálat a fejéről. Aztán elfordította a tekintetét, és Harryre nézett. Kegyetlen vigyorba görbült a szája, amint rájött, megtalálta a megfelelő alanyt, akin kitöltheti dühét.
Harry gyomrában megfordult a reggeli a félelemtől. Pedig tegnap már-már azt hitte, sikerült valamiféle normálisabb viselkedést elérnie Piton részéről. Ráadásul a mostani nyűgös hangulata miatt nem volt biztos benne, hogy lesz türelme elviselni a férfi szokott modorát úgy, mint az elmúlt napokban.
- Nos, jól van - mondta lassan Piton, szinte élvezettel ejtve a szavakat. - De addig töltsük hasznosan az időt, Potter! Először is mutasd meg nekem a házi dolgozatodat! Remélem, elkészültél már vele, és nem az utolsó pillanatban akartad megcsinálni.
Harry természetesen már rég megírta azt a bizonyos beadandót. De most legszívesebben lefeküdt volna, és semmi kedve nem volt se tanulni, se a tanár gúnyos megjegyzéseit hallgatni a bájitaltan tudását illetően. A gyomra megint tett egy kört, csak most ellenkező irányba, ő pedig hallgatott, mert attól félt, ha kinyitná a száját, olyasmi jönne ki rajta, ami senkinek nem tetszene.
Szerencsére Bill válaszolt helyette.
- Persze, hogy kész van. Minden dolgozatát megcsinálta még a nagynénjééknél, itt már nem is kellett volna iskolai dolgokkal foglalkoznia. Mégis, minden nap tanult, amióta itt van, szorgalmasabb, mint én voltam ilyen idős koromban - dicsérgette őt.
Pitont azonban nem lehetett ilyen egyszerűen meghatni. Most semmiképp. Személyes sértésnek vette, hogy nem teheti azt, amit szeretne, hogy tétlenségre van kárhoztatva, és kénytelen egy olyan helyen tölteni az idejét, amiről bizonyára nem őriz kellemes emlékeket.
Felállt, kimérten köszönetet mondott Billnek a reggeliért, aztán odaszólt Harrynek:
- Potter, ha végeztél, gyere a könyvtárszobába!
A fiú lemondóan követte.
Beletelt egy kis időbe, míg kikereste a pergamenek között a bájitaltan dolgozat vastag tekercsét. Piton közben az asztal sarkán fekvő paksamétát emelte fel, azokat a lapokat, amelyek Harrynek  az Ezer bűvös fű és gombából kiírt jegyzeteit tartalmazták. A tanár letelepedett egy kényelmes fotelbe, és lapozgatni kezdett köztük, figyelmesen áttanulmányozta Harry táblázatait.
- Ez mi? - emelte meg egy idő után a pergamencsomót. - Kijegyzetelted az egész könyvet? - a hangja nem sok jót ígért.
- Még nincs kész - nyögte Harry.
- De minek? - vizsgálgatta szúrós szemmel. - Hisz minden ott van benne.
- Hát ... egyszerűbben meg tudom tanulni, miután rendszereztem - próbált magyarázkodni Harry. - És gyorsabban megtalálom, ha keresek valamit.
- Talán - felelte a tanár elgondolkodva. - Vagy csak azért tűnik egyszerűbbnek, mert míg írod, közben tanulod is - tette hozzá, és Harry kicsit megnyugodott, mert Piton megint normális hangot ütött meg.
- Lehet - vonta meg a vállát és átnyújtotta dolgozatát.
De Pitonnak időközben elszállt az érdeklődése, csak letette maga mellé a tekercset. Újra belemélyedt a jegyzetekbe, majd hirtelen elkezdte kikérdezni a meglepett fiút.
Szerencsére a kezdő kérdések könnyűek voltak, és Harry az első néhány sikeres válaszától felbátorodva várta a továbbiakat. Végül a legtöbbre jól megfelelt, bár néhol bizonytalankodott vagy kihagyott dolgokat, és kétszer egyáltalán nem tudta a választ. Mint utólag kiderült, azokat még nem tanulták.
A tanár se meg nem dicsérte a rengeteg jó feleletet, se meg nem szidta azért, amit nem tudott, csak egyszerűen visszaadta neki a lapokat, és elkezdte olvasni a dolgozatot.
Harry tétován ide-oda pakolászott az asztalon, beleolvasott az egyik új tankönyvébe, de nem tudott koncentrálni. Míg Pitonnak válaszolgatott, nem érezte, de most már egyre jobban fájt a feje, és megint melege volt. Szeretett volna felállni, mozogni, de nem merte csak úgy itt hagyni a professzort. Pedig most nem az iskolában voltak - de akkor se.
A tanár egy pennával a kezében követte a sorokat, készen arra, hogy aláhúzza a hibákat, megjegyzéseket írjon a margóra, de Harry eddig nem vette észre, hogy egyszer is használta volna már azt a pennát, amióta olvas. Persze lehet, hogy csak elkerülte a figyelmét. Vagy annyira rossz, amit írt, hogy az egészet alá kellene húzni? Ez utóbbira abból következtetett, hogy Piton arca olvasás közben egyre jobban elsötétült a dühtől. Végül összeharapott szájjal és vad lendülettel valamit odafirkált az aljára, aztán lecsapta az asztalra, felpattant a fotelből, és ráförmedt a megszeppent fiúra.
- Mi a fészkes fenét csináltál az elmúlt öt évben, Potter?! - kiabálta.
Harry gyomra gombóccá zsugorodott a fölé tornyosuló férfi látványára.
- Eddig miért nem bírtál így teljesíteni az óráimon, és ilyen dolgozatokat írni nekem?! Mit játszottad itt a hülyét?! - Piton továbbra sem vett vissza a hangerőből, és beletelt kis időbe, míg eljutott Harry tudatáig, hogy a maga sajátos módján épp most dicsérte meg a munkáját. De persze úgy, hogy ne sok öröme teljen benne.
Nem is telt, sőt, inkább elvesztette a türelmét. Legszívesebben ő is felugrott volna, hogy a képébe üvöltse, pont a tanár viselkedése, és pont ez a fajta 'sose dicsérek meg senkit' magatartása volt az oka, hogy nem tanult eddig rendesen az óráira, mert elfogta a hányinger is, ha csak ránézett a bájitaltan könyvére.
Hányinger. Igen, ez az érzés fogta el most is, csak sokkal erősebben. Türtőztette magát, hogy ne kezdjen el veszekedni a tanárral, de a legyűrt szavak helyén keserű nyál gyűlt össze a szájában, és hirtelen felfogta, tényleg rosszul érzi magát, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is.
Szó nélkül felugrott és kirohant a szobából.
- Potter! Gyere vissza azonnal! - hallotta maga mögött Piton sértett kiáltását, látta a hangoskodásra a konyhából kikukkantó Bill rémült arcát, de egyikkel sem törődött. Kivágta a fürdőszoba ajtaját, és két lépéssel a WC mellett termett. Öklendezni kezdett, de nem tudott hányni, csak azt a keserű nyálat köpködte ki.
Gyors lépteket hallott, aztán egy fanyar illatú test simult a hátához. Egy hosszú ujjú, hűvös kéz borult a homlokára, és tartotta a fejét, míg egy másik a gyomorszája környékét nyomta meg erősen egy furcsa mozdulattal, amitől végre megindult felfelé a reggeli, és pillanatokon belül megszabadult az egésztől. Jót tett neki, megkönnyebbült tőle. És az a hűvös kéz is olyan jó volt a tüzelő homlokán.
- Meg ne betegedj itt nekem, te bolond gyerek! - hallotta Piton ijedt suttogását. A folytatást nem hallotta tisztán a WC lehúzását kísérő zajban, de valami olyasmi volt, hogy Dumbledore igen fájdalmas dolgokat fog csinálni a tanárral, ha neki, Harrynek valami baja történik.
- Mi történt? Mi a baj, Harry? Valami rosszat főztem? - Már Bill is ott toporgott ijedten az ajtóban.
- Semmi baj a főztöddel, Bill - nyugtatta meg Piton, miután meggyőződött róla, hogy a fiú nem lázas, csak a rosszulléttől verte ki a víz, és lassan kezd helyrejönni, ahogy hideg vizet locsol az arcába, és kiöblíti a száját.
- Csak Potternek gyenge a gyomra.
Már megint az az enyhén gúnyos hang, amiből már megint hiányzik a bántó szándék. A következő mondatoktól pedig Harry, aki egyébként is gyengén állt a lábán, majdnem teljesen elvesztette maga alól a talajt.
- Ebben kivételesen nem hasonlít az apjára. James Potternek kötélidegei voltak, és sose zavarta az evésben, ha vizsga vagy egy rázósabb kviddics-meccs előtt állt. Irigyeltem is érte. De Harry nem bírja a stresszt, az mindig a gyomrára megy.
Ez igaz volt, na de Piton ezt honnan tudhatta?! Hacsak onnan nem, hogy megfigyelte a nagyteremben. Márpedig ezek szerint igenis szemmel tartotta, méghozzá olyan alapossággal, ami egyébként is jellemezte.
És egyáltalán! Mi volt ez a pozitív megnyilvánulás az apjával kapcsolatban ... megtetézve azzal az önvallomással! Arról nem is beszélve, hogy életében először használta a keresztnevét!
Harry teljesen elgyengült, és nem csak az előbbi rosszulléttől. A férfi szavai nyugtatóan hatottak rá (talán épp ez volt a célja velük), és valami jóleső melegséggel töltötték el. Kicsit kábultan bukott előre a feje, mire a közvetlenül mellette álló férfi azonnal elkapta, attól félve, hogy elesik.
- Szedd össze magad, Potter, és menj, feküdj le! - tolta el magától óvatosan, mire Harry kicsit bizonytalan léptekkel, de elindult a nappali felé.
- Ne oda - kapta el a karját Bill -, gyere, feküdj le a réten!
Így emlegették azt a franciaágyat, ami Dumbledore varázslata nyomán zöld pázsitnak nézett ki.
Bill felkísérte, és közben azt mormogta, majd ad ő Pitonnak, ha még egyszer terrorizálni meri Harryt. De a fiú leintette.
- Nem csinált semmit. Csak sajátos stílusban dicsérte meg a dolgozatomat. Nem attól lettem rosszul, hanem tegnap este ettem túl sok csokibékát. Azt hiszem, egy darabig nem fogom kívánni.
Harry már egész tűrhetően érezte magát, de azért lefeküdt. Jólesett egy kis lustálkodás. Bill még toporgott körülötte egy darabig, mint egy kotlós, de aztán lement azzal, hogy főz neki valami diétásat ebédre.
Napfény ide vagy oda, a rövid és rosszul telt éjszaka után Harry mégiscsak elszundított rövid időre az álmosító patakcsobogástól, ami olyan hitelesnek hangzott a szobában, mintha igazi lenne, és nem csak egy varázslat eredménye. Arra neszelt fel, hogy valaki leül mellé az ágyra, és óvatosan megérinti a homlokát, mint aki azt nézi, lázasodik-e.
Piton volt. Harry szemét dörzsölve felült, és várta, hogy a férfi elárulja, mit akar.
- Ezt Bill küldi, ha unatkoznál - emelte meg a tanár az ölében tartott cikeszes ládikót és a tetején lévő könyvet, aztán letette az ágy mellé a földre. Majd az éjjeliszekrényen (látszólag egy kőtömbön) lévő pohárért nyúlt.
- Ezt pedig én csináltam. Idd meg, jót tesz a gyomrodnak! - nyomta Harry kezébe az italt.
A fiú először óvatosan belekortyolt, de jó íze volt, és talán fel is hajtja az egészet egy szuszra, ha a professzor rá nem szól, hogy csak lassan, mert még ez is kijön belőle.
- Köszönöm, tanár úr - adta vissza a kiürült poharat Harry. Máris érezte az ital jótékony hatását, eltűnt a torkából az égető érzés, ami eddig kínozta.
- Majd leírom a receptjét. Ez nem tananyag. Csak hasznos. - Piton ránézett, és talán életében először halványan rámosolygott Harryre. - Ne aggódj, egyszerű az elkészítése! Még neked is menni fog, Potter.
Az utolsó mondatot ugyanolyan gúnyos hangon mondta, mint ahogy mindig is beszélt vele órákon, épp csak annyi különbséggel, hogy közben nem hideg szemekkel, lebiggyesztett szájjal nézett rá, hanem egyértelművé tette: színjáték az egész.
Harry ugyanolyan bátortalanul visszamosolygott, jelezve, érti a dolgot, és közben arra gondolt, talán, talán ez már az a tűzszünet, amit szeretett volna elérni. Még törékeny, még felemás, de máris több, mint amire pár nappal ezelőtt számított volna.
A tanár nem maradt mellette, otthagyta pihenni, de Harry most már tényleg jól érezte magát, és nem akart tovább egyedül maradni. A ládikóval és a könyvével együtt leballagott a konyhába Bill mellé. Az egész házban ezt a helyiséget szerette legjobban. Behúzódott az egyik sarokba, ahol egy kis asztalka állt, és fellapozta a könyvet.
A cikeszt mozgásba hozó varázsige egyszerűnek tűnt, de a pálcamozdulatot hosszú percekig gyakorolta, mielőtt dobogó szívvel megpróbálkozott volna vele élesben. Még a felénél sem járt, amikor rájött, hogy elszúrta. A cikesz persze meg se moccant.
- Segítsek? - kérdezte Bill.
- Értesz hozzá?
- Nem, de talán ketten csak összehozzuk - lépett mellé Bill. - Egyébként ... már akartam kérdezni ... miért is kell neked tulajdonképpen ez a cikesz? Itt úgysem repülhetsz utána.
- Nem akarom igazán elengedni. Az apám is úgy játszott vele, hogy elkapta, mielőtt túl messze repülhetett volna tőle.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogyan játszott vele?! - kérdezte a fiatalember csodálkozva.
Harry elvörösödött. Nem mondhatta el, hogy látta Piton merengőjében. De hazudni sem akart.
- Az, ... az mindegy - nyögte. - Tudom, és kész.
Billen látszott, furcsállja a fiú viselkedését, és egy darabig még ezzel az arckifejezéssel bámulta őt, de nem szólt. Ez megint egy olyan dolog volt, amiért Harry kedvelte őt - mert nem forszírozta tovább a kérdést.
- A lényeg az - folytatta gyorsan, próbálva elterelni a szót -, hogy többek között ettől voltak olyan bámulatos reflexei. Ezt még Sirius mesélte. - A keresztapja tényleg beszélt egyszer barátja rendkívüli gyorsaságáról.
- Ez nekem is jól jönne. - Siriusról eszébe jutott a minisztériumi Halálterem, és elkomorodott. - A ... a Minisztériumban láttam, milyen egy igazi varázslópárbaj. Sokkal gyorsabbnak kell lennem, ha ... ha túl akarok élni egyet. Ezért akarok gyakorolni ezzel a cikesszel.
Bill nem válaszolt, de az ő mindig mosolygásra álló arca is elborult a témától.
- De figyelj, Bill, ... ne mondd meg Ronnak, meg senkinek se, hogy megjavítottam! Már ha egyáltalán sikerül megmozdítani ...
- Miért? - kérdezte Bill.
- Hát ... - nehezen jöttek a szavak -, tudod, apám többek között a lányok előtt akart felvágni ezzel a tudományával, meg ilyesmi ... - nyögte elvörösödve. - Én meg nem akarok ilyet. Ron egyébként is ... nem mondja, de látom rajta, néha nehezen viseli, hogy én ... ugye érted?
Bill bólintott.
- Pedig, hidd el, néha olyan szívesen átadnám neki vagy bárki másnak az összes hírnevemet! Nem olyan jó érzés az, ha állandóan csak megbámulják az embert. Meg a homlokát ... - sóhajtotta.
- Szóval, a lényeg az, hogy én inkább csak titokban gyakorolnék vele, amikor nem látja senki. Nem akarom, hogy beképzeltnek vagy nagyképűnek, vagy bármi hasonlónak tartsanak emiatt - azzal visszafordult a könyv felé, hogy megint áttanulmányozza a pálcamozdulatot bemutató ábrát.
A tűzhelyen valami sisteregni kezdett, Bill pedig odaugrott, hogy megmentse az ebédet. Míg ő ott tett-vett, Harry újra kézbe fogta a pálcát, de megint nem járt sikerrel. Észre sem vette, hogy közben Piton bejött a konyhába, csak a szavaira figyelt fel.
- Kicseréltem a szűrőt a kéményben, mert ez már nem jó.
A használt darab nagyot koppanva landolt a szemetes alján, és a hanggal együtt Harrybe hasított a felismerés: Piton az emeleti szobában időzött! Ott mindent hallani, ami lenn elhangzik!
Vagyis tisztában van vele, hogy az előtte heverő cikesz valaha a gyűlölt riválishoz, James Potterhez tartozott. Egy újabb dolog, ami a megalázó múltra emlékeztetheti.
Harry óvatosan rápillantott, hogy lássa, milyen hatással van mindez a tanárra, de Piton arcán nem látszott az égvilágon semmi. Egykedvűen álldogált az asztal mellett.
Harry visszafordult a cikesz felé, de a keze csak tétován rebbent egyet, nem mert még egy próbát tenni a tanár szeme láttára. De ekkor neszt hallott a háta mögül, és az orrát megint megcsapta a férfi ruhájából áradó fanyar gyógynövényillat, ahogy szorosan mögé állt. Piton megfogta a pálcát tartó kezét, és vezette, mutatta, hogyan csavarja meg a csuklóját, miközben int a pálcával. Harry torkában dobogó szívvel hagyta, hogy a férfi hűvös keze rásimuljon az övére, és próbált a helyes mozdulatra koncentrálni. Még kétszer megismételték együtt, aztán Piton elengedte.
Az a csavarás hiányzott eddig, mert a következő próbálkozásnál, amikor a varázsigét is kimondta, a cikesz zümmögve megmozdult, majd felröppent. Egy villámgyors kéz nyúlt utána, és elkapta, mielőtt túl messzire szállt volna.
Harry ledermedve állt. Nem pusztán az nyűgözte le, hogy sikerült újra életre keltenie valamit, ami az apjához tartozott, hanem ahogyan Piton a tudtára adta, hallott mindent, és hálás, hogy nem beszélt Billnek a merengőjéről, a múltjáról, és egyáltalán azért, hogy ő, Harry, mégsem olyan, mint az apja volt, és nem is akar olyan lenni.
Legjobban talán az lepte meg, hogy a férfi képes volt segíteni neki, képes volt közreműködni abban, hogy egy számára rossz emlékeket hordozó tárgy újra olyan legyen, mint régen.
A tanár még mindig szorosan mögötte állt, és a kezében tartott verdeső szárnyú cikeszt figyelte. Ahogy Harry félig hátrafordulva ránézett, olyannak látta a szemét, amilyennek még sohasem. Tekintete most nyílt volt, meg sem próbálta elrejteni érzéseit, be lehetett látni lelke mélyére. Leginkább csodálatot látott benne, csodálatot a fátyolos szárnyú aranylabda iránt, egyfajta vágyakozást. Mintha az a kis golyó megtestesített volna számára valamit. Talán azt a sikert, azt az elismerést, amire annyira törekedett, és amit épp oly nehéz volt utolérni, mint a száguldó aranylabdát. Mindenesetre egyértelmű volt, hogy hihetetlenül erős érzelmeket váltott ki belőle. Végül egy sóhajtással mégis elfordította róla a tekintetét, és odanyújtotta Harrynek. Még bátorítóan rá is mosolygott, hogy nyugodtan vegye el, amikor a fiúnak csak tétován rebbent a keze, de nem nyúlt érte. Harry végül átvette, és amíg a kezük egy pillanatra összeért, meleg bizsergés járta át. Ez már nem a hideg, az ellenséges Piton keze volt. A fiú nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mit sugározott felé a férfi érintése, de az biztos, hogy valami pozitív dolgot, mert hirtelen jól érezte magát tőle.
- Köszönöm, professzor úr! - suttogta megrendülten.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.