A következő pár napban Harry egyre kevesebb fájdalomcsillapítót kapott, és egyre több erősítő főzetet. Utóbbi segítette a bőrszövetek regenerációját, és a hetedik napra már szinte teljesen rendbe jött a háta. Érintésre ugyan még nagyon érzékeny volt, Harry pedig elég gyengének érezte magát, és mozogni is csak óvatosan mert, Piton azonban úgy találta, készen állnak az útra.
Harry azon kapta magát, hogy sokkal kevésbé szívesen hagyja itt ezt a lakást, mint az elvárható lett volna azok után, mennyit szenvedett itt. Nem volt nehéz rájönnie az okra. A férfi ez alatt a pár nap alatt olyan közel került hozzá, amennyire még talán szeretett keresztapja sem. Az utolsó napok pedig jobbára már csak a gyógyulásról szóltak, és nem a fájdalomról.
Perselus továbbra is mesélt neki az életéről, többnyire jelentéktelen, de humoros, vagy tanulságos eseteket a tanítványaival kapcsolatban, és beszélt arról is, hogyan tanult meg autót vezetni, és látszólag beilleszkedni a mugli világba. Harry is egyre könnyebbnek találta, hogy őszintén, fenntartások nélkül és közvetlenül beszéljen vele.

Az indulás előtti készülődésben talán az volt a legrosszabb, hogy Harrynek ruhát kellett felvennie. Nem mintha ódzkodott volna felvenni Piton holmiját. A férfi már korábban méretre alakította pár ruhadarabját Harry számára egy egyszerű varázslattal, és a fiú az alsóneműket és a nadrágot hordta is. De deréktól fölfelé nem vehetett fel semmit a sebei miatt, így amikor először húzta magára az inget, össze kellett szorítania a szemét, annyira rossz érzés volt, ahogy a könnyű anyag a hátára simult.
- Meg kell szoknod, Harry! Erre még minimum két pulóvert fel kell venned, ha a kabáttól el is tekintünk! Nagyon hideg van kint, és a felmelegítő varázslat sem véd meg teljesen - intette Piton, és Harry beletörődően sóhajtott.
Amíg Perselus ismertette vele útitervet, igyekezett kizárni az agyából a kellemetlen érzést, aztán fogát összeszorítva felvette az első pulóvert. Tudta, hogy valójában nem a háta fáj ennyire, hanem az agya állt rá, hogy vigyázzon arra a területre, és beletelik pár napba, amíg visszazökken a normális vágányra az idegrendszere. Az pedig még tovább fog tartani, hogy ne fogja el heves remegés annak a szörnyű pincének még a gondolatára is.

Piton útiterve valójában nagyon egyszerű volt, csupán el kellett hoppanálnia Harryvel a Tiltott Rengeteg széléig, ahol a seprűjét hagyta, aztán felkapaszkodniuk rá, és egyenest a Roxfortba repülni. A kivitelezés sem volt sokkal bonyolultabb, kivéve azt a kis incidenst, hogy melyikük üljön elől a seprűn. A férfi Harryt akarta maga elé ültetni, hogy elkaphassa, ha a gyengeségtől elájulna útközben, de a fiú ijedten tiltakozott.
- Potter! - Piton óvatosságból csak suttogott, de a hangja és a tekintete ölni tudott volna, ugyanúgy, mint régen. - Hogy kapjalak el, ha rosszul leszel, és ...
- Attól leszek rosszul, ha a hátam mögött ülsz! - vágott közbe Harry, és a férfi megértve őt, hirtelen elszégyellte magát, amiért nem gondolt erre, és rátámadt a sápadt fiúra.
Szó nélkül felült előre, és megnyugodva vette tudomásul, hogy Harry hátulról erősen átöleli őt. Egészen odasimult hozzá, fejét ráhajtotta a hátára, és egész út alatt csöndesen kapaszkodott belé. Amikor végül leszálltak a gyengélkedő előtti folyosón, úgy tűnt, nem is akarja elengedni.

Harrynek tényleg nehezére esett eltávolodni Perselustól. Amíg átölelhette, biztonságban érezte magát, és nyugalom szállta meg, valami édes béke. Piton azonban üzenetet küldött Dumbledore-nak mielőtt felszálltak volna a seprűvel, hogy nemsokára megérkeznek, és az idős professzor már ott várta őket Madam Pomfrey-val együtt a gyengélkedő ajtaja előtt. Amint Harry megpillantotta az eléjük siető igazgatót és a javasasszonyt, rögtön görcsbe rándult a gyomra. Jönnek a kérdések, és neki fel kell idéznie mindazt, amit legszívesebben kitörölt volna az agyából! El kell majd mesélnie megaláztatása részleteit, és képzeletben újra át kell majd élnie azt a szörnyű fájdalmat! Nem akarta ezt, és amikor Piton megfogta a karját, hogy támogassa, ő hálásan kapaszkodott meg a férfi kezében. Nem mintha szüksége lett volna támaszra. Jól érezte magát, nem szédült, nem remegett a gyengeségtől, mint még tegnapelőtt is. De szüksége volt a férfi érintésére, és arra, hogy Dumbledore előtt is világossá váljon: nem akarja, hogy bármiben is hibáztassa Pitont. A tanár csak azt tette, ami a leghelyesebb volt, akkor is, ha az igazgató talán a pokolba kívánja most az elmúlt héten kiállt aggodalmaiért.
Harry életében először örült, hogy Piton olyan fagyosan tud nézni, hogy azzal nem csak a diákjaiba, hanem még Madam Pomfrey-ba is bele tudja fojtani a szót.
- Azt javaslom, Potter vetkőzzön le, hogy Poppy meg tudja vizsgálni! - mondta a tanár Dumbledore-nak, aztán Harryhez fordult. - Addig én tájékoztatom az igazgató urat és Madam Pomfrey-t a történtekről.
Harry végtelenül hálás volt a férfinak, hogy kitalálta, mi zavarja, és levette ezt a terhet a válláról.

Néhány perc múlva Madam Pomfrey csatlakozott hozzá a paraván mögött, magában mormogva megvizsgálta, aztán közölte, hogy nincs szüksége további kezelésre.
- Piton professzor jó munkát végzett veled, és ennél többet én sem tehetek. Pár nap, és teljesen rendbe jössz, most már kenőcs nélkül is. Hozok neked az erősítő főzetből, abból továbbra is fogyassz el egy-egy adagot naponta háromszor! - mondta a javasasszony, és Harry lassan visszavette Piton ingét. Majd átöltözik a toronyban, és később visszaadja a férfinak a holmiját, határozta el.
Már indult kifelé, de eszébe jutott valami, és végignézett az üres ágyakon. Draco Malfoynak nyoma sem volt, és Harry forrón remélte, hogy nem fekszik még mindig ott a Tiltott Rengetegben, mert az azt jelentené, hogy meghalt.
Az ajtó közelében álló Dumbledore meghallotta, hogy Draco után érdeklődik Madam Pomfrey-nál, és ő válaszolt neki elborult arccal.
- Az ifjú Malfoy a Szent Mungóban van. Hagrid találta meg, szerencsére még időben. A sérülését sikerült meggyógyítani, de sajnos még mindig nem ébredt fel.
- Hogy érti azt, hogy még mindig nem ébredt fel? Hisz ez már egy héttel ezelőtt történt! - Harry kezdett megijedni.
- Sajnálom, Harry - nézett rá elfelhősödött tekintettel az igazgató -, de Draco az agysérülései miatt kómában van, és onnan semmilyen bűbáj nem tudja kihozni. Az orvosok azzal biztatnak, hogy bármikor felébredhet, csak türelmesnek kell lennünk. Nem tehetünk mást, mint várunk. Malfoy professzor mellette van, és azonnal értesít minket, ha változás áll be Draco állapotában.
Harry elnehezült lélekkel vonszolta fel magát a Griffendél-toronyba. Draco az ő életét készült megmenteni, akár a sajátja árán is, amikor megsérült. Úgy érezte, ezentúl adósa a mardekáros fiúnak.

Furcsa volt az üres szoba a toronyban, és még furcsább másnap arra ébredni, hogy átaludta a szilvesztert. De az utazás kimerítette, és különben sem volt kedve semmilyen vigassághoz. Megnyugodva vette észre, hogy bár a tanárok bizonyára értesültek az eltűnéséről, majd előkerüléséről, nem tettek fel neki kérdéseket. Draco nélkül Harry még inkább nem tudott magával mit kezdeni, és Piton észrevette ezt. Lehívta hát magához a szobájába, és a fiú nála töltötte a szünetből még hátralévő napok jó részét.
A tanár nagyon csendes volt, többnyire olvasott, és Harryt is ellátta érdekes könyvekkel. Néha beszélgettek is, de többnyire csak a Harry által olvasottakat tárgyalták meg. Draco állapota nem változott, és Demonának nyomát sem látta Harry, ez pedig rányomta bélyegét mindkettejük hangulatára.

Visszatérve az iskolába Harry felszólítás nélkül újra tanár úrnak szólította Pitont még akkor is, ha kettesben voltak, és a férfi is újra felöltötte magára a tanári modort, de ez már korántsem volt ugyanaz a kapcsolat, mint karácsony előtt, és ezt mindketten érezték. A külső szemlélő talán észre sem vette volna a változást, de ők igen, noha egyikük sem tudta volna szavakba önteni, mi az, ami más lett. Harry mindannyiszor úgy érezte, amikor találkoztak, hogy Perselusnak, a barátjának köszön, és nem Piton professzornak, a Roxfort bájitaltan tanárának. Az is világos volt előtte, hogy a tanár okító szavai sem a gyereknek és a diáknak szólnak, hanem pusztán egy tapasztalatlan fiatalembernek. A férfi komolyan vette őt, egyenrangúként szólt hozzá és bánt vele, és egy olyan ajándékot adott neki, ami megint csak a kapcsolatukban történt változásról mesélt.
A szünet utolsó napja volt, és Harry épp elköszönni készült a tanártól, hogy visszatérjen a Griffendél-toronyba, amikor Piton megállította.
- Várj még egy kicsit! Szeretnék mutatni neked valamit.
Piton odasétált az egyik szekrényhez, és kivett belőle egy nagyobb fajta ládát. Rátette az asztalra, kinyitotta a tetejét, aztán intett Harrynek, hogy lépjen közelebb. A ládában ott lapult Piton teljes cikesz-gyűjteménye. A férfi egymás után emelte ki a rekeszeket, és hamarosan az egész asztal tele volt velük. Kisebb és nagyobb, díszesebb és egyszerűbb megmunkálású, arany, ezüst, fekete, kék és zöldesen csillogó egyaránt látható volt közöttük. Piton sorra a kezébe vette őket, és elmondta, milyen régiek, honnan származnak, milyen speciális tulajdonságuk van. A legértékesebbeket őrző rekeszben ott volt az is, amit Harrytől kapott.
- Egy kisebb vagyont ajándékoztál nekem, Harry, ha nem tudnád - mondta a tanár. - Egy vérbeli gyűjtő jókora zsák galleont is megadna érte, még akkor is, ha sérült. De nem áll szándékomban eladni - tette hozzá mosolyogva -, mert ... khm ... számomra ez egy személyes értékkel bíró tárgy.
Harry elpirult. Ha létezett mód, ami által Perselus képes volt kifejezni, hogy megkedvelte őt, akkor ez volt az egyetlen.
Aztán a férfi egy másik cikeszt vett ki a számára kialakított mélyedésből.
- Ez itt, hasonlít a tiédre. Nem olyan régi, nem ír, hanem skót, és nem is olyan értékes, de ez is jeladó cikesz. Mivel modernebb, gyorsabb is. Egy külön bűbáj segítségével szinte nem is repül, hanem már-már hoppanáláshoz hasonló ugrásokat végez, vagyis nagy távolságokat tud megtenni igen rövid idő alatt. Tökéletesen működik, tehát ha esetleg ... nem szeretném, de ha mégis ... szóval, ha megint bajba kerülnél, ezt elküldheted hozzám.
Piton kissé zavartan nyomta Harry kezébe a labdát, mintha maga is megrémült volna tettétől.
- Úgy érti ... - hebegte a fiú.
- Nem te tehetsz róla, hogy megsemmisült a karácsonyi ajándékod, amit tőlem kaptál. Szeretném pótolni.
A férfi hangja most már határozott volt, és Harry letett arról, hogy megpróbálja visszautasítani. Tudta, hogy megsértené vele Perselust. Csak kipirult arca és hálásan csillogó szeme tudta igazán kifejezni, mit érez, miközben megköszönte.
A tanár megmutatta neki, hogyan tudja megtanítani a cikeszt egy hely koordinátáira, és hogyan tudja egy meghatározott helyre vagy emberhez küldeni, Harry pedig igyekezett mindent jól az eszébe vésni. Tisztában volt vele, hogy egy nap még az életét mentheti meg ez a kis labda.
De közben azt is tudta, hogy nem ezért adta neki Piton, hiszen készíthetett volna megint olyan vészjelző golyót is, mint amilyet karácsonykor adott neki. Nem, Piton a saját, féltett gyűjteményéből adott neki ajándékot - és ez többet mondott az érzéseiről, mint bármi más.

Ettől az esettől eltekintve a tanár kerülte a személyes témákat az iskola falai között, és Harry nem akarta erőltetni a dolgot. Viszont Piton ettől kezdve még több hasznos és tanulságos dolgot szőtt bele a mondanivalójába, mint eddig. Egyszer felfedezte Harry kezében a Vacummagicus terek első kötetét, és ezután rendszeresen visszatért a témára. Segítségével Harry teljesen belemerült a demágikus varázslatok világába. A tanév végére már-már szakértőnek kezdte érezni magát ezen a téren, és elhatározta, hogy ebből írja a záró dolgozatát. Fel is kérte konzulensnek Pitont, méghozzá oly módon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Piton elpirult.
- Én bájital keverést tanítok, Harry - mondta csöndesen.
- Ó! - Harry hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Most döbbent rá, hogy merőben rendhagyó az a kérés, ami számára magától értetődő volt. - Ez kizáró ok? - kérdezte óvatosan.
- Nem, nem az - rázta a fejét a tanár -, csupán szokatlan.
- Khm ... esetleg arról van szó, hogy a tanár úrnak túl sok elfoglaltsága van, és ezért nem ér rá, vagy ilyesmi ...? - azt azért nem akarta megkérdezni, hogy van-e egyáltalán hozzá kedve. Rosszul esett volna, ha azt a választ kapja, hogy nincs.
Ám Piton - mintha csak olvasott volna a gondolataiban -, elmosolyodott.
- Nem, nem vagyok leterhelt. Mostanában nincsenek egyéb feladataim, és érdekes a téma is.
Harry tudta, hogy Piton a kémkedésre gondol az egyéb feladatok alatt, amivel valóban felhagyott a karácsonyi incidens után - a fiú nem csekély megkönnyebbülésére. Nehezen viselte volna, ha továbbra is folyamatosan aggódnia kellene emiatt.
- Megtisztelő, hogy engem választottál - hajolt meg kissé szertartásos mozdulattal a tanár -, és örömmel fogadom el a felkérésed. Pusztán arról van szó, hogy meglepődtem.
Harry csak később jött rá, hogy kérésével akaratlanul is örömet szerzett a tanárnak. Hisz ezzel az elismerését fejezte ki Piton sötét varázslatok kivédése terén nyújtott tudása iránt, amiről a különóráin is megbizonyosodhatott. Mert az utóbbi időben már a férfi tartotta ezeket az órákat Demona Malfoy helyett.

Január elején még úgy tűnt, hogy a tanárnő nem jön vissza Draco betegágya mellől a második félévre, aztán az első tanítási nap mégis megjelent. Az óráit továbbra is rendesen tartotta, viszont a gyakorlóteremben már csak a délelőtti lyukasóráiban ügyelt, ebéd után pedig mindig eltűnt, és mindenki tudta, hogy ilyenkor a Szent Mungóba megy. Ezért vette át a különóráit Piton, s Harry számára is a lehető legtermészetesebbnek tűnt, hogy őt választotta Dumbledore. Az igazgató ugyan beszélt Harryvel a csere előtt, de nem kérte ki a véleményét, csak közölte a tényt, hogy a férfi fogja őt a továbbiakban tanítani, és ez vonatkozik az okklumencia további gyakorlására is.
- Úgy vélem, nincs kifogásod Piton professzor személye ellen - mosolygott rá Harryre az igazgató, miközben az előzőleg maszatosnak talált szemüvegét kocogtatta a pálcájával.
Harry érezte, hogy kicsit elpirul.
- Nem, nincs semmi kifogásom - lehelte.
- Tudod, Harry - illesztette vissza az orrára a szemüveget Dumbledore -, sok szomorú dolog történik mostanában. De néha a szomorú dolgokban is megtalálhatjuk a pozitívumokat, amik miatt később már nem is bánjuk, hogy könnyek árán jutottunk hozzájuk.
Az idős professzor szavai látszólag nem illettek a témához, Harry mégis értette, mire akar kilyukadni. Talán ha nincs Lucius Malfoy, ha nincs az a rettenetes korbácsolás abban az átkozott pincében, ha nincs az a fájdalmas gyógyulás, talán sosem tudja meg mindazt, amit Piton elmesélt neki. Talán sosem dől le véglegesen a fal közöttük, talán sosem kapja meg mindazt a törődést és már-már gyöngéd gondoskodást, ami olyan sokat jelentett neki, hogy utólag még a fájdalom is eltörpült mellette, amit meg kellett fizetnie érte.
Talán enélkül nem tudtak volna ők ketten olyan nagyszerűen együttműködni azokon a különórákon sem, amelyeket már össze sem lehetett hasonlítani a tavalyi okklumencia tanítással.
A tanár többé már nem kiabált vele, és nem várta el tőle, hogy magától jöjjön rá a dolgok nyitjára. Mindent részletesen elmagyarázott, mielőtt belefogtak volna a gyakorlásba, s noha szigorú volt Harryvel szemben, a dicséretekkel sem fukarkodott többé, ha a fiú  jól teljesített. Az elismerő szavak pedig magabiztosságot csöpögtettek Harrybe, és ettől csak még jobban mentek neki a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy minden dicséret felért egy szívmelengető simogatással.

Piton - Demonával ellentétben - már valóban nekilátott, hogy hasznos varázslatok garmadára tanítsa meg a fiút, és a vezetésével Harry megtanulta irányítani azokat a mágikus szikrákat is a bőre alatt. Mire kitavaszodott, már nem jelentett neki gondot a pálca nélküli varázslat. Már csak azért is gyakorolta ezt olyan szorgalmasan, mert nem felejtette el, milyen kiszolgáltatott volt, amikor télen Lucius Malfoy elkapta. Akkor persze még túl gyakorlatlan volt benne, és túl gyorsan is történt minden, hogy eszébe jusson pálca nélkül kiszabadulni, Piton szerint pedig még akkor sem lett volna sok esélye Malfoy ellen, ha már profi módon ismeri a néma és pálca nélküli varázslatokat. Harryt mégis magabiztosabbá tette ez az új tudás, és életében először úgy érezte, van némi esélye Voldemort ellen.
Harry beszámolt Pitonnak arról is, mit tanácsolt neki Demona a sötét mágussal szemben. A tanár töprengve ráncolta homlokát.
- Nem tudom, Harry. Az egy nagyon bonyolult varázslat, és veszélyes is. Ha nem jól csinálod, a saját varázserődet veszted el, és többé vissza sem kaphatod. Kvibli válik belőled, és ... Nem, erre gondolni sem akarok! Megtanítom neked azt a varázslatot, ha úgy kívánod, de megmondom őszintén, nekem soha nem lenne merszem használni. Akkor már inkább a halálos átkot mondanám ki.
Harry megrázta a fejét.
- Amennyire tudom, az sem egyszerű varázslat, és tartok tőle, hogy meg sem tudnám tanulni. Nincs bennem elég indulat hozzá.
Piton gondterhelten sóhajtott, de végül igazat adott a fiúnak, és megtanította neki a Magicus nihillus varázslatot. Persze igazából egyikük sem tudta, Harry valóban képes lenne-e elvenni bárki mágikus képességeit, hisz nem volt lehetőség arra, hogy leteszteljék. De a módszert legalább tudta, és jól begyakorolta akkor is, ha erős kétségei voltak a használatát illetően.
Amióta hallotta, hogy Piton képes harag és düh nélkül beszélni arról, hogyan bánt el vele Lucius Malfoy, benne sem izzott annyira a gyűlölet Voldemort iránt. Tudta, hogy meg kell állítania a fekete mágust, tudta, hogy százszorosan is megérdemelné a halált azokért a dolgokért, amiket tett és tesz, de valóban nem égett már benne az indulat. Voldemortnak fogalma sem lehet róla, milyen az igazi barátság, milyen érzés az, amikor szeretik az embert, és nem tud felfogni olyan apró dolgokat, mint egy kedves mosoly ajándéka, vagy egy figyelmes szó. Harry pedig egyre inkább szánalmasnak látta azt az elkorcsosult lényt, amelyik halálfélelmében olyan eljárásoknak vetette alá magát, amelyek még azt a kevés emberit is kitörölték belőle, ami addig benne élt.
Ennek ellenére sem tudta elképzelni, miként tudná azt a szeretetet és segíteni akarást érezni iránta, ami a varázslat sikeréhez kell. De azért minden eshetőségre felkészülve begyakorolta.