A második félév korántsem tűnt annyira fárasztónak Harry számára, mint az előző volt. Pedig a kötelezettségei mit sem csökkentek, és Piton sem követelt tőle kevesebbet, mint Demona. Valahogy mégis kevésbé érezte megerőltetőnek ezeket az órákat. Persze más is hozzájárult ahhoz, hogy nem nehezedett rá akkora teher, mint az előző hónapokban.

A Minisztérium végre magához tért kezdeti bénultságából, és szórványos rajtaütések helyett alaposan kidolgozott terv megvalósításába kezdett. A dementorokat már előzőleg összegyűjtötték és semlegesítették, a vérfarkasok nagy része is elhatárolódott Voldemorttól, amikor ígéretet kaptak a Minisztériumtól, hogy intézkedéseket fognak hozni jogaik védelmére, és kutatást indítanak a farkasölőfű általános alkalmazhatósága érdekében, amelyhez a tervek szerint ingyen juthat majd hozzá minden rászoruló. Ez talán nem tetszett mindenkinek a varázsvilágban, de Voldemort helyett minden elfogadhatóbb alternatívának tűnt.
Vonakodva ugyan, de végül a koboldok is belátták, hogy Tudjukki nem nagyon fogja vissza az embereit, ha pénzről van szó, márpedig a gazdasági és pénzügyi élet is megsínylette, hogy napok alatt vagyonok cseréltek gazdát, ha egy-egy, a halálfalók által elfogott, vagyonos családból származó varázsló vagy boszorkány kiszabadításáról volt szó. Újabban ugyanis megszaporodtak a zsarolásba torkolló emberrablások.
Az óriások ugyan nem fordultak szembe Voldemorttal, de legalább nem is álltak mellé. Széttépték a követségbe küldött halálfalókat, és élték tovább életüket az eldugott vidékeken.
Voldemort jobbnak látta, ha némileg visszavonulót fúj, és egy idő után annyira megritkultak az atrocitások, hogy a lapokban már azt találgatták, vajon végleg eltűnt-e a sötét mágus. Harry persze tudta, hogy erről szó sincs, de mégis jó érzés volt, hogy a Reggeli Próféta megint csip-csup ügyekkel foglalkozik, és nem újabb tragédiákról számol be. A többi diák sem nézett már rá folyton várakozó tekintettel, és az iskola légköre is kezdett végre hasonlítani a régi időkre, amikor még mindenkinek a házak közötti verseny volt a legnagyobb gondja.
A jó hírek közé kora tavasszal érkezett még egy. Amikor már igazán senki sem hitt benne, Draco végre magához tért a kómából. Eleinte csak pillanatokra ébredt fel, aztán fokozatosan egyre hosszabbak lettek az éber percek, végül teljesen magához tért. Az agya azonban egy darabig még nem működött rendesen, gondjai voltak a beszéddel és a mozgással, meg el is gyengült a több mint két hónapos fekvéstől. Azért lassan-lassan kezdett rendbe jönni, de már áprilist írtak, mire visszatért a Roxfortba, és csak a hónap végén jött először órára. Egyértelmű volt, hogy számára ez a félév elveszett, és nem fog tudni levizsgázni, ezért azt tervezte, hogy majd nyáron bepótolja az elmaradását, és még a következő tanév eleje előtt pótvizsgát tesz.
Harry szívéről egy súlyos kő gördült le, amikor meghallotta, hogy Draco meg fog gyógyulni. Addig hihetetlenül kínozta a lelkiismeret-furdalás, hogy miatta sérült meg ilyen súlyosan a szőke mardekáros. Ez odáig fajult, hogy a Mardekár elleni meccsen, amelyen természetesen Draco nem vehetett részt, Harry egyszerűen hagyta, hogy a Malfoyt helyettesítő Zabini kapja el a cikeszt. Ugyan a többieknek azt mondta, hogy nem vette időben észre a labdát, de valójában direkt bambult el. Malfoyt nem is tudta átverni vele, és a fiú az első adandó alkalommal kedélyesen le is hülyézte ezért Harryt.
- Nem miattad akartam kinyírni azt a rohadékot - jegyezte meg az apjára utalva.
Malfoy volt az egyetlen, akinek Harry elmondta pár szóval, mi történt azután, hogy a fiú elájult, de csak miután megeskette, hogy senkinek nem beszél róla.
- Ettől ne félj, nem fogok büszkélkedni vele, milyen aljas szemét az apám - nyugtatta meg Malfoy.
Ha nem a téli szünetben történik az eset, most az egész iskola ezen csámcsogott volna, így viszont csak kevesen tudtak róla. Harrynek elképzelése sem volt, mit mondott Dumbledore a tanároknak az eltűnésével kapcsolatban, de mindegyikük tapintatosan tartotta a száját, a pár itt maradt tanulónak pedig szerencsére fel sem tűnt, hogy egy hétig nem látták Harryt. A kastély nagy, és könnyen elkerülhették őt.
Draco balesetéről természetesen tudtak, de még a tanárok nagy része is azt hitte, hogy az új seprűje hibásodott meg, és ezért esett le róla olyan szerencsétlenül. Draco seprűje valójában ott maradt abban az átkozott pincében, hisz Harry ahhoz volt kötözve, amikor Lucius odahoppanált vele. Harryét viszont megtalálta Hagrid, amikor rábukkant Dracora a Tiltott Rengetegben. Ahhoz képest, hogy mekkorát esett vele Draco, a Tűzvillám szerencsésen megúszta, és épségben visszakerült Harryhez, Demona pedig vett egy újat Draconak. Ez utóbbit természetesen alaposan átvizsgálta, és mindenféle védővarázslatokkal látta el.

Amikor Harry meglepődve ecsetelte Pitonnak, mennyire nincs visszhangja a történteknek az iskolában, a tanár azt felelte, hogy jobb is, ha senki sem sejti az igazságot. Nem szabad, hogy bárki rájöjjön és világgá kürtölje, hogy a még oly biztonságosnak hitt Roxfortból is el lehet ragadni egy tanulót. Természetesen, hogy az eset ne ismétlődhessen meg, Dumbledore pár új védővarázslatot is életre hívott a birtokon, és a Tiltott Rengetegre is kiterjesztette ezek egy részét. Harry tudta, hogy a kentaurokkal is beszélt, bár az eredmény kétséges volt, hisz azok nem nagyon hajlottak rá, hogy engedelmeskedjenek egy embernek. Hagrid viszont ezentúl még sűrűbben járőrözött az erdőben.

Harry azt hitte, hogy Draco gyógyulása visszahozza a régi Demonát is, de nem így történt. A nő ugyanis gyámfia sérülése után már csak látszólag volt ugyanolyan, mint azelőtt. Harry nem is tudta volna pontosan megfogalmazni, mi változott meg a nőben, de érzett benne valami furcsa feszültséget. Kicsit olyanná vált, mint amilyennek annak idején Pitont megismerte. Mintha állandóan készültségben lett volna, akár egy támadást váró, gyanakvóan körülszimatoló, ugrásra kész állat. Harry eleinte ezt annak a számlájára írta, hogy aggódik Dracoért, és minden percben várja az értesítést, hogy változott az állapota. De az ok nem ez lehetett, mert a fiú gyógyulása után sem változott a tanárnő magatartása, és ez fölöttébb furcsa volt. Ráadásul továbbra is eltünedezett időnként az iskolából a délutáni órákban.
Végül Harry megemlítette a dolgot Pitonnak, aki gondterhelt képpel válaszolt neki.
- Nem tudom pontosan, mi van vele. Még én sem láttam ilyennek soha, és egyre inkább bezárkózik előttem, sőt, szinte kerül. Csak annyit tudok, hogy Lucius jobban teszi, ha megírja a végrendeletét. Demona már a nyáron úgy érezte, valakinek ki kellene taposnia a lelket egy olyan perverz és kegyetlen alakból, mint amilyen Lucius. De akkor Dracora való tekintettel legyűrte magában a késztetést. Ám amikor megtudta, hogy Draco az apja miatt majdnem meghalt, valami elszakadt Demonában, és úgy vélem, már nem csak mi ketten vagyunk a környéken, akit nagyon el akar kapni valaki, hanem az én Lucius barátomra is vadásznak. Márpedig szerintem nekünk több esélyünk van, hogy megússzuk a dolgot. Demona nem tartozik az igazán nagy varázslók közé, közel sem ismer annyi átkot, mint például én. De ahogy Draco mondta egyszer: nagyon hatékonyan alkalmazza azt, amit tud. Amellett szívós, mint egy bulldog, elszánt és ravasz. Előbb vagy utóbb el fogja kapni Luciust.
- De ... de tanár úr egyszer azt mondta, hogy a tanárnőt nem érdekli a harc és a pusztítás.
- Igen, de azt is mondtam, hogy van egy gyengéje. Nem bírja nézni, ha egy gyereket bántanak. Márpedig Lucius pont ezt tette, és ráadásul a saját fiával. No, meg veled is.
- Elmondta neki ...? - sápadt el Harry.
Piton megrázta a fejét.
- Nem tudja a részleteket, de annyit igen, hogy ki miatt tűntél el. Annyi esze pedig van, hogy kitalálja, miért telt egy hétbe, hogy újra előkerülj. Különben is ...
Piton tétovázott.
- Különben is, mi?
- Megváltoztál azóta, Harry - mondta a tanár csöndesen és szomorúan. - Néha azelőtt is láttam rajtad valami ... valami öreges vonást. Főleg a szemeden látszott, valahogy tükröződött benne, hogy olyanokon mentél keresztül, ami egy felnőttnek is sok, nemhogy egy, a te korodban lévő fiatalnak.
A tanár mélyet sóhajtott, és hangja még szomorúbbá és együtt érzőbbé vált.
- Azelőtt viszont csak ritkán lehetett ezt észrevenni rajtad, mostanában pedig már mindig látni, és biztos vagyok benne, hogy Demnek is feltűnt ez a változás. Már nem vagy gyerek, Harry. Amin keresztülmentél, az megérlelt.
A fiú pedig tudta, hogy a tanárnak igaza van. A kínzás óta még inkább magába forduló lett, és még kevésbé volt képes részt venni a többiek játékaiban, bolondozásaiban, örömeiben. Kihalt belőle az a képesség, hogy maradéktalanul örülni tudjon valaminek, az a korbács kiverte belőle. Noha a sérüléseinek nem maradt látható nyoma, mostanában mégis szemérmesebb lett, és igyekezett nem mutatkozni meztelen felsőtesttel még a szobatársai előtt sem. Időnként elhatalmasodott rajta az érzés, hogy valami ocsmány dolog van a hátán, ami levakarhatatlan és lemoshatatlan. Úgy érezte, mintha megbélyegezték volna láthatatlan, mégis érezhető módon.
Talán ha beszélhet róla, ha kiöntheti magából az érzéseit, az segített volna. De nem merte szóba hozni még Ronéknak sem, ahhoz túlságosan szégyellte magát. Inkább próbálta elterelni a figyelmét, igyekezett elfelejteni mindent, ami a karácsonykor történtekre emlékeztette volna.

A megaláztatás, amit átélt, elsősorban a fizikai bántalmazásból fakadt, és ezért különbözött attól, amit Demona Malfoy volt kénytelen elszenvedni nem sokkal azután, hogy Draco meggyógyult. Harry mégis mélyen együtt érzett a tanárnővel. Bár inkább csak sejtette, mit érezhetett a tanárnő, amikor az újságokban ismét a figyelem középpontjába került. A hatodéves roxfortos diákok számára közeledett a nap, amikor a sötét varázslatok kivédése tárgy tanterve szerint a démonokról kellett tanulniuk. Voldemort visszatérése óta a szülők sokkal inkább rajta tartották a szemüket csemetéiken és az iskolán. Aggódó édesanyák és édesapák levelei árasztották el az igazgató irodáját, és az iskolatanács sem ülésezett még annyit egyetlen tanévben sem, mint az idén. Demona személyét már év elejétől érték támadások ezekben a levelekben és tanácsüléseken, ezek azonban oly mértékben megerősödtek az ominózus óra előtti hetekben, hogy végül Dumbledore megadta magát, és ígéretet tett arra, hogy nem a tanárnő fogja tartani a démonokkal kapcsolatos órát, hanem egy helyettes.
Napokkal az óra előtt az egész iskola lélegzet visszafojtva figyelte a tanárnőt, hogyan fogadja a döntést. Mintha azt várták volna, hogy az asszony dühében csak azért is elszabadít egy démont, hogy szemléltető oktatást tartson.
Persze ez képtelen ötlet volt, Harry nem is értette, hogy juthatott ez azoknak a felnőtteknek az eszébe, akik ellenezték, hogy a téma legjobb szakértője tartsa nekik az órát. Demona viszont látszólag nem is törődött a történtekkel, talán csak egy kis keserű fintor halvány árnyéka tűnt fel az arcán, amikor megtudta a hírt. Legalábbis Piton ezt mondta Harrynek, amikor szóba került köztük az eset.

Harry persze tudta Pitontól, hogy ő fogja Demonát helyettesíteni, hisz a tanár előre elmondta neki, de a többi hatodikos sem lepődött meg, amikor azon a bizonyos órán Piton robogott be az osztályba a szokásos tempójával. Megszokták még harmadikban, Lupin "betegeskedései" idején, hogy Piton az állandó helyettesítő tanár sötét varázslatok kivédéséből.
- Még a legnevesebb és legbölcsebb varázslók sem tudnak sokat a démonokról - kezdte az órát Piton, rögtön belevágva a témába, mint aki minél hamarabb túl akar esni rajta. - A tankönyvükben található leírás is jobbára feltételezéseken, mint tényeken alapul. Annyi azonban bizonyos, hogy a démonok rosszakaratú és sötét lények, ezért tanulnak róluk e tárgy keretében.
Piton ezután képeket mutatott nekik, festményeket, rajzokat a démonokról, miközben tovább magyarázott.
- Még hiteles ábrázolás sem áll rendelkezésre róluk, bár néhányan, akik túlélték támadásukat, megpróbálták később leírni, hogyan is néznek ki. Az elbeszélések azonban hiányosak és egymásnak ellentmondóak.
A képeken látható lények mintha egy szörnyű lázálom szereplői lettek volna. Parvati és Levander picit fel is sikoltottak a láttukra, és Pitonnak megvillant a szeme, de kivételesen pontlevonás helyett tovább beszélt.
- Igazából azt sem tudjuk, honnan erednek a démonok. Egyes feltételezések szerint régi, hatalmas és gonosz varázslók elátkozott kísértetei, más hipotézisek szerint viszont a világunkban mindenütt jelenlevő erőszak és fájdalom sűrűsödik össze bennük és válik láthatóvá, amikor valaki megidéz egy démont.
Piton egy intéssel eltüntette a képeket, és miután az egész osztály tekintete és figyelme visszatért sötét taláros alakjára, folytatta.
- Csekély tudásunk ezekről a lényekről épp abból fakad, hogy démont megidézni nem egyszerű, sőt, nem is ismerünk biztos módszert erre. Feltételezik, hogy csak bizonyos varázslókban van meg ez a képesség. Persze a legtöbben nem is próbálkoznak démon-idézéssel, hisz ezek a lények végtelenül gonoszak, és engesztelhetetlenek. Céljuk, hogy mindenkit elpusztítsanak a környezetükben, még az életre hívójukkal is képesek szembefordulni.
Piton óráján nem volt szokás beszélgetni, mert a tanár kíméletlenül megtorolt minden ilyen jellegű fegyelmezetlenséget, most mégis sutyorgás kélt a padok közt. Harry maga sem értette, mi késztethet valakit arra, hogy saját magát is veszélybe sodorja. A tanár szeme mérgesen megvillant.
- Ha kérdése van Miss Bulstrode, azt nekem tegye fel, nem hiszem, hogy Zabini tudna rá válaszolni! - rivallt rá mérgesen a lányra Piton, aki halálra váltan emelkedett fel a padból.
- Csak ... csak azt szeretném tudni, kinek jutna eszébe egy ilyet - intett tétován a tábla felé, ahol a képek voltak az imént - szabadon engedni?
- Nos, Miss Bulstrode, talán új dolgot árulok el magának, de vannak nagyon-nagyon gonosz emberek - Piton egész arckifejezése azt sugallta, hogy ő is ezek közé fog tartozni, ha még egyszer rendbontást tapasztal az órán -, akiknek csak az számít, hogy elpusztítsanak másokat, és semmilyen árat nem sajnálnak érte.
Aztán a tanár visszatért a maga hűvös, de nyugodt stílusához.
- Persze az is megeshet, hogy valaki azért fordul végső kétségbeesésében ehhez a módszerhez, mert csak így tudja magát vagy valaki mást megvédeni a támadóitól - és az egész osztály tudta, hogy most Demonára céloz.
- Az itt töltött csaknem hat év alatt bizonyára mindegyikük megtapasztalta már - folytatta Piton -, milyen az, ha egy kísértet átsuhan a testükön. Kellemetlen, jeges érzés, de semmiképp sem fájdalmas, vagy ártalmat okozó. Egy démon érintése viszont - amennyire tudható - tüzes, és enyhe égési nyomokat hagy maga után. De igazából nem ez az, amivel elpusztítják áldozataikat, hanem az, hogy szinte irracionális mértékű félelmet ébresztenek bennük, s ők lényegében ebbe a felfokozott félelembe halnak bele. Az áldozatok egy része halála előtt a rémülettől teljesen megőszül. Épp ezért - a tanár hangja felemelkedett, és pálcája is figyelmeztetően meglendült - az egyetlen esélyük, ha szembe akarnak szállni egy démonnal, ha legyőznek magukban minden félelmet. A rettegés legkisebb nyoma sem maradhat magukban, csak a teljes nyugalom. Ez az egyetlen, ami meghátrálásra késztethet egy démont, amely pont a félelemből nyeri az erejét. Ez tartja életben, enélkül rövid idő alatt elenyészik. A könyvük említi a Nonformido varázsigét, az azonban mit sem ér, ha nincs meg az előbb említett tökéletes, félelem nélküli nyugalom. Elérését az elme teljes lezárása elősegíti, de nem garantálja.
Piton talárja nagyot lebbent, ahogy sarkon fordult, és fellépett a tanári asztalhoz. Aztán újra az osztály felé fordult.
- De nem hiszem, hogy ebben a teremben bárki - itt vetett egy hosszú pillantást Harryre -, hangsúlyozom: bárki is képes lenne egy démonnal szemben erre a nyugalomra. Ez ugyanis nem pusztán bátorság kérdése. Halálra szántnak kell hozzá lenni, végtelenül magabiztosnak, és kicsit őrültnek is. Mert épelméjű ember inkább a másik, és sokkal biztonságosabb megoldást választja egy démontámadás során, ha teheti. Mégpedig azt, hogy inaszakadtából elmenekül onnan.
A tanár a terem ajtaja felé intett, ahol év eleje óta ott volt az az illúzió-varázslat, amit még Demona hozott létre, és ami miatt a legtöbb tanuló még mindig csukott szemmel és rohanva rontott be a terembe, vagy távozott onnan.
- Amikor már képesek akár percekig is ott állni a küszöbön a félelem legkisebb jele nélkül, akkor próbálják meg elképzelni, hogy ennél tízszer vagy még annál is többször erősebben gerjesztik a rettegést a démonok.
Harry ennél a mondatnál feltette a kezét. Nem bírta megállni, hogy azonnal meg ne kérdezze:
- Honnan tudja a tanár úr ezt ilyen pontosan? Élt már át démon támadást? - tört ki belőle, amikor Piton intett neki, hogy beszélhet.
A tanár csak állt egy pillanatig, aztán ránézett az osztályra, amely most halálos csöndben várta a választ.
- Igen is, meg nem is - mondta csendesen. - Engem személy szerint még sohasem támadott meg démon, de gyermekkoromban szemtanúja voltam egy ilyen esetnek. Egy öt év körüli mugli kislányt ijesztgetett és bántalmazott két tizenéves varázsló-növendék, és a gyermek szeme láttára pusztították el annak kedvenc háziállatát, amikor közbeavatkozott valaki. Valaki, akivel ugyanolyan kegyetlenül bánt az a két suhanc, amiért a kislány védelmére kelt. Valaki, aki addig még nem mutatott varázsképességet. Ő volt az, aki haragjában és kétségbeesésében végül önkéntelenül is megidézett egy démont.
Piton megvonta a vállát.
- Utólag a felnőttek azt mondták, hogy nem sikerült teljesen a dolog, és a démon gyenge volt, ezért élte túl az a két fiú. Szerintem viszont a gyors lábuknak köszönhették az életüket, és annak, hogy az életre hívója szinte azonnal szembeszállt a démonnal, és az hamar elenyészett. Én legalább harminc méterre voltam, és egy ház ablakából láttam a jelenetet, de még ott is iszonyatos halálfélelmet éreztem.
Az osztály hallgatott, és Harry tudta, hogy a többiek is tisztában vannak vele, kiről szólt a történet, és azt is, miért mesélte el a tanár. Piton szerette az unokatestvérét, és ha lehet, még nála is jobban zavarta az a sok ostobaság, amit a tanárnőről összehordtak a lapok. Demona soha meg sem próbált védekezni a vádak ellen, Piton azonban fontosnak tartotta, hogy legalább a diákok előtt tisztázza őt a képtelen és koholt vádak alól, amiket az újságírók találtak ki.
Aztán Piton feladott nekik házi feladatként egy dolgozatot a démonok eredetéről folyó vita főbb irányvonalairól, az óra további részében pedig ki- s be zavargatta az osztályt az ajtón, és mérte, hogy ki mennyi időt képes eltölteni a küszöbön.
Harrynek önkéntelenül is eszébe jutott az első órájuk Demonával, és a tanárnő szavai.
"Minden egyes alkalommal, amikor belépnek a terembe, azt fogják gyakorolni, hogyan kell leküzdeni saját félelmüket, és minden alkalommal, amikor távoznak innen, emlékezni fognak rá, hogy ez a legfontosabb lecke, amit ebből a tárgyból meg kell tanulniuk. Minden más felesleges, ha ezt a leckét nem tanulták meg."
Ezt mondta akkor, és Harry most jött rá, hogy a tanárnő már év elején elkezdte őket felkészíteni erre az órára, amit végül nem ő tarthatott meg. Erre gondolt, amikor ő került sorra, és úgy lépett rá a küszöbre, hogy izzott benne a bizonyítási vágy; azzal akarta kimutatni a tanárnő iránt érzett tiszteletét és együttérzését, hogy minden erejével igyekezett legyűrni magában a félelmet. Be akarta bizonyítani, hogy megtanulta azt az első leckét. Piton végig rajta tartotta a szemét, Harry pedig kitárta előtte az elméjét, és amikor a fiú végül lelépett a küszöbről a tanár hálás pillantással olyat mondott, amit még soha.
- Tíz pont a Griffendélnek Potter szép teljesítményéért! Malfoy professzor büszke lesz rád.

Gyorsan teltek a hetek, az idő fokozatosan melegebbre fordult, és Harry azon kapta magát, hogy hamarosan újra itt a vizsgaidőszak, aztán pedig a nyár. Szorongással gondolt a vakációra, és az igazgató mintha megérezte volna ezt. Egy nap magához hívatta Harryt, hogy megbeszéljék a szünidővel kapcsolatos terveket.
- Talán hallottad, Harry, hogy az év eleji támadás miatt, ami a Roxfort expresszt érte, a Minisztérium a múltkorinál is erősebb védelmet fog adni a diákokat hazaszállító szerelvénynek. Nem csak a vonaton lesz jóval több auror, hanem egy seprűs különítmény is végig fogja kísérni - természetesen váltásokkal. A tanárok egy része szintén veletek megy, ezért nem látom akadályát, hogy a vonattal utazz haza, még csak a százfűlé-főzetet sem tartom szükségesnek. A jelenléteddel kapcsolatban persze egymásnak ellentmondó információkat hintettem el mindenütt, hogy összezavarjam Voldemortot. Többek közt azt is, hogy a te alakodban egy álcázott auror fog utazni. Úgy vélem, Voldemort nem fog megkockáztatni egy ilyen nagy erőkkel szembeni támadást, ha nem lehet egészen biztos benne, hogy megtalál téged a vonaton. Ha pedig mégis megtenné, arra az esetre kidolgoztunk egy vészforgatókönyvet, és kimenekítünk téged, mielőtt hozzád érhetnének a támadók.
Harry beleegyezően bólintott. Semmi kedve nem volt megint a százfűlé-főzethez, és inkább vonatozott Ronékkal, mint mindenféle álruhában repkedett volna a felhők felett Rémszem Mordon társaságában, hatalmas kitérőket írva le.
- Tudom azt is, mennyire ódzkodsz visszatérni Dursley-ék házába - folytatta Dumbledore -, de ez szükséges, hogy fenntartsuk a varázslatot, melyet édesanyád áldozata hívott életre. Ehhez azonban elég egy hét is, tovább pedig nem is akarlak, és nem is merlek náluk hagyni. A tavalyi tapasztalat azt mutatja, hogy Voldemort hajlandó mágián kívüli eszközöket is bevetni, és azok ellen nem segít a védővarázslat. Szigorú, de persze nem feltűnő felügyelet alatt leszel, amíg a Privet Drive-on tartózkodsz, utána pedig egy távoli és biztonságos helyre foglak vinni téged. Én magam. Nem kell félned, idén nem leszel bezárva sehova. Sőt, minden valószínűség szerint lesz alkalmad felkészülni a hoppanálás vizsgádra is.
Harry évfolyama a második félévtől készült erre a vizsgára magának az igazgatónak az irányításával, és a Nagyteremben gyakoroltak, ahol arra az időre feloldották az egész Roxfortban fennálló hoppanálás-gátló bűbájt. A fiú örömmel fedezte fel, hogy az utazásnak ez a módja - legalábbis pár méter távolság esetén - épp oly természetesen megy neki, mint a repülés. Viszont - utóbbival ellentétben - utálatos érzés volt. A nyár közeledtével Dumbledore elvitte a többieket gyakorolni Roxmortsba, hogy a távolsági hoppanálást is megtanulják, de Harry persze ebből is kimaradt. Már-már felkészült rá lélekben, hogy ő lesz jövőre az egyetlen, aki bár betöltötte a 17. életévét, mégsem tette le a hoppanálás vizsgát. Az igazgató szavai azonban megnyugtatták, és jóval derűsebben várta ezek után a szünidőt.

Előbb azonban hátra voltak még a vizsgák. Harry viszont most először nem félt. Egész évben rengeteget tanult, és leginkább jó jegyeket kapott. Nem is kellett csalódnia, a tesztek és a gyakorlati feladatok is könnyűnek tűntek a számára, noha nem tudta a választ minden kérdésre. Ennek ellenére a legtöbb tárgyból Kiválót kapott, és Várakozáson felülinél rosszabb jegye nem is volt. Hermione ugyan még mindig jobban szerepelt mint ő, de ez Harryt nem izgatta, a lány viszont kicsit megnyugodott ettől.
Kifejezetten barátságos volt vele a hátralévő napokban, és a Roxfort expresszen is ott sündörgött körülötte, mint aki most akarja bepótolni az utóbbi hónapok elmaradt beszélgetéseit. Harry viszont szívesebben találkozott volna Lupinnal, akit Tonksszal együtt látott felszállni a vonatra, amikor elindultak. A férfi azonban nem Harryék kocsijában volt, és a fiú számára ismeretlen auror, aki a kupéjuk előtt őrködött, nem is engedte Harryt kilépni onnan. Mivel elég rosszul aludt az éjjel a korán beköszöntött hőség miatt, Harry inkább szunyókálni szeretett volna, mint Hermione aggodalmaskodó hangját hallgatni. Végül a lány békén hagyta , és Ron is felhagyott a Neville-lel folytatott vitával arról a rendkívül érdekfeszítő kérdésről, hogy valójában milyen hosszú az az alagút, amin a Roxfort Expressz át szokott haladni, és az őket seprűn kísérő aurorok vajon bejönnek-e az alagútba, vagy csak elhoppanálnak az alagút kijáratáig. Lassan elcsendesedett a fülke. Ron és Hermione összebújtak az egyik sarokban, és halkan sutyorogtak egymás közt, Neville egy növényhatározó albumot vett elő, Luna figyelmét pedig teljesen lekötötte kedvenc újságja. Harry lehunyta a szemét, és hamarosan elringatta a vonat kerekeinek egyhangú zakatolása.
Egy éles sikolyra ébredt fel.