- Perselus, drága barátom! Csakhogy visszatértél közénk!
Piton bosszúsan felnyögött magában. Mindent, csak ezt ne! Semmi kedve nem volt Trepento locsogását hallgatni egész este, és elviselni a nagydarab, olasz varázsló túláradó kedélyességét.
De nem volt menekvés, a férfi már magához is rántotta egy csontropogtató ölelésre.
- Én is örülök, hogy újra látlak, Silvio - nyögte ki elfulladt lélegzettel, miután kibontakozott karjaiból. - Hogy vagy?
- Pompásan barátom, pompásan! - bizonygatta ragyogó arccal Trepento. - Képzeld, most kaptam a hírt, hogy felterjesztettek az Angol Bájitalfőzők Szövetségének Aranykanál díjára! Ráadásul újra apa lettem, és végre egy gyönyörű bambinót szült nekem az én drága Mariám!
- Nahát, gratulálok! - Perselus igyekezett a lehető legudvariasabb arckifejezéssel hallgatni Trepento további fecsegését, ám közben félszemmel körbepillantott, és felmérte a jelenlévő társaságot. Azon töprengett, melyik beszélgető csoporthoz érdemes csatlakoznia, miután sikerült elszabadulnia az olasztól.
Lassacskán megtelt a szalon. Néhány agglegényt ugyan minden nap idevonzott a kitűnő konyha és a társaság reménye, de a többiek nem jártak ide túl gyakran. Ma viszont péntek volt, vagyis kaszinó-nap; márpedig a szerencsejáték igen népszerű volt a tagság körében. Amellett a klub egyik íratlan szabálya volt, hogy illett időnként kisebb-nagyobb összeget itt hagyni a közös kassza számára. Perselus tudta, neki is le kell majd ülnie emiatt a kártyaasztalhoz pár héten belül, de ma nem akarta erre fecsérelni sem az idejét, sem a pénzét.
Perselus szemében Trepento lehengerlő temperamentumának egyetlen előnye volt: az olasz jobban szerette a saját hangját hallani, mint másokét. Többnyire beérte néhány elismerő, egyetértő hümmögéssel, vagyis a vele való társalgás közben nyugodtan elkalandozhattak az ember gondolatai. Épp ezért volt meglepő, hogy egyszer csak félbeszakította saját magát, azután nekiszegezte a kérdést:
- És veled mi van? Mesélj, mi újság odaát az indiánoknál? Szépen lebarnultál, azt látom - majd csak nézett rá várakozóan.
- Nos, igen - motyogta zavartan Perselus. Nem volt hozzászokva, hogy a külsejével foglalkozzanak, különösen ahhoz nem, hogy dicsérjék. - Nem tapasztaltam semmi említésre méltót. Bár ... újabban egyre nehezebb elrejtőzniük a muglik elől, ami elgondolkodtató.
- Melyik törzsnél voltál?
- A kígyó indiánoknál. A rokonaim hívtak meg.
- Rokonok? - vonta föl a szemöldökét Trepento. - Igaz, én nem vagyok otthonos a brit varázslócsaládok történetében, de úgy tudtam, hogy te őshonos angolszász famíliából származol.
- Igen, anyám révén. De tudod az apám ... nos, ő Amerikából jött ide ... sokáig azt hittük róla, hogy csak egyszerű mugli. Ám pár évvel ezelőtt, valamelyik nyáron egy hagyatéki ügy kapcsán az Államokba kellett utaznom. Ott derült ki, hogy az apai nagymamám indián varázsló családból származott. Én már nem találkozhattam vele, mert meghalt, viszont a nagyapja, egy nagy tiszteletnek örvendő sámán, még élt. Igen érdekes bájitalokat készített ősi receptek alapján és azt terveztem, hogy ott töltök nála egy kutatóévet. Sajnos, nem jött össze. A Trimágus Tusa miatt visszahívtak a Roxfortba, és ... aztán elhalasztódott egy időre az út.
Trepento megértően bólogatott. Az olasz - más külföldi származású varázslóktól eltérően - nem hagyta el Angliát Voldemort visszatérésének hírére, így lehetősége volt figyelemmel kísérni a történteket, az újságok pedig elég világosan megírták Perselus szerepét az eseményekben.
Silvio - minden idegesítő tulajdonsága ellenére - rendes ember volt, és meglehetősen jó bájitalfőző. Hamarosan nyakig merültek egy szakmai beszélgetésbe a macskakarom felhasználásának témájában, amíg meg nem zavarta őket Watson, és el nem rángatta magával Trepentót.

Perselus ráérősen odaballagott a bárpulthoz egy italért, s közben próbálta elhessegetni gondolatai közül az öreg sámán, Dona-steh képét. Az iménti beszélgetés Trepentóval felidézte benne a mindig mosolygó, ráncos arcot, és képtelen volt elhinni, hogy soha többé nem láthatja már.
Ükapja ugyan idősebb volt még Dumbledore-nál is, de oly fiatalosan mozgott és gondolkodott, hogy elfeledtette az emberrel, hány éves is valójában. A halála előtti napon még vígan gyalogolt Perselus mellett, miközben egyre mélyebben hatoltak be az erdőbe, varázsnövények után kutatva. Este, szokása szerint, játékosan pörölt Perselusszal, mert a pálcájával gyújtotta meg a tábortüzet.
- A varázserő benned van, te gyerek, nem abban a fadarabban! A fa nem varázsol nélküled, de te varázsolsz a fa nélkül. Minek neked akkor az a pálca? - mondta neki.
- Nem vagyok gyerek - morogta válaszul Perselus, mint mindig, és nem nyitott vitát. Az öregnek persze igaza volt, de ő kiskora óta pálcával varázsolt nap mint nap, és élete hátralévő részében is azzal fog - ezt mindketten tudták. Egyszerűen csak szerette őt bosszantani ezzel az ősz hajú sámán.
Vacsorájuk elköltése után magához intette Perselust, és félresöpörve annak minden tiltakozását, unikornisszőrt, sastollat és hajnalpókszálat font a hajába, mialatt varázsigéket kántált egy ősi, érthetetlen nyelven.
Bár meglehet, csak egy vidám dalocskát dünnyögött, hogy megtréfáljon - vonta meg vállát gondolatban Perselus. Kinézett volna ilyen huncutságot az öregből, aki ebből a szempontból rémesen hasonlított Dumbledore-ra. Perselus nem tudta eldönteni, a korral jár-e, hogy egyes varázslók életük utolsó évtizedeiben vásott gyerekként kezdenek el viselkedni, de ha igen, remélte, ő sosem fogja megérni ezt a kort.
- Ez megvéd minden bajtól és megmutatja neked a helyes utat - dünnyögte elégedetten Dona-steh, miután elkészült a fonat, aztán minden további nélkül behúzódott a sátrukba, és mire Perselus utánament, már mélyen aludt.
Álmában halt meg, Perselus számára oly váratlanul, hogy napokig nem tért magához a döbbenettől. Csak jóval később, a temetési szertartás után jött rá, hogy azóta se fésült, összegubancolódott hajában még mindig ott virít, amit belefontak. Szétbontotta, majd valamilyen furcsa késztetésnek engedelmeskedve újrafonta a haját ugyanazzal a technikával, bár a sastollat, a többivel együtt már kihagyta belőle, és eltette a bőrzacskóba, ahol a bájital alapanyagait is tartotta.
Perselus alapvetően nem volt szentimentális ember, és esze ágában sem volt, hogy így őrizze meg Dona-steh emlékét, akit az együtt töltött két év alatt akaratlanul is megkedvelt. Még abban sem volt biztos, valóban alkalmas-e egy meghatározott mintázatú hajfonat védővarázslat előidézésére. De valamilyen hatása mégis volt, s ez arra késztette Perselust, hogy továbbra is így hordja a haját.

A vacsorára hívó gong riasztotta fel hirtelen merengéséből. Gyorsan felhajtotta a maradékot a poharából, és maga mögött hagyva az emlékeket, csatlakozott az ebédlőbe tartó klubtagokhoz.


A vacsora maradványai már eltűntek az asztalról, csak pár sajttal és gyümölccsel rakott tál maradt. Középen egy rúnavésetekkel díszített, múlt századi, asztali szökőkút tornyosult, melynek minden oldalából csapok nyúltak ki, hogy a vendégek jófajta angol és ír sörrel, vörös- vagy fehérborral, esetleg francia pezsgővel tölthessék meg poharaikat, ki-ki a maga ízlése szerint. A finom szövetű talárokba öltözött társaság tagjai élénk beszélgetésbe merültek italaik fölött. Itt-ott füst gomolygott egy-egy szivarból vagy pipából, s az égő dohány illatába némi kábító örömzsálya is keveredett.
Perselus szimata azt súgta, hogy Confort a finomított, gyenge, épp ezért legálisan beszerezhető változatot használja, és abból is épp csak egy csipetnyit kevert a dohány közé. Confort óvatos ember volt, s bár szeretett luxusban élni, mindig vigyázott arra, hogy ne fizessen érte túl nagy árat. Fel sem merülhetett, hogy belekeveredjen bármilyen sötét ügybe vagy társaságba. Előkelő ruháit, elefántcsontból készült pálcáját, címerrel ékesített aranyóráját és a többi, igencsak drága csecsebecséjét mind-mind a londoni varázslónegyed legelőkelőbb boltjaiban szerezte be feddhetetlen kereskedőktől, és az őszülő, kövérkés szállítási-vállalkozó maga volt a megtestesült tisztesség. Perselus biztos volt benne, hogy Confort még az adóbevallását is úgy készítteti el, hogy a Minisztérium Gazdasági Hivatalának legkukacosabb revizora se találhasson benne hibát. Teljesen kizárt volt, hogy akárcsak távolról is ismerjen egy vérfarkast, s Perselus nem is ezért ült le a vacsora elején a mellette lévő üres székre. Conforttól csak olyan társalgást várhatott, amely nem terjed túl a legújabb teherseprű modelleken, a divatos talárszíneken és a szezonban várható társasági eseményeken - de ez mind nem számított. Ugyanis Conforttól balra a második széken, vagyis Perselus másik oldalán, Robbery ült.

Alamus Robbery ugyan már régen maga mögött hagyta a Zsebpiszok közben töltött suhancévei emlékét is, azóta pedig ebül szerzett vagyonát nem csak teljesen tisztára mosta legális vállalkozásokban, hanem jócskán ki is kupálódott mind megjelenésben, mind modorban ahhoz, hogy még ez az elit és persze sznob társaság is befogadja, ám a korosodó varázsló a mai napig fenntartotta kapcsolatait régi cimboráival. Ráadásul Robbery közel sem volt olyan óvatos, mint Confort. Ő szeretett kérkedni mindazzal, amije volt: házával, vagyonával, családjával, kutyáival, befolyásával, információival. Márpedig ez utóbbi igencsak érdekelte Perselust, s miközben látszólag teljes figyelmét a vacsorájára, a borára és Confort unalmas szócséplésére fordította, agya éberen követte a balján folyó beszélgetést. Persze nem volt könnyű megosztania figyelmét, de megérte az erőfeszítést, mert hamarosan pont arra a témára terelődött a szó, ami miatt ma este is látogatást tett a klubban.
- Nem, John, én a maga helyében nem vennék azon a környéken ingatlant - rázta a fejét Robbery, szomszédja, Sanders felé fordulva. - Az a környék nem biztonságos.
- Nem is magamnak akarok házat ott, csak arra gondoltam, hogy az új gyártelepet ...
- Nem, nem, kedves barátom, verje ki a fejéből! Az ott élőktől nem lenne egy perc nyugta sem.
- De hát ilyen kedvező áron sehol másutt nem tudok telekhez jutni!
- És nem véletlenül! Oda már évek óta nem megy épeszű ember.
- Ugyan már, Robbery! Tudom, mire  gondol, de amióta a Minisztérium beindította azt a rehabilitációs programot - Sanders megvetően ejtette a szavakat -, felszámolták a farkastanyákat.
- Azt a bizonyos rehabilitációs programot nem csak maga rühelli, John. Még az érintettek között is volt olyan, amelyik nem kért belőle. Ők egyszerűen szeretnek úgy élni, és élvezik a rettegést, amit a megjelenésük ébreszt az emberekben. Higgyen nekem, a Minisztériumnak nincs egyetlen olyan tisztviselője sem, amelyik kockáztatná a gyermekei életét - ha érti, mire gondolok -  csak azért, hogy mindenáron bevonja a programba azt is, akinek semmi kedve sincs ehhez a humanitárius akcióhoz.

A gyermekei életét ...
Robberynek volt annyi esze, hogy ne mondja ki Greyback nevét, de Perselusnak ennyi is elég volt. Akárcsak Sandersnek, aki sürgősen letett előbbi ötletéről, és inkább más, szóba jöhető ingatlanokról kezdte faggatni Robberyt.
Szóval a Végzet utca - morfondírozott magában Perselus, noha a szája egészen más szavakat formált.
- Nem, az amerikaiak nem értenek a borokhoz. Ott, ha jó borral találkozik az ember, akkor az biztosan külföldi, leginkább európai. Én egyetlen egyszer ittam ott finom bort, egy kitűnő aszút, de azt is a Nemzetközi Sámántánc Fesztiválon, a magyar delegáció sátránál.
Confort megértően bólogatott, aztán hosszas mesélésbe kezdett egy nantesi borospincéről, ahol évekkel ezelőtt járt, egy francia varázsló barátjánál. Perselust a legkevésbé sem érdekelte a történet, de igyekezett ezt nem kimutatni. A fejében egyre inkább a Végzet utca járt. Nem ismerte túl jól azt a környéket, és legszívesebben azonnal hazaindult volna, hogy kicsit több információt gyűjtsön, mielőtt nekivág a farkasvadászatnak.
Magában komoran elmosolyodott. Tudta, hogy Greyback veszélyes ellenfél, akkor is, ha varázsképességei gyengébbek az övénél. De jó szimata van, és hihetetlen gyors reflexei, vagyis nem lesz könnyű préda. Perselus azonban szerette a kihívásokat.

Bő két évvel ezelőtt, amikor elutazott Amerikába, még úgy érezte, egy életre elege van a veszélyes feladatokból. Fáradt volt és gyenge, még hosszú idővel azután is, hogy kiengedték a kórházból; és a körülötte zajló hajcihő is megviselte. Leginkább azonban az élete céltalansága szívta ki az erejét. A Sötét Nagyúr már enyészetté vált, Lily fia nem volt többé veszélyben és neki nem volt többé semmi feladata. Dumbledore halála és saját, kényszerű igazgatói korszaka után szóba se jöhetett, hogy visszatérjen a Roxfortba tanítani. Pedig McGalagony, az új igazgató hívta, várta vissza felgyógyulása után, és biztosította arról, hogy senki sem fogja elítélni mindazért, amit tenni kényszerült a háború során. De Perselus tudta, hogy ezek csak üres szavak. Ő megbélyegzett ember lett. Ha a szemébe nem is mondja ezt senki, mindig éreztetni fogják vele. Így hát lerázta Minervát azzal, hogy semmi kedve visítozó, ostoba kölykök között tölteni élete hátralévő részét. Ami egyébként igaz is volt.
Különben sem érezte magát alkalmasnak a tanításra. Bár az emlékezetében lévő lyukak elsősorban nem tárgyi tudását érintették, hanem személyes életével voltak kapcsolatosak, ám még ez is sokkal jobban zavarta, mint azt bárkinek hajlandó lett volna beismerni. Világ életében saját tudásába kapaszkodott, az segítette át mindenen, és most épp ez tűnt sérültnek. Az orvosok azt állították, hogy idővel helyre kerülnek benne az igazán fontos dolgok, és maga is remélte, hogy így lesz. De amíg ez meg nem történt, addig védtelennek, szinte csupasznak érezte magát, és nem akart olyan emberek között élni, akik ismerték őt és tudták, milyen volt azelőtt. Ezért hát elutazott az ükapjához Amerikába, abban a reményben, hogy talán új életet kezdhet egy idegen környezetben.
Ám az azóta eltelt két évben megerősödött, kipihente magát, és emlékei nagy részét is visszanyerte. Legalábbis tudatosan képes volt felidézni a történteket. Viszont elvesztette az emlékekhez kötődő érzéseket, és úgy tűnt, utóbbiakat véglegesen.
Emlékezett a gyermekkorára, tudta, hogy nem szeretett otthon lenni és azt is tudta, miért nem. De az akkori fájdalmat már nem érezte. Emlékezett James Potterre és a bandájára. Tudta, hogy gyűlölte őket, de már nem volt képes újra átélni azt a gyűlöletet. Emlékezett Voldemortra, az iránta érzett csodálatára, majd gyűlöletére és félelmére, de ezek már csak üres emlékek voltak, érzések nélkül. Mintha beledugta volna a fejét valaki más merengőjébe, és valaki más emlékeit nézegetné. Még leginkább Lily és az iránta érzett szerelem maradt meg benne, de a régi mély vágy és fájdalom eltűnt, csak szelíd melegséget érzett, ha rágondolt. Így utólag már nem is értette, hogyan tudott annyi éven át  belekapaszkodni egy halott nő emlékébe, akitől néhány kedves szón kívül, semmit sem kapott.
Valahol belül érezte, hogy megváltozott. Már nem ugyanaz az ember, aki volt. Ez kissé zavarta, de elfogadta, hogy nem tud tenni ellene, és tovább kell lépnie. Új utakat, új célokat kell keresnie, ha tovább akar élni; és Dona-steh társasága segített, hogy mindezekre rátaláljon. Mikor meghalt, Perselus tudta, hogy semmi sincs, ami miatt ott kellene maradnia. Az nem az ő világa. Soha nem fogja olyan jól kiismerni magát a tengerentúli viszonyok között, mint itthon, Angliában. Visszatért hát, mégpedig elég határozott elképzelésekkel. A ráhagyott örökség elég anyagi fedezetet nyújtott neki, hogy kényelmesen megéljen élete hátralévő részében, minden különösebb erőfeszítés nélkül, de a semmittevésbe bele is őrült volna. Arról már régen letett, hogy normális, hétköznapi emberként próbáljon élni. Úgysem sikerülne. Gyilkolt és ezt mindenki tudja róla. Az a bélyeg most már mindig rajta lesz.
Ám nem hiábavalóan tanulmányozta annyi éven át a sötét mágiát. Ha Voldemort halott is, jó páran vannak, és lesznek mindig is, akik az ő útját követik. Az aurorok pedig sosem voltak igazán alkalmasak arra, hogy megfékezzék őket. Túl naivak és túl tudatlanok; nem ismerik igazán azt, amivel szemben állnak. Ő azonban igen.

Az asztal körül mozgolódás támadt, a társaság szedelőzködött, hogy átvonuljanak a nagy szalonba, a kártyaasztalokhoz és a köpkő-pályához. Confort is felhajtotta az italát, és gyorsan elköszönt Perselustól, aki megkönnyebbülten nézett a távozó férfi után. Legalább nem kellett kifogást találnia, miért nem marad tovább. Miután a többiekkel együtt elhagyta az ebédlőt, a mellékhelyiség felé indult. Páran szintén odatartottak, de Perselus nem sietett, és mire belépett a csillogó kék csempés falak közé, a többiek már a kezüket mosták dolguk végeztével. A férfi megcélozta a legtávolabbi fülkét, és komótosan odaballagott, de még magára sem csukta, amikor meghallotta az utolsó távozó mögött becsapódó ajtó zaját. Várt még egy keveset, aztán kilépett a fülkéből és a mosdókhoz ment. Leöblítette a kezét, aztán bevizezte az arcát is. Ahogy a haja előrehullt, megérezte Confort pipájának füstjét rajta, és elfintorodott. De most nem volt kedve ezzel vesződni, majd otthon megmossa. Ahogy felemelve a fejét szembenézett saját tükörképével, picit elmosolyodott. Az elmúlt két év alatt többször nézett tükörbe, mint az előtte való húsz évben. Azelőtt a haja illata sem izgatta volna. De Amerikában nem csak ősi, apáról fiúra szálló bájital recepteket tanult meg, hanem sok minden mást is.
Megérintette a hajában az összefogott tincset, és egy pillanatra behunyta a szemét. Halvány volt az érzés, talán csak a képzelete játszott vele. Mégis olyan volt, mint amikor először fogta kezébe a pálcáját. Valami megmozdult mélyen benne, és mintha szikrázott volna a levegő körülötte a kitörni készülő mágiától. Perselus erőt merített az érzésből, aztán félretolta az agyában újra feltoluló emlékeket, és az előtte álló teendőkre összpontosított. Kilépett a sötét, most már néptelen folyosóra, és nesztelenül végighaladt rajta egészen a ruhatárig. Egy invitoval magához hívta a köpenyét, egy pénzérmét dobott az elősiető portásnak, és már kinn is volt a kapun anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna távozása.

A szél azonnal belekapott a talárjába, Perselus bosszúsan kapott a széle után, hogy szorosan magára csavarja.
- Átkozott idő - morogta magában. Az elmúlt két évben elszokott Anglia cudar időjárásától. Nevadában még a szél is melegen fújt.
Legszívesebben azonnal hazahoppanált volna, de itt, London legnagyobb varázslónegyedében lehetetlenség volt hoppanálni. A Lobonc-tér felé vette az irányt, a legközelebbi Hop-Ponthoz igyekezett.
Az utca kihalt volt és sötét, noha közeledtére sorra gyulladtak ki a közvilágítás kandeláberei. Baljós érzés kerítette hatalmába, mintha valaki figyelné. Még jobban a fejére húzta köpenye csuklyáját, keze a pálcájára fonódott. Ám hiába pásztázta végig az utcát, nem látott sehol senkit. Mégis, a furcsa érzés végigkísérte, miközben átvágott a kis téren egy üresen ásítozó kapualjig, mely fölött narancs betűkkel világított a felirat: Lobonc-téri Hop-Pont.
Elérve a bejáratot, Perselus visszafordult, és előhúzta pálcáját. Egy felderítő varázslatot mormolt, és pálcája ugyanúgy világítani kezdett, mintha Lumost idézett volna elő. A fény egyenletesen áradt, sehol sem halványult el, ahogy körbefordult vele, ami azt jelentette: nincs senki a közelében. Ez végül megnyugtatta, de a biztonság kedvéért körülnézett a Hop-Pont belső terében is, ám ott sem talált semmit. A várakozó helyiség kongott az ürességtől, csak a szemben lévő kandalló ásítozott üresen a következő utazóra várva. Az egyik sarokból hirtelen zörgés hallatszott, és Perselus odakapta a pálcát, de csak egy félig leszakadt hirdetést zörgetett a szél. A férfi szeme önkéntelenül végigfutott a betűkön, már amit még ki lehetett olvasni belőlük (Használt seprű, megkímélt állapotban, Kométa ... eladó ... sürg..), aztán tekintete tovább vándorolt a fal mentén. Újabb falragasz a Minisztériumtól, miszerint tilos mindennemű falragasz és felirat, aztán egy talárszabászat röplapja és egy falfirka: Most kezdődik életed hátralévő része. De semmi gyanús.
Perselus megnyugodva markolt bele a kitett Hop-porba, aztán további tétovázás nélkül belépett a kandallóba.
- A Máglya térre - mondta tisztán és érthetően, aztán eltűnt a zöld lángok között.