Hideg fuvallat söpört végig a szűk sikátoron, felkapott egy elejtett újságlapot és maga előtt taszigálva a macskaköves úttesten, egészen a Mohafa útig hurcolta. Ott aztán a szél erejét vesztve elengedte zsákmányát, és a papírlap fáradtan terült el az utca sarkán álló hirdetőoszlop és a mögötte megbúvó sötét ruhás alak lába előtt. A pár lépésnyire álló kandeláber fénye épp ráesett az újságra és megvilágította a Reggeli Próféta két héttel korábbi példányának címlapját, amely harsány betűkkel adta mindenki tudtára, hogy a legutóbbi közvéleménykutatás szerint még mindig a Chudley Csúzlik a legnépszerűbb kviddics csapat a brit varázslóvilágban.
A Próféta alig egy éve kinevezett új főszerkesztője, Graphus Chart mániákusan szerette a statisztikákat és sikerlistákat, így újabban érdektelen számadatok töltötték be a lap nagy részét. Nem csoda hát, hogy a sikátor sötétjében bujkáló férfi pillantása is unottan siklott el a vezércikk fölött, ahogy lenézett az elegáns, fekete sárkánybőr csizmája előtt heverő, gyűrött és tépett oldalra. Ám amikor szeme az újság dátumára tévedt, elgondolkodva vonta össze szemöldökét.

2003. október 11.

Ismerősnek tűnt a dátum, egy sóhajtásnyi idő múlva eszébe is jutott honnan. Aznap kapta a riasztást, az éjszaka közepén, s miközben ásítozva magára húzgálta egyenruháját, azon tűnődött, talán mégis elszúrta a pályaválasztást. Ha elfogadja valamelyik kviddics klub csábító ajánlatát, most nyugodtan alhatna tovább, és nem kellene álmos szemekkel a kandallóban ácsorogva azon tűnődnie, hogy a cím, ahova mennie kell, Kondér- vagy Üst-köz? Mint ahogy ezen az estébe hajló késő délutánon sem kellene egy hideg utcasarkon fagyoskodnia, mint egy kivert kutyának, hanem otthon iszogathatná a szokásos, esti vajsörét a jó melegben, és hallgathatná a békés csöndet, amit csak néha-néha tör meg a kandallóban égő fahasábok pattogása.
De hát nem így döntött annak idején, és ha Harry Potter, a Varázsbűn-üldözési Főosztály legifjabb aurorja mélyen magába nézett, nem is bánta meg igazán, hogy erre a cseppet sem kényelmes, viszont annál izgalmasabb életre adta a fejét.
Aznap éjjel is rögtön kiröppent az álom a szeméből, amikor belépett a Kondér-közben álló ház kapuján, ahol nem sokkal azelőtt leltek rá Gregory Overshaw minisztériumi tisztviselő holttestére. A halál oka elég egyértelműnek tűnt, tekintve, hogy a test mellett egy kiürült fiola hevert némi gombaméreg maradékkal, és a test is jellegzetes mérgezési tüneteket mutatott.
- Egyszerű eset - jegyezte meg DeLusio, a VBÜ-s helyszínelő csoport vezetője -, öngyilkos lett az ipse.
Harry hátán végigfutott a hideg. Nem csak azért, mert a mai napig nem szokta meg, hogy munkája a halálhoz és a halottakhoz kötődik, hanem DeLusio szavai miatt is. A csoportvezető ugyanis határozottan tehetséges volt abban, hogy abszolút helytelenül mérje fel a helyzetet. Vagyis az ügy komplikált és természetesen nem öngyilkosságról volt szó.

Harry előérzete bevált, Mr. Overshaw esete valóban nem volt olyan egyértelmű, mint amilyennek első pillantásra tűnt.
Először is: nem volt indítéka. Tisztes családapa volt, felnőtt és apjukhoz hasonlóan konszolidált életet élő gyermekekkel. Munkahelyén és szűkebb környezetében megbecsülésnek örvendett. Nem voltak pénzügyi gondjai, egészségügyi problémái vagy titkos szerelmi ügyei - legalábbis a vizsgálat nem talált ilyet. Már maga a tény, hogy nemrég fizetett be egy egzotikus útra karácsonyi meglepetésként a feleségének, nyilvánvalóvá tette, hogy a férfi nagy valószínűséggel nem készült megölni magát. Harry egyszerűen semmi okot nem talált rá, ami indokolta volna, hogy Mr. Overshaw önkezével vessen véget az életének. Búcsúlevet nem hagyott hátra, amiben megmagyarázta volna tettét, és mindenki, aki ismerte őt, értetlenül állt a történtek előtt.
Harry több napos nyomozás után sem jutott tovább az ügyben, amikor az íróasztala mögött töprengve felrémlett neki, hogy Fiksnek nemrégiben szintén volt egy hasonló mérgezéses ügye, így átballagott a szemközti irodába.
Fiksus Pointer magas, szikár testalkatú, sötét hajú férfi volt, és Harryt halványan néhai keresztapjára, Sirius Blackre emlékeztette. De nem csak ezért találta szimpatikusnak a középkorú nyomozót, hanem mert Fiks tiszteletet érdemlő eredményekkel rendelkezett a varázsbűn-üldözés terén, és tapasztalatait szívesen osztotta meg fiatalabb kollégáival. Harrynek is mindig készségesen állt rendelkezésére, ha hozzáfordult a problémáival, és Harry gyakran érezte úgy, hogy Fikstől többet tanult, mint az aurorképző négy szemesztere alatt. Most sem kellett csalódnia benne, a férfi készségesen tárta elé saját ügyének részleteit.

A két eset azonban csak első pillantásra tűnt hasonlónak: hiányzott az indíték, nem volt búcsúlevél és szintén méreg végzett az áldozattal. De nem gombát, hanem aggófű-kivonatot használtak, és a halottnak, Watt Sleeplessnek sem volt semmilyen kapcsolata Mr. Overshaw-val, vagy a Minisztériummal. Sőt, Fiks embere nem is Londonban élt, hanem Hastingsben. A helyi VBÜ-sök pont azért kérték a központban dolgozó kollégák segítségét, mert nem tudtak mit kezdeni a furcsa esettel. De Fiks sem jutott vele előrébb, így végül kénytelen volt lezárni az aktát egy jó nagy kérdőjellel a tetején.
- Pedig hidd el nekem, Harry, valami bűzlött azzal az esettel - jegyezte meg töprengő arckifejezéssel Fiks a beszámolója végén. - De miért kérded?
Harry beszámolt neki Mr. Overshaw haláláról, aztán mindketten a gondolataikba mélyedtek.
- Hol dolgozott ez a te Mr. Sleeplessed? - törte meg végül a csendet Harry.
- A Packingham Bank biztonsági részlegének volt a vezetője - kukkantott bele az irataiba Fiks.
- A Packingham Bank ...?
- Igen. A brit varázslóvilág egyik legrégibb pénzintézete. A Packingham máguscsalád alapította még a 14. század végén, és a mai napig a leszármazottaik tulajdonában van a cég negyven százaléka. A többi a koboldoké.
- Azt mondtad, ez a Sleepless a biztonsági ügyekért felelt ...
- Igen, tudom, mire gondolsz - sóhajtott lemondóan Fiks -, de ne reménykedj, ez is zsákutca. Az eset után a bank rögtön vizsgálatot indított, de mindent rendben találtak, és természetesen megváltoztattak minden védővarázst, jelszót és egyéb óvintézkedést, amiről Sleepless tudhatott és esetleg halála előtt információt adhatott volna ki bárkinek.

A két ügy között tehát látszólag nem volt kapcsolat, ám Harryt nem hagyta nyugodni a dolog. Így rábeszélte Fikset, mégiscsak látogassanak el megint a Packingham Bankba, most már együtt.
Az út azonban eredménytelenül végződött, pedig az elhunyt biztonsági csoportvezető utóda, Mr. Bondor roppant készségesen állt rendelkezésükre, és megosztott velük minden olyan információt, amivel még nem veszélyeztette a bank biztonságát. A joviális, elegánsan öltözött Bondor nemcsak a kérdéseikre válaszolt, hanem körbe is vezette őket az egész épületben, s közben be nem állt a szája. Leginkább arról áradozott, mekkora megtiszteltetés számára, hogy ennek a patinás intézménynek lehet az alkalmazottja.
Harry kissé furcsállta ezt. Mr. Bondor ugyanis leginkább vagyonos pénzembernek, nem pedig egyszerű tisztviselőnek nézett ki finom szövetből készült, sötét talárjában, melynek mellrészén kis, piros embléma virított. Más figyelemreméltó dolgot azonban nem találtak, így dolguk végezetlen utaztak vissza Londonba.

Harry nem tehetett mást, tovább folytatta a vizsgálódást Mr. Overshaw környezetében, hátha rábukkan valami nyomra. Többször járt a Minisztériumban is, ahol megtudta, hogy a halott férfi hatáskörébe tartozott a zsupszkulcs-engedélyek kiadása is, de semmi jel nem mutatott arra, hogy ő vagy bárki más az osztályán visszaélt volna ezzel a hatalommal. Utóda, Lock Bubble szintén segítőkészen válaszolgatott Harry kérdéseire, de hiába. Egy árva nyom sem volt, amin el lehetett volna indulni.
Harry már-már azon gondolkodott, hogy ő is lezárja az ügyet, amikor mégis eszébe jutott egy apróság. Mr. Bubble szintén meglepően jól öltözött férfi volt, ráadásul fiatal, energikus ember benyomását keltette Harryben, amikor beszélt vele. Nem is igazán értette, hogyan adhatta a fejét ilyen unalmas irodai munkára. Az elegáns megjelenésen kívül azonban volt még egy közös vonása Mr. Bondorral: az ő ruháján is ott virított a kis, piros embléma.
Némi utánajárással Harry kiderítette, hogy a jel egy zártkörű, elit klub jelvénye, melynek London varázslónegyedében, a Mohafa úton állt a székháza. Harry szívesen szétnézett volna az épületben, s ha hivatalos minőségében kopogtat be, bizonyára be is engedik. De tudta, hogy ha a klubnak vagy tagjainak bármilyen közük van a halálesetekhez, akkor egy hivatalos látogatás csak idő előtt felriasztaná a tetteseket. Így hát elváltoztatott külsővel, magánemberként próbált bejutni, de elutasításba ütközött. A klub olyannyira zártkörű volt, hogy felvételt is csak valamelyik tag ajánlásával lehetett kérni. Harry azonban Mr. Bondoron és Mr. Bubble-ön kívül senkit sem ismert a tagok közül, ők pedig az ügyben való érintettségük folytán szóba sem jöhettek.
Ezért szobrozott már napok óta késő délutántól estig a klub épülete előtt, s azt figyelte, kik lépnek be oda vagy távoznak onnan. Remélte, hogy talál köztük olyan ismerőst, aki segít neki bejutni a vastag falak mögé.

A hideg szél újabb rohama süvített át a sikátoron, ahol állt, és Harry vastag ruhája ellenére megborzongott. Már-már előhúzta a pálcáját, hogy egy melegítő bűbájjal elűzze a reszketést, de a Mohafa utca északi vége felől halk léptek zaja hallatszott, és Harry még inkább hátrahúzódott az árnyak közé. Gyomrában kis remegés kezdődött az izgalomtól, miközben várta, hogy látóterébe érjen az idegen. Remélte, hogy valóban a klubba tart, és remélte, hogy ismerős lesz. Ezen az estén már legalább tízszer átélte ezt a várakozó kis izgalmat, de mindannyiszor csalódnia kellett. A klubba érkezők között több olyan volt, akit már az elmúlt napokban is látott, de teljesen ismeretlen alakok is feltűntek aznap. Legszívesebben lefényképezett volna minden egyes érkezőt, de nem merte megkockáztatni, hogy észrevegyék. Nem akarta, hogy a klub tagjai közül bárki is rájöjjön, hogy szimatol utánuk. Annyit ugyanis már sikerült kiderítenie, hogy a brit varázslótársadalom legbefolyásosabb tagjai járnak ide, akik bizonyára nem vennék jó néven, ha kiderülne, hogy egy sötét üggyel kapcsolatban vizsgálódnak a házuk tájékán.
Az utcán járó ismeretlen határozott lépései egyre közeledtek, és Harryben valami furcsa érzés kelt életre. Mintha nem most hallaná először ezt a ritmust, amit az idegen cipői vernek a kihalt utca csöndjében ... Aztán feltűnt egy fekete taláros alak, s bár az arca nem látszott ki a fejére húzott csuklya alól, Harry máris tudta, kit lát. Mély meggyőződése volt, hogy nincs az egész földkerekségen még egy olyan ember, akinek már a puszta járása is fenyegető, s aki háta mögött lobogó köpenyével inkább egy nagyra nőtt, vészjósló denevérre hasonlít, mint emberre. Nem, Harry tudta, hogy nem téved.
Az alak felhágott a klub kapujához vezető pár lépcsőn, és érkeztére felgyulladt a súlyos tölgyfaajtó fölött egy lámpa. A férfi pálcát húzott elő, rákoppintott az ajtóra, majd kötelességtudóan hátrahajtotta a fején a csuklyát, hogy előtűnjön az arca, és az ajtó mögött lévő portás megszemlélhesse magának, mielőtt beengedi. A szemrevételezés megnyugtató eredménnyel járhatott, mert az ajtó hangtalanul kitárult az érkező előtt. A férfi eltette pálcáját, vetett egy gyors, vizsgálódó pillantást az ajtó mögé, aztán hátra, az utca felé, mielőtt belépett volna a kapun. A fényesen megvilágított lépcsőfeljárón tisztán kirajzolódott vékony alakja, hosszú, fekete haja, hórihorgas orra - s ha lettek is volna a tőle jó pár méternyire álló Harrynek kételyei, most azok is elszálltak volna. A varázsló, aki mögött nagyot döndülve becsapódott a kapu, kétségkívül a Roxfort egykori bájital tanára, Perselus Piton volt.


Mit keres ez itt? Miért jött vissza? Egyáltalán mióta lehet itt?
Kérdések özöne árasztotta el Harryt, és döbbenet. Valamiért teljesen meglepte a férfi felbukkanása, pedig tudta róla, hogy életben van, annak ellenére, hogy saját szemével látta, amint meghal.
Az eset nagy port vert fel annak idején, a lapok többször is írtak róla, és valamilyen orvosi kutatás is elkezdődött a témában. Harry már nem emlékezett minden részletre, meg nem is értette igazán. Ami nem volt meglepő, hisz az orvosok is tanácstalanok voltak egy ideig, amikor előkerült Piton teste, ami holttesthez elég méltatlan módon igen mozgékonynak bizonyult, és folyton rángatózott.
Beletelt némi időbe és nyomozásba, hogy kiderítsék, mi történt. Harry utoljára a Szellemszálláson látta Pitont, és szerinte, valamint barátai szerint is a professzort holtan hagyták ott. Tekintettel arra a kígyóharapás okozta hatalmas vérveszteségre, amit elszenvedett, ez így is volt természetes.
Azt viszont nem tudták, hogy miközben ők az alagúton át elhagyták a Szellemszállást, egy fiatal és rémült halálfaló érkezett oda a roxmortsi bejáraton át, akinek az a képtelen ötlete támadt, hogy hasznosítja a harcban az ott talált holttestet, és egy abból kialakított engedelmes inferussal lepi meg urát.
Persze a varázslat messze meghaladta a képességeit, s noha nem volt teljesen hatástalan, de eredményes sem. Piton nem vált inferussá, rángatózáson kívül más mozgásra nem volt képes, viszont a rosszul végrehajtott varázslat egyfajta reanimációs mágiaként működött, és visszahozta Pitont a halálból. Nem az élők közé éppen, csak egy köztes állapotba, és jó pár napig így is maradt. Akkor bukkantak rá a minisztérium emberei, egy leleplezett halálfaló házában elrejtve. Harry már nem emlékezett rá, hogyan került oda, de arra igen, hogy az orvosok és tudósok még hetekig vitatkoztak azon, mennyiben befolyásolta az eseményeket az, hogy a halál beállta után pár perc telt csak el a végrehajtott varázslatig, vagy mennyire védte meg Piton agyát az a szokatlan művelet, amivel átadta Harrynek emlékei egy részét, ám Harry szerint ez volt az ügy legkevésbé érdekes része. Sokkal inkább az volt fontos, mi történjen most Pitonnal. Harry valamiért nem szerette volna, ha régi tanára ebben a se nem élő, se nem halott állapotban ragad, és valami azt súgta neki, hogy Piton sem szeretné ezt. De igazából azt sem tudta, hogy mi lenne jobb: ha Piton valóban meghalna, vagy ha újra életre keltenék.
Amióta megtudta az igazságot tanára valódi szerepéről az eseményekben, át kellett értékelnie mindazt, amit addig gondolt és érzett iránta, és már nem tudta gyűlölni vagy elítélni a férfit. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kellemes emlékeket őrzött volna vele kapcsolatban. Ellenkezőleg. Voltak dolgok, amiket nem tett semmissé az, hogy Piton végül is a jó oldalon állt a háborúban. Voltak dolgok, amiket Harry nem tudott megbocsátani.
Hetekig vizsgálgatták az orvosok Piton testét, míg rájöttek, hogyan hozhatnák őt vissza az élők sorába, és Harry tudta, hogy amikor ez megtörtént, egy részben emlékeit vesztett, összezavarodott férfi tért vissza, aki még hosszú ideig a Szt. Mungó lakója volt. Egyszer Harry is találkozott vele, mert Hermione - az ő minden tiltakozása ellenére - elcipelte hozzá, azt remélve, hogy segít az emlékek visszatérésében a találkozás. Harry két percet sem töltött a kórteremben, máris úgy vélte, hogy inkább maradt volna halott Piton, akinek mit sem változtattak modorán a történtek. Felismerte őt és Hermionét, de rövid úton kitessékelte őket a szobájából azzal, hogy ugyan nem emlékszik mindenre velük kapcsolatban, ám bizonyára üdvös ez az állapot, és nem kíván rajta változtatni.
Ennek csaknem két éve már. Pitont végül nagyjából gyógyultan elengedték a kórházból, s utána eltűnt az országból. Úgy hírlett, Amerikába ment, ahol egy távoli rokona, egy indián sámán él. Harry örült, hogy elment, így nem kellett attól tartania, hogy az Abszol úton vagy bárhol másutt összefuthat vele. Remélte, hogy soha többé nem is kerül a szeme elé.

De most itt volt. A klubba imént belépő férfi kétségkívül ő volt, noha az elmúlt két év kissé megváltoztatta. A lámpa sárgás fényében sokkal sötétebbnek tűnt az arca, mint amilyenre Harry emlékezett, a haja is hosszabb volt pár ujjnyival, s bár még mindig fényesen csillogott, nem tűnt csapzottnak. Mi több, Harry meg mert volna esküdni rá, hogy Piton egy vékony fürtöt befonva visel a füle mögött. Talán annak hatására, hogy láthatólag némi gondot fordított újabban a külsejére, vagy mert kipihentnek látszott, a férfi arca is fiatalosabbnak tűnt. Elégedett ember benyomását keltette, s a tény, hogy ez az elit klub a tagjai közé fogadta, jómódjáról is árulkodott.
Roxforti tanárként Piton nem igazán dúskált a javakban, ez lerítt róla, és Harrynek fogalma sem volt arról, hogyan tehetett szert most vagyonra. Egy kis hang azt suttogta benne, hogy nem legális úton, de Harry letorkolta magát. Nem kellene megint abba a hibába esnie, hogy minden bizonyíték nélkül rosszat feltételezzen róla. De a kíváncsiság azért gyötörte: mi a csudát csinálhat mostanában Piton? Ezt már csak azért is érdemes lenne kideríteni, mert a férfi lehet esetleg az a kapcsolat a klubhoz, amire eddig hiába várt. Persze sejtette, hogy Piton rövid úton lerázná, ha hirtelen elé állna egy ilyen kéréssel. Különben is, mit mondhatna neki? Üdvözlöm, tanár úr! De jó, hogy találkoztunk, nem ajánlana be a klubjába, hogy nyomozgathassak ott egy kicsit?
Nem, nem; ez így nem fog menni. Először körül kell szaglászni egy kicsit Pitont, megfigyelni, mivel foglalkozik mostanában, kikkel jár össze és így tovább. Persze mindezt titokban, ami azért felvet bizonyos problémákat.

Harry már nem érezte a hideg a szelet, fűtötte testét a nyomozás láza, ahogy nekivetette hátát a hirdetőoszlopnak, és tervet kezdett kovácsolni.
A szél felkapta a lába mellett heverő újságlapot, átrepítette az utcán és dühödten nekicsapta a súlyos tölgyfaajtónak.