A sötétség puhán ölelte körül a testét, és húzta volna vissza magába. Valami mégis itt tartotta őt, ebben a félálomnál is mélyebb állapotban, amelyben még önmagát is alig érzékelte. Csak a kezénél, csak ott volt valami, amit határozottan érzett. Egy másik kéz, amely fogja az övét. Biztonságban érezte magát attól a kéztől, és megnyugodva süppedt vissza az öntudatlanságba.
Később - megfejthetetlen okból, de úgy gondolta, hogy jóval később - valami felkavarta a sötétséget, és neki nem tetszettek a zajok, amik megzavarták. A zaj lassan felerősödött, szavakká állt össze, a szavak pedig értelmet kezdtek nyerni.
- El kell menned, Perselus!
A kissé magas hang távolról szólt, és szigorú volt, bántotta Harry fülét.
- Azzal semmit sem használsz, hogy itt ülsz és fogod a kezét - folytatta a hang. - Viszont ...
- Nem megyek sehova!
A második, mélyebb hang sokkal közelebbről hangzott fel, és sokkal ismerősebb is volt. Harry tudta, hogy ismeri ezt az embert, mert a neve - Perselus - szintén ismerősen csengett. Tudta azt is, hogy eszébe fog majd jutni, honnan ismeri, de ez most nem tűnt fontosnak. Az sokkal inkább, hogy nem akar elmenni. Ez valamiért olyan helyénvalónak tűnt.
- Az én hibám ... - mondta a mélyebb hang. - Ha meghal ...
- Nem fog meghalni! - a másik hang türelmetlenül csattant fel, Harry pedig már nem akarta tovább hallgatni. Inkább engedett a sötétségnek, és hagyta, hogy megint elborítsa az elméjét.

Amikor megint felébredt, már teljesen tiszta volt a tudata. Tudta, hogy ágyban fekszik, tudta, hogy hosszú alvásból ébredezik. Tudta, hogy megsebesült, és érezte a kötést végig a vállán és a mellkasán, és már azt is tudta, ki az a Perselus, aki itt volt mellette az előbb, vagy legalábbis nem olyan régen. Ő fogta a kezét, és ez azt is jelentette, hogy a férfi jól van. Ez pedig megnyugvással töltötte el. Akárcsak az a tudat, hogy ő is meg fog gyógyulni, hogy tévedett, és a sebe mégsem volt halálos. Most minden más lényegtelennek tűnt, legalábbis egyelőre.
Lassan megmozdította a kezét, de nem érezte, hogy bárki is fogná, ez pedig elég volt ahhoz, hogy késztetést érezzen kinyitni a szemét. Valamiért azt hitte, hogy a gyengélkedőn lesz, de még szemüveg nélkül is meg tudta állapítani, hogy nem ott van. A hely, ahogy a fejét fordítva megpróbált körülnézni, mégis ismerősnek tűnt. Aztán egy színes folt úszott be a látóterébe, és Mrs Weasley izgatott és örömteli hangja hallatszott.
- Harry, kis drágám, hát felébredtél végre! Jaj, annyira örülök, hogy ... Ugye jobban vagy már?
Harry kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán rájött, ez nem lesz olyan egyszerű. Így inkább csak a legfontosabbra szorítkozott.
- Perselus ...? - nyögte nehezen forgó nyelvvel.
Az agya már világosan működött, de a szája még nem akart engedelmeskedni az utasításoknak, és csak halk, zavaros suttogásra futotta.
- Mit kérsz drágám? - kérdezte Mrs Weasley bizonytalanul. - A szemüvegedet?
Harry ugyan nem azt kérte, mégis örült, hogy az asszony feltette az orrára a szemüveget. Ahogy látása kitisztult, mintha az ajkai is jobban engedelmeskedtek volna, miközben halkan és ügyelve a helyes artikulálásra, megismételte.
- Hol van Perselus?
- Piton professzort kérdezed drágaságom? Nincs semmi baja, nyugodj meg! Elment tanúvallomást tenni, de nem sokára itt lesz. Nagyon sajnáltam szegényt, mert igen megviselte, ami veled történt. Magát okolta, pedig hát nem tehetett róla. Végül Dumbledore professzor kellett hozzá, hogy rávegyük, hagyjon itt téged egy kis időre, mert nem akart elmozdulni mellőled addig, amíg fel nem ébredsz. Szólok is Billnek, hogy küldjön utána üzenetet. A professzor úr a lelkemre kötötte, hogy azonnal ...
Harry az utolsó szavakat nem értette, mert Mrs Weasley beszéd közben elindult az ajtó felé, és már a folyosón járt, mire a mondat végére ért. De nem mehetett messzire, mert behallatszott a hangja.
Harry közben újra körülnézett, és felismerte hol van. A Piton-házban, abban a szobában, ahol nyáron Billel aludtak együtt. Viszont most az ágyak úgy voltak fordítva, hogy mindkét oldalról meg lehessen őket közelíteni.
Akárcsak egy kétszemélyes kórteremben - gondolta Harry. De a másik ágyon nem feküdt senki.
Közben Mrs Weasley visszatért egy ismeretlen férfi társaságában.
- Üdvözlöm, Mr Potter, nagy örömömre szolgál, hogy megismerkedhetek magával - telepedett le a férfi Harry mellé az ágyra, és azonnal megfogta a fiú csuklóját. A mozdulatai orvosra vallottak, és Harry nem is tévedett. - Emed Daqvar vagyok, és megtiszteltetés, hogy én gyógyíthatom önt, Mr Potter - folytatta örömtől ragyogó arccal, ami le sem fagyott róla egész idő alatt, amíg vizsgálta Harryt.
- Nagyszerű, nagyszerű! - dörzsölte végül össze elégedetten a tenyerét, amikor végzett. - Minden teljesen rendben. Természetesen egy ideig még gyenge lesz, Mr Potter, ám ezen segít pár adag erősítő főzet, és vigyáznia kell a mozgással is. De a sebe már szépen behegedt, és nem történt maradandó károsodás. Szerencséje volt, mert a tüdő csak nagyon kis részen sérült meg, és azt sikerült rendbe hoznunk.
- Köszönöm, doktor úr - felelte Harry, akinek mostanra már egész jól ment a beszéd, és felfedezte, hogy kezd éhes lenni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szomjas volt.
- Már hozom is a levest, Harry - sietett el Mrs Weasley, amikor Harry megemlítette ezt neki.
A doktor is elbúcsúzott, és távozott az asszonnyal, helyettük viszont egy csapat vörös üstök tűnt fel az ajtóban. Mielőtt azonban Fred, George, Ron és Hermione beronthattak volna a szobába egy kedves, de szigorú hang visszaparancsolta őket.
- Harrynek még pihennie kell - mondta Lupin, bátorítóan rámosolygott a fiúra az ajtóból, és már mozdult volna a keze, hogy becsukja, Harry hangja azonban megállította.
- Remus, kérlek ... - és intett neki, hogy jöjjön be.
A férfi várakozó arccal odasétált hozzá.
- Mit szeretnél, Harry? Hozzak valamit? - kérdezte segítőkészen.
A fiú megrázta a fejét.
- Nem, nem kérek semmit. Csak azt mondd meg, mi történt.
Remus meglepett arccal, kicsit gyanakodva vizsgálgatta.
- Nem emlékszel rá?
- Emlékszem a vonatra, a támadásra ... - kezdte Harry lassan, ahogy megpróbálta előkotorni agyából az emlékeket. - Aztán Demona elvitt Voldemorthoz, és bezárt abba a szentélybe. De a seprűm ott volt velem, és megszöktem, amíg mindenki Demonára figyelt, ahogy megidézett egy démont. Végül menekülés helyett Voldemortra támadtam. Emlékszem, hogy leestem a seprűmről, és valami belém szúródott, én pedig azt hittem, hogy rögtön meg fogok halni. De előtte még megpróbáltam elvenni Voldemort varázserejét. Aztán már nem emlékszem semmire.
Lupin sóhajtva telepedett le Harry ágyának szélére.
- Nos, a legfontosabb, hogy sikerült a varázslatod, és Tudj... - Lupin bocsánatkérő mosollyal megrázta a fejét. - Még mindig nem merem kimondani a nevét, pedig most már meghalt.
- Meghalt? De én nem öltem meg! - kiáltott fel Harry, egyszerre megkönnyebbülten és rémülten. - Ugye nem én voltam ...?
Remus megrázta a fejét.
- Nem, te csak elvetted a varázserejét. Ebbe nem kellett volna belehalnia, ő azonban már évek óta halott volt. Amikor egyéves korodban megtámadott téged, és a halálos átok visszacsapódott rá, tulajdonképpen meghalt. Csupán egy sötét varázslat kötötte ehhez a földhöz továbbra is a szellemét, később pedig csak mágiával tudott létrehozni új testet. Ám ezeknek a mágiáknak a fenntartásához szükség volt arra, hogy a létrehozó varázserő folyamatosan ott legyen körülötte, és amikor az megszűnt, ezek a mágiák is megtörtek. A teste megsemmisült, és az a varázslat is, ami annyi éven át itt tudta még tartani a lelkét. Ott voltam, és láttam, ahogy elnyelte az a fényes gömb, amit a varázslatod hozott létre. Aztán a gömb eltűnt, és Tudodki még mindig ott állt és élt. Aztán felemelte a pálcát, ami a kezében volt, mint aki varázslatra készül, és abban a pillanatban széthullott. A teste elporladt, és nem maradt belőle semmi. Még egy árny, egy szellem sem.
- Most már végleg elment, Harry, drágám, többé már nem kell félned tőle.
Mrs Weasley egy tálcával a kezében jött be a szobába, és hallotta, hogy Remus miről beszél.
- Piton professzor kezéről is eltűnt az a csúnya jel, bár hegek persze maradtak hátra - folytatta az asszony -, és a te homlokodon is el fog halványulni az a sebhely, ha el nem is tűnik teljesen. Már most sem látszik annyira és ... egy kicsit másmilyenné is vált. Majd adok egy tükröt, hogy megnézhesd, de most edd meg szépen a levest.
Lupin indult volna, hogy ne zavarja Harryt, de a fiú megkérte, hogy maradjon, és amíg evett (úgy érezte, életében nem kóstolt még ilyen finom levest) a férfi tovább folytatta a beszámolót. Elmondta, hogy Voldemort halálát látva az emberei többsége megadta magát, kisebb részük próbált csak elmenekülni az erdő felé. Egy csapat auror utánuk eredt, a többiek azokat kötözték meg, akik megadták magukat, a Főnix Rendjének tagjai pedig Harry keresésébe kezdtek.
Remus szerint egyébként is elég nagy volt a zűrzavar, Harry varázslata pedig kisebb forgószelet idézett elő, ami mindenkit, halálfalót és aurort egyaránt, a földre taszított. Harryt viszont felemelte és hátralökte, épp annak a megalit építménynek a kellős közepébe, ahonnan nem sokkal előbb a seprűje segítségével megszökött.
- Tudod, Harry - magyarázta Remus -, amikor odaértünk a tisztásra, az a fényes gömb mindenkit elvakított, és nem is láttunk téged. A szentély közepén pedig elég mély volt az árnyék, ezért először nem is vettük észre, ahogy ott fekszel.

Persze a Rend tagjai először azt a helyet is meg akarták nézni, de bemenni nem tudtak, mert a Demona által létrehozott varázslat továbbra is élt, a nő viszont nem volt olyan állapotban, hogy megszüntethesse. Már épp eléggé le volt gyengülve akkor is, amikor megpróbálta megakadályozni Luciust abban, hogy megszökjön, és a vele való küzdelem még inkább kimerítette. Aztán a Harry által keltett forgószél erősen a földhöz csapta, végül pedig szembe került a dühtől és a kétségbeeséstől minden józan gondolkodását elvesztett Pitonnal, aki egy áruló kiáltással azonnal nekiesett, hogy kiszedje belőle, mit csinált Harryvel, és hol van a fiú. Piton támadása és a kimerültség túl sok volt a nőnek egyszerre, elájult, aztán pedig jó ideig nem tudták magához téríteni.
Időközben a megérkező Mordon észrevette Harryt, ahogy ott hever mozdulatlanul a szentély mélyén, és mindennel próbálkoztak, hogy megtörjék Demona varázslatát, de nem sikerült, mert a szentély felerősítette a falai között életre hívott mágiát.
- Miért nem jöttetek be értem a seprűmmel? - kérdezte két kanál közt Harry. - Én is azzal szöktem meg.
- Eszünkbe sem jutott, hogy felülről is lehetne próbálkozni - válaszolta Lupin önkritikus grimasszal. - De ha eszünkbe is jut, a te seprűd nem lett volna rá alkalmas, mert megsérült, amikor lezuhantál vele. Ne félj, nem volt komoly baja, és rendbe hoztuk azóta - tette hozzá sietve Remus, Harry ijedt arckifejezése láttán.
Fred dugta be a fejét az ajtón, de csak az édesanyját hívta ki. Mrs Weasley kisietett, Lupin pedig folytatta a beszámolót.
Elmondta, hogy végül hírt küldtek Dumbledore-nak, azt remélve, majd ő kitalál valamit a védővarázs ellen. Addig is próbáltak életet verni Demonába.
- Az igazgató nem volt veletek? - csodálkozott Harry. - És honnan tudtátok, hogy Demona csinálta azt a védővarázslatot?
- Csak sorjában, Harry - mosolygott Remus. - A vonat elleni támadáskor azonnal értesítettük Dumbledore professzort, és ő hamarosan meg is érkezett oda. Akkor még azt hittük, az ő jelenléte ijesztette el a halálfalókat. Azóta megtudtuk az elfogottaktól, hogy az uruk rendelte vissza őket. Mindenesetre eltűntek, viszont elvittek magukkal pár gyereket, a maradéknak pedig biztos kíséretre volt szüksége, és arra, hogy a vonatot visszavarázsoljuk a vágányra, ahonnan eltérítették az egyik alagútban. Ezért meg kellett osztanunk az erőinket, és az igazgató úr a diákokkal maradt, amíg biztonságba nem helyezi őket. Mi pedig követtük a cikeszedet.
- A cikeszem? - nyílt el Harry szája.
- Igen. Vagy nem te küldted el Perselusnak, hogy értesítsd, hova hurcoltak el?
Harry megrázta a fejét.
- Nem, az csakis Demona lehetett, amíg ájult voltam.
- Demona? - vonta föl csodálkozva a szemöldökét Lupin. - De hát miért tette volna, hisz ...
- Ő nem akart engem bántani, Remus - vágott közbe Harry -, és Voldemort kezére juttatni sem akart. Csak meg akarta menteni a többi gyerek életét azzal, hogy elhozott engem onnan. Ebben egészen biztos vagyok. Azért zárt be a szentélybe, hogy Voldemort ne férhessen hozzám addig, amíg vissza nem hívja az embereit a vonattól. Demona volt az, aki gondoskodott róla, hogy mellettem legyen a seprűm, a köpenyem és a pálcám, vagyis tett róla, hogy meg tudjak szökni. Szerintem a démont is azért idézte meg, hogy elterelje rólam a figyelmet, aztán pedig a halálfalók ellen fordította.
Lupin egy darabig kutatóan nézte Harryt, aztán intett neki, hogy várjon, és meglengette a pálcáját, ami furcsa fénnyel kezdett el izzani.
- Innentől kezdve rögzítem a beszélgetésünket, Harry. Szeretném, ha mindent elmondanál részletesen a támadás elejétől kezdve. Demona Malfoyt ugyanis letartóztatták, amiért összejátszott a halálfalókkal. Valószínűleg később téged is kihallgatnak majd, de egy darabig nem leszel olyan állapotban, hogy megjelenj a vizsgálóbizottság előtt. Viszont ha bemutatom ezt a felvételt, akkor ezzel elérhetjük, hogy ne ítélkezzenek felette túl hamar, esetleg tévesen.

Így hát Harry eltolta magától az amúgy is kiürült tányért, és részletesen elmesélte, mi is történt ott, azon a tisztáson, ahol a szentély állt. Remus azonnal indulni akart a Minisztériumba, de Harry megállította.
- Várj, még azt mondd el, végül hogyan mentettetek meg engem?
- Nos ... - Lupin láthatóan zavarba jött -, tulajdonképpen Peter Pettigrewnak köszönheted az életed, Harry. Ha ő nincs, a sebed megölhetett volna, mire kitaláljuk, hogyan férhetünk hozzád.
- Peter ... Pettigrew? - hebegte Harry.
- Igen. Bár nem ő tervezte így. Petert is elfogtuk, és hát ... - Lupin őszintén zavarba jött -, majdnem elkövettem ugyanazt a hibát, amit Perselus Demonával. Én is nekirontottam annak a mocskos patkánynak, aki miatt meghaltak a szüleid ... a barátaim. Persze könyörgött az életéért a gyáva, és ő árulta el nekünk, hogy Demona Malfoy hozta létre azt a védővarázst. Aztán amíg azzal foglalkoztunk, hogy megpróbáltuk magához téríteni Demonát, az a szemét Peter megpróbált elszökni. Előzőleg rátettem egy mágikus bilincset, amitől nem tudott átváltozni, de a lába nem volt megkötözve. Arra nem is gondoltam, hogy egyszerűen a hátunk mögött próbál majd elillanni az erdő mélye felé. Majdnem sikerült meglógnia, de szerencsére épp akkor ért vissza egy auror az erdőből egy elfogott halálfalóval, és Peter csaknem belefutott a karjaiba. Megijedt tőle, és visszarohant a tisztásra. Ahogy futás közben visszanézett, hogy el tudjon ugrani az átok elől, amit az auror ráküldött, nem vette észre, hogy túl közel ment a védővarázshoz, és hozzáért az ezüstkezével. Aztán egy hatalmas durranás hallatszott. Valószínűleg az ezüst volt ilyen hatással a varázslatra, és a robbanástól eldőlt az egyik kőoszlop. Ezáltal az egész mágikus építmény egysége megbomlott, és a közte ható varázslat is megszűnt. Peter meghalt a robbanásban, de te szerencsére távolabb voltál attól a résztől, és megúsztad. Így végül sikerült bemennünk hozzád, és Perselusnál természetesen volt a sebedre való bájital - mosolyodott el Lupin. - Aztán idehoztunk, és a gyógyítónk kezelésbe vett. De le fogja harapni a fejem, ha megtudja, mennyire kifárasztottalak téged. Most megyek a Minisztériumba, elviszem ezt - lengette meg a pálcáját -, te pedig pihenj.


Harry tényleg elfáradt a beszélgetéstől, és pillanatokon belül mély álomba zuhant.
Mikor felébredt, már későre járhatott, mert - az éjjeliszekrényen álló egyetlen gyertya fényétől eltekintve -  sötét volt, az ágy mellett pedig Piton bóbiskolt egy széken ülve. Nem aludhatott mélyen, mert felneszelt Harry mozgolódására, aki a szemüvegét kereste. Tekintetük találkozott egy hosszú pillanatra, és Harry megint abban a kivételes lehetőségben részesült, hogy a tanár szemén keresztül bepillantást nyert a lelke mélyére. Örömet és megkönnyebbülést látott benne, de kínzó lelkiismeretről és átélt aggodalmakról is mesélt az a fekete szempár.
- Jól vagyok - mondta sietve Harry, amint mozdulni látta a férfi száját, és kitalálhatta a ki nem mondott kérdést, mert Piton elismerően elmosolyodott.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt délután, amikor felébredtél - felelte aztán.
- Semmi baj. Mrs Weasley mondta, hogy úgy kellett elráncigálniuk mellőlem a kihallgatásra - jegyezte meg Harry, miközben megpróbálta óvatosan ülőhelyzetbe tornázni magát. - Mi hír Demonáról? Remélem, Remus még idejében odaért a Minisztériumba a vallomásommal.
Piton arca elsötétült.
- Igen, és ez új megvilágításba helyezte az ügyet. De ettől függetlenül megérdemli, hogy elítéljék. Bármi volt is a terve és a szándéka, veszélybe sodort téged, és kis híja, hogy meg nem haltál. Amellett démont idézett meg, és ez akkor is tiltott dolog, ha bűnözők ellen fordította.
Harry erre nem tudott mit mondani. Végül is Pitonnak igaza volt. Viszont ...
- De ha nem így tesz, Voldemort még ma is élne - szólalt meg végül csendesen. - És talán sok diák most halott lenne, vagy rab.
Piton csak sóhajtott egyet válaszul.
- Tényleg ... mi lett az elfogott gyerekekkel? - kérdezte aztán Harry, és érezte, hogy aggodalom szorítja össze a szívét.
- Ők mind kiszabadultak - nyugtatta meg Piton. - De a támadás során egy harmadikos és egy hetedikes diák meghalt, és jó néhányan megsebesültek. Az aurorok közt is sok a sebesült, és van pár halott - tette hozzá komoran.
Megint csönd telepedett rájuk, és Harry lehunyta a szemét. Már délután sem érzett örömet, amikor megtudta, hogy Voldemort végre elpusztult. Megkönnyebbülést igen, de egyetlen porcikája sem örült annak, ami történt. Hiába mondta Lupin, hogy nem ő ölte meg a sötét mágust, Harry mégis úgy érezte, hogy ő vette el az életét. Tudta, hogy ezt kellett tennie, tudta, hogy helyesen cselekedett, de ettől nem lett könnyebb a dolog. Most pedig azok a halott gyerekek és aurorok ... Vajon mit gondolnak a szülők, a rokonok? Mit gondolnak róla, akitől már jó ideje mindenki azt várta, hogy véget vet az öldöklésnek?
- Rosszul vagy, Harry?
Az az aggódó suttogás, ahogy a férfi fölé hajolt ... Mrs Weasley gondoskodó sürgölődése sem tudta úgy megmelegíteni a szívét, mint ez a hang.
- Nem, semmi baj - nyitotta ki újra a szemét - csak ...
Érezte, hogy megremeg a szája, mint akit sírás fojtogat, de nem tudott uralkodni rajta.
- Még nem lett volna szabad beszélnem neked a veszteségekről - Piton hangjából sütött az önvád. - Ne haragudj! Én nem ...
Piton idegesen felpattant, és Harry csak bámulta, ahogy fel- s alá járkál az ágya mellett. Aztán a férfi megtorpant, szembefordult Harryvel, és kiáradt belőle minden, ami belülről marcangolta.
- Nem lett volna szabad megbíznom Demonában! Igazán megtanulhattam volna már, hogy senki ... hogy senkiben sem ... - Piton szinte dadogott a feszültségtől. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy bejöjjön velem a vasúti kocsiba, ahol voltál! Aztán pedig nem lett volna szabad, hogy elvakítson az indulat! Ha nem támadok neki ..., ha hamarabb megtalállak ..., ha ....
Harry egy mozdulattal megakasztotta a szóáradatot. Csak a kezét nyújtotta Piton felé, és a tanár máris lecsillapodott. Visszatelepedett Harry mellé, és tenyerébe fogta a fiú ujjait. Ugyanúgy, mint karácsonykor, amikor Harry a fájdalommal küzdött, Piton pedig végig ott volt mellette, fogta a kezét, és bátorító szavakat suttogott neki.
- Nincs semmi baj, Perselus. Most már semmi baj. Nem te vagy a hibás, és nagyon kérlek, ne okold magad azért, ami történt. Azzal nem könnyíted meg nekem a dolgokat - mosolygott rá Harry szomorkásan.
A közvetlen megszólítás a tanárban is felidézte a karácsonyt, amikor megengedte Harrynek, hogy iskolán kívül így szólíthassa, és halványan ő is visszamosolygott.
- Hoznál nekem valamit inni? - kérte Harry, mert megint száraznak érezte a száját, és Piton azonnal megmozdult.
Miután ivott, Harryn megint úrrá lett a fáradtság.
- Megtennél nekem valamit? - motyogta már szinte félálomban. - Feküdj le, és pihend ki magad! Ha nem ülsz itt mellettem a kezemet fogva, akkor sem lesz már semmi bajom.
Választ nem hallott, csak egy kezet érzett a homlokán, ahogy kisimítja onnan a kócos tincseket.

Harry az elkövetkező napokban egyre gyorsabban gyógyult és erősödött. Július elején már ugyanúgy mozgott mint azelőtt, még a kviddics sem ment rosszabbul. Dursleyékhez (akiket értesítettek Harry balesetéről) már csak egy villámlátogatás céljából ment el, miután felépült. Noha magában nem sok hálát érzett irántuk (nem is igen volt miért), úgy érezte, mégis meg kell köszönnie, hogy annak idején befogadták. Aztán követte Ronékat az Odúba, ahol a nyár további részét szándékozta tölteni.
Bár a Piton-házban is jól érezte magát a lábadozása alatt, mert a házról lekerült a múmia varázs, és az ablakokon betóduló napfényben egész más színben nézett ki, mint tavaly nyáron. Mégis eljött onnan, mert a harcok során súlyosabban megsebesült Rend-tagokat sorra engedték ki a kórházból, de lábadozásuk alatt még gondoskodást igényeltek, és a Rend a régi Piton-házat használta erre a célra. Harry pedig nem akarta zavarni a többi beteget - ő maga különben is meggyógyult már.
Mint kiderült, Demona a télen valóban ezt a házat adta el Gordon McKinnonnak, akinek a testvére annak idején a Rend tagjaként vesztette életét a Voldemort elleni harcban. McKinnon igen vagyonos, de már idős varázsló volt, aki elsősorban pénzzel támogatta a Rendet, és átengedte számukra a régi Piton-házat, amely olyan nagy szolgálatot tett tavaly nyáron. Dumbledore eredetileg főhadiszállásnak akarta, amikor ott kellett hagyniuk a Grimmauld teret, de annak túl kicsi volt. Viszont időközben rájöttek, hogy mindig van pár felépülőben lévő sérültjük, és nem szerencsés őket pont a főhadiszálláson elhelyezni. Demona háza azonban tökéletes volt erre, és amikor Piton tett egy halvány célzást arra a nőnek, hogy az épület, amit az őrizetére bízott, csak kihasználatlanul áll, pedig lehetne vele kezdeni valamit, Demona értett a célzásból. Azonnal megkérdezte, hogy Piton tud-e rá alkalmas vevőt, és végül a férfi hozta össze az üzletet.
- Tudod, Harry - mondta Perselus, mikor erről beszélgettek -, akkoriban meg voltam győződve róla, hogy Dem tulajdonképpen mellettünk áll, csak azért nem teszi nyíltan, mert így biztonságosabb. Ezért is borított ki annyira, amikor azt hittem, hogy végül mégis elárult minket.
- De hát tényleg mellettünk állt - felelte Harry. - Ha nem segít nekem annyit, ha nem tanít engem, akkor ...
Nem volt rá szükség, hogy befejezze. A férfi is pontosan tudta, milyen nagy szerepe volt a nőnek abban, hogy végül megszabadultak Voldemorttól.
- Különben is, ha nem bízol meg benne, akkor nem beszéltél volna neki arról a cikeszről sem, amit nekem adtál. Akkor vajon hogyan értesített volna téged arról, hol vagyok? - folytatta Harry.
- Jól van, jól van - morogta Piton. - Tudom, hogy egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, hiszen egész évben két tűz között állt. Az egyik oldalról Voldemort szorongatta, meg a Draco iránt érzett felelősségtudat. Ezzel szemben viszont ott voltál te, meg a többi gyerek, és a saját lelkiismerete. De akkor sem értem, és megbocsátani sem vagyok képes, hogyan tudott ilyen veszélybe sodorni téged.
- Hallhattad, amikor azt mondta, hogy mérlegelnie kellett, kit igyekszik menteni: egy egész iskolányi gyereket vagy egyedül engem.
Harry megvonta a vállát.
- Nem túl lelkesítő, ha egy ilyen számtani egyenlet dönt az ember életéről, de azt kell mondjam, igaza volt.

Az asszony ellen folytatott vizsgálat hosszú volt, és alapos. Harryt többször meghallgatták az ügyben, ahogy Lucius Malfoy tárgyalásán is meg kellett jelennie. A férfit maga Piton kábította el, amikor Luciusnak sikerült leráznia magáról Demonát, és később szintén Piton szolgáltatott bizonyítékokat a tárgyalás alatt Lucius sötét tetteiről és szokásairól. Harry figyelte a mellette ülő Perselust, amikor kihirdették az ítéletet Malfoy ügyében. Lucius hajdani barátjának arca meg sem rezdült, amikor meghallotta a pálcatörés, varázslás-tiltás és életfogytiglani börtönbüntetés szavakat, Harry mégis valami komor elégedettséget érzett sugározni Perselusból. Az ítélethirdetés után beültek Florian Fortescue-hoz, s míg Harry a fagylaltkelyhét kanalazta, Piton elgondolkodva kavargatta kávéját.
- Tudod, most úgy nézel ki, mint aki hirtelen rádöbbent, hogy elfogyott minden munkája, és nincs semmi dolga - mondta neki Harry a fagylaltot szopogatva.
Piton elmosolyodott.
- Úgy is érzem magam. Vagyis ... inkább úgy, mintha lezárult volna egy korszak az életemben. Most pedig ki kell találnom, hogy ezentúl mit fogok tenni.
- És mit szeretnél csinálni? - tolta el magától a kiürült poharat Harry.
- Nem is tudom ... - dőlt hanyagul hátra a férfi, huncut mosollyal a szája sarkában. - Esetleg sötét varázslatok kivédését tanítani? - fűzte hozzá nemtörődömséget tettetve.
- Megkaptad?! - Harry nemcsak kiáltott, de majdnem fel is ugrott a székéről, ahogy lelkesen előrelendült.
Piton összefűzte ujjait maga előtt, és a legkenetteljesebb modorában igyekezett válaszolni, mintha nem is érezne legalább ugyanakkora örömet, mint a rámeredő, pirosló arcú Harry.
- Nos, miután ismét nincs, aki a tárgyat tanítsa, az igazgató úr úgy gondolta, hogy arra az egy évre, amit még a Roxfortban szándékozom tölteni, megbíz azzal az elátkozott állással.
A mondat első felét értette Harry. Demonát végül nem találták bűnösnek abban, hogy összejátszott volna Voldemorttal, de kiskorú veszélyeztetése valamint meg nem engedett varázslat használata miatt eltiltották a tanári pályától, és a Draco feletti gyámságát is megszüntették. Utóbbinak nem volt sok jelentősége, mert Draco közben nagykorú lett. Demona pedig a tárgyalás után visszatért Svájcba.
Piton válaszának másik fele azonban Harrynek is újdonság volt.
- Tényleg már csak egy évig akarsz a Roxfortban tanítani? Miért? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Mert már neked is csak egy éved van hátra az iskolában. Addig szeretném még rajtad tartani a szemem - felelte nyugodtan Piton. - De a tanítás nem nekem való. Soha nem is volt az. Csak Dumbledore miatt vállaltam. No, meg azért, mert nemigen válogathattam akkoriban.

Most már persze más volt a helyzet. Miután Piton szinte minden halálfaló tárgyalásán a vád fő tanújaként vett részt, egész másként néztek rá az emberek, mint annak idején. Különösen azután, hogy a Reggeli Próféta exkluzív interjújában, amit Rita Vitrol kisírt Harrynél, a Kis Hős, Aki Megszabadított Tudjukkitől nem mulasztotta el megemlíteni, mennyit köszönhet Perselus Pitonnak, aki többször megmentette az életét. Legutóbb épp a főzetével, amikor Harry megsebesült a Voldemort elleni harcban. A fiú mégsem tudta elképzelni Pitont, amint például visszamegy, és folytatja varázskozmetikai "pályafutását", vagy Gilderoy Lockhart stílusában megírja kalandjait Hogyan mentettem meg a Kis Hős életét? címmel. Ez utóbbi lehetőség azért jutott Harry eszébe, mert újabban a tanárt elárasztották a hasonló ötletektől hemzsegő felkérések és ajánlatok, Harry pedig, amikor még együtt volt vele a Piton-házban, sosem felejtett el nyíltan vigyorogni Perselus arckifejezésén, amikor a férfi épp kivágta a szemétbe a postája tetemes részét.
- De akkor mihez akarsz kezdeni?
- Azt hiszem, nyitok egy önálló bájital boltot.
Harry elismerően füttyentett.
- Sejtettem, hogy a két lakás, meg a Jaguár mellett gondoskodtál öreg napjaidról is - vigyorgott -, de azt nem gondoltam, hogy egész kis vagyont gyűjtöttél össze. Mert egy bolt nyitásához legalább annyi kell, vagy nem?
Piton mosolyogva megrázta a fejét.
- Vagyon épp nem kell, de jó pár zsák galleon azért igen. El is kell adnom a lakásokat, sőt, a kocsit is, mert anélkül nem jönne össze a szükséges tőke. De nem baj - vonta meg a vállát -, azt hiszem, nincs már szükségem egyikre sem.
Harry élcelődve felhúzta a szemöldökét.
- El akarod hanyagolni a barátnőidet?
Legnagyobb csodálkozására Perselus nem mosolygott vissza. Nagyon is komolyan válaszolt.
- Igen. Egyszer azt mondtad, még mindig a múlt foglya vagyok, és egy teljesen új útra kell lépnem, ha nem akarok többé az lenni. Márpedig nem akarok. Most már nem.
Lassan Harry arcáról is leolvadt a mosoly. Maga elé húzta a kiürült fagylaltkelyhet, és megpróbálta összekapirgálni a maradék cseppeket, de látszott rajta, hogy valójában nem is tudja, mit művel. A gondolatai valahol másutt jártak, és Piton nem is hagyta szó nélkül.
- Mi a baj, Harry?
A fiú továbbra is makacsul az üvegkelyhet bámulta, és fel sem nézve válaszolt.
- Azt hiszem - kezdte tétován -, nekem is el kellene szakadnom a múltamtól, csak nem nagyon megy. Tudod, az Odúban ... nagyon jó dolgom van, mert Mrs Weasley mindig a kedvenc ételeimet főzi, az idősebb Weasley fiúk rengeteget segítettek nekem, hogy le tudjam tenni a hoppanálás vizsgát, meg kviddicsezünk, amikor ráérnek, meg ... Meg Ron és Hermione is mindent megtesz, hogy ne érezzem magam felesleges harmadiknak, és igyekeznek úgy viselkedni, mintha minden a régi lenne.
Harry végre felemelte a fejét, és szemében ijesztő fájdalom tükröződött.
- De már semmi sem a régi. Soha többé nem is lesz az - suttogta.
Aztán nyelt egyet.
- Legalábbis nekem nem. Valahogy ... - keresnie kellett a szavakat, hogy megfogalmazhassa, mi zavarja már hetek óta. - Tudod, elnézem ezeket az embereket - intett ki az utca felé -, hogy mindenki vidám és felszabadult, és mindenki mosolyog, ha meglát, és odajönnek megrázni a kezem, és ... és én közben nem értem őket. Vagyis ... szóval tudom, minek örülnek, csak valahogy nem tudok velük örülni. Ellenkezőleg, úgy érzem, hogy nekik sem volna szabad ilyen vidámnak lenniük, mert ... mert ára volt annak, hogy ... - megrázta a fejét.
Az a két diák. Cedric és Sirius. A halott aurorok, a kiirtott családok. Nem, nem képes beszélni róluk.
- Tudod, mindig is úgy gondoltam, meg te is mondtad, hogy ha tényleg összefogott volna mindenki Voldemort ellen, akkor már rég legyőzték volna, és akkor nem kellett volna, hogy én ... hogy én ...
Megremegett a szája, és nem tudta folytatni, ám Piton így is értette.
- Nem kellett volna mindazokon átmenned, amik megtörténtek veled - bólintott. - Nem kellett volna annyit szenvedned, és nem gyötörne most a bűntudat azok miatt az emberek miatt, akik odavesztek a küzdelmek során, és nem éreznéd úgy, hogy megöltél valakit.
- Igen - nyögte ki Harry, aztán összeharapta a száját, hogy elfojtsa remegését.
Piton elgondolkodva nézte, aztán végül olyat mondott, amit Harry nem egészen értett.
- Hosszú még a nyár.

Harry először azt hitte, Perselus arra céloz, hogy az idő majd meggyógyítja lelki sebeit, de másnap, amikor Dumbledore beállított az Odúba azzal, hogy elviszi magával egy időre Harryt, a fiú megértette, nem erre gondolt a tanár.
- Ígértem neked egy csöndes és biztonságos helyet nyárra - mosolygott rá az igazgató a meglepett fiúra -, és Perselus barátom arról tájékoztatott, hogy továbbra is szükséged lenne rá - még ha más okból is, mint eredetileg.
Harry valóban úgy érezte, jobb lenne neki most valami eldugott zugban, mint amilyen tavaly nyáron a Piton-ház volt. Ahol nincsenek a kezét rázó, hálálkodó idegenek, interjúért kuncsorgó újságírók, üzleti ajánlatokkal zaklató levelek, és ahol nincs ott az aggodalmaskodó és állandóan Harry, drágám-ozó Mrs Weasley sem. Persze Harry szerette az asszonyt, de mostanában kezdte zavarni, hogy folyton a sarkában jár, mintha még mindig védeni kellene őt valamitől. Ámbár azt sem gondolta, hogy jobb lenne egész nap Dumbledore édesség kínálgatását hallgatnia.
Az igazgató azonban hamar megnyugtatta, hogy nem maradhat vele.
- A Wizengamot újabban állandóan ülésezik, és az új tanévet is meg kell valakinek szerveznie. Ha megfogadsz egy tanácsot, Harry - hunyorgott rá vidáman Dumbledore -, sose legyél iskolaigazgató! Még a bájital tanároknak is van vakációjuk, csak nekünk nincs.
- Ez a sötét varázslatok kivédése tanárokra is vonatkozik? - vigyorodott el Harry, sejtve, mire céloz Dumbledore.
- Óh, igen, persze - mosolygott bocsánatkérően az idős professzor. - Hiába, a megszokás ... - mondta legyintve.

Dumbledore egy különös járgányhoz vezette Harryt, ami leginkább hatalmas motornak nézett ki. Ez viszont repülni is tudott, és az igazgató szerint valaha Siriusé volt. Most pedig Harryé. Útközben Dumbledore megtanította Harryt a kezelésére, ami viszonylag egyszerű volt, bár Harry csak normálisnak nevezhető tempóban tudott vele közlekedni, Dumbledore viszont képes volt úgy megbűvölni, hogy egészen nagy távolságokat tudjanak vele megtenni rövid idő alatt. Még a tengeren is átkeltek egy szigetig, amely a skót partok mentén feküdt.
A sziget egyetlen településétől jókora távolságban, egy régi kolostor romjai között szálltak le. Átlépve az épen maradt boltíves bejárat alatt Harry egy, a muglik szeme elől elrejtett épületet pillantott meg, amely leginkább vadászházikóra hasonlított.
A házban Piton kész vacsorával várta őket. Dumbledore ott töltötte az éjszakát, másnap azonban már nem volt sehol, amikor Harry még félálomban lebotorkált a konyhába reggelizni.

Évekkel később Harry úgy gondolt vissza arra a két hétre, mint élete egyik legszebb nyaralására. Ami azért volt furcsa, mert talán egész életében nem ejtett annyi könnyet, mint akkor.
Az első két nap még nyugodtan telt el. Piton többnyire olvasott, vagy némán sétált Harry mellett a tengerparton. Ha leszámítjuk azt az esetet, amikor Vernon bácsi a roxfortos baglyok elől menekülve egy viharos éjjel elhurcolta egész családját egy szigetre, a fiú életében először járt a tengernél. Lenyűgözte őt a hatalmas víztömeg szépsége és ereje. Amikor épp nem kagylókat és tengeri csillagokat keresett a sekély vízben, órákig ücsörgött némán a fövenyen, és figyelte, ahogy a hullámok a parti sziklákat nyaldossák. Örült a csendnek és annak, hogy senki sem zavarja, ugyanakkor mégis megnyugtató volt, hogy a professzor ott van a közelében.
Harmadnap elkezdett esni az eső, és ők bennragadtak a házban. Piton begyújtott a kandallóba, és odahúzódott a tűz mellé egy könyvvel, míg Harry csak állt az ablaknál, és bámult ki az eső mosta tájra. Beletelt némi időbe, mire észrevette, hogy nem csak az ablakra csapódó pára miatt homályosult el a látása.
Noha háttal állt Pitonnak, és hangtalanul folytak a könnyei, egy idő után a férfi mégis észrevette, hogy valami nincs rendben vele. Odament hozzá, leemelte az orráról az összemaszatolódott szemüveget, aztán vállát átkarolva odahúzta a tűzhöz, és letelepedett mellé a vastag szőnyegre, de nem szólt egy szót sem. Megvárta, amíg Harry félig a férfi vállának dőlve, a pirosló lángokba bámulva el nem kezd beszélni magától is.
Az eső felidézett Harryben egy történetet még abból az időből, amikor a nagybátyjánál lakott, azt mesélte el Pitonnak. Aztán újabb és újabb emlékek jöttek elő a gyermekkorából, és próbálta elmagyarázni, milyen is volt árvaként, Dursleyék megvetett, épp csak megtűrt nevelt gyerekeként felnőni. Milyen volt egy gardróbban élni, milyen volt Dudley levetett holmijában járni. A férfi ugyan látott már pár emléket ebből a gyermekkorból, de közel sem mindent, s most Harryben valahogy feltolult az összes rossz, amit tettek vele. Emlékek, amikről azt hitte, már elfelejtette őket. Fájdalmak, amelyekről azt hitte, soha többé nem fogja érezni őket. De mindez most előjött, és ő újraélte az egészet, ahogy kiáradt belőle minden panasz a sok sértés, gúny, szidás és megaláztatás miatt, amiben része volt.
Aztán jöttek a frissebb emlékek a roxfortos évekből. Draco Malfoy és a többi mardekáros piszkálódásai, az Umbridge által kiszabott büntetések, és persze mindaz, amit Pitontól kapott a bájitaltan órákon. Természetesen a tanár is tudta, mi mindent tett öt éven át, hogy Harryt bosszantsa, de akkoriban nem is vette észre, mennyire célba talált minden gúnyos szava, mennyire fájt Harrynek minden igazságtalan pontlevonása.
Hát most volt alkalma megtudni, mert Harry minden érzését kiteregette neki.
- Ó, annyira ... annyira utáltalak téged! - nyögte elkeseredetten, pedig nem akarta bántani Perselust, és valahol belül rettegett is attól, hogy ezzel elront mindent, és elveszti azt a nehezen kivívott barátságot, amivel ez a magának való, bizalmatlan férfi végül mégis megajándékozta.
De Pitonon nem látszott más, csak mély lelkiismeret-furdalás és megbánás az alatt a három nap alatt, amíg Harrynek ez a sírós, önsajnálattal teli rohama tartott. Persze nem folytak állandóan a könnyei, és nem is csak ebből állt az életük azokban a napokban. Főztek, ettek, mosogattak, megjavították a tetőt, ahol beázott, és amikor elállt az eső, megint sétáltak egyet a tengerparton. Harry gondolatai azonban újra és újra a múltba tévedtek, és egy idő után megint jöttek a szavak, néha pedig - a különösen fájdalmas részeknél - a könnyek is.
Karácsony óta először hozta szóba a Malfoy-féle korbácsolást, és elárulta azt is, azóta sem tudja úgy megmosni a hátát, hogy ne jutna eszébe az eset, és ne félne attól, hogy hirtelen felszakad a hátán a bőr, és megint elborítja a fájdalom. Tudta, hogy irracionális, amit érez, de hiába harcolt ellene. Amikor Piton ezt meghallotta, levettette Harryvel az ingét, és hosszú percekig vizsgálgatta a hátát, miközben varázsigéket mormolt. Aztán egyszerűen elkezdte masszírozni a fiú váll- és hátizmait.
- Semmi baja a hátadnak - mondta közben -, pedig attól tartottam, hogy nem sikerült kivágnom mindent, ami problémát okozhat. Viszont teljesen görcsben vagy, annyira rettegsz még mindig a fájdalomtól.
Ez igaz volt, bár Harry most igyekezett ellazulni, átengedni magát azoknak a meleg, erős és mégis gyöngéd kezeknek.
- Figyelj rám, Harry! - folytatta Perselus különösen szelíd hangon. - Lucius fizikailag bántott téged, ezért sebesültél meg. A test már csak ilyen. Ha ráütnek - Piton nem túl erősen, de nem is gyöngéden rácsapott Harry hátára -, az fáj. Ha erősen ütik, akkor megsérül.
Harry megrándult az ütéstől, és Piton nyugtatóan simogatni kezdte ott, ahol az előbb a tenyere csattant.
- De a test viszonylag könnyen gyógyítható, és a te hátadnak fizikailag már semmi baja. A tested már elfelejtette, ami történt. A baj az, hogy te itt belül - azzal megkopogtatta Harry homlokát -, itt hiszed azt, hogy maradandó nyomot hagyott rajtad Lucius. Pedig ez csak akkor van így, ha hagyod, hogy így legyen. Egy embert nem lehet megalázni, Harry, csak bele lehet kényszeríteni egy olyan helyzetbe, ami az akarata ellen van, és ezért megalázónak érzi azt. De ha úgy éli meg ezt a kényszerhelyzetet, mint egy múló rosszat, ami nyomtalan eltűnik majd az életéből, akkor nem érez majd megaláztatást. A fűszál is meghajlik, ha rálépnek, de aztán újra felegyenesedik és él tovább. Amíg a testet könnyű megsebezni, a lelket nem - feltéve, ha elég erősen meg tudod védeni. Neked pedig hatalmas lelkierőd van, Harry! Nem hiszem, hogy egy Lucius Malfoy féle ember képes lenne legyőzni téged ezen a téren.
A férfi szavai érdekes módon hasonlítottak arra, amit Demona mondott egyszer Draconak arról, hogy a fiú fájdalma azt jelzi, sikerült megtörni őt. Harryben pedig furcsa dac ébredt: valóban úgy érezte, ha engedi, hogy egész életét végigkísérje annak a verésnek az emléke, akkor Lucius Malfoy tényleg diadalmaskodott fölötte. Ha viszont képes ezentúl nem törődni az egésszel, akkor semmit sem ért el a szőke férfi. Hisz a háta teljesen rendben van, és mi másról lehetne még szó, ha ő elfelejti azt az esetet?
Perselus kezének érintése megnyugtató volt, és Harry egyre kellemesebben érezte magát tőle. Nem is állta meg, hogy ezt meg ne jegyezze.
- Tudod mit? - mondta neki halkan. - Ezentúl, ha megint eszembe jutnak azok a hülyeségek a hátammal kapcsolatban, majd mindig arra fogok gondolni, hogy míg Malfoy egy komor cellában csücsült, addig én milyen jól éreztem magam itt veled.
Válaszul csak egy megkönnyebbült sóhajt hallott, és érezte, hogy azok az erős ujjak megnyugodva morzsolgatják tovább a vállán az izmokat.

A harmadik nap estéje megint ott találta őket a kandalló előtt a szőnyegen. Harry végre úgy érezte, kicsordult belőle minden keserűség, ami bántotta.
- Fura - mondta -, mert én nem szoktam sírni. Pedig néha akartam még kisebb koromban, csak nem ment. Most meg nem akartam, és mégis.
- Már ideje volt, hogy kitörjön belőled - felelte komoran Piton. - Tavaly nyár óta látszott rajtad, hogy egyre gyűlik benned.
- De miért most? - rázta a fejét Harry. - Most, amikor végre már minden rendben van.
- Pont azért. Késleltetett reakció. Amíg állandó fenyegetettségben éltél, nem engedhetted meg magadnak, hogy egy percig is lazíts, és átadd magad a fájdalmadnak. Még a keresztapádat se sirattad meg igazán. Tudom Lupintól és Dumbledore-tól. Aztán bezártunk abba az átkozott, sötét házba, és az se tett jót neked. Utána meg Demona és én hajszoltunk halálra a tanulással ... a karácsonyról meg a többiről már nem is beszélve. Szóval kaptál épp eleget ahhoz csak az utolsó egy évben is, hogy ne csodálkozzon senki, ha túlfeszültek az idegeid. De most kijött belőled minden, és meglásd, ezentúl minden rendben lesz.
- Ezért nem adtál nekem nyugtató főzetet? - kérdezte oldalra hajtott fejjel Harry.
- Igen. A főzet nem segített volna annyit, mint az, hogy kibeszélhetted magadból, ami fájt.
Harry egy darabig csak bámult a kandalló tüzébe, aztán tétován megszólalt.
- Ne haragudj, hogy felemlegettem neked azokat a régi dolgokat ... tudod, a bájital órákon ... - nyelt egy nagyot.
- Nem mondom, hogy kellemes volt szembesülni vele, milyen ... gyerekesen viselkedtem - morogta a férfi -, de mindenképp hasznos volt. Legalább most már értem, miért teljesítettél olyan borzalmasan azokban az években az óráimon.
Harry azt latolgatta magában, meg merje-e kérdezni, ami régóta fúrta az oldalát. Végül úgy döntött, hogy ha az elmúlt napokban nem sikerült megint magára haragítania Pitont, akkor már ezzel sem fogja.
- Tudod, nem értem, hogy ... szóval, hogy végül miért változtattál a viselkedéseden velem szemben? Úgy értem ... mondtad ugyan, hogy rájöttél, csak akkor tudsz engem eredményesen tanítani, ha kedvesebb vagy velem, de ... de miért akartál egyáltalán tanítani, és ... és hogyan tudtad rávenni magad, hogy ne utálj annyira, mint azelőtt? Mert végül rájöttél, hogy én mégsem James Potter vagyok?
- Részben - motyogta elgondolkodva Piton.
- És még miért? - hajolt előre kíváncsian a fiú, Perselus arcát vizsgálgatva.
- Ez elég bonyolult dolog, Harry - sóhajtotta a férfi, miközben a szőnyegre bámulva az ujja hegyével végigrajzolta az egyik mintát. Nem nézett Harryre, úgy beszélt tovább. - Eredetileg nem is veled volt bajom. Még csak nem is az volt a gond, hogy James fia vagy. Akkor kezdődött az egész, amikor alig egyéves korodban elkezdtek téged úgy emlegetni, mintha hatalmas varázsló lennél máris, aki egy nagyszerű hőstettet hajtott végre. Holott te nem tettél semmit. Én pedig azt gondoltam, hogy akit már ilyen fiatalon így körülrajonganak, abból nem válhat más, csakis egy nagyképű, szemtelen, elkényeztetett kölyök. Dumbledore ugyan mondta, hogy épp emiatt vitt muglik közé, de én valamiért azt gondoltam, hogy a nagynénédék el fogják neked mondani, hogy varázsló vagy, és azt is, milyen híres lettél. Ugyanakkor azt is hittem, hogy azok a muglik megtiszteltetésnek veszik, hogy a gondviselőid lehetnek, és ehhez mérten bánnak majd veled.
- Látszik, hogy egyszer sem találkoztál velük - fintorgott Harry.
- Igen, most már tudom - bólintott Piton. - Az okklumencia óráink óta tudom, hogy tévedtem. De akkor már elég nehéz volt belátnom a tévedésem, mert közben eltelt öt év. Te pedig annyira a figyelem középpontjában álltál attól a pillanattól fogva, hogy átlépted Roxfort kapuját, hogy meggyőződésemmé vált: ha még nem is lennél elkényeztetett és beképzelt kölyök, nagyon hamar azzá fogsz válni, ha mindenki körülrajong. Szilárd elhatározásommá vált, hogy én nem fogok csatlakozni ehhez, és az első óránkon is ennek szellemében jártam el veled szemben. Ha több tudást mutatsz, vagy legalább csendben meghúzod magad, talán nem ítéltelek volna reménytelen esetnek, de te képes voltál dacosan és szemtelenül válaszolni. Mintha csak az apádat hallottam volna, miközben mintha az ő arcába néztem volna. Innentől kezdve aztán - be kell, hogy valljam -, már nem voltam képes józanul gondolkodni, ha rólad volt szó. De mentségemre szóljon, hogy újra és újra igazolódni láttam a félelmeimet: valóban kivételeztek veled. Például McGalagony kijárta az engedélyt, hogy kviddicsezhess, és egy seprűt, méghozzá egy kiváló és igen drága seprűt ajándékozott neked. Ugyanazt tette, mint annak idején az apádékkal. Az elfogult viselkedésével szinte bátorított téged arra, hogy megszegd a szabályokat, hiszen azt sugallta, hogy rád azok nem vonatkoznak.
- Én ezt nem éreztem így - szólt közbe Harry.
- Lehet - vonta meg a vállát Piton -, én viszont akkoriban ezt így ítéltem meg. De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy mi változtatta meg rólad a véleményem. Igazából ... igazából McGalagony nem tett teljesen rosszat azzal, hogy engedett kviddicsezni. Amikor először láttalak repülni ... nos, az igazán lenyűgöző volt, ezt el kellett ismernem. Amellett az, hogy képes voltál dacolni velem, és nem hunyászkodtál meg, bosszantó volt ugyan, de közben azért valahol tiszteletreméltó is.
Piton felállt, és elkezdett sétálni a szobában, miközben tovább beszélt.
- Tudod, Harry, én nagyra becsülöm azokat az embereket, akiknek ... hogy is mondjam ... akiknek van stílusuk. Akikben van tartás. Mógusban ilyen sosem volt - Piton legyintett egyet -, de benned igen. Ezért is nem esett nehezemre a segítségedre sietnem, amikor az a bolond megpróbált lerázni a seprűdről. Pont a seprűdről! - emelte égnek színpadiasan a kezét Piton. - Amikor a vak is láthatta, milyen nagyszerűen ülöd meg. Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy Mógusba aztán egy csöppnyi stílusérzék sem szorult.
Harry meglepődve hallgatta Perselust. Eddig azt hitte, hogy annak idején pusztán kötelességérzetből cselekedett.
- Aztán az évek során - folytatta a férfi - megbizonyosodhattam róla, hogy elég jól megállod a helyed olyankor is, amikor ezt senki sem várná el tőled. De ezt nemigen akartam még magamnak se bevallani, mert közben sorra szegted meg a szabályokat, a szemtelenséged csak még nyilvánvalóbb lett, és csapnivaló tanítványom voltál. Tudom, én sem voltam ideális tanárod, és lehetetlent kívántam tőled, de képtelen voltam legyűrni az ellenszenvem.
Piton megcsóválta a fejét, mint aki nem is hiszi el, hogy valaha így érzett.
- Ám azok az okklumencia órák megdöbbentettek. Egyrészt persze megint csak bebizonyosodott, hogy lusta vagy, hanyag és felelőtlen, másrészt viszont rájöttem, hogy tévedtem a gyerekkoroddal kapcsolatban. Sőt, ijesztő hasonlóságokat véltem felfedezni kettőnk sorsában. Talán ha nem haragítasz magadra azzal, hogy belenézel a merengőmbe, hamarabb lekerül a szememről az az előítéletekből és téves következtetésekből szőtt szemellenző, amin keresztül téged néztelek. Így viszont sokkal több időbe telt.
A férfi visszaült Harry mellé a szőnyegre, a kandalló elé.
- Amikor megláttalak tavaly nyáron - folytatta jóval halkabban -, nagyon megdöbbentem. Mintha kicseréltek volna. Látszott rajtad, mennyire megviselt Black halála, és tudtam, hogy az igazgató beszélt neked a jóslatról is. De nem számítottam arra, hogy ez ennyire megváltoztat majd, és nem magyarázta azt a tiszteletteljes viselkedést sem, amit felém tanúsítottál. Nem értettem. Igazából ma sem értem teljesen.
- Bill sokat mesélt rólad - felelte Harry. - Én is akkoriban jöttem rá, hogy a gyermekkorunkban több közös vonás van. Meg aztán ... a Furfangos főzetek is nagy hatással volt rám. Rádöbbentett, hogy az esetek egy jelentős részében jogosan szidtál bájitaltan órákon.
- Ezért voltál olyan segítőkész, amikor megsérültem?
- Nem, az csak azért volt, mert ... mert megsebesültél. Nem bírom nézni, ha valaki szenved. Ilyen vagyok, és kész - vonta meg a vállát Harry. - Meg ... meg is ijedtem. Olyan furcsa volt téged gyengének látni ...
Piton hallgatott egy sort, és elgondolkodva vizsgálgatta Harryt, ahogy a fejét lehajtva zavartan piszkálgatja maga előtt a szőnyeg rojtjait.
- Köszönöm - mondta végül a férfi. Harry értetlenül nézett fel.
- Tudom, hogy akkor nem köszöntem meg - magyarázta Piton -, de most szeretném ...
Harry arcán mosoly suhant át.
- Ugyan ... természetes volt.
- Sokat jelentett nekem. Segített ... segített abban, hogy megpróbáljalak más szemmel nézni. Aztán amikor ez megtörtént, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem vagy olyan, mint amilyennek hittelek. Tudsz tisztelettudó lenni, emellett szorgalmas vagy, van benned tudásvágy ... és persze örömmel fedeztem fel, hogy még csak nem is akarsz hasonlítani az apádra. Amellett ...
Piton habozott, így Harry megismételte.
- Amellett ...?
- Nos - a férfi zavara nyilvánvaló volt -, akkor jöttem rá, mennyire fontos neked az a bizonyos kedvesség.
Harry elvigyorodott. Ez már-már egyfajta privát viccé vált közöttük.
Piton mégis furcsán komoly arccal folytatta.
- Szörnyű volt beismerni, hogy a kötődés és elfogadás iránti vágyad, milyen ismerős nekem - vallotta be halkan.
Harry nyelt egyet, és félrenézett. Valójában most vált világossá előtte, miért védte magát Perselus olyan ádázul az emberi kapcsolatoktól. Túlságosan vágyott rájuk, és túlságosan fájt neki a csalódás, amiben emiatt annyiszor részesült.
- Egyszer csak azon kaptam magam - folytatta a férfi -, hogy egyre többet töröm a fejem rajtad, és egyre jobban bosszant, hogy nem vagyok képes kihozni belőled tudásod legjavát. Ráadásul tudtam, hogy az ügynek, ami mellé álltam, szüksége van rád, és arra, hogy minél felkészültebb légy a döntő pillanatban. Rájöttem, magam és a céljaim ellen dolgozom, ha hagyom, hogy a köztünk feszülő ellenszenv megakadályozza az eredményes együttműködést veled. Végül úgy döntöttem hát, hogy megpróbálok változtatni ezen.
Perselus rámosolygott Harryre.
- Nem sikerült volna, ha nem segítesz te is. De az idei első óránkon olyan csendes és olyan buzgó voltál, annyira látszott rajtad az igyekezet, és annyira jólesett nekem, hogy jelentkeztél a gyakorlatra ... Úgy éreztem, ki kell mutatnom, mennyire szeretném, ha megváltozna a kapcsolatunk. Erre ösztönzött az is, amikor rádöbbentem, mennyire félsz tőlem. Egészen addig észre sem vettem, hogy tartanál tőlem, amíg csaknem rosszul lettél az első laboráns gyakorlatod előtt. Mindig olyan bátran szálltál velem szembe, ezért nem hittem, hogy sikerült akár a legkisebb mértékben is félelmetesnek feltűnnöm előtted. Pedig eleinte pontosan ezt szerettem volna elérni. Aztán amikor szembesültem vele, hogy mégiscsak sikerült, már nem tetszett a dolog, és inkább változtatni akartam rajta. Szerencsére nem kellett csalódnom benned. Lassacskán felengedtél, de továbbra is tisztelettudó és szorgalmas voltál, szépen fejlődtél, és ennek nagyon örültem.

A férfi lába elzsibbadhatott, mert nyögve kinyújtóztatta, aztán teljesen elheveredett a szőnyegen. Kezét a feje alá téve, a plafon felé bámulva beszélt tovább, miközben az arcán hitetlenkedő kifejezés tűnt fel.
- Aztán amikor egyik nap kinyögted, hogy aggódtál értem, mert féltettél attól, hogy lelepleződöm ... nem is tudom ... Addig is reméltem, hogy rendbe jön majd a kapcsolatunk, de ez alatt nem értettem azt, hogy ... közelebb is kerülünk egymáshoz. Te viszont szemmel láthatóan ezzel a szándékkal fordultál felém. Ami nem csak az előzményeket ismerve volt különös, hanem azért is, mert már évek óta nem történt ilyen velem. Őszintén szólva megijedtem ettől a fejleménytől, ugyanakkor jólesett, és ... csábító volt a lehetőség. Ha volt valami, amiért külön utáltam a keresztapádat, az az volt, hogy pillanatok alatt le tudott venni a lábáról mindenkit, még téged is, és remek kapcsolatot épített ki veled. Ő értett ahhoz, ami nekem sosem ment igazán. Neki - mint ahogy Lupinnak is - mindig voltak barátai, én meg maximum hasznos emberként megtűrt személy voltam. Úgy éreztem, ha sikerül megnyernem téged magamnak, akkor az egyfajta kései bosszú lesz Blacken. Mert neki biztosan nem tetszett volna a dolog.
Perselus abbahagyta a plafon bámulását, és oldalra fordult, hogy Harry szemébe nézhessen.
- De aztán a saját életed kockáztatásával megmentetted az enyémet, és onnantól kezdve már tudtam, hogy nem erről szól ez az egész. Hanem arról, hogy valóban fontossá váltál a számomra, és jó érzéssel töltött el a ragaszkodásod. A karácsonyi ajándékod pedig ... igazán meghatott.
A férfin látszott, hogy messzemenően nem volt pontos a megfogalmazása, de nem képes az érzéseit szavakba önteni. Visszafordult a mennyezet felé, és fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán.
- Ezek után veszélyben tudni téged, aztán meglátni, mit tettek veled, és utána még nekem is fájdalmat kellett okoznom ... ez több volt, mint amit el bírtam viselni - suttogta. - Te pedig olyan bátor voltál és erős ... én meg annyira szégyelltem magam, hogy nem vettem hamarabb észre, mennyi nagyszerű tulajdonságod van ...
Perselus elhallgatott, és Harry csodálkozott, hogy ennyit is feltárt előtte az érzéseiből. Talán azért tette, hogy Harryben ne legyen szégyenkezés amiatt, hogy gyengének mutatkozott az elmúlt napokban. A fiú most már nem is bánta, hogy így alakultak a dolgok. Perselusnak igaza volt: máris jobban érezte magát.

Ez a jó érzés aztán végigkísérte a hátralévő napokon. Az idő kiderült, és a hétvégére már olyan meleg volt, hogy még a tengerben is megmártózhattak. Igaz, a víz még elég hidegnek bizonyult, ezért hamar kimenekültek a partra. Sokat sétálgattak a ház körüli erdőben is, Perselusból pedig előbújt a tanár, és hosszú magyarázatokat fűzött minden egyes növényhez, ami az útjukba került. Harrynek meggyőződésévé vált, hogy jövőre Kiválót fog kapni gyógynövénytanból Bimba professzornál, és a bájital RAVASZ-on is hasznára lesz mindaz, amit most hall Pitontól.

A hazaútig remekül kijöttek egymással, és a hét végére Harry már nem is érezte furcsának, hogy egy nála jóval idősebb férfivel beszélget ilyen közvetlen és baráti hangulatban. De amikor Perselus meglátta a motort, amivel haza kellett térniük, savanyú kifejezés jelent meg az arcán.
- Ez Black motorja - állapította meg olyan hangsúllyal, hogy abban benne volt az elhallgatott folytatás is. Én erre nem ülök rá!
- Nem, Perselus - mondta nagyon határozottan Harry -, ez az én motorom. Sirius ugyanis meghalt.
Piton ránézett, aztán bocsánatkérően megenyhült az arca, és szó nélkül felült Harry mögé.

Az út eseménytelen volt, és még az este beállta előtt megérkeztek az Odúba.
Ha a Weasley család meg is lepődött, hogy Harry nem Dumbledore, hanem Piton társaságában érkezett meg, nem mutatták, és rendkívül udvariasan fogadták a professzort. Mrs Weasley még vacsorára is meghívta, és amikor Piton kimentette magát azzal, hogy dolga van, az asszony suttogva megemlítette neki, hogy másnap egy kis ünnepséget fognak rendezni - itt jelentőségteljesen Harry felé bökött a fejével, a születésnapjára utalva -, és örülnének, ha a professzor is tiszteletét tenné náluk. Harry tapintatosan úgy tett, mint aki nem vette észre, milyen beszélgetés zajlik a konyha túlsó felében a két felnőtt között, de magában mosolygott, és nemcsak a holnapi születésnapi parti miatt. Úgy látszik, az asszonyt tényleg nagyon meghatotta Piton gondoskodása, amivel Harryt körülvette, amikor sérülten feküdt a Voldemorttal való összecsapás után, mert azóta jóval kedvesebben bánt vele, mint egyébként.
Piton, aki Mrs Weasley-vel ellentétben észrevette, hogy Harry hall és ért minden szót a beszélgetésükből, mormogott valami olyat az orra alatt, hogy majd meglátja, de nem hangzott túl meggyőzőnek, és amikor Harry kikísérte, meg is mondta a fiúnak, nem hiszi, hogy el fog jönni.
- Nem szeretem az ilyen ... összejöveteleket - dünnyögte.
- Pedig örültem volna, ha te is itt vagy - sóhajtotta Harry, de nem neheztelt a férfira. Perselus tényleg nem volt társasági ember, és ezen már nem lehetett változtatni.
- Majd küldök baglyot - mondta zavartan a tanár, aztán elköszönt, és dehoppanált.

Másnap Harrynek egy perc nyugta sem volt. A Weasley gyerekek állandóan körülötte ugráltak, és oly sok idő után végre Harry is élvezte a nyüzsgést, a bolondozást, a születésnapi ajándékokat, és vigyorogva hallgatta a köszöntőket, mielőtt felszeletelte volna a hatalmas tortát, amit Mrs Weasley sütött neki. Remus, Tonks, Mordon és Dumbledore is beállított az Odúba, és mindegyiknek volt pár kedves és méltató szava az ünnepeltről, aki immáron nagykorúvá vált.
Harry rengeteg ajándékot kapott, többek közt Fredéktől egy olyan ládikót, ami állítólag teljesíteni fogja egy kívánságát - bármi legyen is az.
- Azért ne lepődj meg, ha nem pontosan azt kapod, amit kívántál! - jegyezte meg Bill vigyorogva. - Egyszer egy barátom kapott egy ilyen ládát, és egy autót kívánt. Meg is kapta, de csak játékautó volt.
Mindenki felnevetett, és Mrs Weasley kivételével - aki a csengőt hallva épp kiment ajtót nyitni egy újabb vendégnek - kíváncsian lesték Harryt, mit fog kívánni.
- No, mondd már, mit szeretnél legjobban a világon! - unszolta George.
Ebben a pillanatban Mrs Weasley visszatért, nyomában az ünneplőbe öltözött Perselussal, aki egy díszes papírba burkolt csomaggal a kezében lépett be az ajtón, és az arcára volt írva, hogy legszívesebben máshol lenne. Mégis itt volt, erőt vett magán Harry kedvéért, és eljött.
A fiú hálás szemmel pillantott fel rá, a barátságukra gondolt, ami elhozta őt ide, és halkan azt motyogta:
- Azt már megkaptam.