Harrynek számos kellemetlen emléke volt pincékkel kapcsolatban, de az összes együtt sem ért fel azzal, amit az elmúlt órákban átélt.
Párszor Vernon bácsi is elbánt már vele, de egyszer sem olyan fájdalmasan, mint az őrültként dühöngő Lucius, aki őt okolta azért, hogy a fia súlyosan megsérült, s talán meg is halt. Valószínűleg megöli Harryt az átkaival, ha Macnair le nem állítja azzal, hogy Voldemortnak élve kell a fiú.
A Sötét Nagyúr említésére Lucius valamelyest lecsillapodott.
Harry annyit kihámozott a két halálfaló beszélgetéséből, hogy Voldemort nincs a közelben, s mivel valamilyen szertartást végez, amit nem lehet megzavarni, egy darabig nem is fog megérkezni. Ez azonban nem akadályozta meg a két férfit abban, hogy ne szórakozzanak el vele egy kicsit. Lucius szerint Voldemortnak nem lesz ellenére, ha nem teljesen épen kapja meg Harryt. Elég, ha él.
- Nem érdemes átkokkal próbálkoznod. Nem tudhatod, mennyit bír ki - intette Malfoyt a hóhér.
- Akkor hozd a korbácsodat! - utasította a szőke férfi. - Az biztos tetszeni fog neki - tette hozzá gonosz, fenyegető nevetéssel.
Mialatt Macnair távol járt, Malfoy a falhoz bilincselte Harryt. A fiú még túl gyenge volt az elszenvedett átkoktól, és megkötözve, a pálcája nélkül (amit még a Tiltott Rengetegben vett el tőle Lucius) esélye sem volt, hogy megakadályozza, amit a férfi tenni készült. Így behunyt szemmel tűrt, míg Malfoy egy késsel csíkokra hasogatta a ruháját, és letépett róla mindent, hogy aztán a fiú a szégyentől pirosló arccal, meztelenül, és a pince hűvösétől vacogva álljon odaszegezve a falhoz.
Ahogy Malfoy a lábával arrébb rúgta a rongyossá tépett ruhahalmot, kis zörej hallatszott belőle, és a férfi gyanakodva vizsgálta át a kupacot. Szinte azonnal megtalálta a kis zacskót, Piton ajándékát.
Harrynek görcsbe szorult a gyomra. Az utóbbi percekben már leszámolt magában az életével. Tudta, hogy nincs kiút, hamarosan még jobban megkínozzák, aztán jön Voldemort, és megöli. Csak remélni tudta, hogy ez minél előbb bekövetkezik.
De most furcsa remény éledt benne, ahogy meglátta a kis golyócskákat, amiket Malfoy kirázott az iszákból. Ha valahogy megkaparinthatná azt a vöröset, és eltörhetné ....
- Nocsak, nocsak - böngészte Lucius a kis papíron Piton gyöngybetűit, amit minden bizonnyal felismert. - Mik nem derülnek ki rólad, Potter? - folytatta gúnyosan. - Csak nem kleptomániás vagy? Mert nem hiszem, hogy az én Perselus barátom magától vált volna meg ettől a kis túlélő-felszerelésétől a kedvedért. Tisztában vagyok vele, mennyire gyűlöl téged.
Harry szája még mindig ki volt peckelve, s ez mentette meg attól, hogy a férfi arcába ne üvöltse, ő nem tolvaj, és Piton már egyáltalán nem gyűlöli őt. Így csak a düh látszott az arcvonásain.
- Néha kénytelen vagyok rászólni, hogy uralkodjon magán. Különben már rég végzett volna veled, és ez súlyos hiba volna.
Malfoy visszadobta az iszákot a földre, a ruhák közé, és dühösen járkált fel- s alá, mint aki mozgással és beszéddel akarja levezetni a feszültségét.
- A Nagyúr maga akar elintézni téged, és egyelőre Perselusra is szükségünk van - folytatta kissé elgondolkodva, aztán meglátta a fiú értetlenül kimeredő szemeit, és elégedetten felnevetett.
- Bizony, bizony, Perselus nem is tudja, mennyi érdekes dolgot árul el nekem önkéntelenül. Ha nem így lenne, már rég kénytelen lettem volna kivégezni, amiért annak idején elárulta a Nagyurat - sötétült el az arca. Nem is igazán Harrynek beszélt, inkább csak hangosan gondolkodott. - Csak azért van még életben, mert hasznos információkat tudok kiszedni belőle Dumbledore-ról.
Megint felnevetett, most kárörvendően.
- Az a bolond Bella meg még mindig nem jött rá, hogy miért a leggyengébb embereket kapja a csapatába!
Mert Voldemort csak látszólag akarja elkapni Pitont. Gyanús lenne Dumbledore-nak, ha Voldemort nem is próbálna bosszút állni azon az emberen, aki elárulta őt - folytatta magában a gondolatot Harry.
Csak most nyert értelmet előtte az a mondat, hogy Pitonnak muszáj jóban lennie Luciussal. Egyértelmű: rajta keresztül szerzi az információkat. A probléma az, hogy Lucius is ugyanerre használja Pitont. A kérdés már csak az, ki veri át jobban a másikat? Ráadásul mindketten tudják egymásról, melyik oldalon állnak. Akkor hát milyen ürüggyel tartják a kapcsolatot? Elhitetik a másikkal, hogy két vasat tartanak a tűzben? Kitelne a két csavaros eszű mardekárostól.

Ebben a pillanatban Macnair robogott vissza a pincehelyiségbe egy furcsa, gyenge füstöt árasztó korbáccsal a kezében, és átbotladozva a földön heverő ruhahalmon, odament Malfoyhoz, hogy átadja neki. Útközben rálépett a kis zacskóra is, és Harry hallotta a golyók ropogását. Forrón remélte, hogy a piros is széttört Macnair súlya alatt. Akkor talán van még egy halvány esély arra, hogy élve kikerül innen.

Néhány perc múlva azonban már csak azt remélte, hogy minél előbb meghal. A fájdalom, amit a korbács ütései okoztak a hátán, addigra elérte az elviselhetetlenség határát. Egyetlen ütés sem ért fel a Crucióval, vagy az eddig kapott átkok egyikével sem, de azok nem tartottak sokáig. A korbács ütéseinek hatása viszont nem múlt el. Sőt, inkább úgy érezte, mintha kisebb darabok szakadnának le a korbács furcsán füstölgő anyagából, hogy aztán úgy furakodjanak be felhasadó bőre alá, és hatoljanak egyre mélyebben a húsába, mintha tüzes kis kígyók lennének. Attól félt, már soha nem tud szabadulni tőlük, s ha valami csoda révén mégis életben maradna, ez a verés egy életre rajtahagyja a bélyegét.
Aztán egy örökkévalóságnak tűnő pár perc után, már elszállt belőle a félelem, és csak a közelgő halál utáni sóvárgás maradt. Lucius megérezhette, hogy az eddig őrülten vonagló és a fájdalomtól a pecek ellenére is nyüszítő fiú nem véletlenül csendesedett el, és befejezte a verést. Harry pedig a fájdalomtól kábán is tudta, hogy még egy ideig életben marad. Életben marad addig, míg a távozó Lucius vissza nem tér az urával.
A Harryt őrző Macnair röhögve visszafordította őt, és a sérült hátát odanyomta a falhoz, hogy kiélvezhesse a fiú arcára kiülő fájdalom látványát. Harry szeme előtt elködösült a világ, a füle zúgni kezdett, és nem is hallotta, mit mond a testes hóhér. Lehunyta a szemét, amiből még mindig szivárgott a könny a fájdalomtól. A szíve vadul dobogott, és rázta a néma zokogás. Nem akarta kimutatni, mennyire szenved, de ez több volt annál, mint amit a szervezete el tudott viselni, és elméje már rég nem tudott uralkodni a teste reakcióin. Igazából már gondolkodni sem tudott.
Először azt sem fogta fel, mit jelent a hatalmas robaj, ami az ajtó felől jön, és az az éles zöld fény, amit még lehunyt szemhéja mögött is látott. De aztán egy gyöngéd kezet érzett a testén, ahogy megtartja az összeeséstől, miután a csuklója kiszabadult a bilincsből, amivel a falhoz láncolták, és egy jól ismert hangot hallott, miközben valamennyit csökkent a kín a hátán a fájdalomcsillapító bűbájtól.
- Tarts ki, Harry! Mindjárt jobb lesz - suttogta Piton és ráborítta a saját talárját, hogy elfedje a fiú meztelenségét. Harry kinyitotta a szemét, de arra már nem volt idő, hogy szóljon is. Beszédhangok jutottak el hozzájuk a betört ajtó mögül, és Piton kétségbeesett arcot vágott. Fogása szorosabbá vált, aztán jött ugyanaz a gyomorforgató érzés, amit Harry az ide vezető úton érzett, és mikor újra kinyitotta a szemét, már egy másik szobában volt. Mielőtt elájult volna, még hallotta Piton hangját.
- Biztonságban vagy, Harry.

Mikor megint magához tért, érezte, hogy hason fekszik egy puha ágyon, és nem fáj a háta. Kifejezetten jól érezte magát, és meg akart mozdulni, de rémülten jött rá, hogy nem tud. Ijedten nyitotta ki a szemét, és értetlenül meredt a kötelekre, amivel kipányvázták a kezét és a lábát az ágy oszlopaihoz.
Mi ez? Talán csak képzelte Pitont, és még mindig fogságban van? De akkor mit keres ezen az ágyon? Hol a pince? Hol van Macnair, hol van Malfoy, hol van Voldemort?
Halk neszt hallott oldalról, és erőlködve odafordította a fejét. Egy ajtón épp akkor lépett be Piton sápadt, komor arccal, egy dobozzal a kezében.
Látva, hogy a fiú magához tért, azonnal odasietett hozzá.
- Sajnálom, Harry! Annyira sajnálom!
A szemében mély aggodalom, szinte félelem tükröződött, és ez a tőle oly szokatlan arckifejezés megdermesztette Harryt.
- Oldozzon el! - suttogta sürgetően.
- Nem tehetem - rázta a fejét a tanár.
Harryben furcsa gyanú kezdett körvonalazódni.
- Mit akar velem csinálni?! - emelkedett hisztérikusan a hangja. Bízott Pitonban, bízott benne, és ha most kiderül, hogy tévedett ...
- Kérlek, Harry, nyugodj meg! - a férfi szinte könyörgött. - Nem akarlak bántani, de muszáj. Fájni fog, de meg kell tennem! A te érdekedben.
- Mit akar csinálni? - Harry most már komolyan megrémült. Nem, nem akart több fájdalmat. Jól érezte magát, talán gyanúsan is jól, de azok után, amit átélt, most nem tudta volna újra elviselni a szenvedést.
- Sajnálom, Harry! Nem volt időm magunkkal hozni azt az átkozott korbácsot, és amíg az meg nem semmisül, addig a sebeid sem gyógyulnak be rendesen - magyarázta merev arccal a férfi. - Ráadásul ha szereznek a testedből egy darabot - márpedig minimum pár csepp vért össze tudnak szedni a földről -, akkor csak idő kérdése, mikor kezdenek a távolból is kínozni azzal a korbáccsal. Nem élhetsz így tovább, érted?! És addig kell tennünk valamit, amíg el nem kezdik, mert utána már annyira fogsz szenvedni, hogy a bájitalaim sem segíthetnek abban, hogy nyugton maradj, amíg ... amíg eltüntetem rólad a korbácsnyomokat. Ezért kötöztelek meg. Nem szabad mozognod közben, mert magadnak ártasz vele.
Piton kinyitotta a dobozt, és kiemelt belőle egy szikére és egy fogóra emlékeztető, fenyegető külsejű szerszámot. Harry gyomra ijedt görcsbe rándult, és a rettegése még erősebb lett.
- Mit akar azzal?!
- Harry, kérlek értsd meg, nincs más mód! El kell távolítanom a tested minden darabját, amihez hozzáért a korbács, vagyis szinte az egész hátadról le kell nyúznom a bőrt, és a húsodból is ki kell vágnom néhány darabot.
A fiú zihálni kezdett, és Piton nyugtatóan rátette a karjára a kezét.
- A Szent Mungóban biztos találnának rá valamilyen varázslatot is előbb vagy utóbb, de én nem nagyon értek a gyógyító varázslatokhoz, és nem vihetlek kórházba. Időnk sincs rá, és veszélyes is volna. Nem tudnánk titokban tartani az ottléted, és csak veszélybe sodornánk a többi beteget is.
- És Madam Pomfrey? - Harry kétségbeesetten kereste a megoldást.
- Szerintem ezzel ő sem tudna mit kezdeni - rázta a fejét a tanár. - De nem ez a fő baj, hanem az, hogy nem hoppanálhattam veled a Roxfortba, ide pedig egyszerűen nincs időm idehívni. Különben sem tudom, hol van. Ő is elment karácsonykor a Roxfortból, és mire kinyomoznám, hová, talán már késő lenne. Ezt most azonnal meg kell csinálni.
Piton sóhajtott egy mélyet.
- A legerősebb fájdalomcsillapító főzetemet nyomtam beléd, ami nálam volt, míg ájult voltál, de hamarosan elmúlik a hatása. És tartok tőle, hogy ez sem lesz elég erős, de most nincs idő másikat főzni neked.
Harry csak üveges szemekkel meredt rá, és a férfi arca valódi együttérzésről és lelki fájdalomról árulkodott.
- Tudom, hogy azt mondtam neked, nem foglak bántani többé. De most muszáj, Harry! Kérlek, értsd ezt meg, és segíts nekem!
Harry elfordította a fejét, és behunyta a szemét, hogy visszatartsa előtörni készülő könnyeit.
- Csinálja! - morogta halkan, kurtán.

Iszonyatos volt! Rosszabb, mint maga a korbácsolás, habár maga a fájdalom nem volt erős - legalábbis eleinte nem. De az érzés, ahogy Piton szinte letépte róla a bőrt, Harry pedig hallotta és érezte, hogy cafatokban szakadnak le róla testének darabkái, elviselhetetlennek tűnt. Már bánta, hogy magához tért. Később Piton elmagyarázta neki, hogy a fájdalomcsillapító miatt nem bírt újra elájulni, pedig szeretett volna.
Talán kíméletesebben is meg tudta volna csinálni az egészet a férfi, de Harry érezte, hogy siet, és a végére, amikor kezdett elmúlni a bájital hatása, már tudta is, hogy miért. Mire Piton befejezte, Harry háta már újra merő lüktető fájdalom volt, és ő az ágy matracát harapta kínjában.
A férfi azonnal megitatta egy újabb adag főzettel, de előre megmondta, hogy ez már közel sem olyan hatásos, mint amit az előbb kapott. Ráadásul egyáltalán nincs több, és most rögtön nem is tud főzni neki, mert azt a kenőcsöt kell elkészítenie, amitől majd visszanő a bőre és a hátából kivágott izomdarabok is rendbe jönnek.
- Ez beletelik egy hétbe is, és az első három nap alatt még komoly fájdalmaid lesznek. Ha kész a kenőcs, már főzöm is a fájdalomcsillapítót, de idő, amíg elkészülök. Próbáld meg kibírni addig! - magyarázta, miközben eloldozta Harryt.

Az alatt a három nap alatt Harry szinte végig kábult volt a fájdalomtól. A szervezete már nem bírta tovább a szenvedést, és szinte teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal. A kábaság egy része persze Piton fájdalomcsillapítóiból is fakadt, amelyekből azonban sosem kapott annyit, hogy teljesen elmúljon a hátán érzett tüzes kín. A tanár azt mondta, a maximumot adta neki, amit még biztonságosan adhatott, de az messze nem volt elég.
Harry a fájdalomtól ködös aggyal is felfogta, hogy Piton rettenetesen félti őt. Világosan látszott rajta az aggodalom. Attól tartott, elveszíti Harryt, mert túl súlyosnak bizonyulnak a sérülések, vagy véletlenül túladagolja neki a fájdalomcsillapítókat, esetleg elfertőződnek a sebei, vagy bármi más baj történik.
- Nem akarom, hogy miattad is magamat kelljen okolnom - rázta keserűen a fejét, amikor Harry rákérdezett, miért vág szinte kétségbeesett arcot. - Épp elég hibát követtem már el életemben, nem akarok újabbakat!
Ezért hát végtelen gondoskodással vette körül Harryt. Etette, itatta, s mivel a fiúnak akkor sem lett volna szabad mozognia az épp csak hegedő sebei miatt, ha a fájdalomtól és a gyengeségtől képes lett volna rá, még a szükségét is ő segített neki elvégezni. Ez utóbbi különösen kínos volt Harrynek, de Piton viselkedésében nyoma sem volt undornak vagy kelletlenségnek. Természetes és magától értetődő módon kezelte az egészet, ami segített oldani Harry zavarát.
Amikor pedig Piton épp nem őt látta el, vagy nem a főzetekkel foglalkozott, akkor végig ott ült az ágya mellett, és beszélt hozzá. Mert a fiú minden világosabb pillanatában ezt kérte. Piton szavai ugyanis segítettek kicsit elterelni a figyelmét a szenvedésről. Ha pedig erősödött a fájdalom, Piton megfogta a kezét, bátorító szavakat suttogott a fülébe, és Harry érezte, hogy a férfi vele szenved.
Ez az együttérzés nagyon sokat jelentett a fiúnak. Eddig nem is sejtette, hogy Pitonban ekkora beleérző képesség lakozik, de a férfi szemmel láthatóan lélekben átélte Harry fájdalmát. A dolog akkor vált érthetővé, amikor elmagyarázta, hogy ő szintén megismerkedett már azzal a korbáccsal közelebbről. Pontosabban nem ugyanazzal, hanem egy hasonlóval.
- Apámnak is volt egy - mesélte. - Csak egyszer használta, akkor se ütött rajtam kettőnél többet, de az is elég volt. Legközelebb, ha meg akart büntetni, csak rávágott vele arra székre, amelynek a huzatába belevarázsolta egy hajszálamat, és azonnal úgy éreztem, mintha rajtam vágott volna végig. Már kamasz voltam, és a Roxfortba jártam, amikor Lucius elmondta, hogyan szabadulhatok meg ettől, és ő segített kivágni a bőrömből a sebhelyeket is. Tudom, milyen érzés volt, és tudom, hogy te ennek a sokszorosát szenveded el.
Megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs, honnan van annyi lelkierőd, hogy elviseld. Hidd el, őszintén csodállak érte!
Harry jó párszor kapott már elismerést, de egyik sem töltötte el akkora büszkeséggel, mint ez.
Később eltűnődött rajta, vajon csak azért volt-e ilyen kedves hozzá Piton, mert tudta, hogy erre van most szüksége, vagy őszintén beszélt. De aztán rájött, hogy végül is mindegy. A férfi segíteni akart, és csak ez számított.

Amikor Harry valamivel jobban érezte magát, tömören összefoglalta a tanárnak, hogyan kapta el Lucius Malfoy, és megkérdezte, tud-e valamit Dracoról.
- Semmit - rázta a fejét Piton. - A szobámban voltam, amikor felszikrázott a pálcám jelezve, hogy széttörted a gömböt, amit adtam. Először azt hittem, csak figyelmetlen voltál, és sikerült bő fél órán belül máris eltörnöd az ügyetlenségeddel, de a pálca világosan megmutatta a térképemen, hogy nem a Roxfortban vagy, hanem egy olyan helyen, amit már a születésed előtt is használtak a halálfalók titkos találkahelyként.
Piton elmondta, hogy üzenetet küldött az igazgatónak, de a választ már nem merte megvárni, hanem rögtön seprűre kapott, hogy minél hamarabb olyan helyre érjen, ahonnan már hoppanálhat. Egy rövid ideig óvatosan kémlelte az épületet, ahol Harryt fogva tartották, és látta Luciust távozni. Piton szerint bizonyára a közeli szentélybe ment, ahol szintén nem lehetett csak úgy egyszerűen megjelenni a védővarázsok miatt. Miután elment, Piton belopózott az épületbe, és szerencsére nem is talált ott mást, kettejükön kívül. Tonks információja szerint Macnair elvesztette a pálcáját egy, az aurorokkal történt összecsapás során a múlt héten, és bizonyára még nem volt alkalma újat keríteni. Piton feltételezése szerint valószínűleg ezért nem vehetett részt azon a szertartáson, amiről Luciussal beszéltek, és ezért is hagyta nála Malfoy Harry pálcáját a biztonság kedvéért. Egyébként rögtön elvitte volna magával, hogy átadja a Nagyúrnak bizonyítékként.
Piton odatette Harry keze ügyébe a magyalfából készült botot.
- Szerencsére felismertem, és rögtön magamhoz vettem.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel. A fájdalomtól eddig nem jutott eszébe, hogy a pálcája miatt aggódjon, de így utólag tudta, hogy elvesztése milyen súlyos gondot jelentett volna.
Kicsit habozott, mielőtt fel merte volna tenni a következő kérdést. A lelke mélyén persze sejtette a választ.
- És Macnair? Őt ugye ...
Piton bólintott.
- Nem bánthat többé, Harry. Sem téged, sem mást.
A férfi arca megfeszült.
- Amikor megláttam a kezében a korbácsot és téged oda kikötve ... Nem is gondolkodtam.
- Nem ő kínzott meg - mondta Harry halkan. - Nem mintha sajnálnám, hogy meghalt - tette hozzá sietve -, bizonyára kiérdemelte már a halált egyébként is.
- Úgy érted ... Lucius? - Piton szinte köpte a nevet, arcán tömény gyűlölet és bosszúvágy lángolt.
Harry igent intett. Aztán elismételte Malfoy szavait, amiket Pitonnal kapcsolatban mondott, és hogy ő mire következtetett ebből.
Piton hallgatott egy ideig, mielőtt válaszolt volna.
- Jobb lett volna, ha sosem tudod meg, de most már mindegy.
Aztán röviden elmagyarázta, hogy tudatosan adott ki bizonyos információkat Malfoynak Dumbledore-ról - persze sosem jelentőseket, és néha félrevezetőket. Ezzel érte el, hogy Lucius rendszeresen találkozzon vele. Ezzel és még valamivel.
- Lucius egy ideje különböző tiltott kábító- és ajzószereket használ. Újabban már a perverz szokásai sem tudják kielégíteni önmagukban, szüksége van hozzájuk a főzeteimre. Azt persze nem tudja, hogy az, amit én adok neki, arra is jó, hogy kikérdezhessem, méghozzá anélkül, hogy később emlékezzen rá, mit fecsegett ki.
- De ennek most már vége - sóhajtotta a férfi egyszerre megkönnyebbülten és gondterhelten. - Lucius dühös volt, ezért nem kapcsolt rögtön, amikor meglátta nálad a zacskót, amit adtam. Ha józanul gondolkodik, rögtön tudta volna, hogy nem loptad, hanem kaptad tőlem. Ha lopod, nem lett volna benne az a cetli a kézírásommal. Én anélkül is tudnám, melyik golyó mire jó, és hány deciliter vízben kell feloldani. Ezzel pedig Lucius is tisztában van. Lehet, hogy agyafúrtabbnak képzeli magát nálam, de a bájitaltan-tudásomat és a memóriámat még sosem kérdőjelezte meg. Amellett biztos, hogy azóta alaposan átvizsgálták azt a pincét, és megtalálták a vészjelző gömb maradványait. Lucius fel fogja ismerni, mi volt az, és el fog gondolkodni azon a zacskón. Össze fogja rakni magában a képet, ebben nem kételkedem.
- Miért baj ez? Hisz úgyis tudja, hogy a tanár úr Dumbledore embere - nyögte Harry kissé kábultan. Ez a sok új információ megzavarta, és a fájdalma is kezdett erősödni.
- Nem. Eddig csak annyit tudott, hogy annak idején előre megsejtettem a Nagyúr közelgő bukását, s hogy a bőrömet mentsem, elárultam pár titkát Albusnak. Ezt hálálta meg azzal az igazgató úr, hogy munkát adott nekem, a volt halálfalónak a Roxfortban, de annyira nem bízott meg bennem, hogy bevegyen az emberei közé, és én sem kapaszkodtam oda soha. De Lucius mostanra már biztos rájött, hogy én öltem meg Macnairt és én szabadítottalak ki téged. Vagyis világos lesz számára, hogy becsaptam, és valójában nem csak egyszerű tanárként dolgozom Dumbledore-nak. Ami azt is jelenti, hogy nem találkozhatok vele többé. Nem fog már bízni bennem, és bizonyára megpróbál megölni, ha esélye nyílik rá.
A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát, miközben a kialakult helyzeten töprengett. Beletelt kis időbe, míg eljutott a tudatáig Harry halk nyöszörgése, aki az utolsó mondatokat már alig hallotta.
Piton szánakozva nézett a behunyt szemmel szenvedő fiúra, de még nem mert újabb adag főzetet adni neki. Egyébként is spórolnia kellett, mert már alig volt a szükséges hozzávalókból, és egyelőre nem merte magára hagyni a fiút. Egy közeli boltból élelmiszereket és egy patikából gyógynövényeket rendelt telefonon, mert még annyi időre sem akarta elhagyni a lakást, hogy bevásároljon, vagy ami még fontosabb lett volna: hogy értesítse a hollétükről Dumbledore-t. Innen viszont félt üzenetet indítani. Nem volt nála olyan eszköz, hogy ezt mások számára észrevétlenül megtehesse, arra pedig semmi szükség nem volt, hogy a még szóba jöhető varázslatok egyikével felhívja magukra a figyelmet ezen a mugli környéken. Elég, ha bármelyik mugli észrevesz valami szokatlant, és lármát csap, máris itt teremhetnek a Minisztérium emberei. Az pedig egyenlő azzal, hogy Voldemort is rájön, hol bujkálnak.
Ezért vállalta inkább a felelősséget és kockázatot, hogy egyedül gyógyítsa meg Harryt. Legalább annyira rendbe kell hoznia őt, hogy biztonságosan visszatérhessenek a Roxfortba.