Érdekes módon a Neville által látott dühnek Harry már nyomát sem látta a tanár viselkedésében, amikor két nap múlva találkoztak. Addig egyszer sem futott össze Pitonnal, de tudta, hogy nincs baja, és rendesen tartja az óráit. Amikor a szokásos időben megjelent a szertárban, düh helyett valami még ijesztőbbet tapasztalt: Piton úgy nézett ki, mint aki végképp elvesztette a fonalat. Ez pedig felettébb szokatlan volt a mindig határozott, céltudatos férfitól.
Harrynek már a második laboráns gyakorlata telt el anélkül, hogy bármit is elvégzett volna a tennivalói közül, mert Piton az érkezése után azonnal átterelte a szobájába, elvégezte a szokásos óvintézkedéseket, aztán töviről hegyire kifaggatta Harryt, mi történt azon a bizonyos estén, és miért tette azt, amit tett. Aztán csak ült némán, és úgy nézett a fiúra, mintha valami csodabogár lenne.
Harry nem bírta tovább, és mentegetőzni kezdett, amiért nem követte az utasítását, de Piton leintette:
- Bolondnak vagy életuntnak kellene lennem, ha azért haragudnék, mert megmentetted az életem. Különben is, tudnom kellett volna, hogy reménytelen eset vagy ebből a szempontból. Az én hibám, amiért azt hittem, a saját bőröd fontosabb lesz annál, hogy hősködj, vagyis magamra kell dühösnek lennem.
- Én nem akartam hősködni - motyogta elkeseredetten Harry. - Sose akartam. Csak nem tudnék úgy élni, hogy meg sem próbáltam segíteni egy barátomon. Akkor már inkább tényleg haljak meg!
Fogalma sem volt arról, miért nem érti meg ezt a férfi. Egyszerűen nem tehetett mást!
Piton megdermedt, és olyannyira elcsendesedett, mint aki levegőt se vesz. Aztán hangtalanul mormolt valamit, de csak a szája mozgását lehetett látni. Mikor végre újra megszólalt, a hangja rekedt volt.
- Harry! Te úgy gondolsz rám, mint egy barátra?
- Mi mást tehetnék? - vonta meg picit a vállát a fiú. - A tanár úr törődik velem, segít nekem, kedves hozzám, odafigyel rám, és olyan dolgokról is beszélget velem, mint amilyenekről csak barátok szoktak. Például mesélt arról, hogy gyerekkorában cikeszeket gyűjtött, és beszélt a kviddiccsel kapcsolatos dolgairól, és ...
Harry megint megvonta a vállát, miközben folytatta.
- Ráadásul lassan már csak a tanár úr bánik így velem.
Piton megrázta a fejét.
- Én a tanárod vagyok. Egy tanár nem barátkozhat a tanítványaival - mondta szigorúan.
- De közben a szövetségesem is a Vold... khm, egy közös cél eléréséért vívott harcban. Egy nagyon veszélyes harcban. Amellett sorstársak is vagyunk: mindkettőnkre vadásznak és az életünk veszélyben van.
Tiszta hülyének érezte magát, amiért így kell szónokolnia Pitonnak, de nem tudta másképp megfogalmazni azt, ami a belsejében kavargott.
Piton lemondóan sóhajtott egyet.
- Menthetetlen vagy, Potter! Sosem foglak megérteni. Bár azt már végre kezdem belátni, hogy Albusnak igaza van veled kapcsolatban. Te annyira ... annyira ostobán és naivan bízol mindenkiben, és annyira túlteng benned valami nyálas rajongás minden és mindenki iránt, aki kicsit is szépen néz rád, hogy az már fájdalmas! S ha van valami, amit a Nagyúr végképp nem bír sem megérteni, sem elviselni, az pont ez. Olyanok vagytok ti ketten, mint a tűz és a jég. Szerencsére te vagy a tűz, és az képes megolvasztani a jeget. A kérdés csak az, hogy életben maradsz-e addig, amíg ez bekövetkezik, vagy egy, a múltkorihoz hasonló esztelen mentőakcióban ottveszel?
Piton előrehajolt, úgy meredt a fiú arcába.
- Ugye tudod, hogy bámulatos szerencséd volt aznap?
Harry azonban nem értett vele egyet. Borzalmasan sajnálta, hogy nem mesélhet az esetről senkinek, még Demonának sem, de úgy gondolta, most az egyszer derekasan helytállt segítség és szerencse nélkül is. A varázslatai pontosak voltak, jól használta ki a seprű nyújtotta helyzeti előnyt, és a megfelelő taktikát alkalmazta a túlerővel szemben. Meglepő volt és hatásos.
Most pedig nem állta meg, hogy ezt a véleményét ne közölje Pitonnal is.
A tanár kicsit feszengve állta a pillantását.
- Nem azt mondtam, hogy nem csináltad jól. De rosszul is elsülhetett volna - morogta. - Csak azért sikerült ilyen könnyen eltalálnod Bellát, és azt a másikat, mert azt hitték, egyedül vagyok. A később érkezők se számítottak rá, hogy két ellenfelük lesz, ráadásul éppen csak megérkeztek a hoppanálásból, és igazából idejük se volt felmérni a terepet. Más helyzetben nem bírtál volna el egyszerre ennyivel.
A tanár szerint további szerencse volt, hogy pont azt a két balfácánt nem sikerült eltalálnia a kartács-ártással, és az is, hogy sem a halálfalók, sem az elsőként érkező auror nem ismerték fel, mi találta el a többit, ezért senki sem tudta, hogy egy sötét varázslatot használtak ellenük. Piton pedig (akinek a lábát csak könnyebb sérülés érte) gondoskodott róla, hogy még időben eltüntesse Harry ártásának nyomait, és helyette egy hasonló hatású, de engedélyezett varázslattal bénította meg újra a támadókat, míg az auror azzal volt elfoglalva, hogy a többit megkötözze, és hoppanálás-gátló bűbájjal megakadályozza esetleges szökésüket.
Mint ahogy az is  csak a szerencsén múlt - mutatott rá a tanár -, hogy első körben csak négyen érkeztek az őrszem segítségére, aki kiszúrta őt és értesítette a társait. Ráadásul Bella kivételével többnyire harmadrangú, gyáva és harci tapasztalatok nélküli varázslók, Voldemort "töltelékhadából", ahogy Piton mondta.
Azért volt némi balszerencse is, ennyi kedvező véletlen után. Az elkapott foglyok szállítása közben támadás érte a rájuk vigyázó aurorokat. Ezek már Voldemort legjobb emberei voltak, ráadásul maga a Nagyúr is feltűnt egy pillanatra. A harc nem volt hosszú, a halálfalók gyanúsan gyorsan visszavonultak, és az aurorok hamar rájöttek a magyarázatra: Bella eltűnt a foglyok közül. Úgy látszik, a többieket nem sajnálta Voldemort, de a nő fontos volt neki.
Azt persze a halálfalók révén megtudták az aurorok is, hogy valaki segítette Pitont, de senki sem ismerte fel az egyébként is elváltoztatott külsejű Harryt. Csak annyit láttak, valamilyen seprűs személy volt, és villámgyorsan mozgott. Dumbledore-nak még idejében sikerült előkerítenie azt a fiatal, Harry számára ismeretlen, újonnan beszervezett Rend-tagot, aki roxmortsi lakosként magára vállalhatta Harry szerepét. A fiatalember azt vallotta később, hogy hazafelé tartva gyanús zajokra lett figyelmes, és észrevette, amint megtámadnak egy idegent. Kötelességének érezte, hogy segítségére siessen, majd elszáguldjon a roxmortsi rendfenntartókért - akiket csak azért nem talált meg időben, mert maguktól is észlelték a támadást, és a helyszínre siettek, elkerülve őt.
Mindezt Piton mondta el Harrynek, aki ezek után megnyugodott, hogy a neve még csak fel sem merült az ügyben. Ráadásul úgy tűnt, Pitonnál sem vágta el magát újra és most már véglegesen az akciójával. Akármit gondolt is a tanár a viselkedéséről, a tény még tény maradt. James Potter után most már a fia is megmentette az életét, s noha ennek a fordítottja is megesett már, a férfin látszott, hogy úgy érzi, legalább annyival adósa Harrynek, hogy nem haragszik meg rá a parancs-szegésért.

A havazás elállt, de a vastag hótakaró továbbra is megmaradt. Harry fázósan toporgott a kastély kapuja előtt, ahonnan búcsút intett a távolodó, időnként aggódva visszanéző Hermione és Ron után.
Elmentek hát a barátai, Harry sok jókívánságával és az átadott ajándékokkal megrakodva. A fiú persze előbb megbűvölte a dobozokat, hogy idő előtt ne tudják kinyitni.
Még egy utolsót intett utánuk, aztán visszahúzódott az ajtó mögé, ahol szintén nem volt meleg, de egy fokkal kellemesebb volt az idő. Aztán csaknem beleütközött Draco Malfoyba.
- Kabátot kellett volna venned - jegyezte meg Malfoy, látva, hogy Harry reszketve összehúzza magát.
Harry először meglepődött, mert nem úgy nézett ki, mintha a szőke fiú távozni készülne, de aztán kapcsolt. Malfoynak nincs kihez hazamenni karácsonyozni, a gyámja pedig szintén itt van a Roxfortban.
Harry elindult a Griffendél-torony irányába, Draco pedig csatlakozott hozzá. Jobb ötlete nem lévén, Harry megkérdezte a mardekárost, mivel tervezi eltölteni a szünidőt.
- Még nem tudom pontosan. Demona majd valamelyik nap elvisz a kórházba anyámhoz - válaszolt a fiú. - Sok értelme nincs - vonta meg a vállát -, ahogy hallom, továbbra sem lehet vele bírni, ha nem nyomják tele nyugtatókkal. Csak sír és állandóan érthetetlen dolgokat motyog magában. Egyáltalán nem kommunikál senkivel.
Nem látszott a fiún, hogy túlságosan sajnálkozna emiatt, és látva Harry döbbent arcát, megmagyarázta.
- Tudod, szerintem ő igenis tisztában volt vele, mit csinál az apám. Csak bedugta a fejét a homokba. Most pedig kirángatták onnan, és kénytelen szembenézni az igazsággal. Többek közt azzal, hogy még az elején közbe kellett volna lépnie, nem pedig gyáván elfordítani a fejét. Ezt nem tudja elviselni, én pedig majdnem olyan hibásnak tartom érte, mint az apámat.
A mardekáros sóhajtott egyet, és töprengve folytatta.
- Dem szerint nem volna szabad gyűlölnöm őket. Azt mondta, a gyűlölet a fájdalomból születik, a fájdalmam pedig azt jelenti, hogy valóban sikerült megsebezniük. Vagyis legyőztek, és akár egy életen át is viselhetem a tőlük kapott sebeket. De ha nem érzek sem dühöt, sem haragot, sem megaláztatást annak ellenére, amit tettek velem, az azt jelenti, hogy nem sikerült a lelkemig érniük, hogy valójában nem sikerült legyőzniük. Ha ezt elérem, csak egy múló rossz emlék lesz az egész, és ha igazán megvetem őket, akkor nem szabad hagynom, hogy bármilyen szinten befolyásolják az életem.
Harry megint úgy érezte, mintha Malfoy valamilyen lelki szemetesládát látna benne, de nem bánta, mert a gondolatok, Demona gondolatai valóban érdekesek voltak, és később eltöprengve rajtuk Harry belátta, hogy a nőnek igaza van.

A folyosók lassan teljesen kiürültek, és Harry, jobb dolga nem lévén, leült egy sakkpartira Malfoyjal. Persze kikapott, mert a ravasz mardekáros csaknem olyan jól sakkozott, mint Ron. De Harry nem adta fel, és csaknem egy fél napot azzal töltöttek, hogy újra és újra megpróbálkozott legalább egyszer visszavágni az elszenvedett vereségekért.
Az ebéd különlegesen finom volt, és Harry úgy jóllakott, hogy alig tudott megmozdulni utána. El is határozta, hogy leheveredik egy kicsit. Egyébként is azt tervezte, hogy sokat fog pihenni a szünidőben.

Úgy tűnt, ezt az elhatározását nem is veszélyezteti semmi. A kastély a szokottnál is jobban kiürült, a tanárok közül is sokan elmentek az ünnepekre. Piton egyszerűen eltűnt (Harry gondterhelten töprengett rajta, vajon merre jár), és Demona is elment anélkül, hogy Dracot magával vitte volna.
- Nemsokára visszajön - mondta az ifjabb Malfoy -, csak szétnéz otthon.
Harrynek jószerivel nem is maradt más társasága, csak a mardekáros fiú.
Egyszer lement meglátogatni Hagridot, de a vadőr nem volt beszédes kedvében. Agyar megbetegedett valamitől, és Hagrid egyfolytában csak a kutya körül sürgölődött.
- Majd ha jobban lesz, beszélgetünk, Harry, de most meg kell főznöm neki ezt gyógyszert - motyogta aggódva, és a fiú jobbnak látta, ha magára hagyja őt a beteg állattal.
Jobb híján tehát Malfoyjal töltötte az idejét, sakkoztak és két személyes kviddiccsel szórakoztak. Harry nem sok edzésen vehetett részt a félév folyamán, s bár a Hugrabug elleni egyetlen idei meccsükön sikerült időben elkapnia a cikeszt, mégis érezte, nem ártana többet gyakorolnia. Sőt, muszáj is, ha le akarja majd hagyni tavasszal Malfoyt, amikor ellenük fog játszani. A mardekáros fiú ugyanis kitűnő formában volt.
- Mióta nem vagyok prefektus, sokkal több időm van edzeni - magyarázta Malfoy. - Meg Demonától is tanultam pár trükköt.
A tanárnő ugyan nem volt kiváló seprűlovas, de jól elboldogult a levegőben, és időnként meglepő dolgokat művelt.
- Azt mondta, régebben párszor majdnem leesett a seprűről, és közben rájött egy-két fogásra, ami segíthet ilyenkor - vigyorgott Draco.
- Aha, akkor már értem, miért érzem úgy időnként, hogy mindjárt lezuhan - nevetett fel Harry is.
- De ... tulajdonképpen miért nem vagy már prefektus? - kérdezte aztán. Ez már régóta foglalkoztatta.
Malfoy megvonta a vállát.
- Én mondtam le róla még nyáron. Eredetileg vissza se akartam jönni ide. Az anyám akkor még otthon volt, de már kezdett bedilizni. Rám maradt minden tennivaló.
Újabb vállvonás.
- Nem baj, jobb is így.
Harry elgondolkodva tett egy kis kört Draco körül a seprűjével. Eszébe jutott valami a tanárnője repülési képességeivel kapcsolatban.
- Demona azt mondta nekem, hogy ő sokáig a muglik közt élt, és titkolta, hogy boszorkány - állt meg végül Malfoyjal szemben, aki bólintott. - Akkor viszont nem értem, hogy lehet az, hogy nem felejtett el sem repülni, sem pedig varázsolni. Vagy az ilyesmit nem lehet elfelejteni?
Malfoy töprengve szívogatta az ajkát.
- Hát, elfelejteni, azt hiszem nem lehet, legfeljebb kijön az ember a gyakorlatból. De Svájcban is vannak varázslók és varázslóiskolák. Az egyik ilyenben tanított pár évig Demona. Akkor hagyta ott, amikor meghalt a kisfia.
- Nekem úgy mondta, hogy azért ment el innen, mert egy mágiamentes életet akart - rázta a fejét értetlenkedve Harry.
- Persze, és pár évig nem is foglalkozott ilyesmivel. De aztán megromlott a házassága, és érezte, hogy nem fog ő örökké a férjével élni. Ráadásul a kisfia is mutatta a varázsképesség jeleit, és tudta, hogy egy nap majd úgyis vissza kell térnie a mi világunkba. Ezért is vállalta el azt az állást.
Harry eltöprengett.
- Ilyen bizalmas hozzád? - kérdezte aztán csodálkozva. - Nekem valahogy sokkal zárkózottabbnak tűnik.
- Te nem vagy a rokona - mosolygott Malfoy. - Egyébként velem szemben se volt mindig ilyen közlékeny, csak mostanában az.
Aztán elkomorult a szőke fiú arca.
- Valami baja lehet, mert újabban gyakran szomorú. Azóta ilyen beszédes. Nekem azt mondta, hogy utálja a telet, mert mindig depressziós lesz, ha sokáig nem süt a nap, de szerintem nem erről van szó. Hamarosan egy éve lesz annak, hogy meghalt a fia, talán amiatt van ez.
Harry ugyan semmit nem vett észre a tanárnőn, de attól még igaza lehetett Malfoynak. El is határozta, ha legközelebb találkozik vele, majd jobban megnézi magának az asszonyt.

Demona karácsony előtt egy nappal tért vissza, és másnap elvitte Dracot az anyjához a beígért látogatásra, az ünnepi vacsorán azonban már ők is ott ültek a díszesen terített asztal mellett, mint ahogy Piton is.
Harrynek megint volt alkalma megfigyelni, hogy a bájitaltan tanár nem leli kedvét Dumbledore ilyenkor különösen élénk bohóckodásában, és a szokásos savanyú arckifejezésével szenvedi végig az egész étkezést. Szemmel láthatóan nem volt ínyére az egész ünnep, s Harry eltöprengett azon, mi baja lehet.
Vajon miért nem tud örülni semminek? - tette fel a kérdést magában, de aztán rájött, hogy nincs igaza. Piton igenis képes volt jól érezni magát, elég bizonyíték volt erre az az út, amit együtt tettek meg a tanár autójával. Piton büszke volt a kocsijára, és élvezte a vezetést. Akkor még nevetni is képes volt.
De a vezetés magányos élvezet, míg a karácsonyban pont az a lényeg, hogy ilyenkor egymásra gondolnak az emberek, mindazokra, akiket szeretnek.
Persze Pitonnak nagy valószínűséggel nem voltak szerettei - talán sohasem. Joggal utálhatta hát a karácsonyt. Az egyetlen személy, akihez valamilyen módon kötődni látszott, az Demona volt, akivel most is csendesen beszélgetett az egyik sarokban. Azonban furcsa módon a nő sem látszott élvezni az ünnepi hangulatot, és Harry magában igazat adott Malfoynak: a tanárnőnek tényleg valami baja volt. Időnként persze udvariasan mosolygott a többiekre, de látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. Egyedül akkor tűnt őszintének a viselkedése, amikor kicsit anyáskodva Dracohoz fordult, és igyekezett mindent megtenni, hogy legalább a fiú élvezze az ünnepet.
Biztosan jó édesanya volt - gondolta Harry. Az is valószínűnek tűnt, hogy a karácsony az elvesztett családjára emlékezteti, és ez áll rosszkedve hátterében.

Az igazgató újabb szórakozásként azt eszelte ki, hogy mindenkivel felíratta egy cetlire, milyen ajándéknak örülne legjobban, aztán a papírdarabkákat betette McGalagony csúcsos süvegébe, és mindenkinek húznia kellett egyet, aztán megpróbálni kitalálni, hogy ki dobhatta be azt a cetlit.
Harrynek könnyű dolga volt, mert amint meglátta a meleg zoknik feliratot, vigyorogva azonnal megnevezte Dumbledore-t.
Malfoy egy új seprűre vágyott, Demona egy Harry számára ismeretlen zenekar lemezét szerette volna, és Piton, aki kihúzta a cetlijét, rögtön ki is találta, hogy ez az ő kívánsága. McGalagony is azonnal tudta, hogy csak a bájitalok mesterétől származhat az a kívánság, hogy egy minisztériumi közlemény, ami a karácsony eltörléséről rendelkezik.
Harry sokáig törte a fejét, mielőtt leírta volna a saját vágyát. Ha a lelke mélyébe nézett, leginkább azt akarta, hogy Voldemort tűnjön el a föld színéről. Éveken át mindig azt kívánta, bárcsak élnének a szülei. Most melléjük feliratkozott Sirius is. De jelenleg ez mégsem tűnt annyira fontosnak, mint az, hogy véget érjen a harc, hogy ne nehezedjen rá többé sem a jóslat fenyegetése, sem pedig az emberek elvárásai. Végül azt írta, egy másik pálcát szeretne. Igen, Voldemort pálcáját akarta, mert ez azt jelentené, hogy a sötét mágus már nincs többé vagy nincs hatalma.
Az ő cetlijét Vektor professzor húzta ki, de nem tudta kitalálni, ki írta, ezért zálogot kellett adnia. Dumledore azonban megsejthette, hogy Harryé volt a papiros, és talán azt is, miért pont ez a vágya. Azonban úgy tűnt, nem akar ebbe belemenni, és egy ügyes fordulattal azonnal a zálogosdi felé irányította a szórakozást, anélkül, hogy tisztázták volna a pálca-kívánság eredetét.

Már a szobája felé ballagva jutott csak Harry eszébe, hogy bármennyire is utálja Piton a karácsonyt, ő azért tud egy olyan ajándékot, aminek örülne a férfi. A cikesz! Az apja jeladó cikesze, az ír származású különlegesség.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Piton örülne neki, az nem kétséges. De vajon mit szólna hozzá az apja? Mit szólna hozzá Sirius? Ők aztán biztos nem örülnének neki és nem is helyeselnék.
De a szülei már nem élnek, és a keresztapja sem. A cikesz pedig most már az övé, azt tesz vele, amit akar. Ő pedig azt akarta, hogy a még életben lévő Pitonban is záruljon már le az a régi, sérelmekkel teli korszak. Nem volt benne biztos, hogy a cikesszel eléri ezt, de úgy érezte, meg kell próbálnia.
Persze fájt egy kicsit a szíve, hogy annak a kevés emléknek az egyikétől kell megválnia, amely a szüleitől maradt rá, de az ötlet, ami megfogant benne, már nem hagyta nyugodni.
Nem tudta volna megmondani, mi készteti ilyen erősen arra, hogy örömet szerezzen Pitonnak, de hirtelen nagyon fontos lett, hogy emlékezetessé tegye számára ezt a karácsonyt. Bízott abban, hogy sikerrel jár.
Felrohant hát a szobájába, és előkereste a kis labdát. Gyorsan becsomagolta egy dobozba, aztán visszaosont vele a Nagyterembe, hogy letegye a közös karácsonyfa alá. A Roxfort egyik bűbája fogja majd innen az éjjel közepén az ajándékozott ágya mellé varázsolni, ahogy a többit is.

Másnap reggel furcsa volt egyedül ébrednie a toronyszobában. Harrynek igazából nem is volt kedve ajándékokat bontogatni, pedig a dobozok, Mrs Weasley elmaradhatatlan pulóvere, Ron és Hermione neki szánt csomagjai ott feküdtek az ágya végében a földön.
Nem is látott neki a kicsomagolásuknak, inkább elment mosakodni, majd felöltözött. Aztán csak ült egy székben, és arra gondolt, most már végérvényesen kinőtt a gyermekkorból, hisz képes megállni, hogy ne vesse rá magát azonnal azokra a díszes dobozokra.
Az ablakon halk koppanás hallatszott, és Harry felvidulva engedte be Hedviget. Míg a madár tollát simogatta, és megkínálta ünnepi csemegével, a fiúból elmúlt a magány érzése. A kedve is megjött lassan az ajándék-bontogatáshoz, miközben Hedvig egy karosszék támláján egyensúlyozva figyelte gazdáját, ahogy számba veszi, amit kapott.

A reggeli csöndesen telt, csak McGalagony és Vector professzor evett Harryvel együtt. A tanárnő kedvesen kikérdezte Harryt, mit kapott, és minek örül a legjobban, aztán minden figyelmét a vajas kalácsának szentelte. Miután Harry jóllakott, visszament a szobájába, hogy levelet írjon a barátainak, amiben megköszönte az ajándékokat. Aztán felment a bagolyházba Hedvighez, és hízelgett neki egy kicsit, hogy ne sértődjön meg rá, amiért még ünnepek alatt is munkába fogja.
A madárházból kifelé jövet meglátta Pitont, ahogy a torony mellvédjére támaszkodva őt várja. Harry érezte, a szíve kicsit szaporább dobogásba kezd, ahogy odasétált hozzá.
- Boldog karácsonyt, professzor úr! - mosolygott rá a férfira, és némán fogadott magával egy üveg vajsörbe, hogy a tanár nem fogja viszonozni a jókívánságot.
Nyert.
Piton válaszul kivette a zsebéből az ajándékba kapott cikeszt, és kifürkészhetetlen arccal, halkan megkérdezte:
- Miért adtad ezt nekem, Harry?
- Hát ... - arra nem volt felkészülve, hogy még indoklást is kell adnia az ajándék mellé. - Úgy vettem észre, a tanár úr szeretne egy ilyet a gyűjteményébe, és ... gondoltam, örülni fog neki.
Piton sóhajtott egy mélyet, mint aki próbál türelmes lenni.
- Örülök is neki - válaszolta, bár ebből az érzésből nem sok látszott rajta. - De miért ... de mi vett rá arra, hogy pont az apád cikeszét add nekem? Azt hittem, értékes számodra, és ragaszkodsz hozzá.
Harry sóhajtva odalépett Piton mellé, aztán hátat fordítva neki, elgondolkodva lefelé bámult.
- Egyszer mondtam már, hogy én nem ismertem az apámat. Nem emlékszem rá - kezdte lassan, szinte csak magának beszélve. - Gyerekkoromban nagyon hiányzott nekem, akárcsak az édesanyám. Sokáig egyetlen emlékem sem volt róluk, és amikor megkaptam Hagridtól azt az albumot, amiben a fényképeik voltak, az végtelenül sokat jelentett nekem.
Visszafordult a tanár felé, és a kezében lévő labda felé intett.
- Ez a cikesz is sokat jelentett. De sem ez, sem a fényképek, sem édesanyám sála nem hozza vissza őket. Semmi sem törli el azokat az éveket, amikor nélkülük kellett felnőnöm. Ezek a tárgyak csak arra jók, hogy emlékeztessenek arra, amit elvesztettem egyéves koromban. Erre viszont tárgyak nélkül is tudok emlékezni. Ezért nem fáj annyira, ha az egyiktől meg kell válnom.
Piton várt, hogy Harry folytatja-e, aztán megkérdezte:
- De miért vállalnál akár ennyi fájdalmat is pusztán az én kedvemért?
Harry visszakérdezett:
- Tanár úr miért vállal életveszélyt azért, hogy segítse a Rendet? Miért pazarolja arra az idejét, hogy engem tanítson, hogy velem törődjön?
- Mert ... mert ez így helyes - Piton megrázta a fejét. - Szerintem a kettő nem hasonlítható össze egymással.
- Rendben, akkor azt mondja meg, miért kedves hozzám? Anélkül is taníthatna engem.
Piton megint rázta a fejét.
- Mert már rájöttem, hogy veled így kell bánni, különben semmire se mennénk. Különben is: szerintem egyáltalán nem vagyok kedves. Az, hogy most már nem fojtanálak bele legszívesebben egy kanál vízbe, az még nem kedvesség - és vágott egy ismerős, ronda vicsort, hogy érzékeltesse a mondanivalóját.
Ám Harry csak sokat tudóan mosolygott.
- Az nem. De a tanár úr akkor is kedves velem.
- Mégis, mivel? - ingatta a fejét a tanár fintorogva.
- Például azzal, hogy időnként Harrynek szólít - válaszolt csöndesen a fiú, és Piton is megdermedt egy pillanatra. - Ilyenkor úgy érzem, végre képes engem látni, amikor rám néz, és nem azt a másik Pottert, akivel annyira nem bírták egymást. Ez pedig fontos nekem.
Piton csak nézett egy ideig elgondolkodva, aztán fáradtan sóhajtott, és lemondóan legyintett egyet.
- Te tényleg reménytelen eset vagy. Soha nem fogod megtanulni, hogy ne bízz vakon senkiben, és ne ragaszkodj olyan makacsul senkihez, mert csak csalódhatsz, és bajba keveredhetsz, ha így teszel.
Harry nem egészen értette, hogy jött ez most ide.
- Olyan nagy baj, hogy megbízom a tanár úrban, és szerettem volna örömet szerezni? - kérdezte elbizonytalanodva.
Piton fintorogva eltette a cikeszt, és előhúzott a zsebéből egy kis csomagot.
- Az a baj, hogy váratlanul ért az ajándékod, és kínos helyzetbe hoztál, amiért én nem gondoltam rá, hogy bármit is adjak neked.
Megállt egy pillanatra, és elővette a legfélelmetesebb tanári modorát. Csak a szája sarkában bujkáló kis grimasz mutatta, hogy színjátékot játszik.
- Természetesen nem gondoltam rá, mert én nem vagyok kedves. Egyáltalán nem - hangsúlyozta, Harry pedig vigyorogva bólintott.
- Igenis, tanár úr, megértettem.
- Viszont úgy érzem, mégis illik valamivel viszonoznom a figyelmességed. Már csak azért is - és itt végre tényleg örömtelien elmosolyodott -, mert valóban örülök annak a cikesznek.
Aztán Harry felé nyújtotta a kis csomagot.
- Ezt a tiéd.
Harry elpirult. Már amikor meglátta Piton kezében a csomagot, sejtette, hogy neki szánta, de igazából még most sem tudta elhinni, hogy a tanár tényleg ajándékot ad neki. Kíváncsian bontotta ki a csomagolást.
Egy bőr iszák volt benne, régi dohányos zacskóhoz hasonló. A zacskóban pedig különböző színű golyókat talált, meg egy kis darab pergament, rajta Piton apró betűs írásával egy lista.
- Mindegyik golyón találsz két számot - mondta Piton, és Harry a fény felé tartva az egyik kék színűt, észrevette a halvány karcolást.
3/2
- Az első szám azt jelzi, hanyadik a listán, vagyis mire való. Az, amit a kezedben tartasz, sebzáró kenőcs. A második szám jelentése pedig az, hogy 2 dl vízben kell feloldani - magyarázta Piton.
A golyók tehát valójában különböző hasznos bájitalok és kenőcsök sűrített esszenciáját tartalmazták.
- A múltkor kérdeztem, hogy mit vinnél magaddal egy küldetésre. Örülnék neki, ha ezentúl erről sem feledkeznél meg! Még jól jöhet. Különösen a piros golyó - Piton hangja elkomorodott.
Harry kíváncsian kereste meg és nézte meg alaposabban a pirosat. Azon nem volt szám.
- A többi nem túl törékeny, de ez az. Vigyázz rá, és csak akkor törd el, ha bajba kerültél! Ha nagyon-nagy bajba - hangsúlyozta a tanár. - Ha eltöröd, tudni fogom, hogy segítségre van szükséged, és bárhol is légy, meg foglak találni.
- Köszönöm! - felelte elfúló hangon Harry. - Ez igazán ... - nem talált szavakat. - Igazán hasznos ajándék - fejezte be végül kissé sután, nem egészen úgy, ahogy az elején tervezte.
Piton csak kimérten bólintott, aztán elindult sietve a lépcső felé, otthagyva Harryt, aki még mindig csodálkozva és hitetlenkedve nézegette az ajándékát.
Aztán a tanár egy pillanatra mégis visszafordult.
- Khm ... és én is köszönöm az ajándékodat. Boldog karácsonyt, Harry!
Elmosolyodott, aztán villámgyorsan elfordult, és lobogó talárral lesietett a lépcsőn.

Harry az orra alatt Piton viselkedésén somolyogva a talárja zsebébe süllyesztette a kis zacskót, és Hagrid kunyhója felé vette az irányt. Remélte, hogy Agyar jobban van már, és nagy termetű barátját is beszédesebb kedvében találja. A sors azonban úgy akarta, hogy aznap ne tudja meglátogatni Hagridot, mert a következő sarkon befordulva összetalálkozott Malfoyjal.
A szőke fiú egy vadonatúj seprűt, a Tűzvillám legújabb verzióját tartotta a kezében. Harry azonnal odafutott hozzá, hogy megcsodálja.
- Demonától kaptam karácsonyra- újságolta boldogan Malfoy.
- Hú, azannya! Ez aztán nem semmi ajándék! - nyelt egy nagyot Harry. - Nehogy azt mondd ezek után, hogy nem törődik veled eléggé! Ez egy kisebb vagyon lehetett.
- Tudom - bólintott a mardekáros. - Nemrég túladott valamilyen ingatlanon, ami az övé volt eddig, és egy kicsit kiköltekezett. Amikor mondtam neki, hogy nem kellett volna ennyi pénzt költenie rám, csak nevetett, és a vállát vonogatta, hogy most ilyen kedve van, és örüljek neki. Hát, örülök is, az biztos! - szikrázott fel megint az örömtől Malfoy arca.
- Nincs kedved kipróbálni, Potter? - kérdezte aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Harry lelkesen bólintott.
- Dehogy nincs! Naná!
- Hozd a tiédet is, összehasonlítjuk, melyik tud többet!
Harry már rohant is a saját seprűjéért. Kíváncsi volt, mennyiben más ez az új verzió. A szaklapok szerint nem a gyorsaságát javítják most ennek a szériának, hanem a stabilitásán változtattak. Épp csak berontott a szobába, felkapta a Tűzvillámot, és már robogott is le a lépcsőn. Útközben futott át a fején a gondolat, vajon milyen ingatlant adhatott el Demona. Csak nem a régi Piton-házat??

- Én már mentem vele az előbb. Most próbáld ki te - mondta előzékenyen Malfoy, mikor kiértek a parkba, és Harry izgatottan ült fel a fényesen csillogó jószágra. Tett egy óvatos kört, és érezte, valóban sokkal stabilabb ez a seprű, mint a sajátja. A következő fordulóban aztán gyorsított, hogy letesztelje a sebességét is, de még igazán bele se húzott, amikor a seprű hirtelen megrándult, lassan irányt változtatott, és egyenletes ütemben elkezdett enyhén oldalra és kissé lefelé szállni.
Harry idegesen próbált úrrá lenni az önálló életre kelt jószágon, de nem sikerült az általa választott irányba terelni. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor elsőben Mógus megbabonázta az akkori seprűjét azzal a céllal, hogy lerázza róla Harryt. Ez az eset azonban más volt. Malfoy Tűzvilláma továbbra is stabilan, egyenletesen repült, csak épp nem arra, amerre Harry akarta. A fiún átfutott, talán hibás a seprű, de amikor észrevette, hogy egyenesen a Tiltott Rengeteg felé tart, hideg borzongás futott át rajta.
Nem, ez nem meghibásodás volt! A seprűt valamilyen varázslat irányította, és Harryben felberregett egy vészcsengő. Kiabálni és integetni kezdett Malfoynak, aki először csak értetlenül állt. Végül mégis feltűnt neki Harry furcsa viselkedése, és odafutott Harry Tűzvillámjához .
Ez volt az utolsó, amit Harry látott, mert a seprű hirtelen begyorsított, és pillanatok alatt elérte az erdő első fáit.
Bármilyen varázslat is hatott a szerkezetre, az nem vette figyelembe a rajta lévő embert, mert csaknem leborotválták az ágak Harry fejét, ahogy átvágott a fák kopár koronáján. Harry agyán átfutott, hogy elkap egy ágat, és leugrik a megbűvölt Tűzvillámról, de túl nagy volt a sebesség és a magasság is ahhoz, hogy ez sikerüljön neki.
Aztán a seprű hirtelen veszített a magasságából, de legalább ugyanannyival fel is gyorsult, és pár pillanat múlva döngve becsapódott egy, a földből kiálló fadarabba. Harry lebukfencezett, és elsötétült előtte a világ.

Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen, de valószínűleg nem sokáig. Ez a rövid idő is elég volt azonban Lucius Malfoynak, hogy köteleket varázsoljon köré, és felpeckelje a száját. Épp ez utóbbi műveletet fejezte be, amikor Harry nyögve kinyitotta a szemét, és felismerte a fölé hajoló férfit.
- No, lám csak! Örülök, hogy nem törted ki a nyakad, Potter!
A férfi láthatóan ragyogott az örömtől és elégedettségtől. Harry előtt hamarosan világossá vált, miért.
- Ugyan nem rád számítottam, de kivételesen még jobban örülök neked, mint a fiamnak. Draco várhat. Most az a legfontosabb, hogy a Nagyúr nem fog többé megbüntetni, amiért még mindig nem sikerült elkapnom téged.
Lucius halkan, sötéten felnevetett, és közben kihúzta a földből azt a furcsa fadarabot, amibe a seprű beleütközött. Harry sosem látott még ilyet, de sejtette, mi az. Egy Magnet-RL, egy speciális mágikus mágnes volt, ami azonnal magához húzta a hozzá tartozó seprűt, ha elég közel voltak egymáshoz, és a Magnet-RL-t elindították. Ron mesélt neki egyszer arról, hogy Mrs Weasley is akart ilyet otthonra, hogy idejében haza tudja csalogatni a gyerekeit, ha elkészült a vacsora. Persze a szerkezet nem volt olcsó, és a Weasley-fiúk legnagyobb megkönnyebbülésére az anyjuk végül letett a beszerzéséről.
Harry agyában kezdett összeállni a kép. Míg Malfoyjal a park felé igyekeztek, a mardekáros fiú említette, hogy Dem szerint csak az utolsó pillanatban érkezett meg a seprű, mert valahol elkeveredhetett vele a Hipp-Hopp csomagszállító teherbaglya. Harry viszont most már gyanította, hogy azt a baglyot Lucius térítette el. Bizonyára kileste Demonát vásárlás közben, és kitalálta, hogy Draconak szánja az új Tűzvillámot. Ezután már könnyű dolga volt. Vett egy Magnet-RL-t, elkapta a teherbaglyot, megbűvölte a seprűt, hogy engedelmeskedjen a mágnesnek, aztán a Tiltott Rengetegben bujkálva csak várnia kellett a megfelelő pillanatra. A sors fintora, hogy akkor érte el a seprű a szükséges közelséget, amikor épp Harry ült rajta.

A férfi egy pálcamozdulattal felrántotta Harryt a földről, és épp azon ügyködött, hogy újabb kötelekkel hozzáerősítse a Tűzvillámhoz, amikor hirtelen suhogás hallatszott felülről.
Lucius figyelemre méltó reflexekkel pördült meg, és ugrott el onnan, ahol állt. Ha nem teszi, épp telibe kapta volna a saját fia átka. Mivel figyelme és pálcája elfordult Harryről, a fiú újra összecsuklott, Draco pedig eszeveszett és dühtől elvakult tempóban bevágódott kettőjük közé. Már nem tudta idejében felhúzni Harry seprűjét, amin ült, és az becsapódott a földbe. De még ez sem tudta megállítani a fiút.
Alighogy találkozott az anyafölddel, már arrébb is gurult, és még fektéből egy új átkot küldött Lucius felé, így az apja kénytelen volt védekezni. Kettőjük átka találkozott a levegőben, és egy pillanatig mintha egymással küzdött volna a két fénysugár. Aztán Lucius átka erősebbnek bizonyult, és hátralökte az éppen feltápászkodóban lévő Dracot. A szőke fiú megint hatalmasat zuhant, s ez most már végzetesnek bizonyult, mert esését egy fa kiálló, vastag gyökere állította meg, ahova Draco beverte a fejét. Lucius egy pillanatig meredten állt, aztán odarohant ájult gyermekéhez.
Kétségbeesetten szólongatta, majd rémülten meredt a kezére, amit véresen húzott ki a fia feje alól, ahogy megpróbálta felemelni.
Hirtelen ágak ropogása hallatszott a távolból, és Lucius máris éberen talpon termett. A saját élete úgy látszik mégis fontosabb volt, mint a gyermekéé, aki továbbra is élettelenül hevert a földön. A férfi falfehér arccal és egy dühös morgással újra felrántotta Harryt a földről, és olyan erősen hozzákötözte Draco Tűzvillámjához, hogy a fiú alig kapott levegőt. Ő maga egy másik, a bokorból előhúzott Jólsep-R 12-esre ült rá. Ez bizonyára a sajátja volt, s mivel a Magnet-RL továbbra is nála volt, a Harry alatt lévő seprű engedelmesen követte őt.
Harry soha nem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen kiszolgáltatott lesz repülés közben, de most semmit nem tehetett azon kívül, hogy reménykedett: az az ágzörgés azt jelentette, valaki olyan jár a közelben, aki majd megmenti őt.
Ez azonban nem következett be. Továbbra is alacsonyan suhantak a fák takarásában, és amikor végre kiértek az erdőből, Harry már tudta, hogy elveszett. Csak egy furcsa rántást, egy hányingert keltő pörgést és zuhanást észlelt. Mire újra kinyitotta a szemét már egy egészen más helyen volt.
Egy pincében.