- Persze, hogy tegezem. Ő a rokonom - mondta Draco, miközben fejét lehajtva ballagott Harryvel a kastély főkapuja felé.
A növényházból tartottak épp visszafelé, s miután az összes griffendéles előrerohant, hogy minél előbb ebédelhessen, Harry csatlakozott a lemaradozó, lassan ballagó Malfoyhoz. A közös gyakorlás óta valami hajtotta a szőke mardekáros felé, aki legalább olyan magányosnak tűnt, mint amilyennek újabban Harry érezte magát. De nem tudta, mivel kezdhetné a társalgást, hát kínjában kérdezte meg, hogy tanórán kívül mindig tegezi-e a tanárnőjüket.
- Neki és az apámnak ugyanaz volt a dédnagyapjuk, vagyis a szüleik unokatestvérek voltak - magyarázta tovább Malfoy. - Persze neki már egyetlen felmenője sem él, meg nem is tartozott sokáig a családhoz, miután az apja meghalt. Valószínűleg ezért maradt viszonylag normális - húzta el a száját Malfoy, és úgy hallgatott el, mint aki szégyell tovább beszélni bármiről, ami kapcsolódik a családjához.
Harry egy darabig szótlanul ment mellette, aztán halkan, maga elé motyogva megjegyezte:
- Életemben nem láttam még senkit olyan gyorsan és annyira megváltozni, mint téged. Azelőtt olyan nagyra voltál az apáddal meg a családoddal ...
- Mert akkor még nem tudtam, milyen aljas, szemét banda az egész! - sziszegte Draco olyan arccal, mint akinek hányingere van.
- Hát ... - Harry elkezdett rugdosni egy összefagyott hógolyó-maradványt -, gondolom ott felnőve, belülről nézve nem lehetett olyan egyszerű észrevenni, talán még sincs minden rendben azzal, hogy megvesztegetéssel meg tiltott varázslatokkal jusson előre az ember az életben ...
Malfoy horkantott egy gúnyosat.
- Ugyan, Potter, ez igazán a legkisebb bűn ahhoz képest, amit azok az állatok csinálnak a saját ...
Draco megint elharapta a mondatot.
A saját vérükkel? A saját gyerekükkel? Harry hirtelen úgy döntött, inkább nem töri ezen a fejét. Félt, hogy még rájönne az igazságra. Az igazságra, ami csakis valamilyen szörnyű és undorító dolog lehet. Inkább nem akarta tudni.
- Demona viszont jó gyámod, nem? - kérdezte inkább, hogy vidámabb gondolatok felé terelje Dracot.
A mardekáros fiú hallgatott egy darabig, aztán elkapta a lábával a Harry által rugdosott hógolyót, ami csodaszerűen egyben maradt, és a csizmája hegyével finoman lökdösni kezdte maga előtt.
- Demona nagyon furcsa ember - morogta egy idő után, továbbra is a földet bámulva. - Eleinte utáltam. Azt hittem, neki is csak a vagyonunkra fáj a foga. De amikor leültetett maga mellé és beavatott abba, mi mindenünk van, és hogyan tervezi mindezt megtartani, kicsit megnyugodtam. Viszont nem tetszett, hogy felforgatta a házunkat, és egy csomó holmit megsemmisített vagy kidobott. Persze ezek mind tiltott dolgok voltak, de akkor is ... A varázslatokat is megváltoztatta, a manókat is elküldte, a legtöbbjük ide jött, a Roxfortba. Nekem kellett takarítanom, meg mindenféle más házimunkát végezni. Vagyis nekünk, mert elosztotta a munkát, és varázslatot is használtunk hozzá, de akkor is ... olyan megalázó volt.
Az utolsó rúgás túl nagyra sikeredett, és a hógolyó széthullott. Malfoy megtorpant, és felnézett.
- Aztán pedig majdnem megölt - mondta nyugodt hangon.
- Megölt?? Na, ne viccelj ... - Harry nem hitte, hogy Malfoy komolyan gondolja, amit az előbb mondott.
- Nem, komolyan. Egy forró nyári napon bezárt a szobámba, mert nem akartam megenni egy almát - kezdett el mesélni. - Nem szeretem azt a fajtát, és dühömben ki akartam dobni az ablakon, amiért olyat tett elém, és ez nem tetszett neki.
Malfoy tovább indult, de inkább csak ballagás volt az, mint aki nem is akarja elérni egy ideig a kastélyt. Mint aki mindenáron el akarja mesélni mindazt, ami belülről feszíti.
- Az volt a furcsa, hogy előtte már párszor veszekedtem, kiabáltam vele, megesett az is, hogy elvesztettem a fejem, és nekimentem, de sosem haragudott miatta. Csak leszerelt engem, és tette a dolgát, mint akit csak egy szemtelen légy zavart meg egy pillanatra. De akkor, amiatt az alma miatt nagyon dühös lett, és azt mondta, hogy semmilyen ételt nem dobunk ki.
"Csak egy alma! Nem ér semmit, egy lyukas knútot sem!" - kiabáltam vele, mire bezárt a szobámba. Nem mondta, meddig leszek ott, csak elvette a pálcám, és demágikus teret csinált a szobámból. Pár óra múlva már nagyon szomjas voltam abban a melegben, és lassan éhes is. Mire eljött az este, már rekedtre ordibáltam magam az ajtót verve, hogy engedjen ki, ezentúl megeszek mindent, amit ad, és bocsánatot kérek. De nem jött semmi hang, és azt sem tudtam, otthon van-e egyáltalán, vagy elment. Az éjszaka közepén már nem volt se erőm, se hangom, és biztos voltam benne, hogy ott fogok szomjan halni.
Draco megállt és elhallgatott, Harry pedig nem merte megtörni a csendet. A szőke fiú elnézett valahova a távolba, úgy folytatta.
- Próbáltam aludni, de nem nagyon ment. Hajnalban, amikor kelt a nap, arra gondoltam, hogy még sosem láttam a napfelkeltét. Lusta voltam hozzá felkelni. Aztán azon járt az eszem, mennyi minden van még, amit soha nem csináltam. Vagy például soha nem vettem még észre, milyen furcsa kis minták vannak az ágyam támlájába faragva. Milyen szépek. Milyen jó illata van a párnámnak, amit gyógynövényekkel raktak tele a házimanók, amikor még nálunk dolgoztak.
Malfoy megint hallgatott egy sort, és nagyon halkan folytatta végül.
- Akkor jöttem rá, mennyi mindent nem tudok a világról, olyanokat sem, amik nap mint nap ott vannak az orrom előtt. Nem vettem őket észre, mert valami fátyol volt a szemem előtt. A saját önzőségem fátyla. Addig csak magamat láttam, és mindent aszerint mértem, mennyire válik az én javamra.
Draco sóhajtott egy mélyet, aztán újra a földre szegezte a tekintetét.
- Végül reggel bejött hozzám Dem azzal az almával a kezében. Megkérdezte tőlem, mennyit ér az az alma. Azt mondta, kíváncsi rá, rájöttem-e, mielőtt meghalok. Azt mondta, hogy én csak egy férges alma vagyok, és azt tényleg ki kell dobni. Rá volt írva az arcára, hogy tényleg hagyni fog ott pusztulni. Valamiért akartam, hogy tudja, úgy megyek el, hogy rájöttem: az egész addigi életem az, ami nem ér egy lyukas knútot sem, az az alma pedig, ami az életemet menthetné meg, pontosan annyit is ér: egy életet.
Malfoy megint sóhajtott egyet, mint aki ugyanúgy megkönnyebbül, mint akkor.
- Elmosolyodott, és azt mondta, hogy a jó válasz jutalmat érdemel, s talán mégsem vagyok annyira férges. Aztán odaadta nekem az almát, hogy egyem meg. Segítenie kellett, mert annyira ki volt száradva a szám, hogy harapni is fájt, de ő kis cikkekre vágta, és úgy adta a számba.
Draco elmosolyodott.
- Azóta se ízlik az a fajta alma, bár megeszem, de akkor csodálatos ízűnek éreztem. Jó lecke volt ez arra is, hogy mennyire relatívak a dolgok.
Aztán megint sóhajtott, mielőtt folytatta volna.
- Emlékszem, milyen furcsa volt újra mozogni, enni, inni, és tudni, hogy mégis életben maradok. Megtapogattam mindent, megszagoltam mindent, és egészen más szemmel láttam a környezetem. A világ hirtelen valahogy olyan színes lett, és minden határozott alakot öltött.
A fiú arca ragyogott, ahogy felidézte akkori érzéseit.
- Nem volt már ott az a fátyol a szememen. Demona kegyetlen módon ugyan, de letépte rólam, és én valahogy utólag már hálás voltam érte.
Malfoy szeme megint elborult.
- Aztán, amikor már látta, hogy kezd elmúlni a valódi világ felfedezésének varázsa bennem, fogott, és belenyomta a fejem egy undorító és gennyes lébe. Nem szó szerint, bár bizonyára jobban járok, ha azt teszi. De nem, egyszerűen csak ráébresztett arra, hogy tévedtem: nem fátyol volt a szemem előtt, hanem egy ronda, nyálkás gubóban éltem, anélkül, hogy észrevettem volna. A gubót az apám szőtte körém, mint a perui csápos csótány a prédája köré, és felejtés bájitalt itatott velem, hogy ne tudjam, mire használ engem időnként.
Harry megborzongott a hasonlattól. A perui csápos csótányok undorítóan néztek ki, és valóban kegyetlenül bántak az áldozataikkal. Nem pusztán ettek belőlük, hanem egy gubóban tartották őket, beléjük petéztek, és a váladékukkal addig tartották őket életben, míg a testük lassan át nem alakult az utódjuk ocsmány testévé.
Draco a kezét nézegette kicsit rémült arckifejezéssel, mintha nem lenne benne biztos, hogy kezet lát, vagy csápokat.
- Néha úgy érzem, félig már én is csótánnyá váltam. Ha arra gondolok, ahogy veled bántam, olyankor biztos is vagyok benne.
Harry megfogta a kezét.
- Az voltál - hangsúlyozta a múlt időt. - De most már nem vagy az. Egy teljesen normális fiú vagy. Ép és egészséges.
Malfoy vadul megrázta a fejét.
- Soha nem leszek már ép. De megpróbálok legalább emberként élni, és nem úgy, mint egy csótány.
Azzal nekiindult a kastély felé, most már határozott, sietős léptekkel. Harry teljesen felkavarva követte.

Később Harry sokat törte a fejét Malfoy szavain, és egyáltalán azon, hogy mindezt megosztotta vele. Két következtetést vont le az esetből. Egyrészt világossá vált előtte, hogy Draco miért engedelmeskedik azonnal és kérdések nélkül Demonának. Másrészt végre megértette, hogy a mardekáros fiú viselkedése azért is olyan szokatlan, mert az idegei nincsenek túl jó állapotban a nyári események után. Valószínűleg ezért is próbálta legalább részben kibeszélni magából ezeket a dolgokat. Jól látható volt ugyanis, hogy szinte kényszeresen el akarta mesélni a történteket.
Harry sohasem foglalkozott pszichológiával, de Petunia néni étkezések közben gyakran beszélt egy ismerőséről, aki pszichoanalitikushoz járt, pusztán azért, hogy legyen valaki, aki meghallgatja, amitől aztán mindig megkönnyebbült. Harry úgy érezte, Malfoy valamiért őt választotta ugyanerre a célra. Csak épp az nem volt világos, miért pont őt. Persze Crak vagy Monstro nem tűnt túl szerencsés választásnak, de Harry tudta, hogy Malfoy Pansy Parkinsonnal is jóban van. Vagy legalábbis nyárig jóban voltak.
Az első adandó alkalommal rá is kérdezett a dologra.
- Nem bízom Pansyben - válaszolta a szőke fiú. - Meg másban sem. Többek közt ezt is megtanultam nyáron. Hisz az embert még a saját szülei is átvághatják.
Megint elhallgatott, aztán kicsit mással folytatta.
- Igazából épp ezért mondtam el neked. Te se bízz senkiben maradéktalanul! Demonának is vannak furcsa dolgai, és még mindig nem tudom, miért akart annyira a gyámom lenni, ha nem az örökségemért.
Válaszul Harry elmondta, mit hallott Pitontól, ami a nő gyenge pontját illeti.
- Lehet - vonta meg a vállát Malfoy. - De az is lehet, hogy nem. Mint mondtam, vannak titokzatos és furcsa dolgai, s bár bízom benne, de azért nem teljesen.
Harry pedig kénytelen volt magában némileg igazat adnia a mardekárosnak: a tanárnő időnként tényleg érthetetlenül viselkedett.

Lassan már majd minden nap esett több-kevesebb hó, és a diákokon kitört a karácsonyi láz. A tanulók többsége készülődött, hogy hazainduljon a szünetre, és Harry egyszer csak azon kapta magát, hogy idén valószínűleg egyedül fog ücsörögni a Griffendél klubhelyiségében karácsonykor. Ilyen még soha nem történt vele. Elsőben Ron és Fredék is ott maradtak, másodiktól pedig Hermione sem ment haza, mert nem akarta a barátját, Harryt egyedül hagyni. De most ő is az Odúba készült Ronnal, és Harry csak most mérhette fel igazán, milyen messzire is került a barátaitól.
- Ne haragudj, Harry - motyogta szégyenlősen Ron, amikor szóba került a dolog -, de karácsonyra hazajön Charlie is, Percyvel is kibékültek, amióta az az idióta bocsánatot kért, és az édesanyám szeretné maga mellett látni az egész családját. Azt hiszem, nagyon retteg, hogy utoljára láthat minket együtt. Viszont nem szeretném Hermione nélkül tölteni a szünetet.
- Természetesen Mrs Weasley téged is meghívott - tette hozzá a lány -, de félek, hogy az igazgató úr nem fog elengedni.
- Semmi baj, Hermione - dörzsölte fáradtan a homlokát Harry. - Azt hiszem, végig fogom aludni az ünnepeket. Fárasztó volt ez az elmúlt félév.
Valóban kimerültnek érezte magát, és ezt egyik nap még Piton is szóvá tette neki.
- Reméljük, jót fog tenni neked az a kis kikapcsolódás, amit a következő laboráns gyakorlatod idejére terveztem neked - nézett rá furcsán csillogó szemekkel, és Harry megértette, Piton tényleg elintézte neki a kiruccanást Roxmortsba, hogy megvehesse a karácsonyi ajándékokat.
Mielőtt azonban hálálkodni kezdhetett volna, Piton leintette.
- Halljuk, Potter, mit vinnél magaddal egy veszélyes küldetésre?
Harry meghökkent, de aztán szinte gondolkodás nélkül válaszolt.
- Természetesen a pálcámat, a köpenyemet, és a seprűmet.
Míg azon törte a fejét, mire lehetne még szüksége egy küldetéshez, Piton bólintott.
- Ezen kívül nem árt, ha van nálad némi pénz is. El se hinnéd, mi mindenre használható - mondta célzatosan. - Gondolj ezekre, amikor legközelebb idejössz a szertárba, az esetleg felmerülő problémáiddal pedig bizonyára megbirkózol egyedül is.
A felmerülő probléma leginkább abból állt, hogyan juttassa el a kabátját és a Tűzvillámot úgy a bájitalszertárba, hogy az ne tűnjön fel senkinek. Végül a kérdést úgy oldotta meg, hogy a kabátot ráerősítette a seprűre, és az egészet betakarta a köpenyével, aztán az így láthatatlanná tett csomagot óvatosan és feltűnés nélkül maga előtt lebegtetve ment le az alagsorba.
Piton kicsit mosolygott a megoldásán, ő bizonyára tudott jobbat is, de nem tette szóvá, csak némán összezsugorította a seprűt, hogy Harry zsebre tehesse. Aztán kinyitott a szertár oldalfalán egy addig nem is látható titkos ajtót, s már a zegzugos folyosón jártak, amikor használati utasítást fűzött a seprűhöz.
- Ha bármi probléma akad útközben, előkapod a seprűt, visszaállítod az eredeti méretére - elég lesz hozzá egy Finite incantatem -, felpattansz rá, és szélsebesen repülsz vissza ide, a Roxfortba! Megértetted?
A kemény hang most ugyanolyan ridegen hangzott, mint régen, és a fiú tudta, a tanár sosem bocsátana meg neki, ha nem engedelmeskedne.
A titkos folyosó lépcsőbe torkollott, és elég sokat másztak rajta fölfelé ahhoz, hogy Harry ne csodálkozzon, amikor végül Dumbledore szobájában kötöttek ki. De nem az igazgató urat találták ott, hanem McGalagonyt, aki különböző varázslatokkal teljesen megváltoztatta Harry külsejét és a hangját. A végeredmény egy Harrynél magasabbnak, idősebbnek és testesebbnek tűnő, félhosszú, világosbarna hajú fiú lett, barna szemekkel, másfajta orral és szájjal, a sebhelyét pedig Piton fedte el valamilyen kenőccsel.
- Ez egészen addig rajtad marad, amíg egy speciális lemosóval el nem távolítom - magyarázta a tanár.
Kiderült, hogy Harry feleslegesen vesződött a kabáttal, mert a testi átalakítás előtt más ruhákat kapott, és mikor az utolsó simítások után belenézett a tükörbe, egyáltalán nem ismert magára. Piton nem változtatott egy csöppet sem a külsején, pedig egyértelművé vált, hogy ő fogja elkísérni testőrként a fiút. Harry szerint ez nagy botorság volt, hisz Pitonra ugyanúgy vadásztak, mint rá, de a férfi megrázta a fejét.
- Fontos, hogy látszólag egyszerű roxforti bájital tanárként éljem az életem, s ezért időnként meg kell jelennem Roxmortsban. Évek óta szoktam ott vásárolgatni ezt-azt, nem lesz feltűnő, hogy én is betérek egy-egy üzletbe, s mivel karácsony előtt mindenki boltról boltra jár, az sem lesz gyanús, hogy mindketten újra és újra ugyanabban az üzletben tartózkodunk.
Aztán kioktatta még Harryt pár óvintézkedésről, végül megfogták az igazgató asztalán álló zsupszkulcsot, és egy pillanat múlva már egy roxmortsi romos házban álltak. Miután Piton meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, előbb Harry lopózott ki a házból és vegyült el a falu utcáin hömpölygő forgalomban, majd alig lemaradva mögötte, bő köpenyének csuklyáját mélyen a szemébe húzva Piton is követte őt.
Harry eleinte roppant furcsának érezte, hogy hirtelen egyedül találja magát ennyi idegen között, de aztán rájött, hogy senki sem törődik vele, senki nem ismeri fel, és ez furcsa megkönnyebbüléssel töltötte el. Az ajándékok beszerzésével is szerencséje volt, viszonylag hamar végére járt a vásárlásnak, és a csomagot illetéktelen kezek elől lezárva eltranszportálta a hatodéves griffendélesek szobájába. Még év elején tanulták ezt a bűbájt Flitwick óráján, aki pont arra biztatta diákjait, hogy roxmortsi kirándulásaikon nyugodtan próbálják ki.
- A roxforti védőbűbájok ugyanis felismerik, hogy az iskola diákja küldi-e a csomagot, s ha igen, akkor beengedik - magyarázta büszkén az apró professzor -, persze csak ha a tartalma nem veszélyes. A transzportáló bűbáj hatósugara pedig valamivel nagyobb, mint a Roxfort-Roxmorts távolság.
Harry kifejezetten örült, hogy most neki is van alkalma kipróbálni ezt, mert eddig csak a kastély egyik végéből a másikba küldözgetett könyveket Hermionénak, amikor a lány segített neki a gyakorlásban. Akkor jól ment a dolog, és Harry biztos volt benne, hogy az ajándékok is megfelelő helyre kerültek.
A jól végzett munka után lezárásként beült Madam Rosmertahoz egy vajsörre. Amikor előzőleg megbeszélték Pitonnal, merre tervezi az útját, a tanár nem ellenezte ezt a programpontot se.
- Csak ne maradj sokáig! - intette. - Az egyedül üldögélő emberek mindig feltűnőek. Nem ártana, ha közben időnként az órádra néznél, mint aki vár valakit, és bosszúsan távoznál, mintha nem jött volna el, akivel találkozni akartál.
Harry megfogadta a tanácsot, és közben lopva körülnézett Piton után is. Kicsit megijedt, mert először sehol nem látta a férfit, de aztán rájött, hogy az egyik homályos sarokban mintha sötétebbek lennének az árnyékok, mint az természetes. Piton a legkisebb feltűnést sem keltette, ahogy ott ücsörögve kortyolgatott valamit, és Harry most már teljesen megnyugodott. Egészen biztos volt benne, hogy hamarosan mindketten biztonságban vissza fognak érni a Roxfortba.
Tévedett.

Piton ugyan tisztában volt vele, hogy McGalagony varázslatainak köszönhetően a legkisebb veszély sem fenyeget, mert senki sem fogja felismeri Harryt, ráadásul valószínűleg senki nem is számít rá, hogy egy hétköznap délután, amikor elvileg egyetlen diák sem hagyhatja el az iskolát, felbukkanhat Roxmortsban, de mégsem merte egyedül elengedni a fiút, és Dumbledore sem. Az igazgató azonban most épp egy rajtaütésen vett részt az auroroknak segítve egy halálfaló-búvóhely felszámolásában (ezzel is lekötve Voldemort és emberei figyelmét), Piton pedig rajta kívül senkiben sem bízott meg annyira, hogy ráhagyja Harry védelmét. Mivel gondoskodtak arról, hogy Voldemort értesüljön egy közelgő auror-támadásról, Piton bízott abban, hogy az őt kereső, Bellatrix Lestrange által vezetett csoport is el lesz foglalva, és kivételesen nem fognak lesni rá Roxmortsban. Piton ugyanis tisztában volt vele, hogy várják a felbukkanását, de Bella emberei többnyire lusták voltak elhagyni őrhelyeiket, és Pitonnak más dolga nem is volt, mint elkerülni ezeket. Egyetlen egyszer futott össze véletlenül Monstroval, de a férfinek volt annyi esze, hogy egyedül ne szálljon szembe a halálfalók között is veszélyesnek tartott Pitonnal. Viszont mire riasztotta a többieket, Piton már hetedhét határon is túl járt.
Ha pedig mégis pont ma találkozna össze az egyik őrszemmel, Harry akkor sem kerülhet veszélybe - gondolta a tanár. Feltéve, ha az az ostoba kölyök nem kezd el hősködni. De Piton biztos volt benne, hogy bármennyire (és számára érthetetlenül) bizalommal fordul felé Harry az utóbbi időben, ez nem jelenti azt is, hogy kockáztatná érte az életét. A mögöttük álló 5 év során időnként olyan tömény gyűlöletet sugárzott felé Potter szeme, amely nem múlhatott el nyomtalanul ez alatt a pár hónap alatt.


Perselus Piton ritkán szokott tévedni, de még mindig nem ismerte elég jól Harry Pottert, akit nem csak az különböztetett meg mindenkitől, hogy túlélte a halálos átkot, hanem az is, hogy mindenkinél több szeretet és megbocsátás lakozott a szívében. Ráadásul volt benne valami, amit Hermione megmentési kényszernek, Piton viszont ostoba hősködésnek és feltűnési viszketegségnek nevezett. Bármi volt is az, Harry lényének mélyéről tört elő, és ez az ösztön kelt benne életre, amikor hátrapillantva tanúja lett, amint egy láthatatlan kéz kinyúl az egyik elhagyatott sikátorból, megragadja Pitont, és berántja magához.
Már visszafelé tartottak a romos ház felé, ahol a zsupszkulcsot hagyták elrejtve. Későre járt, az üzletek sorra zártak be, és az utcák is kezdtek kiürülni. Az elhagyatott ház közelében senki más nem járt már rajtuk kívül, és Harry hallotta, ahogy Piton léptei alatt egyre sietősebben ropog a hó. Ezért is nézett vissza. Aztán azt látta, hogy Piton előkapja a pálcáját, és még sikerül egy sárga fénynyalábot kiröppentenie belőle, mielőtt eltűnt volna Harry szeme elől.
A fiúban mintha hirtelen felkattintottak volna egy kapcsolót, és ösztönösen, gondolkodás nélkül futásnak eredt a sarok felé, amely mögött eltűnt a tanár. De még nem ért oda, amikor végre az agya is munkába állt, és eszébe jutott, mit mondott Piton arra az esetre, ha valami baj lenne.
Harry megtorpant, és habozott egy másodpercet. Piton iszonyú csalódott lenne, ha nem tenné azt, amire kérte - és ő nem akart csalódást okozni. Vonakodva benyúlt a zsebébe, és egy halk szóval eredeti méretűre varázsolta vissza a seprűjét. De amikor már rajta ült, eszébe jutott az is, amit Demona mondott neki: "Ha nálad van a seprűd, legyőzhetetlen vagy."
Igen, Harryt hirtelen elöntötte valami szilárd magabiztosság. Ezen a seprűn ülve nincs senki és semmi, ami megakadályozhatná abban, hogy megmentse Pitont. Egy szempillantás alatt felhúzott a magasba, és onnan, a biztonságos távolból, észrevétlenül megpróbálta felmérni a helyzetet.
Piton valóban kutyaszorítóban volt. Támadói öten voltak, s bár abból egy a földön feküdt, és egy másik is furcsa mozdulatokkal tántorogni látszott, a másik három körbefogta a fekete taláros férfit, aki már csak féltérdre esve tudott küzdeni az életéért. Az egyik támadóban Harry még ebből a magasságból is felismerte Bellatrix Lestrange-t, és ez végképp eldöntötte a kérdést, hogy közbeavatkozzon-e.
A Vronszkij-műbukáshoz hasonló zuhanórepülésbe kezdett, de még félúton sem járt, amikor megcélozta Bellatrix alakját egy kábító átokkal. Most derült csak ki, milyen hasznosak voltak Demona különórái. A nő, akit váratlanul ért a felülről jövő támadás, azonnal hanyatt vágódott, míg a másik két támadó, a meglepetés erejétől megkövülve meredt az égre az új veszélyforrást keresve, hogy aztán ijedten lapuljon le a fölöttük centikre elsuhanó Harry elől. A fiú szinte közvetlen közelből vitte be találatát az egyiknek, a másikat Piton intézte el.
A férfi már nyitotta a száját, hogy hálálkodás helyett ráordítson Harryre, amiért nem követte az utasítását. Ám nem volt rá ideje, mert a levegőt hangos pukkanások remegtették meg. Harry meg sem tudta számolni, hány halálfaló hoppanált egyszerre előtte, de mindenképp túlerőben voltak.
Harry felhúzta a Tűzvillámot, mint aki menekülni akar, aztán gondolkodás nélkül elindította a kartács-ártást a halálfalók csoportja felé. Amikor Demonával titokban gyakorolta, soha nem volt alkalma látni az igazi hatását, most viszont igen. A támadó alakok szinte mindegyike hátraesett, a maradék kettővel, pedig Piton pillanatokon belül elbánt, mivel az idősebb Crak és Monstro legalább olyan gyengének bizonyult párbajban, mint amilyen ostobák voltak a fiaik.
Újabb pukkanás hallatszott, Harry látta, hogy Piton megpördül, aztán megnyugodva ereszti le pálcáját. Az aurorok egyenruháját felismerve Harrybe végre belevágott, hogy az előbb egy tiltott varázslatot hajtott végre, és most már tényleg megtette, amire Piton kérte: ráhasalt a seprűjére, és elhúzott a Roxfort felé.
Ő maga baj nélkül elérte Dumbledore irodájának ablakát, de miközben a rémült tekintetű McGalagony beengedte, úgy érezte, majd megfojtja az aggodalom. Az aggodalom Piton miatt, hogy rendben van-e, s amiatt is, hogy milyen büntetést fog kapni a tiltott átokért. De így visszagondolva sem bánta meg, amit tett. Ha nem segít Pitonnak, a tanárt vagy megölik rögtön, vagy elhurcolják, és Voldemort végzi ki. A túlerőben lévő halálfalók ellen pedig semmi más esélyük nem volt.
McGalagony persze azonnal rázúdította a kérdéseit, s miután Harry összefoglalta neki a történteket, rögvest intézkedni kezdett. Nekiesett a Harryt elváltoztató bűbájok megszüntetésének, és közben pattogó hangon utasításokat osztogatott neki.
- Most rögtön visszamegy a szobájába, Potter! Maga bájital gyakorlaton volt, amiről a tanár úr a szokottnál hamarabb küldte el, s az azóta eltelt időt velem töltötte. A folyosón találkoztunk, és behívtam a szobámba, mert találtam egy könyvet, ami érdekelheti a záródolgozati témájához.
Harry természetesen sötét varázslatok kivédéséből akarta megírni jövőre a záródolgozatát, ami nélkül el sem kezdhette a RAVASZ vizsgákat, és a múlt héten épp arról tárgyalt McGalagonnyal, hogy ki legyen a konzulense. Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy Demona Malfoy sem fog kihúzni még egy évet a Roxfortban, és McGalagonnyal egyelőre csak annyiban maradtak, hogy Harry kiválasztja a témát, és elkezdi gyűjteni az anyagot, aztán majd később döntenek a konzulens személyéről.
McGalagony Harry kezébe nyomta a lemosó tégelyét, amit Piton hagyott ott, hogy a fiú újra láthatóvá tegye a sebhelyét, aztán előszedte Harry ruháit.
Amíg a fiú ledobálta magáról a kölcsön kapott holmikat, és belebújt a sajátjába, a tanárnő Dumbledore polcán keresgélt, végül lekapott onnan egy vastag, poros könyvet, és Harry kezébe nyomta.
- Majd kimagyarázom Albus előtt - morogta. - Szóval, ha bárki kérdezi, maga délután 4-től fél 5-ig Perselussal volt a szertárban, utána pedig velem, az én szobámban. Most siessen! A seprű marad, majd én gondoskodom róla, hogy megfelelő állapotban visszakerüljön a helyére.
Harry sejtette mit jelent a megfelelő állapot McGalagonynak: bizonyára eltünteti minden nyomát annak, hogy nemrég használta valaki.
Baj nélkül visszaért a Griffendél-toronyba, és feltűnés nélkül csatlakozott a klubhelyiségben zsibongó sereglethez. A többség a közelgő szünetről és az ünnepekről beszélgetett, néhányan pedig épp indulóban voltak a Nagyterembe, hogy megvacsorázzanak. Harry, aki igencsak megéhezett az izgalmak közepette, csatlakozott hozzájuk, de az asztal mellé letelepedve megint belehasított a félelem, ahogy megpillantotta Piton üres helyét. Viszont McGalagony megjelent, mint akinek semmi más dolga, és biztatóan hunyorgott Harry felé. A fiú kicsit megnyugodva vetette rá magát az ételre, s mikor a vacsora végére Dumbledore is megérkezett, már érezte, hogy nincs semmi baj.
Visszatérve a szobájába Tűzvillámját is ott találta a szokott helyén, az ágya melletti sarokban. A seprű rendbe volt téve, de kissé porosnak látszott, mint amihez egy ideje nem nyúlt senki, és Harry óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Aztán amikor Neville azt panaszolva esett be a szobába, hogy épp az előbb vont le tőle Piton tíz pontot, valami mondvacsinált ürüggyel, Harry szívéről egy hatalmas kő gördült le. Nyugtalanságra legfeljebb az adott okot, hogy Neville szerint Piton szinte remegett a dühtől, amikor összefutottak.