Másnap reggeli közben Harry azon kapta magát, hogy megint alig bír enni, annyira görcsöl a gyomra feszültségtől. Ezen mondjuk rajta kívül senki nem csodálkozott, hiszen bájitaltan volt az első órája, és mindenki tudta, mennyire kedves szokása Pitonnak, hogy pokollá tegye az óráit Harry számára. De úgy érezte, hogy az együtt töltött napok után már nem lenne szabad így rettegnie a várható találkozástól. Hinni akart abban, hogy Piton az iskolában is legalább annyira normálisan fog bánni vele, mint az elmúlt héten. Hinni akart ebben, de mégis félt, hogy csalódnia kell, és sokkal inkább magától a csalódástól tartott, mint a tanár esetleges szemét húzásaitól.
Evés helyett inkább azon törte a fejét, vajon miért is érez így. Miért hiszi azt, hogy elvesztene valamit, ha ez bekövetkezne? Egyáltalán: mit veszítene el?
Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta a választ: egy segítő kéz lenne az. Egy erős kéz, amibe kapaszkodhat ebben az egyre sötétebbé és félelmetesebbé váló világban.
Harry szerette azt hinni, hogy érettebb annál, mint ahogy bánnak vele, de a lelke mélyén tudta, messze áll még attól, hogy igazán felnőtt legyen. Ha más nem, hát a Minisztériumban történt összecsapás rádöbbentette erre. Be kellett látnia, egyedül nem képes megbirkózni mindazzal, ami még várhat rá. S mivel Pitonra is éppúgy vadásztak, ez egyfajta sorsközösség-érzést ébresztett Harryben.
Ráadásul a mód, ahogy az elmúlt napokban bánt vele a tanár, a tény, hogy önszántából hasznos varázslatokat ismertetett, s leginkább az, hogy kért még egy lehetőséget Dumbledore-tól arra, hogy megint ő taníthassa neki az okklumenciát - mindez nem maradt hatástalan. Már nem pusztán az ellenséges magatartását adta fel a férfi, hanem egyfajta támogatást nyújtott, és ez reményt keltő előrehaladás volt Harry szemében.
Ugyanakkor rá kellett jönnie - és ettől heves lelkiismeret-furdalás fogta el -, hogy azt az űrt próbálja betöltetni Pitonnal, melyet Sirius halála hagyott hátra - épp Sirius legádázabb ellenségével.
Az elmúlt két évben Harrynek rengeteg erőt adott, hogy számíthat a keresztapjára, a tanácsaira, a segítségére. Jó viszonyban volt Lupinnal is, de ez közel sem volt olyan szoros kapcsolat, mint Siriussal. Lupin különben sincs itt a Roxfortban, sőt, Harry igazából azt sem tudta, hol kereshetné a férfit, ha sürgős szüksége lenne rá. A főhadiszálláson esetleg megtalálná, de nem biztos, hisz - Harry legjobb tudomása szerint - nem ott lakott.
Piton viszont itt van, karnyújtásnyi közelségben. Ha tavaly nem feledkezett volna meg erről, talán Sirius ma is élne. Harry még mindig nem felejtette el, mit érzett akkor, amikor Umbridge elkapta őket, és Pitont hivatta, ő pedig csak akkor döbbent rá, milyen ostoba is volt.
A tanár ráadásul remek szövetséges lehetne, hiszen a Rend egyik legjobban értesült tagja, emellett nagy tudású varázsló. Csak épp a kettőjük közötti viszonyt kellene rendezni.
Harry úgy érezte, ő készen áll megbocsátani mindent. Cserébe csak annyit szeretett volna, hogy Piton ezentúl normálisan viselkedjen vele, és számíthasson a támogatására. Lelke mélyén pedig bízott benne, hogy Sirius is fontosabbnak tartaná, hogy Harry segítséget kapjon, mint azt, hogy ki adja azt.

Persze még mindig elgondolkodtató volt, miért pont Pitonba próbál kapaszkodni. Bár Dumbledore tavalyi magatartását épp elég kiábrándítónak találta ahhoz, hogy ne hozzá forduljon. McGalagony túl távolságtartó volt, Hagrid túl meggondolatlan. Más pedig nemigen jöhetett szóba.
De Harry érezte, hogy nem csak erről van szó. Piton az elmúlt években életének központi szereplőjévé vált. Ha nem is volt pozitív ez a szerep, de mindenképpen nagy hatást gyakorolt rá.
Hasonló, bár jóval gyengébb viszony fűzte Draco Malfoyhoz is, és nem véletlen, hogy most ennyire kínozza a kíváncsiság, vajon mi történhetett a mardekáros fiúval.
Eddig utálta ugyan mindkettejüket, sőt, Pitont időnként hevesen gyűlölte, de azáltal, hogy ilyen szenvedélyes érzelmeket ébresztettek benne, egyfajta kapcsolat jött létre közöttük. Bizonyos értelemben fontosakká váltak számára. Például sokkal többet jelentett Malfoy orra elől elhalászni a cikeszt, mint mást legyőzni. Minden sikere édesebb volt, ha ez a két ember is láthatta, és Piton elismerő bólintása ezért ért a szemében többet, mint más tanártól egy Kiváló.
Harry csodálkozva fedezte fel, milyen meglepő erők és motivációk mozognak az emberi viszonyok mélyén.

Teljesen gondolataiba merülve, szinte öntudatlanul állt fel az asztaltól, és követte Hermionét az alagsori tanterembe. Csak amikor már elfoglalta régi helyét, akkor nézett fel. Először nem is érette, hogyan került mellé Hermione. Ő Ronnal szokott ülni, nem a lánnyal. Aztán eszébe jutott, hogy Ron ugyan Várakozáson felülit kapott az RBF-en bájitaltanból, de az kevés a haladó csoportba. Neville sem jár már ide, és a mardekárosok is megfogyatkoztak. Viszont helyettük a másik két ház legjobb bájitaltanosai  vannak itt.
Ettől megint görcsbe rándult a gyomra. Hiába tanult rengeteget a nyáron, egész biztos, hogy nem lesz képes lépést tartani a többiekkel. Tényleg egyetértett Pitonnal, hogy belőle sosem lesz jó bájitalfőző.
Csüggedten nézett még egyszer körül, és ekkor fedezte fel a tanári asztal mögötti félhomályban álldogáló fekete alakot, amint őt figyeli. Egy rövid időre találkozott a pillantásuk, ám szokás szerint Harry semmit sem bírt kiolvasni a tanár tekintetéből. Aztán Piton tovább rendezkedett az asztalán, és Harry csodálkozva fedezte fel, hogy most azon is egy üst áll. Piton nem szokott velük főzni, de az előkészületekből arra következtetett, hogy ezúttal más lesz a helyzet.
Aztán Piton ránézett az órájára, és az ajtó felé intett a pálcájával, ami dörögve becsapódott. A hangra az osztály egy emberként rezzent össze, és némult el.
Újabb pálcaintésre a tanári asztalon lévő pergamencsomó felemelkedett, és szétszóródott az osztályban, mindenki padjára egy-egy lapot hullatva. Harry megnézte a saját példányát: egy hosszú könyvlista volt, tele bájitaltannal foglalkozó könyvekkel. Ezt mind el kell olvasniuk? Rosszat sejtett, és nem is alaptalanul.
- A bájitalok főzésének tudományát nem lehet könyvekből elsajátítani - hangzott fel Piton komor hangja. - Semmi sem pótolhatja a gyakorlatban szerzett tapasztalatok értékét. Mindazonáltal úgy vettem észre, hogy bizonyos nehezebb felfogású egyéneknek - a tanár még véletlenül se nézett Harryre, de a fiú tudta, hogy róla beszél - sokat segít, ha leírva láthatják azokat a tudnivalókat, amelyek szükségesek egy-egy bájital elkészítéséhez. Ezért összegyűjtöttem azokat a műveket, melyeket haszonnal forgathatnak a RAVASZ-vizsgára való felkészülés közben. Melegen ajánlom, hogy olvassák is el őket, ha nem akarnak megbukni.
Az osztály felnyögött. A 'melegen ajánlom' Pitonnál azt jelentette, hogy kötelező.
- Van rá két évük - folytatta a tanár, mire elhaltak a fájdalmas hangok. A lista így is rendkívül hosszú volt, de legalább nem kérte rövid időn belül. Harry azonban tudta, hogy azonnal neki kell kezdenie az olvasásnak, már csak azért is, mert sejtése szerint Piton simán fog kérdezgetni év közben is olyan dolgokat, amiket csak ezekből a könyvekből tanulhat meg.
- A mai órán egy különösen nehéz bájitalt fogunk megtanulni - természetesen ez is vizsga-anyag. Ha képesek elfogadható minőségben elkészíteni, akkor van reményük rá, hogy sikeres vizsgát tesznek majd - azzal a tábla felé intett, ahol megjelent a hozzávalók listája, végül a tároló szekrények ajtaját nyitotta ki egy intéssel.
- Készítsék ki a hozzávalókat!
Mikor minden a megfelelő mennyiségben ott sorakozott előttük, Piton csendet intett, és szokásától eltérően nem az elkészítést kezdte meg, hanem először kikérdezte őket a hozzávalók tulajdonságairól, aztán pedig előkészítették a főzést. Piton is velük dolgozott, az asztalánál villámgyorsan aprított, zúzott és passzírozott, közben pedig tanácsokat osztogatott.
- A nyírfa kérge könnyebben reszelhető, ha száraz, ezért nem árt, ha kis ideig a tűz fölé tartják. Természetesen anélkül, hogy megégne, Miss Parkinson - tette hozzá savanyú arccal.
Miután jómaga végzett, körbesétált, és meg-megállva a diákok mögött a szokásos gúnyos stílusában kommentálta, ha valahol hibát látott. De Harry felfigyelt rá, hogy egyszer sem vont le pontot, vagy emelte fel a hangját, és indulat sem volt a szavaiban. Csak valami fáradt beletörődés, hogy ilyen gyenge értelmi képességű tanulókkal verte meg őt a sors. Ha valaki menthetetlenül elrontott valamit, akkor újracsináltatta, pedig eddig nem volt szokása második lehetőséget adni. Az sem fordult elő, hogy megigazítsa az aprítókést, vagy a mozsártörőt a diákjai kezében, most időnként mégis ezt tette.
- Feljebb a könyököt, Potter - érintette meg Harry karját is egy pillanatra -, így nagyobb erőt tudsz kifejteni!
Harryt egy pillanatra megdermesztette a régi reflex, de aztán összeszedte magát, és igyekezett a tőle telhető legpontosabban követni az utasításait. Piton állt még mögötte egy darabig, aztán megjegyzések nélkül továbbsétált.
- Maga a bájital viszonylag gyorsan elkészíthető, az előkészítése az, ami aprólékos munkát igényel, illetve főzés közben kell rendkívül pontosnak és gyorsnak lenni - mondta aztán, hogy végeztek az előkészületekkel. - Először tanulmányozzák át a receptet - intett a tábla felé, ahol a főzési folyamatok tűntek fel -, és ha valami nem világos, azt most tisztázzuk, mert ha elkezdjük a főzést, már nem lesz idő kérdésekre!
Ez se volt szokása, hogy kiegészítő magyarázatokat adjon a főzés előtt, és Harry nem tudta eldönteni, mindig a haladó csoportnak tartogatja-e ezt a tanítási stílusát, vagy pedig most változtatott rajta valamiért. Mindenesetre sokkal könnyebb volt így dolgozni, és Harry is megnyugodott: Piton nem fogja piszkálni. Rájött, hogy hálát érez emiatt, és igyekezett azzal viszonozni, hogy erősen koncentrált a főzetre. Nem akarta elrontani, nem akart csalódást okozni Pitonnak, mert érezte, a tanár valóban szeretné, ha Harry bebizonyítaná neki, hogy a csoportba való, és nem csak Dumbledore kivételezettje.

A főzés aztán valóban nagyon nehéz volt, mert hihetetlen gyorsan kellett egymás után végrehajtani a hozzávalók adagolását, közben megfelelő ritmusban és sebességgel keverni a főzetet, mialatt varázsigéket mormolnak, és a tüzet is szabályozni kellett időnként. Harrynek fogalma sem volt, hogyan tudott minden egyes elemet végrehajtani. Talán épp azért sikerült, mert nem jutott ideje másra figyelni, hisz a főzés teljes koncentrációt kívánt. Még akkor sem nézett fel, amikor csörömpölés és ijedt sikkantás hangzott fel valahonnan a háta mögül. Persze sokat segített az is, hogy miközben Piton a saját adagját készítette, folyamatosan mondta, hogy mit csinál, és a legtöbben, köztük Harry is, fel se néztek a táblára, hanem a férfi szavait követték, miközben sebesen járt a kezük.
Ennek ellenére az óra végén Harry csalódottan állapította meg, hogy a főzete sokkal világosabb, mint Pitoné. Az még kevésbé vigasztalta, hogy a többieké jobban hasonlított a tanáréra, mint az övé. Kivéve Malfoyét, akié szintén világosabb volt. De most az a tény sem tudta feldobni, hogy Malfoy is elszúrta valahol. Elkeseredett arccal töltötte mintáját egy fiolába, és lehajtott fejjel ballagott oda Piton asztalához az üvegcsével. Nem mert a férfi szemébe nézni. Már hátat fordított neki, hogy visszamenjen a padjához összepakolni, amikor meghallotta a hangját.
- Ez elégtelen.
Harry gyomra összeszorult, de aztán összerezzent, mert Piton folytatta.
- Ide se hozza, Miss Parkinson! - sziszegte dühösen, mire a Harry mögött ott sorakozó Pansy elsápadt, noha a kezében tartott üvegben lévő folyadék - legalábbis színét tekintve - sokkal jobban hasonlított Piton főzetére, mint Harryé.
- Nem elég, hogy ügyetlenségével úgy megzavarta a fél osztályt, mi több, még engem is, hogy emiatt túl későn öntöttük bele a tintahal váladékot, de sikerült a lehető legrosszabb eredményt produkálnia. Pedig azt kell higgyem, nem kértem teljesíthetetlen feladatot, hiszen látható - intett Harry mintája felé -, hogy még egy olyan griffendéles is, mint Potter, képes volt elfogadható minőséget produkálni.
Bár a tanár vérlázító hangsúllyal ejtette ki az 'olyan' és a 'griffendéles' szavakat, Harry mégsem tudott haragudni érte. Hisz ez azt jelenti, hogy az ő főzete a jó, meg Malfoyé! Piton és a többiek rontották el, amikor felnéztek a csörömpölésre.
- Olyan szégyent hozott a házamra és rám, Miss Parkinson, amit nem lehet pontlevonással eléggé megtorolni! Büntetőmunkára jelentkezik nálam még ma! - csattant fel.
Harry sietve eliszkolt, mert félt, hogy elneveti magát, és ezzel magára haragítja az egyébként is dühös tanárt. Magában azért mosolygott azon, mennyire jellemző Pitonra ez a megnyilvánulás. Annyi esze még indulatában is van, hogy a saját házától ne vonjon le pontot, de úgy adja elő, mintha ez fel se merült volna benne. Máskor is előfordult, hogy legorombított a saját házából valakit, de pontot sose vont le, és Pansy ma nagyon kihúzta nála a gyufát, ha nem érte be az elégtelennel, és büntetőmunkára rendelte.

Már mindenki pakolt, de a tanárnak még mondanivalója volt, és csendet parancsolt.
- Minden évben kiválasztok a hatodéves csoportomból pár embert, akik aztán egész évben segédkeznek nekem az óráim előkészítésében. Ez bizalmi munka, és nem fogadom el akárki jelentkezését rá. - Itt vetett egy röpke, de jelentőségteljes pillantást Harryre, a szeme azonban mintha biztatást sugallt volna, nem elutasítást. - Időigényes a feladat, de aki vállalja, az sokat tanulhat közben. Tehát aki úgy érzi, hogy a mai teljesítménye alapján érdemes erre a feladatra, és önként elfogadja ezt a kötelezettséget, az maradjon itt. A többiek elmehetnek.
Az osztály nagy része sietősen folytatta a pakolást, és sorban húztak ki a teremből, el Piton közeléből. Nem csak azért, mert nagy részük elrontotta most a főzetét, hanem mert Piton az egész iskola legrettegettebb tanára volt. A mai eset pedig bebizonyította, hogy mardekárosnak lenni sem életbiztosítás nála, ha valaki hibázik.
Még Hermionénak sem volt kedve több időt tölteni Piton társaságában, mint szükséges, pedig az ő főzete is elég jó lett. Már indult volna, és csodálkozva nézett Harryre, mert a fiú csak elgondolkodva bámult maga elé.
Harry úgy érezte, szétfeszül belülről az ellentétes érzésektől. Sejtette, hogy Piton szeretné őt választani, azért is tette feltétellé a mai órán való jó szereplést, mert így eleve megszűrte a lehetséges jelentkezőket. Maga is szívesen vállalta volna a feladatot. Nem mintha pont bájitalokkal kívánt volna még többet foglalkozni, viszont ki akarta nyilvánítani jó szándékát a férfi felé. Ugyanakkor az órarendje már most több volt, mint sűrű, és nem mert még több elfoglaltságot felvállalni.
- Harry! - bökte meg a karját Hermione sürgetően.
- Menj csak! - intett neki a fiú. - Majd megyek utánad.
Hermione egy pillanatig csodálkozva bámult rá, de aztán szó nélkül felkapta a táskáját, és kisietett a teremből.
Harry ijedt tanácstalansággal nézett a felé közeledő Pitonra, aki meglepődve vonta fel a szemöldökét. Már csak ők ketten, és Malfoy maradtak a teremben.
- Valami problémád van, Potter? - kérdezte fojtott hangon a tanár.
- Igen, tanár úr. - Harry úgy döntött, hogy egyszerűen őszinte lesz. - Szeretnék jelentkezni erre a ...
- A laboráns posztra? - segítette ki Piton.
- Arra, tanár úr. De ... - húzta elő az órarendjét, és adta oda a tanárnak - nem hiszem, hogy lenne rá időm.
Piton elvette az órarendet, és belepillantott.
- Én nem látok itt semmi problémát, Potter - mondta nyugodtan.
- Draco? - nézett a szőke fiúra.
- Én is jelentkezem, tanár úr - mondta Malfoy, de nem túl nagy lelkesedéssel.
- Kérem az órarendedet - intett neki Piton, aztán leült az asztalához a két lappal, és gyorsan belefirkált valamit Malfoy órarendjébe.
- Kedd és csütörtök délutánonként várlak. Most elmehetsz.
Malfoy elköszönt, Piton pedig Harry órarendjét vette kezelésbe.
- Szerda és péntek - nyújtotta oda neki a lapot, mire Harry teljesen elsápadt. Most már egyedül a hétfő délutánja volt szabad. - Így még mindig lesz időd hétfőnként a kviddics-edzésre - tette hozzá Piton, de Harryt ez nem vigasztalta. Sőt, inkább megrémült, hogy ez csak egy ravasz húzás volt a tanár részéről, hogy ne legyen ideje edzeni, és így segítse saját háza csapatát.
- Nem lesz időm edzésekre, tanár úr! - mondta kétségbeesetten. - Még leckeírásra sem lesz.
Piton egy pillanatig hallgatott, aztán odament Harryhez. Nyugtatóan rátette kezét a fiú vállára, és kicsit lehajolt hozzá, hogy a szemébe nézhessen. A férfi éjfekete tekintete most sem zárkózott, sem fenyegető nem volt. Inkább meleg, biztató, bátorító.
- Semmi baj, Harry! Mindenre lesz időd, a kviddicset sem kell elhanyagolnod. Segítek neked, és Demona is segíteni fog. Megtanítunk, hogyan használd ki a legjobban az idődet és az erődet. Bízz bennünk, Harry! - szorította meg kicsit a vállát, a fiún pedig újra végigömlött valami jó érzés a keresztneve hallatán.
- Igen, tanár úr! - motyogta.
Piton felegyenesedett, és hálásan rámosolygott.
- És köszönöm, hogy jelentkeztél.
Harry elpirult az örömtől. Békét érzett magában, és kettejük között. Az arc, mely oly sokáig csak a gyűlöletét váltotta ki, most kedvesnek tűnt, és ez megnyugtatóbb volt, mint bármi más. Mintha a férfi az előbb levett volna a válláról egy nagy súlyt, amiről nem is tudta eddig, hogy cipeli, s csak most, hogy megszabadult tőle, jött rá, milyen nehéz is volt.
- Én köszönöm, tanár úr a ... a lehetőséget - mondta érzelmektől elfúló hangon.
Igen, ez volt a legjobb szó. Lehetőség. Lehetőség arra, hogy azt a köteléket, amit a kölcsönös és szenvedélyes utálat hozott létre közöttük, most bizalommal és támogatással itassák át.
Piton biccentett, aztán megkérdezte:
- Kivel lesz a következő órád?
- Ööö ... Hagriddal.
Harry érezte, Piton nem helyesli, hogy nem adta le ezt az órát, ami nem kell az aurori céljaihoz, de nem tett megjegyzést.
- Egy darabig mehetünk együtt - mondta, és elindultak kifelé a teremből.
Már a lépcsőknél jártak, amikor Piton megszólalt.
- Figyeltelek reggel. Nagyon elgondolkodtál - a hangja komoly volt, s mintha egy kis szorongás fűszerezte volna. - Bánt valami?
Harry felidézte a reggeli gondolatait, és megrázta a fejét.
- Nem. Csak ...
Mit mondhatna neki?
- Azon gondolkoztam, milyen furcsa ...
- Mi? Mi furcsa?
Harry elpirult.
- Ki fog nevetni, tanár úr - motyogta zavartan.
- Majd igyekszem nem így tenni - mondta komolyan Piton.
- Nos ... Tudja, tanár úr, én eddig azt hittem, hogy mindenki csak azokat az embereket tartja fontosnak az életében, akiket szeret.
- Ez így is van - bólintott a férfi kissé csodálkozó arckifejezéssel.
- Nem, szerintem nem így van - ellenkezett Harry. - Épp ezen gondolkodtam reggel. Rájöttem, hogy akiket utálunk vagy gyűlölünk, esetleg félünk tőlük, azok legalább annyira, vagy még jobban befolyásolják az életünket, mint akiket szeretünk. Befolyásolják a mindennapjainkat ... azt, hogyan érezzük magunkat aznap, amikor találkozunk velük, és még a döntéseinket is befolyásolják. Hiszen néha csak azért teszünk meg valamit ... esetleg olyasmit, amit egyébként nem tennénk, hogy őket bosszantsuk, vagy bántsuk. Márpedig ha ennyire hatnak ránk - magyarázta gesztikulálva -, akkor bizonyos szempontból fontosak is nekünk.
Felnézett Pitonra, és a férfi megdöbbenve nézett vissza rá. Aztán a tanár elfordította a fejét, és a gondolataiba mélyedt egy ideig.
- Hát ... ha ebből a szempontból nézem, valóban igazad van, Potter - mondta végül. - De honnan jutott ez az eszedbe? Nem gondoltam volna, hogy ilyeneken szoktad törni a fejed.
- Nem nagyon szoktam - rázta a fejét Harry. - Csak néha, főleg az utóbbi időben.
- Miért pont mostanában? Van valami különös oka? - Piton pillantása egyértelműen érdeklődő volt.
Harry megrántotta a vállát.
- Nem tudom. Talán ... talán a változások.
- A változások?
- Igen. Annyi minden megváltozott mostanában ... - nézett fel megint óvatosan a tanár arcába.
- Annyi minden ... vagy annyi mindenki? - kérdezte Piton fürkésző tekintettel.
- Mindkettő - nyelt egyet Harry.
- Például?
Már a kapun kívül jártak, de Piton továbbra is ott sétált mellette, és úgy látszott, hogy a végére akar járni ennek a beszélgetésnek.
- Például ... például elvesztettem a keresztapámat.
Tudta, hogy veszélyes szóba hoznia Siriust, de ez is az igazság része volt.
- Aztán - folytatta gyorsan -, ott van Malfoy. Mármint Draco. Valami történhetett vele a nyáron, mert mintha teljesen kicserélték volna.
- Nehéz napok vannak mögötte - dörzsölgette a homlokát Piton megállva. Harry is megtorpant. - De hasznára vált.
Egy darabig csak álltak némán, aztán a férfi halkan megjegyezte.
- Szerintem te is megváltoztál.
Harry félrenézett egy pillanatra.
- Szerintem nem - fordult újra szembe Pitonnal. - Vagy talán igen, de nem olyan sokat. Csak ... másképp látok dolgokat. Meg embereket ... Ezért aztán másképp is viselkedem velük.
- Ha képes vagy másképp látni valakit, mint eddig, az már maga a változás - mutatott rá Piton. - Ha képes vagy félretenni az előítéleteidet, vagy az eddigi tapasztalataidat, és új szemmel vizsgálsz meg valamit vagy valakit, ha képes vagy szakítani a múltbéli szokásaiddal - ez már önmagában is nagy változás. Olyan, ami nagyon nehéz, és amire nem mindenki képes.
Harry nem tudta eldönteni, hogy Piton saját magáról, vagy pedig Harryről beszél-e. Vagy talán mindkettőjükről. De a férfi következő mondata eldöntötte a kérdést.
- Szeretném azt hinni, hogy én képes vagyok rá - mondta halkan.
Harry megrendült ettől a vallomással felérő mondattól.
- A mai bájitaltan óra fényes bizonyíték rá, hogy igen - mondta végül mosolyogva, de Piton megrázta a fejét.
- Ezt a bájitalt mindig úgy tanítom, hogy én is együtt főzök a tanítványaimmal.
- Nem erre gondoltam - rázta a fejét továbbra is vigyorogva Harry, bár nem volt biztos benne, hogy Piton értékelni fogja-e a humorát. A férfi várakozóan nézett rá, és a fiú végül kivágta:
- Ma egyetlen pontot sem vont le a Griffendéltől.
Piton egy pillanatig bámult rá, aztán olyan arcot vágott, mint aki épp lenyelt egy nevetést.
Megjátszott bosszúsággal pattintott egyet az ujjaival.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem.
Aztán összemosolyogtak egy percre.
- Én Roxmortsba indultam, neked pedig órára kell sietned - mondta végül a tanár. - Menj! - intett, aztán köszönésre időt sem hagyva sarkon fordult, és lobogó talárral elsietett.
Harry megkönnyebbült sóhajjal bámult utána egy ideig, aztán futva elindult Hagrid kunyhója felé.

Azért úgy látszott, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Hagrid első órájának végére a legtöbb hatodéves kezét karmolás-nyomok tarkították. Pedig azok a selyem pilók, amiket meg kellett etetniük, még csak kölykök voltak, és igazából nem is akarták bántani az őket tápláló kezeket, pusztán ösztönösen kapták el az élelmüket tartó diákok csuklóját, mintha az anyjuk mancsa lenne.
Óra végén Harry, Ron és Hermione odagyűltek Hagrid köré, hogy üdvözöljék barátjukat, és egy kicsit beszélgessenek vele. Elmesélte nekik, hogy Dumbledore - aki előtt nem maradhatott titokban Gróp ittléte - elvitte az óriást egy olyan helyre, ahol jól érezheti magát, és nem jelent veszélyt senkire.
Harry megköszönte Hagridnak a születésnapi ajándékát, és a kérdésére válaszolva megnyugtatta, hogy elég jól érezte magát a nyáron, de aztán elköszönt.
- Hová sietsz? Most lyukas órád lesz neked is, vagy nem? - kérdezte csodálkozva Hermione.
- Igen, de szeretném kihasználni, és megírni a leckét Pitonnak.
Most Ron meresztett nagy szemeket. Hermionénak volt szokása még aznap megírni a házikat, Harry - Ronnal együtt - addig halasztgatta őket, amíg csak lehetett. Különösen, ha azt a házit Piton adta fel.
- Nem ráérsz délután? Vagy holnap?
- Nem, Ron, délután különórám lesz SVK-ból, holnap pedig Pitonnak fogok segíteni.
Most már mindkét barátja döbbenten meredt rá.
- Szóval ezért maradtál ott óra után? - suttogta elképedve Hermione. - Jelentkeztél arra a ...
- A laboráns posztra, igen - bólintott Harry. - Figyeljetek, én megértem, hogy csodálkoztok, de ... Piton tényleg nagyon normális volt velem mostanában, és úgy láttam, kifejezetten azt akarja, hogy jelentkezzek ... na meg azt is mondta, hogy sokat lehet mellette tanulni, és bájitaltanból nagyon rám férne. Igaz, hogy nyáron halálra tanultam magam belőle, mert muszáj jónak lennem, ha auror akarok lenni ... de ez akkor is kevés volt.
- Piton ... normális??? - hebegte Ron, aztán megrázta a fejét. - Szerintem itatott veled valamit, amitől hallucinálsz.
- Nem, Ron, - szólt közbe Hermione -, te most nem voltál ott bájitaltanon. Tényleg sokkal elviselhetőbb volt, mint szokott lenni. Képzeld, még főzött is velünk!
- Azt mondta, hogy ezt a bájitalt mindig így tanítja - jegyezte meg Harry. - De ettől függetlenül is egészen elviselhető volt.
Ron még mindig elképedve nézett egyikükről a másikra.
- Mégis, mit főztetek? "Rózsaszínben látok mindenkit" - főzetet? És ki is kellett próbálnotok?
- Jaj, ne bomolj, Ron! - fintorgott Hermione.
- Piton professzor rendes ember - szólt közbe most Hagrid, aki eddig csendben hallgatta őket. - Nem túl kedves a modora, de rendes fickó. A nyáron is kaptam tőle kenőcsöket az egyik sebemre, ami nem akart begyógyulni, pedig tudom, hogy engem nem nagyon kedvel. És ha engem kérdeztek - hajolt közelebb, mintha titkot akarna suttogni -, szerintem jó hatással van rá az új tanárnőtök - azzal hamiskásan rájuk kacsintott.
- Malfoy professzor? - kérdezte csodálkozva Hermione.
Hagrid vidáman bólintott.
- Ő bizony! Rengeteget beszélgetnek ám egymással, amióta itt van a tanárnő. Még nem is láttam a professzort ennyit beszélni.
- Na de ... ugye, nem arra akarsz célozgatni, hogy Piton ... szerelmes az unokatestvérébe? Mert Harry azt mondta, hogy ők ketten unokatestvérek.
- Igen? - csodálkozott Hagrid.
- De nem vérszerinti rokonok - motyogta Harry, és elmondta Hagridnak is, amit a köztük lévő családi kapcsolatról tudott.
- Ez érdekes - dörmögte Hagrid. - Őszintén szólva, én nem nagyon emlékszem Demona Malfoyra, pedig mondta, hogy ő is idejárt a Roxfortba. A testvéreire még emlékszem - komorodott el a tekintete -, de rá nem.
- Az egész nő elég érdekes - dünnyögte Harry. - Nem nagyon tudom, hányadán állok vele.
- De most már tényleg mennem kell, szeretném letudni azt a házit - tette hozzá, és gyorsan elbúcsúzott a többiektől.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.