Reggeli után elpakoltak, a maradék élelmiszert (nem sok maradt, mert az utóbbi időben Bill már nem hozott utánpótlást) Piton egyszerűen bevágta a tűzbe. Azután lezárta a fenti részeket, az előszobát, majd a konyhában eloltotta a tüzet, és a transzporter ládához lépett.
- Te indulsz elsőnek - utasította a fiút. - Ha érzed, hogy a láda már nem mozog, kinyitod a koporsó fedelét, kiszállsz és visszahajtod a tetőt. Visszahajtod, érted?! Aztán nem mozdulsz, mert semmi szükség rá, hogy belesétálj valamelyik csapdába.
Harry követte a tanár utasításait, s bár a hirtelen zuhanás érzése megviselte az előbb teletömött gyomrát, szerencsésen megúszta rosszullét nélkül.
A kripta csöndjében a halottak között rossz érzés fogta el, míg Pitonra várt, aki rendkívül gyorsan követte őt a táskával együtt.
- vJól van, Potter, most vedd elő a pálcádat, és keresd meg a csapdákat! - utasította Piton.
Harry szeme kimeredt. De hát hogyan keresse meg őket?
A tanár leolvasta róla a tanácstalanságot, és megértően bólintott.
- Hunyd be a szemed!
Mikor Harry engedelmeskedett, halkan, nyugtató szavakkal magyarázni kezdett.
- Érezd a kezedben a pálcád! Érezd, ahogy finoman remeg benne saját varázsereje!
Harry összpontosított és valóban: alig-alig érezhetően vibrált a pálcája. Varázslat közben ennél jobban is mozgott magától a kezében, néha alig bírta tartani, de egyébként még sosem vett észre semmi ilyet. Igaz, soha nem is figyelt még így rá.
- Érzed? - kérdezte Piton, Harry pedig bólintott.
- Jól van, akkor most pásztázz végig vele magad előtt, és figyeld a változást!
- Lassan, lassabban! - szólt rá a tanár, amikor látta, hogy Harry milyen hirtelen mozdulattal kezd neki a műveletnek.
A fiú követte az utasítását, de először nem érzett semmit. Aztán megint elhúzta a pálcát a maga elé képzelt vonal mentén, és valóban: mikor egész balra ért, a pálca addig finom vibrálása valamivel nagyobb amplitúdójú remegésbe csapott át.
- Ott, balra - suttogta, megállítva a pálcát, hogy a mondott irányba mutasson.
- Jól van - Piton hangja elismerően csengett. - Most nyisd ki a szemed, és lásd is!
Harry felnyitotta a szemét, és arra nézett. Egy faragott oszlopú állvány állt ott, tányérszerű résszel a tetején, ami bizonyára arra szolgált, hogy tüzet gyújtsanak benne. Teljesen ártalmatlannak tűnt.
- A levegőt figyeld! - hallatszott a háta mögül. - Ne a tárgyat lásd, hanem a teret, amit eltakar előled.
Harry tágra nyitotta a szemét, és próbálta elképzelni, hogy az a kandeláber nincs is ott ... és akkor meglátta! A kandeláber körül ugyanúgy vibrált a levegő, mint ahogy előbb remegett a pálcája a kezében. Mintha egyfajta aura övezte volna.
- Látom - suttogta megdöbbenve.
- Afferovia. - A tanár szinte lehelte a fülébe a szót. - Mondd ki, és menj, ha látod a változást!
- Afferovia! - ismételte határozott hangon a fiú. Ennek hatására az oszlopon lévő faragások megmozdultak, és a vibrálás is megszűnt azon az oldalon. Harry baj nélkül elment mellette, nyomában a tanárral.
- Állj! - hangzott fel mögötte, és a fiú már hunyta is be a szemét.

Még öt ilyen, különböző jelszavakkal hatástalanítható csapdát kellett felfedeznie, mire a kripta kapujához értek. A negyediknél már be se hunyta a szemét, csak a pálcára figyelt és a levegőre.
A kapunál megfordult és Piton szemébe nézett. Vajon ez volt-e az a dolog, amire tegnap este célzott, hogy még indulás előtt el kell végezniük?
- Jól csináltad - mosolygott rá a férfi, és látszott rajta, hogy tényleg örül.
Harry most már végképp nem tudta eldönteni, hogy ez a Pitontól oly szokatlan dicséret a férfi bensőjéből jött, vagy csak ennyire eggyé vált a szimpatikus és kedves mugli fickó szerepével. Azért remélte, hogy az előbbi.
- Miért tanított meg erre, tanár úr? - kérdezte kíváncsian. - Ide úgyse jövök vissza többet. Vagy igen? - Összeszűkült a gyomra erre a gondolatra. Igazán nem mondhatta, hogy borzalmasan érezte volna magát a házban, de mégis úgy tűnt, mintha egy hatalmas, ránehezedő súlytól szabadulna meg pár perc múlva. Elképzelni se tudta, hogy visszatérjen ide.
- Hasznát veheted ennek még máshol is, ahol csapdákat sejtesz - felelte Piton. - Ha pedig mégis vissza kellene jönnöd ... semmi esetre se áruld el senkinek, hogy hol voltál! A barátaidnak se! Egy búvóhelyen - és kész. Megértetted?!
Ezt annyira Pitonos hangon mondta, hogy mugli ruha ide vagy oda, összetéveszthetetlen volt. Furcsamód, Harry megkönnyebbült tőle: ez itt tényleg Piton.
A következő mondat viszont már megint szokatlan volt tőle.
- Egyébként azért csináltam ezt a kis próbát, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg képes vagyok-e a gyomorerősítő főzetnél bonyolultabb dolgokat megtanítani neked - mondta minden gúnyos felhang nélkül.
Harry elpirult és zavartan lehajtotta a fejét.
- Nos, talán megpróbálkozhatnánk még valamivel ... - folytatta tűnődve a férfi. Harry kíváncsian nézett rá újra.
- Fordulj meg, a kapu felé! - intett Piton. - Hunyd be megint a szemed, pálca a kézbe!
- Most azt próbáld meg megérezni, hogy van-e valaki vagy valamilyen veszély a közelben. A pálca segít, de inkább próbáld belül érezni. A varázsige: Expiscor.
Hallotta, hogy a férfi hátrébb lép.
- Lássuk először azt, hogy engem észreveszel-e? - suttogta, aztán elnémult. De nem csak elnémult, hanem szinte el is tűnt mögüle.
Harry elmondta a varázsigét, és erősen koncentrált. Először csak maga körül próbálta érezni a levegőt, aztán táguló körben egyre messzebbre terjesztette ki az érzékeit. Végül elérte Pitont. Halvány volt csak az érzés, mintha azt a gömböt, amit maga köré képzelt, megszakította volna egy kis részen valami. Ugyanakkor a pálca is megrándult picit a kezében, noha előre mutatott, nem hátra, Piton felé.
Aztán előre, a külvilág felé nyújtotta el azt a képzeletbeli burkot, és hirtelen rádöbbent; mintha tényleg jeleket fogna. De egyik sem volt olyan, mint amilyet Piton jelenléte okozott, és rossz érzése sem támadt.
- Van valami odakinn, de nem emberek. És nem veszélyesek - motyogta. Valamiért biztos volt benne, hogy így van.
- Az állatokat és a növényeket érzed. Az élőlények kisugárzását - mondta nyugodtan Piton. Aztán odament hozzá, és a szemébe nézett.
- Talán nem ártana, ha gyakorolnád ezt. Jó alap lesz az okklumencia tanulásodhoz. - A hangjában enyhe szomorúság vibrált. Harry rádöbbent, hogy a férfi kezdi részben saját kudarcaként is értékelni tavalyi sikertelenségüket.
Piton kinyitotta, majd újra lezárta a kaput mögöttük. Sietős léptekkel átvágtak a temetőn, aztán egy - a hajnali időpont miatt - kihalt utcán is, utána végigmentek egy szűk sikátoron, hogy végül egy újabb csöndes utcácskában találják magukat. Piton tett pár lépést, aztán megállt a járda mellett parkírozó autók egyikénél. Kulcsot vett elő a zsebéből, felnyitotta a csomagtartót, és betette a táskát. Aztán kinyitotta az ajtót elől, és intett Harrynek, hogy üljön be. A fiú automatikusan engedelmeskedett, de aztán kitört belőle a csodálkozó kérdés:
- Mi ez?
Nem nagyon értett a kocsikhoz, de első szempillantásra nyilvánvaló volt, hogy nem egy tucat-autóban ül, ez pedig még furábbá tette a helyzetet.
- Autó. Jármű. Közlekedési eszköz. - Piton hallhatóan jól szórakozott rajta. - Dereng már valami, Potter?
- De milyen autó? - sóhajtotta Harry.
- Egy Jaguar XJ 12. - A fiú meg mert volna esküdni, hogy büszkeséget hall kicsendülni Piton hangjából. - 331 lóerős, 12 hengeres. Érdekel az átlagfogyasztása is? - vetett rá egy vidám pillantást a férfi.
Harry bosszúsan megforgatta a szemeit.
- Úgy értem, honnan szerezte, tanár úr?
- Vettem. A-u-tó-ke-res-ke-dés-ben - tagolta a férfi. - Ugye tudod, hogy mi az az autókereskedés? - Továbbra is jól szórakozott a fiú megdöbbenésén, ami mostanra csak még jobban fokozódott.
Ez az övé?! Pitonnak ... kocsija van?! Ráadásul ez egy kifejezetten menő jármű, amit többnyire csak tehetős üzletemberek engedhetnek meg maguknak.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól keresnek a bájitaltan-tanárok - morogta maga elé, hisz a kocsi egyértelműen sokba kerülhetett.
- Annyira azért nem - nézett rá Piton komolyan. - Bár Dumbledore professzornak sikerült elérnie az igazgató tanácsnál, hogy jól megfizethesse a Roxfort tanárait. De emellett engem időnként felkérnek szakértőnek a Minisztériumból, és gyakran publikálok újságokban. Van pár szabadalmaztatott bájitalom is.
Harry furcsállotta a hosszas magyarázatot, de a következő mondattól megvilágosodott.
- Emellett értek hozzá, hogyan forgassam meg legálisan a megtakarított pénzem.
Csak nem azt hitte, hogy ő a halálfaló-időkből származó rablott vagyont sejt a háttérben?
- Csatold be az övet, Potter!
Harry engedelmeskedett, aztán visszafordult a férfi felé, és benne maradt a levegő megdöbbenésében. Piton ugyanis egy divatos napszemüveget vett elő a kesztyűtartóból. Ami végül is érthető volt, hisz a nap most volt felkelőben, és pont a szemükbe világított. De akkor is!
A férfi most már semmilyen hasonlóságot nem mutatott azzal a tanárral, akit ismert. Ha valaki futólag ránéz, egy fiatal és sikeres menedzsernek vagy tőzsdei ügynöknek látta volna, és Harry egész biztos volt benne, hogy ő maga simán elmenne mellette az utcán anélkül, hogy felismerné. Leginkább az döbbentette meg, hogy milyen jól néz ki így, és mennyivel fiatalabbnak tűnik. Beletelt kis idő, míg rájött, hogy valójában inkább eddig látszott idősebbnek a koránál, hiszen voltaképpen még csak a harmincas évei közepén járhat. Bár most még annyit sem nézett volna ki belőle.
Piton újra benyúlt a kesztyűtartóba, és előhúzott egy szemüvegtokot.
- Te is vedd ezt fel! Nemcsak a nap ellen jó, hanem álcázásnak is.
- És a főzet? - kérdezte Harry. Csodálkozott, hogy eddig még nem itatta meg a tanár.
- Még ráérünk. Sejtettem, hogy most nem fogunk találkozni senkivel, és egy darabig még így is lesz. A főzettel pedig takarékoskodni kell, hogy kitartson estig, amíg a Roxfortba nem érsz - magyarázta Piton.
- Milyen az órád? - kérdezte aztán. - Be tudod állítani, hogy jelezzen 55 percenként?
Harry tudta, miért fontos ez: a százfűléfőzet hatása csak egy óráig tart, innia kell majd belőle megint, mielőtt visszaváltozna.
- Igen. - A Trimágus Tusa idején elromlott óráját már nem lehetett rendbehozni, s végül az egyik roxmortsi kimenőn vett egy újat, ami nemcsak törésálló, hanem vízlepergető bűbájjal is kezelve volt, emellett számos hasznos tulajdonsággal rendelkezett.
Tétován kinyitotta a szemüvegtokot. Sokat ér vele, ha nem vakítja el a nap, viszont mégse lát - futott át az agyán.
- Dioptriás - hallotta ekkor, mintha Piton kitalálta volna a gondolatát.
Harry felpróbálta a napszemüveget, és tényleg remekül látott vele. Megnézte magát a visszapillantó tükörben, és megállapította, hogy sokkal jobban áll neki, mint a sajátja. Ráadásul az arca is valahogy más lett tőle, tényleg jó álcázásnak tűnt.
- Honnan tudta tanár úr, hogy hány dioptriás kell? - kérdezte kíváncsian.
- Magától értetődően Madam Pomfreytól. Rajta van az egészségügyi kartonodon - felelte Piton, miközben beindította a motort.
- Egyébként megtarthatod a napszemüveget - tette hozzá, miután kikanyarodott az útra. - És ne köszönd meg, legalábbis ne nekem! Az igazgató úr ajándéka.
- Értem - motyogta Harry.
A motor halkan duruzsolt, és a kihalt utcákon sebesen haladtak. Hamarosan kiértek a városból, és Piton délnek fordult. Gyorsan, de könnyedén és magabiztosan vezetett, látszott, hogy gyakorlott sofőr. Sőt, Harrynek úgy tűnt, a férfi kifejezetten szeret vezetni. Mintha még jobban ellazult volna, arcvonásai kisimultak, láthatóan nyugtató hatással volt rá, ahogy átsuhannak a tájon.
Harry nem merte megzavarni, és némán élvezte ő is a sebességet. Az érzés hasonló volt a repüléshez, csak még kézzelfoghatóbb, átérezhetőbb, ahogy finoman rugóztak alattuk a kerekek, miközben falták a kilométereket. Harryt lassan valami eufóriához hasonlatos érzés kezdte elborítani.
Ez szuper volt! Minden: a kocsi, a sebesség, a napfény. A levegő, ami a résnyire nyitott ablakon át áradt be, és megcibálta a haját. Még Pitont is klassznak találta, ahogy vagányul tekergeti a kormányt a kanyarokban, de közben egy percig se érezte úgy, hogy veszélyesen vezetne.

Az út kissé nyugatra fordult, a nap a hátuk mögé került, és Piton feltolta a szemüveget a homlokára. Harry most már nem bírta megállni, és elkezdett halkan kuncogni.
- Mi olyan nevetséges? - kérdezte a férfi egy futó pillantást vetve rá.
- Semmi - vigyorgott tovább a fiú -, csak az jutott eszembe, hogy ha így, ebben a szerelésben jelenne meg egyszer a tanár úr az óráján, az összes lány kidobná a párnája alól Lockhart fotóját, és kicserélné a tanár úréra.
Harry nem tudta, honnan volt bátorsága ezt kimondani, de határtalan jókedve elragadta, és nem gondolt az esetleges következményekre. De ha gondol is, biztos nem arra számít, ami bekövetkezett.
Piton ugyanis harsányan felnevetett, és egy ideig abba se hagyta, a fiú pedig vele nevetett.
- Jó kedved van, Harry - jegyezte meg aztán a férfi elcsöndesedve, de még mindig mosolyogva.
Harry. A fiúnak megint megdobbant a szíve a megszólítástól. Olyan volt, mintha kedvesen megsimogatták volna.
- Igen - motyogta.
- A lányokról jut eszembe ... - Piton megint kuncogott egy sort, de aztán nem fejezte be a mondatot rendesen. - Mindegy, úgyis rá fogsz majd jönni.
Harry nem értette, de letett róla, hogy rákérdezzen. Felemelte a karját, és kinyújtózott hátrafelé.
- Ez annyira jó - nyögte.
- Mi? A nyújtózkodás?
- Nem ... ez az egész. Azt hiszem, azért vagyok most ilyen jókedvű, mert olyan ... olyan szabadnak érzem magam. - Visszaejtette a kezét az ölébe, és elgondolkodva folytatta. - Már el is felejtettem, milyen az igazi napfény, meg az igazi levegő ...
A tanár valahogy nagyon csöndes lett mellette, és Harry látta, hogy a mosoly is eltűnt az arcáról.
- Nem lett volna szabad téged bezárni oda - mondta kicsit később halkan, tétován. - Az a ház ... azt hiszem, már elfelejtettem, milyen volt ott élni. Rossz ötlet volt tőlem, sajnálom.
Harry megkövülten ült. Tényleg jól hallotta?! Piton azt mondta neki, hogy sajnálja?!
- Biztonságban voltam ott - motyogta halkan.

Csönd telepedett közéjük. A távolban feltűnt egy újabb település, és a forgalom is megélénkült. Eddig csak elvétve láttak egy-két autót, de lassan egyre többel találkoztak.
Már feltűntek London külvárosai a távolban, amikor Piton megállt egy üres útszéli pihenőhelyen. A férfi meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben, aztán intett Harrynek, hogy kövesse a mellékhelyiség épületébe. Miután elvégezték azt, amire a hely rendeltetett, Piton a fiú kezébe nyomta a palackot, ami a címkéje szerint Tökös Tóni Tuti Töklevét tartalmazta, valójában pedig Ron hajszála ázott benne a százfűléfőzetben.
Harry lélekben felkészült a borzalmas ízre, amire még másodikból emlékezett, és a még borzalmasabb érzésre, amit az átalakulás váltott ki, aztán vett egy nagy levegőt, és meghúzta a flaskát. Az íz tényleg nem volt kellemes, de Piton csinálhatott vele valamit, amitől elviselhetővé vált. Viszont a hatása ugyanolyan maradt, és néhány rémes pillanat után a barátja arcát pillanthatta meg a tükörben a sajátja helyett.
- Állítsd be az órád, Ron! - utasította Piton.
Harry próbált nem összerezzenni a névre, és úgy tett, ahogy a tanár mondta.
- Mostantól nem reagálhatsz rá, ha bárki másképp szólít! - intette a tanár.
Az autóhoz visszafelé menet elkezdte gyakorolni Ron járását, ami - talán a főzet hatására - könnyebben ment, mint hitte volna korábban, bár érezte, hogy nem tökéletes. A napszemüveget most már nem tudta használni, hisz Ron nem volt rövidlátó, így most ő sem. Viszont nem is volt már szükség rá álcázásként, a nap pedig végre a fejük fölött járt, így eltette.
Az út további része eseménytelenül telt. Londonban kissé meggyűlt a bajuk a forgalommal, ami a vasárnap ellenére erős volt, de Piton nem volt ideges.
- Nem véletlenül indultunk korábban - jegyezte meg, amikor látta, hogy egy kisebb dugóban csücsülve Harry egy percen belül harmadszor nézi meg az óráját.
Már a pályaudvar közelében jártak, amikor Piton egy hirtelen kormánymozdulattal befordult egy parkolóházba. A második szinten álltak meg, ahol egyetlen, Harry számára nagyon is ismerős jármű állt. Piton besorolt mellé, és rászólt.
- Szállj át, Ron! Igyekezz, és ne feledd az üveget is vinni! - dörrent rá hirtelen.
Harry ijedten pattant ki a Jaguárból, érezte, hogy ez most nem a kérdések ideje. A mellettük lévő autó hátsó ajtaja kinyílt, és Ginny intett ki mögüle.
- Itt vagyunk Ron, gyere gyorsan!
Bő fél óra múlva már a 9 és 3/4. vágány mellett tolta a kocsiját, rajta Ron bőröndjével, és azon tűnődött, hogy Piton jellemzően esélyt sem hagyott olyasmire, mint az elköszönés.
Egyébként izzasztó percek álltak mögötte, mert fogalma sem volt, mit mondhat vagy kérdezhet. Az ugyanis az első percben kiderült, hogy Ginnynek fogalma sincs arról, ő valójában nem Ron, ellenben a szülei tudják. Mrs Weasley azonnal csöndre intette a lányát, amikor az nekiesett bombázni a kérdéseivel, hogy hol volt eddig. Szerencsére az asszony megmentette őt azzal, hogy Ginnyt szóhoz sem hagyta jutni, mivel folyamatosan tanácsokat osztogatott mindkét gyermekének azzal kapcsolatban, hogyan viselkedjenek az iskolában, és különböző üzeneteket bízott rájuk, hogy adják át Harrynek.
A fiú titokban elmosolyodott, amikor már a harmadik olyan jellegű mondatot hallotta, hogy:
- Azt is mondjátok meg neki, hogy nagyon szeretjük, és sajnáljuk, hogy nem találkozhattunk vele a nyáron, de reméljük, hogy a téli szünetben majd látjuk őt, és ...
Mielőtt a vonatra felszállt volna, hosszan megölelte az asszonyt.
- Köszönök mindent ... anya - suttogta egy nagy gombóccal a torkában. Mrs Weasley szeméből kibukott a könny.
- Vigyázz magadra, kisfiam! - simogatta meg a fejét.
Ha volt pillanat, amikor Harry igazán átérezte, mit veszített el szülei halálával, akkor ez volt az.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.