Harry már megint nem tudott aludni. Olyan nyugtalanul forgolódott, hogy már-már attól tartott, Bill felébred rá. Ezt nem akarta, inkább csendben felkelt, és lement a földszintre. Arra gondolt, letelepszik a nappaliban, és folytatja a cikesz szerelését. Ám a ládikó, amiben az alkatrészek és a szerszámok voltak, este a konyhaasztalon maradt. Rendkívül óvatosan osont be érte pálcája fénye mellett, mert tudta, hogy a hangosító bűbáj minden neszt közvetít az alvó Bill felé.
Még félúton sem járt az asztalhoz, amikor berobbant a csöndbe a főnix-dallammal kísért kopogás. Harry már tudta, hogy ez barát közeledését jelzi, most mégis megrémült. Nemcsak a hirtelen hangtól, hanem attól is, hogy sietve, sürgetően szólt a jel, szinte segítségkérőn.
Mielőtt a fiú magához térhetett és megmozdulhatott volna, már emelkedett is a láda teteje, ami csak két dolgot jelenthetett: valaki áttört a bűbájokon, vagy pedig Piton az érkező.
Az utóbbi történt, és Harry ezt most kivételesen megnyugtatónak találta. Azt már sokkal kevésbé, hogy a férfi tépett talárban, vérző sebekkel jelent meg, és úgy tűnt, inkább kibukik, mint kiszáll a ládából.
Harry automatikusan odaugrott a tántorgó férfihez, hogy talpon tartsa, majd odatámogatta egy székhez. Most nem a gyűlölt tanár volt, csak egy sérült ember, aki a segítségére szorult.
Ebben a pillanatban, kivont pálcával, Bill is berontott az ajtón. Pitont meglátva egy intéssel fényt varázsolt, majd hunyorogva kioltotta a felragyogó világító gömbök felét, aztán a félhomályban felmérte a helyzetet.
- Mi történt, Perselus? - kérdezte rémülten.
- Nem vészes - sziszegte összeszorított foggal a férfi. - Sietve kellett hoppanálnom, hogy el ne kapjanak, és kicsit rossz helyre érkeztem. Bárcsak rohadna meg az összes nyamvadt kutya a bolond gazdájával együtt! - tette hozzá, és további szitkokat szórt egyes vérebekre és tulajdonosaikra, akik egész falkákat tartanak belőlük a kertjükben szabadon eresztve, mialatt a talárjából letépve egy darabot, sebtében kötést rögtönzött a leginkább vérző részre a kezén.
Az nem lesz elég - futott át Harry agyán, és már robogott is le a bájitalfőző konyhába. Tudta, hogy ott talál előre elkészített sebzáró kenőcsöket, fertőtlenítő és vérzéscsillapító oldatokat. Egy egész elsősegélyládára való volt ezekből összekészítve, pont az előrelátó Pitonnak köszönhetően.
Harry felkapta a dobozt, és már futott is vissza. Még mindig nem gondolt rá, hogy Pitonról van szó. Ugyanígy rohant nyár elején Vernon bácsi segítségére is a balesetkor. Nem, egyszerűen nem bírta nézni mások szenvedését, bárkiről legyen is szó.
Igaza lehet Herminonénak azzal a megmentési kényszerrel - állapította meg később, amikor eltűnődött a történteken. Bár, ha ez ennyire erős benne ... kétségei támadtak (vagy inkább felerősödtek), hogyan lesz képes megölni Voldemortot - már ha egyáltalán eljut odáig. Nem fogja a végén még őt is megsajnálni? Nem mintha bármi hasonló érzést fedezett volna fel magában Voldemort iránt, hacsak azt nem, hogy általában a hideg rázta bárki megölésének a gondolatára is. És ez csak akkor múlt el, ha a szerettei halálára gondolt. Ilyenkor elfogta a düh és a vágy, hogy megbosszulja őket. De - mint azt már Bellatrix is megmondta - ez kevés még egy Cruciatushoz is. Az Adava Kedavrához meg valószínűleg még kevesebb.
Ám most még nem ez járt a fejében, csak az, hogy minél előbb ellássák a férfi sebeit. Sokkal jobban megijesztette a tanár állapota, mint azt valaha hitte volna. Amikor az előbb odatámogatta a székhez, érezte, hogy átnedvesedik a pizsamája a férfi sebeiből patakzó vértől, s egy ijedt pillanatig azt hitte, ott fog meghalni a karja közt. Ez rémülettel töltötte el. Nem akart több halált. Senkiét. Ráadásul épp Piton, akiről mindig azt gondolta, vasból van, hogy épp őt kellett látnia csaknem összeesni ... ez még inkább ijesztő volt, még inkább tudatosította benne saját gyengeségét.
A legnagyobb megrökönyödésére egyedül találta a tanárt a konyhában, amikor visszaért.
- Hol van Bill? - kérdezte, de közben már sietve vette elő a vérzéscsillapítót és a kötszert.
A férfi keze viszont megállt a levegőben, egy pillanatig ledermedve és csodálkozva bámult Harryre. Aztán kikapta a kezéből az oldattal átitatott kötszert, és maga szorította rá a karján éktelenkedő harapásnyomra.
- Elküldtem - morogta. - Értesíteni kell az igazgató urat pár hírről. Én most nem tudnék elég gyorsan mozogni, hogy megkeressem. Meg a nyomaimat is el kell tüntetnie. Ha lett volna közelebb menedék, nem ide jöttem volna.
Egy jó darabig nem esett több szó köztük. A férfi nem hagyta, hogy Harry hozzáérjen, de elfogadta a felé nyújtott újabb és újabb vérzéscsillapítós és fertőtlenítős pamacsokat, a sebzáró kenőcsöt, és a méretre vágott kötszert.
Harry tudta, hogy varázslattal is gyógyíthatóak a sebek, de Piton láthatólag félt a fertőzéstől, ezért választotta a lassabb, de ugyanannyira hatásos módszert. Vagy csak nem volt olyan állapotban, hogy koncentrálni tudjon a varázsláshoz, Harry - ezen a téren egyébként is hiányos - tudásában pedig nem bízott. A jobb kezén lévő seb kötözésével viszont nem boldogult, és Harry végül tétován megint odanyúlt, hogy segítsen. A férfi szótlanul átengedte neki a feladatot, de nem nézett rá közben, és köszönetet sem mondott érte.
Legalább egy biccentést megengedhetett volna magának - gondolta a fiú, és maga sem értette, miért vágyik a férfi hálájára. Hisz nem azért csinálta. De mégis ... valahogy jólesett volna. Csalódottságát azonban igyekezett nem kimutatni. Csöndben elpakolta a maradék kötszert a helyére, de nem vitte vissza a ládát a pincébe, mert sejtette, hogy később még szükség lesz rá. Némelyik seb túl mély volt, nem árt, ha holnap átkötözik.
Rápillantott a tanárra, aki láthatóan kezdett megnyugodni az őt ért sokk után, de végtelenül gyengének és fáradtnak tűnt. Meg szomjasnak, ahogy körülnézett a konyhában, miközben megnyalta kiszáradt ajkát. Harry bement a kamrába a Bill Weasley-féle különleges limonádéért, amit nagyon szeretett maga is. A kancsóval visszatérve egy mozdulattal megkérdezte Pitont, hogy töltsön-e, és a férfi némán bólintott. Odanyújtotta neki a teli poharat, majd magának is öntött, és némán elkezdték kortyolgatni a hűvös italt.
Kicsit furcsának tűnt, hogy itt ül a félhomályos konyhában, és csöndben limonádét iszogat egy férfivel, egy tanárával, akitől öt hosszú éven át rettegett, akit utált, és aki szintén egyre fokozódó gyűlölettel viseltetett iránta. De az utóbbi időben elég sok mindent megtudott Pitonról, és kezdte megérteni, hogyan fajulhatott idáig a kapcsolatuk. Ez a megértés pedig magával hozott valamiféle felülemelkedést az érzésein. Igen, Billnek határozottan igaza volt: újabban tényleg kívülről, távolról szemlélte a dolgokat. Pitont is. Már nem annak a gyereknek, a diáknak a szemszögéből látta őt, akit tanára mindig kigúnyolt és büntetett. Hanem mintha messziről figyelné, hogy egy mindenki által eltaszított, megalázott gyerekből sérült lelkű férfivá vált ember mindenféle kicsinyes bosszúval próbálja legyűrni magában a csalódottságot, a kirekesztettség magányát.
De ez az egész mintha nem érintené őt, mintha nem is ő volna az, akin bosszút állnak. Ezért aztán sem szomorúságot, sem dühöt nem érzett. Különben is: miféle fájdalmat tudna okozni Piton, ami felérne azzal, amit Sirius elvesztése okozott?
Hirtelen nevetségesnek tűnt, hogy eddig olyan dolgok bántották, mint holmi pontlevonások, iskolai büntetőfeladatok. Odakinn, az óvó falakon túl háború készül, vagy inkább már el is kezdődött. Sirius meghalt, és még mások is meg fognak halni. Nagy valószínűséggel ő maga sem menekül meg ettől a sorstól. Ehhez képest most szinte csábítónak tűnt pár órai büntetőmunka Piton pincéjében.
A tanár bosszúsan vizsgálta talárja tépett maradványait. Harryben felrémlett egy régi kép még elsős korából, és ösztönszerűen kibukott belőle ez a gondolat:
- Nincs szerencséje a kutyákkal, tanár úr!
- Ha Black-re célzol ... - mordult fel dühösen Piton, és sötét szeme fenyegetően megvillant.
- Nem! - kiáltotta sietve Harry, a szavába vágva. - Nem - tette hozzá csendesebben. - Bolyhoskára gondoltam - motyogta végül halkan. Véletlenül se akart Pitonnal Siriusról beszélni. Mással se, de vele végképp nem. Amellett most tényleg nem a keresztapjára gondolt.
A tanár egy darabig értetlenül meredt rá, mint aki nem tudja értelmezni a Bolyhoska nevet - aztán leesett neki.
- Arra a háromfejű dögre? - kérdezte enyhültebben, már ha lehet enyhülésről beszélni egy utálattal telített hang esetén.
Harry bólintott, és némán átkozta magát, hogy egyáltalán megszólalt - nem is alaptalanul.
- Úgy tudom, neked is vannak kellemetlen emlékeid kutyákkal kapcsolatban, Potter - vágott vissza gúnytól csöpögő szavakkal a férfi.
Harry úgy döntött, egyszerűen nem száll be ebbe az adok-kapok játékba, és nem azért, mert tart Pitontól. Érdekes módon, továbbra sem félt tőle.
- Ó, igen. Marcang - mondta nyugodtan.
- Rettegtem tőle - ismerte be őszintén kis idő múlva.
- Ma már nem tenném - tette hozzá elgondolkodva. Nem volt dicsekvés a hangjában, csak megállapított egy tényt. Tényleg nem félne. Egy kutyától? Amikor állt már szemben sárkánnyal is? Amikor állt már szemben halálfalókkal is? Magával Voldemorttal is?
Piton meglepetten bámult rá, arcáról eltűnt a gúnyos kifejezés. Egy darabig kutatóan nézte őt, Harry pedig nyugodtan, indulatoktól mentesen állta a pillantását. A férfi végül elszakította róla a tekintetét.
- Jobb is. Akkor talán van rá esély, hogy élesebb helyzetben sem fog inadba szállni a bátorságod. - Már megint azt a lenéző stílust használta, de most mintha hiányzott volna belőle valami. Közel sem volt olyan hatásos, mint egyébként szokott lenni.
Harry mégis elkomorodott, mert kiértette belőle a Voldemortra történt célzást. De hallgatott. Mi értelme is lett volna szólni, és felhozni, hogy volt már éles helyzetben, és talán nem is állt helyt olyan rosszul? Nem, továbbra sem száll be a tanár játékába.
Megsűrűsödött a csönd közöttük, és a férfi kényelmetlenül feszengeni kezdett, mint aki megbánta az utolsó mondatát, mert maga is rájött, mennyire nem igaz. Harry ismételten megállapította, hogy a nyugodt hallgatással többet ér el újabban, mint régen a dühkitöréseivel. Hagyta még egy kicsit főni a saját levében a másikat, aztán felállt.
- Kér még valamit, tanár úr? - kérdezte a világ legudvariasabb hangján, mert ezzel is éreztetni akarta azt az erkölcsi fölényt, amit most megtalálni vélt magában.
Piton nemet intett.
- Akkor áthúzom az ágyneműt Bill ágyán a tanár úrnak.
- Miből gondolod, hogy itt maradok, vagy hogy le akarok feküdni? - kérdezte Piton, de teljesen egyértelmű volt, hogy csak rutinból kötözködik.
- Abból, ahogy a tanár úr kinéz - mondta komolyan Harry, és választ sem várva, kifordult az ajtón.
******************
Harry sosem gondolta volna, hogy egy nap még Pitonnal egy szobában fog aludni. Főleg nem úgy, hogy közben nem retteg attól, valami igen kellemetlen dolog történik vele álmában. De mire a tanár utánament a szobába, már látszott rajta, hogy teljesen kikészült a vérveszteségtől, és minden mástól, amin aznap átment. Harry magára hagyta, amíg a férfi levetkőzött, s mire visszatért, Piton már ájult álomba merült. De azért még ilyen állapotban sem feledkezett meg az óvatosságról, mert Harry észrevette, hogy előzőleg ő is lezárta a transzporter ládát, ahogy Bill szokta. Ámbár Harry sejtette, hogy Piton lezáró bűbája messze erősebb, mint Billé.
Valahogy nyugodtabb is volt mellette, nagyobb biztonságban érezte magát, hogy ő szuszogott a másik ágyban, nem a vörös hajú fiatalember. Tisztelte Billt, Lupint már látta is kiválóan harcolni, de egyikük sem sugározta magából azt a fajta félelmetesen erős magabiztosságot, amit a fekete hajú férfi, még így, sérülten és elgyengülten is.
Pitonnal nem az a gond, hogy meg tud-e védeni vagy sem, hanem az, hogy akar-e egyáltalán - gondolta Harry. De aztán elszégyellte magát, mert egy kis hang azt mondta a fejében, a válasz egyértelműen igen.
Késő volt, mire ő is lefeküdt végre, de napok óta most aludt először nyugodtan, és viszonylag korán felébredt. Halkan felkelt és odalopózott a férfi mellé, hogy megnézze, milyen állapotban van. Pálcája fénye megvilágította a furcsa módon most sokkal fiatalabbnak tűnő, piros arcot. Mert a férfi szokásos sápadtsága helyett lázrózsák tüzeltek az arcán.
Úgy látszik, a sérült keze túl ügyetlen volt ahhoz, hogy elég mélyen ki tudja tisztítani a sebeket. Harry emlékezett rá, hogy tanulták a lázcsillapító és az erősítő főzetet is, a receptek ott voltak a könyvtárszobában, az iskolai holmijai között. Lement értük, aztán elvonult az alagsori konyhába, és nekilátott a két bájital elkészítésének.
Az erősítő főzethez persze idő kell, hogy megérjen, de emlékezett rá, hogy volt egy trükk a Furfangos főzetek fortélyainak második kötetében, amivel meg lehet gyorsítani az érést, és pár óra alatt el lehet készíteni. Előbb azonban a lázcsillapítót kezdte el, az volt a sürgősebb. Amikor az őt kereső Piton lebotorkált hozzá, szó nélkül rögtön a kezébe is nyomta a kész főzettel telt poharat.
A férfi persze előbb gyanakvóan megvizsgálta, nemcsak a színét, szagát és állagát, hanem valami Harry által ismeretlen varázsigével is letesztelte, és egy furcsa színű pergamendarabra is rácseppentett belőle. Végül aztán megnyugtatták az eredmények, és felhajtotta a folyadékot.
A fiút büszkeség töltötte el, mert ez csak egyet jelenthetett. Azt, hogy a főzete tökéletesre sikerült, különben Piton egész biztosan kiönti, és akár lázasan is nekilát maga készíteni egy újat.
A szer szemmel láthatóan gyorsan hatott, mert tíz perc kissé kába ücsörgés után Piton felállt és megszemlélte Harry erősítő főzetét is.
Ha a fiúban eddig lettek volna kételyek azt illetően, ki írta a Furfangos főzeteket, most elszálltak volna a tanár kikerekedő szeme láttán, ahogy észrevette a könyvet Harry mellett az asztalon.
- Ez a könyvtárszobából van? - kérdezte fenyegető hangsúllyal.
- Nem, dehogy - felelt sietve. - Bill mondta, hogy nem szabad azokhoz a könyvekhez nyúlnom egyedül, mert veszélyesek. Ezt Hermionétól kaptam még nyár elején.
- Érdekelt téged bármikor is az, hogy valami veszélyes vagy tilos? - morogta a férfi, de megint hiányzott belőle az a meggyőződés, hogy valóban sértegetni akarja a fiút.
- Mindig érdekelt - válaszolt csöndesen Harry -, csak mindig volt, amit fontosabbnak találtam a szabályoknál vagy a veszélynél. Akárcsak maga - tette hozzá, és a tanár különös módon nem vitatkozott, és nem is utasította rendre.
Talán ezért döntött úgy, hogy nem hallgatja el a véleményét.
- Egyébként nagyon hasznos könyv, igazán tetszett - intett a Furfangos főzetek felé. - Mikor írta a tanár úr?
Piton furcsa, köhögésszerű hangot hallatott, amit Harry a meglepetés rosszul leplezett kifejezéseként fordított le magában. Csak azt nem tudta eldönteni, mitől döbbent meg a férfi: attól, hogy Harry rájött, ő írta a könyvet, vagy attól, hogy dicsérőleg szólt róla ebben a tudatban. Esetleg mind a kettő.
Azonban a meglepetés elég erős volt ahhoz, hogy automatikusan válaszoljon.
- Még kezdő tanár koromban. Akkoriban még nem lehetett akárkiből professzor - a hangsúly célzatos volt -, például szakmai publikációk is kellettek hozzá.
- De ... akkor miért nincs rajta az elején a neve? - csodálkozott Harry.
Piton hallgatott, és Harry már-már kezdte megbánni, hogy felhozta az egész témát.
- A kiadónak fülébe jutott a halálfaló-múltam. - Piton hangja halk volt, és vonakodva préselte ki magából a szavakat. Érezhető volt, hogy még mindig fáj neki ez a régi emlék. - Attól féltek, hogy emiatt rossz fény vetül majd rájuk. Akkoriban nem sokat számított, hogy felmentettek a vádak alól, csak az, ami voltam.
Harrynek komoly erőfeszítésébe került visszakényszeríteni figyelmét a főzet felé, annyira megdöbbent attól, hogy a férfi ilyen nyíltan és őszintén beszélt valamiről, ami megalázó és fájdalmas volt számára. Meggyőződésévé vált, hogy Piton egész biztosan még mindig sokkos állapotban van a láztól, mert különben ezt sose mondta volna el neki.
De azért egy halk hang megint megszólalt benne, és azt kérdezte, nem lehetséges-e, hogy talán ez a köszönet tőle, amiért így igyekszik segíteni rajta?
Mindenesetre most már értette, mire gondolt Bill, amikor arról beszélt, hogy Piton megpróbált új életet kezdeni, de nem hagyták.
Lehúzta az üstöt a tűzről, és megnézte az óráját meg a könyvet. Még három órát kell várnia. Aztán nekilátott rendet rakni. A konyhában ugyanis eddig patikatisztaság uralkodott, Piton láthatólag kényes volt erre. Csak ezt elvégezve mert a tanárra nézni, aki megint furcsán, kutató szemekkel bámulta őt.
- Úgy látom - kezdte vontatottan, és látszott, megint csak nehezére esnek a szavak -, jelentősen fejlődött a bájitalfőzési tudományod, Potter. Csak nem gyakoroltál a nyáron?
- Nem, arra nem volt lehetőségem. De sokat tanultam. Főleg ebből - koppintott a Furfangos főzetek tetejére.
- Nocsak - szűrte a szót a fogai közt Piton. Úgy tűnt, kezd dühös lenni. - Csak nem megtanultad végre az alapokat?
Harry elvörösödött.
- Igen, tudom - hajtotta le a fejét. - Nem most kellett volna.
- Hát nem! - állt fel hirtelen a tanár, ám rögtön megtántorodott. A szék támlája után kapott támaszért, de Harry is automatikusan odalépett, és elkapta a karját. A férfi megint hitetlenkedve bámult rá. Harry elengedte, még mielőtt ideje lett volna lerázni magáról a kezét.
- Főzök teát - motyogta zavartan, aztán elindult felfelé, de vissza-visszanézett az őt követő Pitonra, jól van-e.
Szemlátomást nem volt, noha ezt fogát összeszorítva próbálta titkolni. Mire elfogyasztotta a Harry által készített reggelit, megint pirosodni kezdett az arca. Megivott egy újabb adagot a lázcsillapítóból, és most már szótlanul tűrte, hogy a fiú saját kezűleg fertőtlenítse és kösse át a sebeit. A kisebbek már szépen gyógyultak, de a bal karján éktelenkedő, mély, tépett szélű harapás begyulladt. Ez okozhatta a lázat is.
Harry elmondott egy fájdalomcsillapító varázsigét, aztán egy fertőtlenített késsel felvágta a már szintén forradóban lévő sebet, hogy megtisztítsa a gennytől. Csinált már ilyet saját magán is (persze fájdalomcsillapítás nélkül), még kisebb korában. Dursleyék nemigen rohangáltak vele orvoshoz egy-egy hasonló sebesülés miatt, és maguk sem törődtek vele.
Piton már ennél megalázóbb információkkal is rendelkezett a gyermekkoráról, ezért nem látta akadályát, hogy mindezt elmesélje neki, míg ügyködött, ezzel elterelve a férfi figyelmét arról, amit épp csinál, és ami a varázsige ellenére sem lehetett túl kellemes.
Valahogy úgy érezte, ha ő megpróbál normálisan viselkedni vele, ha nem ugrik neki, mikor újra és újra kigúnyolja őt, talán a tanár is felhagy végre azzal, hogy őt piszkálja. Úgy tűnt, a taktika beválik, mert Piton egész tűrhetően viselkedett. Elvégre tőle már a mély hallgatás is a kifejezetten elviselhető kategóriába tartozott.
A kötözés után Harry azt javasolta, feküdjön le. A tanárról lerítt, utálja, ha gyengének látják, és pont Harry látja őt így, de nem vitatkozott, hanem felment a szobába. Mélyen aludt, amikor Bill visszaérkezett, és Harrynek alig volt szíve felébreszteni, olyan elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnt álmában.
Sose gondolta volna, hogy egyszer még így fogja látni a férfit, és ez megint megijesztette. Mintha élete egy biztos pontját veszítette volna el. Piton gyűlölte őt, gúnyolta, piszkálta, büntette, de ez ismerős volt. Tudta, mire számíthat tőle. Viszont közben Piton magabiztos volt, sziklaszilárd, nagy tudású, villámgyors reflexű, rendkívül óvatos és körültekintő, pillantása elől pedig nem menekülhetett senki és semmi, mert mindenre odafigyelt, mindent észrevett, az ember lelkének a legmélyére látott. Harry eddig meg volt győződve róla, nem sok minden van a világon, ami veszélyes lehetne a tanárra, és most kiderült, elég egy váratlan helyzet és egy falkányi véreb, hogy ilyen állapotba kerüljön.
Ez megrendítette. Nemcsak azért, mert tudatosította benne, hogy neki magának mennyire szerencséje volt eddig, valahányszor veszélybe került, hanem mert megingatta benne a hitet, hogy a többiek, a felnőttek, a rend tagjai, sőt, maga Dumbledore, meg tudják őt védeni. A rémület hideg ujjai kezdték marokra fogni a szívét ettől a felismeréstől, hirtelen úgy érezte, hogy kapaszkodót keres a lelke. Az elgyengült tanár azonban nem volt megfelelő támasz számára, azt sem bánta volna, ha megint rosszindulatúnak és kegyetelennek kellene őt látnia, csak közben legyen olyan erős, mint mindig is volt.
Most viszont muszáj volt felébresztenie, hiába hagyta volna inkább pihenni, mert ő nem mert elmenni a kriptáig se, a csapdák miatt. Különben sem tudta volna, hogyan kell beengedni az érkezőket.
A tanár nehezen ébredt, de aztán szó nélkül összeszedte magát, és elment Bill elé, utána azonban rögtön visszafeküdt. Látszott rajta, hogy eltökélte: mihamarabb megerősödik, és ehhez az alvás volt a legjobb út.
Estére valóban el is múlt a láza, a sebei is sokat javultak. Csak még gyenge volt.
Bill azt az üzenetet hozta, maradjon itt, amíg teljesen meg nem erősödik. A fiú az elkapott szavakból kihámozott annyit, hogy Voldemort nemcsak őrá vadászik, hanem az árulóra, vagyis Pitonra is ráállított egy csapatot, hogy elkapják, és ebbe a különítménybe futott bele tegnap, ezért kellett aztán gyorsan kereket oldania. Harry előtt ezek után még rejtélyesebb volt, hogyan szerzi be az információkat a férfi, viszont az is világossá vált számára, hogy sokkal veszélyesebb a feladata, mint eddig gondolta.
És még ő beszél nekem a veszélyről - morogta magában, csak hogy leplezze maga előtt is, mennyire megdöbbent ettől a felismeréstől. Piton iszonyú feszültségben élhetett az utóbbi időben, és Harry ettől kezdve azon kapta magát, kezd igazán tisztelettel felnézni rá, és önkéntelenül is udvariasabban bánt vele, mint eddig. Most már nem csupán azért, hogy tűzszünetet köthessenek a számára egyre fárasztóbb ellenségeskedés helyett, hanem azért is, mert most először érezte úgy, hogy a tanár tényleg megérdemli.
Még félúton sem járt az asztalhoz, amikor berobbant a csöndbe a főnix-dallammal kísért kopogás. Harry már tudta, hogy ez barát közeledését jelzi, most mégis megrémült. Nemcsak a hirtelen hangtól, hanem attól is, hogy sietve, sürgetően szólt a jel, szinte segítségkérőn.
Mielőtt a fiú magához térhetett és megmozdulhatott volna, már emelkedett is a láda teteje, ami csak két dolgot jelenthetett: valaki áttört a bűbájokon, vagy pedig Piton az érkező.
Az utóbbi történt, és Harry ezt most kivételesen megnyugtatónak találta. Azt már sokkal kevésbé, hogy a férfi tépett talárban, vérző sebekkel jelent meg, és úgy tűnt, inkább kibukik, mint kiszáll a ládából.
Harry automatikusan odaugrott a tántorgó férfihez, hogy talpon tartsa, majd odatámogatta egy székhez. Most nem a gyűlölt tanár volt, csak egy sérült ember, aki a segítségére szorult.
Ebben a pillanatban, kivont pálcával, Bill is berontott az ajtón. Pitont meglátva egy intéssel fényt varázsolt, majd hunyorogva kioltotta a felragyogó világító gömbök felét, aztán a félhomályban felmérte a helyzetet.
- Mi történt, Perselus? - kérdezte rémülten.
- Nem vészes - sziszegte összeszorított foggal a férfi. - Sietve kellett hoppanálnom, hogy el ne kapjanak, és kicsit rossz helyre érkeztem. Bárcsak rohadna meg az összes nyamvadt kutya a bolond gazdájával együtt! - tette hozzá, és további szitkokat szórt egyes vérebekre és tulajdonosaikra, akik egész falkákat tartanak belőlük a kertjükben szabadon eresztve, mialatt a talárjából letépve egy darabot, sebtében kötést rögtönzött a leginkább vérző részre a kezén.
Az nem lesz elég - futott át Harry agyán, és már robogott is le a bájitalfőző konyhába. Tudta, hogy ott talál előre elkészített sebzáró kenőcsöket, fertőtlenítő és vérzéscsillapító oldatokat. Egy egész elsősegélyládára való volt ezekből összekészítve, pont az előrelátó Pitonnak köszönhetően.
Harry felkapta a dobozt, és már futott is vissza. Még mindig nem gondolt rá, hogy Pitonról van szó. Ugyanígy rohant nyár elején Vernon bácsi segítségére is a balesetkor. Nem, egyszerűen nem bírta nézni mások szenvedését, bárkiről legyen is szó.
Igaza lehet Herminonénak azzal a megmentési kényszerrel - állapította meg később, amikor eltűnődött a történteken. Bár, ha ez ennyire erős benne ... kétségei támadtak (vagy inkább felerősödtek), hogyan lesz képes megölni Voldemortot - már ha egyáltalán eljut odáig. Nem fogja a végén még őt is megsajnálni? Nem mintha bármi hasonló érzést fedezett volna fel magában Voldemort iránt, hacsak azt nem, hogy általában a hideg rázta bárki megölésének a gondolatára is. És ez csak akkor múlt el, ha a szerettei halálára gondolt. Ilyenkor elfogta a düh és a vágy, hogy megbosszulja őket. De - mint azt már Bellatrix is megmondta - ez kevés még egy Cruciatushoz is. Az Adava Kedavrához meg valószínűleg még kevesebb.
Ám most még nem ez járt a fejében, csak az, hogy minél előbb ellássák a férfi sebeit. Sokkal jobban megijesztette a tanár állapota, mint azt valaha hitte volna. Amikor az előbb odatámogatta a székhez, érezte, hogy átnedvesedik a pizsamája a férfi sebeiből patakzó vértől, s egy ijedt pillanatig azt hitte, ott fog meghalni a karja közt. Ez rémülettel töltötte el. Nem akart több halált. Senkiét. Ráadásul épp Piton, akiről mindig azt gondolta, vasból van, hogy épp őt kellett látnia csaknem összeesni ... ez még inkább ijesztő volt, még inkább tudatosította benne saját gyengeségét.
A legnagyobb megrökönyödésére egyedül találta a tanárt a konyhában, amikor visszaért.
- Hol van Bill? - kérdezte, de közben már sietve vette elő a vérzéscsillapítót és a kötszert.
A férfi keze viszont megállt a levegőben, egy pillanatig ledermedve és csodálkozva bámult Harryre. Aztán kikapta a kezéből az oldattal átitatott kötszert, és maga szorította rá a karján éktelenkedő harapásnyomra.
- Elküldtem - morogta. - Értesíteni kell az igazgató urat pár hírről. Én most nem tudnék elég gyorsan mozogni, hogy megkeressem. Meg a nyomaimat is el kell tüntetnie. Ha lett volna közelebb menedék, nem ide jöttem volna.
Egy jó darabig nem esett több szó köztük. A férfi nem hagyta, hogy Harry hozzáérjen, de elfogadta a felé nyújtott újabb és újabb vérzéscsillapítós és fertőtlenítős pamacsokat, a sebzáró kenőcsöt, és a méretre vágott kötszert.
Harry tudta, hogy varázslattal is gyógyíthatóak a sebek, de Piton láthatólag félt a fertőzéstől, ezért választotta a lassabb, de ugyanannyira hatásos módszert. Vagy csak nem volt olyan állapotban, hogy koncentrálni tudjon a varázsláshoz, Harry - ezen a téren egyébként is hiányos - tudásában pedig nem bízott. A jobb kezén lévő seb kötözésével viszont nem boldogult, és Harry végül tétován megint odanyúlt, hogy segítsen. A férfi szótlanul átengedte neki a feladatot, de nem nézett rá közben, és köszönetet sem mondott érte.
Legalább egy biccentést megengedhetett volna magának - gondolta a fiú, és maga sem értette, miért vágyik a férfi hálájára. Hisz nem azért csinálta. De mégis ... valahogy jólesett volna. Csalódottságát azonban igyekezett nem kimutatni. Csöndben elpakolta a maradék kötszert a helyére, de nem vitte vissza a ládát a pincébe, mert sejtette, hogy később még szükség lesz rá. Némelyik seb túl mély volt, nem árt, ha holnap átkötözik.
Rápillantott a tanárra, aki láthatóan kezdett megnyugodni az őt ért sokk után, de végtelenül gyengének és fáradtnak tűnt. Meg szomjasnak, ahogy körülnézett a konyhában, miközben megnyalta kiszáradt ajkát. Harry bement a kamrába a Bill Weasley-féle különleges limonádéért, amit nagyon szeretett maga is. A kancsóval visszatérve egy mozdulattal megkérdezte Pitont, hogy töltsön-e, és a férfi némán bólintott. Odanyújtotta neki a teli poharat, majd magának is öntött, és némán elkezdték kortyolgatni a hűvös italt.
Kicsit furcsának tűnt, hogy itt ül a félhomályos konyhában, és csöndben limonádét iszogat egy férfivel, egy tanárával, akitől öt hosszú éven át rettegett, akit utált, és aki szintén egyre fokozódó gyűlölettel viseltetett iránta. De az utóbbi időben elég sok mindent megtudott Pitonról, és kezdte megérteni, hogyan fajulhatott idáig a kapcsolatuk. Ez a megértés pedig magával hozott valamiféle felülemelkedést az érzésein. Igen, Billnek határozottan igaza volt: újabban tényleg kívülről, távolról szemlélte a dolgokat. Pitont is. Már nem annak a gyereknek, a diáknak a szemszögéből látta őt, akit tanára mindig kigúnyolt és büntetett. Hanem mintha messziről figyelné, hogy egy mindenki által eltaszított, megalázott gyerekből sérült lelkű férfivá vált ember mindenféle kicsinyes bosszúval próbálja legyűrni magában a csalódottságot, a kirekesztettség magányát.
De ez az egész mintha nem érintené őt, mintha nem is ő volna az, akin bosszút állnak. Ezért aztán sem szomorúságot, sem dühöt nem érzett. Különben is: miféle fájdalmat tudna okozni Piton, ami felérne azzal, amit Sirius elvesztése okozott?
Hirtelen nevetségesnek tűnt, hogy eddig olyan dolgok bántották, mint holmi pontlevonások, iskolai büntetőfeladatok. Odakinn, az óvó falakon túl háború készül, vagy inkább már el is kezdődött. Sirius meghalt, és még mások is meg fognak halni. Nagy valószínűséggel ő maga sem menekül meg ettől a sorstól. Ehhez képest most szinte csábítónak tűnt pár órai büntetőmunka Piton pincéjében.
A tanár bosszúsan vizsgálta talárja tépett maradványait. Harryben felrémlett egy régi kép még elsős korából, és ösztönszerűen kibukott belőle ez a gondolat:
- Nincs szerencséje a kutyákkal, tanár úr!
- Ha Black-re célzol ... - mordult fel dühösen Piton, és sötét szeme fenyegetően megvillant.
- Nem! - kiáltotta sietve Harry, a szavába vágva. - Nem - tette hozzá csendesebben. - Bolyhoskára gondoltam - motyogta végül halkan. Véletlenül se akart Pitonnal Siriusról beszélni. Mással se, de vele végképp nem. Amellett most tényleg nem a keresztapjára gondolt.
A tanár egy darabig értetlenül meredt rá, mint aki nem tudja értelmezni a Bolyhoska nevet - aztán leesett neki.
- Arra a háromfejű dögre? - kérdezte enyhültebben, már ha lehet enyhülésről beszélni egy utálattal telített hang esetén.
Harry bólintott, és némán átkozta magát, hogy egyáltalán megszólalt - nem is alaptalanul.
- Úgy tudom, neked is vannak kellemetlen emlékeid kutyákkal kapcsolatban, Potter - vágott vissza gúnytól csöpögő szavakkal a férfi.
Harry úgy döntött, egyszerűen nem száll be ebbe az adok-kapok játékba, és nem azért, mert tart Pitontól. Érdekes módon, továbbra sem félt tőle.
- Ó, igen. Marcang - mondta nyugodtan.
- Rettegtem tőle - ismerte be őszintén kis idő múlva.
- Ma már nem tenném - tette hozzá elgondolkodva. Nem volt dicsekvés a hangjában, csak megállapított egy tényt. Tényleg nem félne. Egy kutyától? Amikor állt már szemben sárkánnyal is? Amikor állt már szemben halálfalókkal is? Magával Voldemorttal is?
Piton meglepetten bámult rá, arcáról eltűnt a gúnyos kifejezés. Egy darabig kutatóan nézte őt, Harry pedig nyugodtan, indulatoktól mentesen állta a pillantását. A férfi végül elszakította róla a tekintetét.
- Jobb is. Akkor talán van rá esély, hogy élesebb helyzetben sem fog inadba szállni a bátorságod. - Már megint azt a lenéző stílust használta, de most mintha hiányzott volna belőle valami. Közel sem volt olyan hatásos, mint egyébként szokott lenni.
Harry mégis elkomorodott, mert kiértette belőle a Voldemortra történt célzást. De hallgatott. Mi értelme is lett volna szólni, és felhozni, hogy volt már éles helyzetben, és talán nem is állt helyt olyan rosszul? Nem, továbbra sem száll be a tanár játékába.
Megsűrűsödött a csönd közöttük, és a férfi kényelmetlenül feszengeni kezdett, mint aki megbánta az utolsó mondatát, mert maga is rájött, mennyire nem igaz. Harry ismételten megállapította, hogy a nyugodt hallgatással többet ér el újabban, mint régen a dühkitöréseivel. Hagyta még egy kicsit főni a saját levében a másikat, aztán felállt.
- Kér még valamit, tanár úr? - kérdezte a világ legudvariasabb hangján, mert ezzel is éreztetni akarta azt az erkölcsi fölényt, amit most megtalálni vélt magában.
Piton nemet intett.
- Akkor áthúzom az ágyneműt Bill ágyán a tanár úrnak.
- Miből gondolod, hogy itt maradok, vagy hogy le akarok feküdni? - kérdezte Piton, de teljesen egyértelmű volt, hogy csak rutinból kötözködik.
- Abból, ahogy a tanár úr kinéz - mondta komolyan Harry, és választ sem várva, kifordult az ajtón.
******************
Harry sosem gondolta volna, hogy egy nap még Pitonnal egy szobában fog aludni. Főleg nem úgy, hogy közben nem retteg attól, valami igen kellemetlen dolog történik vele álmában. De mire a tanár utánament a szobába, már látszott rajta, hogy teljesen kikészült a vérveszteségtől, és minden mástól, amin aznap átment. Harry magára hagyta, amíg a férfi levetkőzött, s mire visszatért, Piton már ájult álomba merült. De azért még ilyen állapotban sem feledkezett meg az óvatosságról, mert Harry észrevette, hogy előzőleg ő is lezárta a transzporter ládát, ahogy Bill szokta. Ámbár Harry sejtette, hogy Piton lezáró bűbája messze erősebb, mint Billé.
Valahogy nyugodtabb is volt mellette, nagyobb biztonságban érezte magát, hogy ő szuszogott a másik ágyban, nem a vörös hajú fiatalember. Tisztelte Billt, Lupint már látta is kiválóan harcolni, de egyikük sem sugározta magából azt a fajta félelmetesen erős magabiztosságot, amit a fekete hajú férfi, még így, sérülten és elgyengülten is.
Pitonnal nem az a gond, hogy meg tud-e védeni vagy sem, hanem az, hogy akar-e egyáltalán - gondolta Harry. De aztán elszégyellte magát, mert egy kis hang azt mondta a fejében, a válasz egyértelműen igen.
Késő volt, mire ő is lefeküdt végre, de napok óta most aludt először nyugodtan, és viszonylag korán felébredt. Halkan felkelt és odalopózott a férfi mellé, hogy megnézze, milyen állapotban van. Pálcája fénye megvilágította a furcsa módon most sokkal fiatalabbnak tűnő, piros arcot. Mert a férfi szokásos sápadtsága helyett lázrózsák tüzeltek az arcán.
Úgy látszik, a sérült keze túl ügyetlen volt ahhoz, hogy elég mélyen ki tudja tisztítani a sebeket. Harry emlékezett rá, hogy tanulták a lázcsillapító és az erősítő főzetet is, a receptek ott voltak a könyvtárszobában, az iskolai holmijai között. Lement értük, aztán elvonult az alagsori konyhába, és nekilátott a két bájital elkészítésének.
Az erősítő főzethez persze idő kell, hogy megérjen, de emlékezett rá, hogy volt egy trükk a Furfangos főzetek fortélyainak második kötetében, amivel meg lehet gyorsítani az érést, és pár óra alatt el lehet készíteni. Előbb azonban a lázcsillapítót kezdte el, az volt a sürgősebb. Amikor az őt kereső Piton lebotorkált hozzá, szó nélkül rögtön a kezébe is nyomta a kész főzettel telt poharat.
A férfi persze előbb gyanakvóan megvizsgálta, nemcsak a színét, szagát és állagát, hanem valami Harry által ismeretlen varázsigével is letesztelte, és egy furcsa színű pergamendarabra is rácseppentett belőle. Végül aztán megnyugtatták az eredmények, és felhajtotta a folyadékot.
A fiút büszkeség töltötte el, mert ez csak egyet jelenthetett. Azt, hogy a főzete tökéletesre sikerült, különben Piton egész biztosan kiönti, és akár lázasan is nekilát maga készíteni egy újat.
A szer szemmel láthatóan gyorsan hatott, mert tíz perc kissé kába ücsörgés után Piton felállt és megszemlélte Harry erősítő főzetét is.
Ha a fiúban eddig lettek volna kételyek azt illetően, ki írta a Furfangos főzeteket, most elszálltak volna a tanár kikerekedő szeme láttán, ahogy észrevette a könyvet Harry mellett az asztalon.
- Ez a könyvtárszobából van? - kérdezte fenyegető hangsúllyal.
- Nem, dehogy - felelt sietve. - Bill mondta, hogy nem szabad azokhoz a könyvekhez nyúlnom egyedül, mert veszélyesek. Ezt Hermionétól kaptam még nyár elején.
- Érdekelt téged bármikor is az, hogy valami veszélyes vagy tilos? - morogta a férfi, de megint hiányzott belőle az a meggyőződés, hogy valóban sértegetni akarja a fiút.
- Mindig érdekelt - válaszolt csöndesen Harry -, csak mindig volt, amit fontosabbnak találtam a szabályoknál vagy a veszélynél. Akárcsak maga - tette hozzá, és a tanár különös módon nem vitatkozott, és nem is utasította rendre.
Talán ezért döntött úgy, hogy nem hallgatja el a véleményét.
- Egyébként nagyon hasznos könyv, igazán tetszett - intett a Furfangos főzetek felé. - Mikor írta a tanár úr?
Piton furcsa, köhögésszerű hangot hallatott, amit Harry a meglepetés rosszul leplezett kifejezéseként fordított le magában. Csak azt nem tudta eldönteni, mitől döbbent meg a férfi: attól, hogy Harry rájött, ő írta a könyvet, vagy attól, hogy dicsérőleg szólt róla ebben a tudatban. Esetleg mind a kettő.
Azonban a meglepetés elég erős volt ahhoz, hogy automatikusan válaszoljon.
- Még kezdő tanár koromban. Akkoriban még nem lehetett akárkiből professzor - a hangsúly célzatos volt -, például szakmai publikációk is kellettek hozzá.
- De ... akkor miért nincs rajta az elején a neve? - csodálkozott Harry.
Piton hallgatott, és Harry már-már kezdte megbánni, hogy felhozta az egész témát.
- A kiadónak fülébe jutott a halálfaló-múltam. - Piton hangja halk volt, és vonakodva préselte ki magából a szavakat. Érezhető volt, hogy még mindig fáj neki ez a régi emlék. - Attól féltek, hogy emiatt rossz fény vetül majd rájuk. Akkoriban nem sokat számított, hogy felmentettek a vádak alól, csak az, ami voltam.
Harrynek komoly erőfeszítésébe került visszakényszeríteni figyelmét a főzet felé, annyira megdöbbent attól, hogy a férfi ilyen nyíltan és őszintén beszélt valamiről, ami megalázó és fájdalmas volt számára. Meggyőződésévé vált, hogy Piton egész biztosan még mindig sokkos állapotban van a láztól, mert különben ezt sose mondta volna el neki.
De azért egy halk hang megint megszólalt benne, és azt kérdezte, nem lehetséges-e, hogy talán ez a köszönet tőle, amiért így igyekszik segíteni rajta?
Mindenesetre most már értette, mire gondolt Bill, amikor arról beszélt, hogy Piton megpróbált új életet kezdeni, de nem hagyták.
Lehúzta az üstöt a tűzről, és megnézte az óráját meg a könyvet. Még három órát kell várnia. Aztán nekilátott rendet rakni. A konyhában ugyanis eddig patikatisztaság uralkodott, Piton láthatólag kényes volt erre. Csak ezt elvégezve mert a tanárra nézni, aki megint furcsán, kutató szemekkel bámulta őt.
- Úgy látom - kezdte vontatottan, és látszott, megint csak nehezére esnek a szavak -, jelentősen fejlődött a bájitalfőzési tudományod, Potter. Csak nem gyakoroltál a nyáron?
- Nem, arra nem volt lehetőségem. De sokat tanultam. Főleg ebből - koppintott a Furfangos főzetek tetejére.
- Nocsak - szűrte a szót a fogai közt Piton. Úgy tűnt, kezd dühös lenni. - Csak nem megtanultad végre az alapokat?
Harry elvörösödött.
- Igen, tudom - hajtotta le a fejét. - Nem most kellett volna.
- Hát nem! - állt fel hirtelen a tanár, ám rögtön megtántorodott. A szék támlája után kapott támaszért, de Harry is automatikusan odalépett, és elkapta a karját. A férfi megint hitetlenkedve bámult rá. Harry elengedte, még mielőtt ideje lett volna lerázni magáról a kezét.
- Főzök teát - motyogta zavartan, aztán elindult felfelé, de vissza-visszanézett az őt követő Pitonra, jól van-e.
Szemlátomást nem volt, noha ezt fogát összeszorítva próbálta titkolni. Mire elfogyasztotta a Harry által készített reggelit, megint pirosodni kezdett az arca. Megivott egy újabb adagot a lázcsillapítóból, és most már szótlanul tűrte, hogy a fiú saját kezűleg fertőtlenítse és kösse át a sebeit. A kisebbek már szépen gyógyultak, de a bal karján éktelenkedő, mély, tépett szélű harapás begyulladt. Ez okozhatta a lázat is.
Harry elmondott egy fájdalomcsillapító varázsigét, aztán egy fertőtlenített késsel felvágta a már szintén forradóban lévő sebet, hogy megtisztítsa a gennytől. Csinált már ilyet saját magán is (persze fájdalomcsillapítás nélkül), még kisebb korában. Dursleyék nemigen rohangáltak vele orvoshoz egy-egy hasonló sebesülés miatt, és maguk sem törődtek vele.
Piton már ennél megalázóbb információkkal is rendelkezett a gyermekkoráról, ezért nem látta akadályát, hogy mindezt elmesélje neki, míg ügyködött, ezzel elterelve a férfi figyelmét arról, amit épp csinál, és ami a varázsige ellenére sem lehetett túl kellemes.
Valahogy úgy érezte, ha ő megpróbál normálisan viselkedni vele, ha nem ugrik neki, mikor újra és újra kigúnyolja őt, talán a tanár is felhagy végre azzal, hogy őt piszkálja. Úgy tűnt, a taktika beválik, mert Piton egész tűrhetően viselkedett. Elvégre tőle már a mély hallgatás is a kifejezetten elviselhető kategóriába tartozott.
A kötözés után Harry azt javasolta, feküdjön le. A tanárról lerítt, utálja, ha gyengének látják, és pont Harry látja őt így, de nem vitatkozott, hanem felment a szobába. Mélyen aludt, amikor Bill visszaérkezett, és Harrynek alig volt szíve felébreszteni, olyan elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnt álmában.
Sose gondolta volna, hogy egyszer még így fogja látni a férfit, és ez megint megijesztette. Mintha élete egy biztos pontját veszítette volna el. Piton gyűlölte őt, gúnyolta, piszkálta, büntette, de ez ismerős volt. Tudta, mire számíthat tőle. Viszont közben Piton magabiztos volt, sziklaszilárd, nagy tudású, villámgyors reflexű, rendkívül óvatos és körültekintő, pillantása elől pedig nem menekülhetett senki és semmi, mert mindenre odafigyelt, mindent észrevett, az ember lelkének a legmélyére látott. Harry eddig meg volt győződve róla, nem sok minden van a világon, ami veszélyes lehetne a tanárra, és most kiderült, elég egy váratlan helyzet és egy falkányi véreb, hogy ilyen állapotba kerüljön.
Ez megrendítette. Nemcsak azért, mert tudatosította benne, hogy neki magának mennyire szerencséje volt eddig, valahányszor veszélybe került, hanem mert megingatta benne a hitet, hogy a többiek, a felnőttek, a rend tagjai, sőt, maga Dumbledore, meg tudják őt védeni. A rémület hideg ujjai kezdték marokra fogni a szívét ettől a felismeréstől, hirtelen úgy érezte, hogy kapaszkodót keres a lelke. Az elgyengült tanár azonban nem volt megfelelő támasz számára, azt sem bánta volna, ha megint rosszindulatúnak és kegyetelennek kellene őt látnia, csak közben legyen olyan erős, mint mindig is volt.
Most viszont muszáj volt felébresztenie, hiába hagyta volna inkább pihenni, mert ő nem mert elmenni a kriptáig se, a csapdák miatt. Különben sem tudta volna, hogyan kell beengedni az érkezőket.
A tanár nehezen ébredt, de aztán szó nélkül összeszedte magát, és elment Bill elé, utána azonban rögtön visszafeküdt. Látszott rajta, hogy eltökélte: mihamarabb megerősödik, és ehhez az alvás volt a legjobb út.
Estére valóban el is múlt a láza, a sebei is sokat javultak. Csak még gyenge volt.
Bill azt az üzenetet hozta, maradjon itt, amíg teljesen meg nem erősödik. A fiú az elkapott szavakból kihámozott annyit, hogy Voldemort nemcsak őrá vadászik, hanem az árulóra, vagyis Pitonra is ráállított egy csapatot, hogy elkapják, és ebbe a különítménybe futott bele tegnap, ezért kellett aztán gyorsan kereket oldania. Harry előtt ezek után még rejtélyesebb volt, hogyan szerzi be az információkat a férfi, viszont az is világossá vált számára, hogy sokkal veszélyesebb a feladata, mint eddig gondolta.
És még ő beszél nekem a veszélyről - morogta magában, csak hogy leplezze maga előtt is, mennyire megdöbbent ettől a felismeréstől. Piton iszonyú feszültségben élhetett az utóbbi időben, és Harry ettől kezdve azon kapta magát, kezd igazán tisztelettel felnézni rá, és önkéntelenül is udvariasabban bánt vele, mint eddig. Most már nem csupán azért, hogy tűzszünetet köthessenek a számára egyre fárasztóbb ellenségeskedés helyett, hanem azért is, mert most először érezte úgy, hogy a tanár tényleg megérdemli.
A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.
