Harry szenvedett. Szenvedett a bezártságtól, a napfény, a friss levegő hiányától, szenvedett a tétlenségtől. Szenvedett a barátai hiányától, szenvedett az álmatlan éjszakáktól. Már értette, miért mondta Lupin, hogy ez a hely egy börtön. De egy rab legalább láthatja a rácson túl a külvilágot, érezheti arcán a szellőt, láthatja a nap fényét. Őt még ettől is megfosztották.
Úgy érezte, ezt nem bírja sokáig épp ésszel. Bill legalább elmehetett egy-egy napra, mert Lupin időnként felváltotta. Ilyenkor beszerezte azokat az élelmiszereket is, amikből kifogytak, találkozhatott a családjával - és nem mellékesen a barátnőjével, Fleurrel is, aki még mindig a Gringotts Bankban dolgozott. De Harry egy percre sem hagyhatta el a házat.
Az egyetlen könnyebbséget Dumbledore varázslata adta. Remus bizonyára beszámolt neki a fiú sápadtságáról, és egyre mélyülő depressziójáról, amit a mozgás, a napfény és a friss levegő hiánya okozott.
Egyik reggel Bill vidáman ébresztette őt.
- Felkelni, hétalvó! Hasadra süt a nap!
- Ne is mondj ilyet Bill, ne emlegesd a napot - morogta a fiú álmosan, és befordult a fal felé.
- Ja persze, ha itt lustálkodsz ahelyett, hogy velem jönnél, akkor nem fogod látni - unszolta tovább a fiatalember, és lerántotta róla a takarót.
- Mit nem fogok látni? - pislogott Harry.
- Hát a napot! Gyere csak, gyere! - integetett neki Bill már az ajtónál járva.
A fiúnak rögtön kiröppent az álom a szeméből, és követte őt, át a másik hálóba, amelyet az átköltözése óta nem használtak. Aztán földbe gyökerezett a lába, ahogy belépett.
A szobában sütött a nap! A plafonon bárányfelhők úszkáltak, az egyik fal mentén távoli hegyek látszottak, a másik oldalon kis liget, csobogó patakkal. Az ágy helyére füves rétet varázsoltak. Tökéletes volt az illúzió.
- Dumbledore itt járt az éjjel, ő csinálta neked - mondta Bill. - Nem akarja, hogy megbetegedj. Azt üzeni, hogy kitartás, már nemsokára újra ott lehetsz Roxfortban.
- Miért nem már most? - kérdezte Harry, aki nem mulasztotta el megjegyezni magában, hogy Dumbledore megint úgy intézte a dolgokat, hogy ne kelljen vele találkoznia. De Bill részben válaszolt erre is.
- A Roxfort is csak akkor igazán biztonságos, ha Dumbledore is jelen van. Meg a többi tanár. De most szinte senki nincs ott. Van, aki csak pihen valahol, de Dumbledore és a rendtagok állandóan jönnek-mennek. Az igazgató úr rengeteget dolgozik, nem is tudom, mikor alszik egyáltalán.
A szoba végül sokat segített Harryn, néha órákat is elücsörgött az egyik mágikus fa alatt. Ha akarta, egy-egy kis ládikó felnyitásával friss szellőt is tudott magának kelteni pár percre. Ide vonult vissza időnként némi testmozgásra is. Időnként Bill csatlakozott hozzá, néha még barátságos birkózásokat is rendeztek, hogy Harry erősödjön. Bill szerint fontos volt ez, ha még jobb kviddicsezővé akart válni.
Egy nap Harrynek eszébe jutott, lenne még valami, amivel gyakorolhatna. Az apja cikesze. Igaz, sérültnek tűnt, de miért ne lehetne megjavítani? Egész lázba hozta az ötlet, hisz ha nem is sikerül, de addig is lefoglalja magát valamivel. Annyit maga is tudott a kis labdáról, hogy részben finom mechanika, részben varázslat működteti. Sejtette, hogy a szerkezete valószínűleg túl bonyolult egy olyan alapvarázslathoz, mint a Reparo, de azért kipróbálta. Persze hatástalan volt, de nem adta fel. Úgy gondolta, ha másként nem is, mechanikailag rendbe tudná tenni, ha volna egy részletes leírása a felépítéséről, és lennének megfelelő eszközei.
Elmesélte az ötletét Lupinnak, a férfi egyik szokásos látogatásakor, aki szintén fellelkesült, s már a következő alkalommal magával hozott egy témába vágó könyvet, s pár speciális szerszámot. Harry gondosan áttanulmányozta a leírást, aztán szívdobogva elkezdte szétszerelni a kis labdát. A látvány szomorú volt, de nem reménytelen. A szárnyacskák kivételével semmi más nem szenvedett szemmel látható károsodást, viszont ragadós, sötét massza borított minden alkatrészt. Lupin szerzett neki új szárnyakat és tisztító folyadékot is. A tisztítás aprólékos munka volt, és Remus többször felhívta rá a figyelmét, hogy egyszerűbb lenne egy új cikeszt venni, vagy szakemberrel megjavíttatni ezt, de Harry hajthatatlan bizonyult. Nem csak azért, mert szüksége volt elfoglaltságra: egyszerűen nem kívánta másra bízni apja kedvenc játékszerét.
Miután mindent gondosan megpucolt, nekilátott, hogy újra összeszerelje a kis golyóbist az ábrák alapján, de nehezen boldogult. Időnként cifra káromkodásokat eresztett meg, amikor rájött, hogy már megint nem találta el a megfelelő összeszerelési sorrendet.
Remus fejét csóválva nézte.
- Inkább nekem segítenél! Szerinted megfőtt már ez a krumpli?
Lupin közel sem főzött olyan jól, mint Bill, de amikor a fiatalembernek kimenője volt, rákényszerült, hogy a tűzhely mellé álljon. Harry ugyan segített mindkettőjüknek az ételek előkészítésében, de egyébként semminemű tehetséget nem mutatott a konyhaművészetek terén. Egyetlen próbálkozása ehetetlennek bizonyult, így Remusnak végül most is egyedül kellett megbirkóznia az ebéd előállításával.
Evés közben Harrynek eszébe jutott valami.
- Azt hallottad, hogy ki lesz az új sötét varázslatok kivédése tanárunk? - kérdezte a férfit.
- Igen, a kvibli Malfoy.
- Kicsoda? Kvibli? - hüledezett Harry.
- Nem, persze, hogy nem az - mosolyodott el Lupin. - Csak tudod, gyerekkorában annak csúfolták, és mindenki így emlegette később is sokáig. Főleg a testvérei.
- A testvérei? - Harry egyre kevésbé értette a dolgot.
- Igen, tudod, volt egy bátyja. Azt hiszem, egy évvel fölöttünk járt a Roxfortban. - Lupin elgondolkodva kavargatta a levesét. - Egy igazi szadista volt - komorodott el az arca a visszaemlékezéstől. - Mindegy volt neki, hogy állatot vagy embert kínoz, esetleg épp a saját húgát, imádta nézni mások szenvedését. És a féltestvérei, az ikrek sem voltak különbek: egy fiú és egy lány. A nevükre nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy gyakran meggyűlt velük a bajom prefektus koromban. Úgy három évvel fiatalabbak voltak nálam, de nem átallottak feleselni velem.
- Mardekárosok voltak, igaz? - kérdezte kis szünet után Harry, csak hogy további mesélésre ösztökélje a férfit. Úgy gondolta, jobb, ha minél többet megtud az új tanárnőről, hogy lélekben felkészülhessen.
- Igen, csak Demona nem. Már csak ezért is utálták. Emlékszem, milyen hosszan gondolkozott a Süveg, mielőtt a Hugrabugba osztotta volna. Már-már azt hittük, valami baj van a Süveggel, mert olyan sokáig néma volt. És persze azt várta mindenki, hogy a Mardekárba kerül majd a lány, főleg az előzmények ismeretében.
- Milyen előzmények? - kérdezte kíváncsian Harry.
- Nos, őt nem véletlenül csúfolták kviblinek. Már elmúlt 11 éves, és semmi jelét nem adta varázserőnek. A testvérei persze folyton gyötörték emiatt. Egy nap aztán bedühödött, és a szélsőséges érzelmei hatására megidézett egy démont.
- Egy démont? - Harry rémülten fojtotta vissza a lélegzetét. Nem sokat tudott a démonokról, de annyit igen, hogy félelmetesek és halálosan veszélyesek.
- Igen, azt. Majd idén fogtok tanulni róluk. Annyit fontos tudni, hogy a démonok hasonlóak a patrónusokhoz. Csak épp nem védekezésre valók, hanem arra, hogy megtámadjanak és elpusztítsanak valakit. Természetesen sötét mágiával lehet csak megidézni őket , és ez persze tiltott dolog. Viszont mivel öntudatlan varázslatról volt szó, bár nagy port vert fel a dolog, az újságok is írtak róla, de Demonát nem bántották érte. Sőt, így felvették végül a Roxfortba is.
Belekortyolt a levesébe, de bizonyára hidegnek találta, mert ráirányította a pálcáját, hogy felmelegítse. Aztán gyorsan bekanalazta a maradékot, hátradőlt, és a kíváncsian figyelő Harryre nézett.
- Szóval felvették, csak épp úgy tűnt - folytatta -, hogy hiábavalóan, mert az a kis Malfoy-lány továbbra sem tudott varázsolni. Úgy hallottam, hogy elméletből kitűnő volt, a Hugrabugnak talán sose volt ilyen jó tanulója, csak épp, ha valamihez varázslat is kellett, akkor az a legkisebb mértékben sem ment neki. Várható volt, hogy év végén megbukik a vizsgákon, és eltanácsolják, mint kviblit. Aztán történt valami az első vizsgája előtti napon, és onnantól kezdve bármilyen varázslatra képes volt. Kitűnően végzett, és nemcsak abban az évben, hanem mindegyikben. Ez utóbbit épp McGalagony mondta minap, amikor szóba került.
- És ... lehet tudni, hogy mitől tanult meg varázsolni? - Harryt egyre inkább érdekelte a történet.
- Ó, igen. Legalábbis én tudom, mert ott voltam, és láttam. Meglehetősen nagy benyomást tett rám, főleg az, amikor Piton nyakába ugrott, és azt kiabálta: Sikerült! Megcsináltam! Rájöttem, végre rájöttem!
- Mire jött rá? - Harry már egész előrehajolva várta a folytatást. Úgy érezte, valami olyasmiről van szó, aminek talán ő is hasznát veszi még egyszer. - És hogy került oda Piton?
- Piton? Nos, ... ugye tudod, hogy ők unokatestvérek?
- Igen, tudom. Sőt, úgy vettem észre, mintha a professzor kifejezetten kedvelné azt a nőt - osztotta meg Remussal a megfigyelését, felidézve azt a bizonyos mosolyt a tanár többnyire komor arcán.
- Ezt nem tudom, csak azt, hogy Perselus - Demona testvéreivel ellentétben - sosem bántotta a lányt. Igaz, látszólag nem is törődött vele. - Felállt és a tűzhelyhez lépett a második fogásért, míg Harry összeszedte a leveses tányérokat.
- De amit el akartam neked mesélni ... Szóval én épp abban a lugasban ültem, ahol Demona is, készültünk a másnapi vizsgákra. Ő a Vingardium leviosa-t gyakorolta, csak persze teljesen eredménytelenül. Aztán hangokra figyeltünk fel, és észrevettük, hogy két rendkívül bolond griffendéles - nézett jelentőségteljesen Harryre, aki megértette, hogy apjáról és Siriusról van szó - azzal szórakozik, hogy trágyagránátokat dobál ki egy ablakból az arra járók fejére.
Ez jellemző rájuk - gondolta Harry kicsit keserűen, miközben visszatelepedtek az asztalhoz.
- Egyszer csak feltűnt Piton, gyanútlanul átsétálva a bombázási területen, és persze rögtön kapott is egy adagot a fejére. Illetve csak kapott volna, mert a gránátok nem értek célba, hanem megálltak a levegőben. Demona a pálcáját azokra irányítva mondta ki utoljára a varázsigét gyakorlás közben, és sikerült neki a bűbáj. Sikerült, holott addig sohasem, és ráadásul jó 20-25 méterről!
Harry elképedt. Ilyesmihez igen erős varázslónak kell lenni, ez egy kis elsőstől teljes mértékben szokatlan.
- No, és ekkor ment oda hozzá Piton, a lány meg örömében kiáltozva a nyakába ugrott. Azt mondta, rájött, hol hibázta el addig: mindig csak a varázslatra koncentrált, az volt a célja, hogy sikerüljön, és semmi több. Pedig a varázslat nem cél, hanem csak eszköz. Azt mondta, arra kell koncentrálnia, amit a varázslattal el akar érni. És tudod, mit mondok neked, Harry? - hajolt előre a férfi. - Szerintem igaza volt.
- Nahát ... - nyögte meglepetten, rövid csönd után a fiú.
- Mi van? - kérdezte Remus.
- Semmi, csak ... szóval Piton ... professzor azt mondta, végre lesz valaki, aki alkalmas arra a tanári állásra. Nem mintha egyetértenék vele - tette hozzá sietve -, mert nekem már volt egy igen jó sötét varázslatok kivédése tanárom - mosolygott rá Remusra. - De a lényeg: ezt olyan fenyegető hangsúllyal mondta, hogy megijedtem, esetleg az új tanárnő valami szörnyeteg lesz. De a te elbeszélésed szerint nem tűnik annak. Egyébként jól ismerted?
- Nem, nem nagyon. Azt hiszem, két évvel járt alattunk - mondta Lupin tűnődve. - Sirius ismerte őt, bár inkább csak a családját. De mondott róla néhány szót. Nem sokat, mert igazából nem hiszem, hogy bárki is jól ismerte volna. Nem emlékszem, hogy lettek volna barátai. Egyedül Pitonnal láttuk néha együtt, főleg a könyvtárban, de vele se beszélgetett soha. Csak ültek egymás mellett, és bújták a könyvüket.
Lupin a villájára szúrt egy krumplit.
- Fogalmam sincs, milyen tanár lesz, Harry. Bizonyára nagy tudású, de egyébként ... ? Bízzunk benne, nem lesz vele semmi gondod! - mosolygott bátorítóan a fiúra, és nekilátott a falatozásnak.
Harry szeme előtt felrémlett egy barátok nélküli, zaklatásoknak kitett, fekete hajú fiú arca, és az, mi lett belőle. Vajon milyenné válhatott egy hasonló sorsú lány, aki nemrég vesztette el gyermekét, és akit nemrég hagyott el a férje? És aki mostanában valószínűleg Draco Malfoy elfogult véleménye alapján képzeli maga elé őt. Harrynek megint rossz előérzete támadt.

 

A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.