Egy pincét sok mindenre lehet használni.
Az emberek többsége tüzelőt vagy zöldség- és gyümölcsféléket, télire eltett befőtteket, esetleg olyan megunt vagy kiszolgált tárgyakat tart ott, melyeket valamiért nincs szíve kidobni. Egy pince lehet rejtekhely, búvóhely, óvóhely.
De egy pince lehet gonosz dolgok eszköze is. Például be lehet oda zárni egy kisgyermeket büntetésként, aki aztán a sötéttől és hidegtől remegve fog majd az ajtóhoz bújni, arra várva, hogy végre kiengedjék őt. Akárcsak a régmúlt idők tömlöcbe vetett rabjait.
Harry Potternek a pincékről mindig a tömlöcök jutottak eszébe, a tömlöcökről pedig egy bizonyos tanterem, ahol a diákok legtöbbje általában közel olyan sanyarúnak érezte sorsát, mint a hajdani rabok a magukét. Ez utóbbihoz nem is kellett más, csak egy kellőképpen félelmetes és undok tanár. És Harry Potter ismert egy ilyen tanárt, mint ahogy volt alkalma megtapasztalni azt is, mi a különbség a pincébe és a gardróbba való bezárás között. Nem csoda hát, ha nem fűzték kellemes emlékek úgy általában a pincékhez, és ebbe különösképpen beletartozott a Dursley-házé is.
Ezen a napon azonban mégis ott kellett töltenie az idejét, mert nagynénje úgy döntött, hogy a felújítás tiszteletére illene ott is nagytakarítást végezni. A sötét helyiség tele volt zsúfolva régi, kidobásra érett tárgyakkal és bútorokkal. Mire Harry nagynénje irányítása mellett átválogatta, és a szűk lépcsőn küszködve kicipelte a felesleges dolgokat, több helyen véresre horzsolta magát, és nemcsak a kosztól, hanem a pókhálóktól is ragadt. De legalább már meg lehetett mozdulni odalenn, és késő délutánra a takarítással is végzett.
- A nagy szekrényhez még nem nyúltam - mondta a korai vacsora közben Petuniának. - Az is tele van mindenfélével, és nem tudom, hogy mit akarsz megtartani.
- Egyél, aztán majd átválogatjuk - bólintott az asszony.

A kimustrált háromajtós szekrény valaha a hálószoba dísze lehetett, de ma már leginkább azok a népes szúcsaládok élvezték előnyeit, amelyek birtokukba vették. Harry el sem tudta képzelni, hogyan került le ide, hacsak nem darabokban. Viszont még mindig elég tűrhető állapotban volt ahhoz, hogy befogadja az évek során felhalmozott ócskaságokat. Már két kosárra való törött játékot, molyrágta farsangi jelmezt, csorba csészét és egyéb hasonló kacatot pakolt ki belőle, amikor a bal szélső rész alján egy szépen faragott ládikóra bukkant.
A díszítése furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudta, honnan.
- Mi ez? - kérdezte a fiú, s közben mintha valami gombóc szorította volna a torkát.
A nagynénje egy pillantást vetett rá, majd láthatóan elsápadt. Látszott rajta, hogy legszívesebben egyszerűen csak fogná, és rádobná a szeméthalom tetejére, de aztán megtorpant, és töprengve összeszorította a száját. Végül zavartan elfordult, úgy motyogta oda Harrynek.
- Az ... az ... hát az a tiéd. A ... a szüleid halála után küldte el nekünk valaki, hogy majd adjuk oda neked. Persze te még kicsi voltál ... meg egyébként se akartuk, hogy ... - tett egy ingerült kézmozdulatot - ... és aztán el is feledkeztünk róla.
Harry egy darabig csak állt lebénulva, aztán lecsúszott a szekrény mellé a földre, ölében a ládával, és égő szemekkel meredt rá.
- És mi van benne? - kérdezte szívdobogva.
- Nem tudom! - csattant fel az asszony.
- Nem lehet kinyitni - tette aztán hozzá lecsillapodva, de még mindig morcosan, miközben ideges mozdulatokkal ide-oda pakolgatott egy régi mozsarat. - Vernon megpróbálta, de még vésővel se lehetett felfeszíteni, így feladtuk. Különben se voltunk igazán kíváncsiak az ilyen ... nem normális dolgokra - fejezte be undorodva.
- És hogyhogy nem dobtátok ki?
- Megőrültél?! És ha ... és ha valaki észreveszi, hogy a mi házunkból került ki ez a ... ez az akármi?
Harry úgy érezte, mintha a gyomra kocsonyává vált volna. Hirtelen felállt.
- Én ... én felmegyek most a szobámba, rendben? Fel ... felviszem ezt.
- Menj ... Menj, tüntesd el innen! Látni se akarom - morogta az asszony még mindig hátat mutatva neki. De amikor végül visszafordult, az arcán furcsa kifejezés honolt, ahogy figyelte a lépcsőn lassan, lehajtott fejjel felfelé bandukoló fiút. Aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Varázslók ... micsoda őrült népség! Tönkre fogják tenni őt is, akárcsak az anyját ... 
 
Harry azonban mit sem tudott nagynénje gondolatairól. Csak ült az ágyon, és nézte az előtte heverő ládát. Nem, tényleg nem akart megint egy tárgyalást, vagy hogy kicsapják a Roxfortból tiltott varázslás miatt. De azt is tudta, hogy nem lesz képes megállni, és meg fogja próbálja valahogy kinyitni, ami csakis a szüleié lehetett, és aminek tartalma az ő öröksége.
Külsőre nem volt rajta semmi szokatlan, egy vaspánt zárta, amit egy elfordítható pöcökkel lehetett rögzíteni. Harry tétován odanyúlt, és megpróbálta megmozdítani. Legnagyobb csodálkozására simán elfordult, és amikor felemelte róla a pántot, az is engedelmesen megmozdult, mint bármely más normális ládánál.
Bizonyára olyan varázslat van rajta, hogy csak én tudjam kinyitni - gondolta. - De vajon ki tehette rá ... talán maga Dumbledore? Meg kell majd kérdeznem tőle ... Aztán eltökélten felnyitotta a fedelet.
A ládában nem volt túl sok minden. Egy női sál, egy kissé sérült játék-seprű, rajta egy boszorkánybaba. Harry látott már ilyet, és tudta, hogy az ilyen játékok általában mozogni, esetleg repülni is tudnak. De ez csak hevert mozdulatlanul, akárcsak a mellette talált megfeketedett cikesz. Előkerült még egy kicsi, parfümös üveg is, ami bizonyára az édesanyjáé volt. A benne őrzött illat gyenge volt, mégis könnyeket csalt a szemébe. Néhány megpörkölődött szélű fénykép volt még a láda alján, semmi több.
Ennyi. Ennyi maradt utánuk.
Harry remegő ujjakkal vette sorra kézbe a tárgyakat, összeszorult torokkal nézegette a fotókon az ismerős és ismeretlen arcokat. Közben gyakran megállt, hogy megtörölje szemét és összemaszatolódott szemüvegét, mert elmosódott a látása. Némelyik képet látta már abban az albumban, amit Hagridtól kapott, de a legtöbbje ismeretlen volt. Az alakok nem mozogtak, mint általában a varázsképeken szokás, talán amiatt, mert láthatóan sérült volt valamennyi - kivéve egyet, ami épségben maradt. Azt sokáig nézte.
A Roxfortban készült, a nagyteremben, egy ballagási ünnepségen. Ott sorakozott az egész végzős évfolyam, a szülei évfolyama. Ott voltak ők is, egymás mellett álltak a középső sorban griffendéles egyenruhában, kéz a kézben mosolyogtak. Mögöttük Sirius és Remus bolondozott, előttük Peter nevetgélt.
Voltak ott más ismerős arcok is. Különösen a mardekárosok közt. Harry összeharapta a száját, amikor felismerte köztük Bellatrix Lestrange-t, ahogy fensőbbséges arckifejezéssel bámult rá a képről.
Tovább kutatta a zöld taláros csoportot, Pitont kereste a tekintetével, de először nem látta. Aztán észrevette, egész a kép szélén, a többiektől kicsit távolabb, ahogy a cipőjét bámulva, lehajtott fejjel ácsorgott. Egy pillanatra felnézett a kép-Piton, el oldalra, a mosolygó griffendélesek irányába, aztán visszakapta a fejét, és csak nézett előre, majd újra a cipőjét kezdte fixírozni. Harry sokszor látta az élő Pitont gúnyosnak, haragosnak, gyűlölködőnek, kárörvendőnek, vagy csak szimplán komolynak. Ritkán csalódottnak. De szomorúnak sose. A képen viszont mérhetetlenül szomorúnak látszott, szomorúnak és reményvesztettnek. Ott volt a társaival együtt, az iskolát lassan elhagyva az élet küszöbén, és míg a többiek, ki büszkén, ki vidáman, ki felszabadultan, de láthatólag optimistán néztek előre, addig a fiatal Piton úgy nézett ki, mint aki épp most számolt le mindennel egy életre.
Egy darabig megkövülten nézte a képet, aztán visszatette a ládába, és rácsapta a fedelét.
Azért se fogom sajnálni - morogta magában, és fújt egyet. Egy darabig csak ült, maga elé meredve, aztán pillantása az ágyon heverő sálra esett. Megremegett a szája, de összeharapta. Égő szemmel felpattant, tétován körülnézett, aztán nekiindult, ki a szobából, át a fürdőbe, hogy dühösen levakarja magáról a pincében rárakódott koszt. A meleg víz alatt lassan megnyugodott, de el is bágyadt a fárasztó nap után. Mire végzett, már eltompult benne a fájdalom, és csak alvásra vágyott. Olyan laposakat pislogva lépett ki a fürdőszobából, hogy a lépcsőn felfelé igyekvő Petunia egy sóhajjal aludni küldte.
- Holnap hazaengedik Vernon-t. Úgy készülj, hogy legkésőbb 9-kor indulni akarok érte a kórházba. Ne kelljen rád várnom! - mondta kimérten, mielőtt még eltűnt volna a hálószoba ajtaja mögött. Nagybátyja hazatérésének hírére görcsbe rándult a fiú gyomra, de aztán győzött az álmosság, és pár perccel azután, hogy bebújt a takarója alá, megszűnt körülötte az a világ, ahol félelmek és fájdalmak gyötörték.

A megszokás megint hajnalban ébresztette. Egy darabig csak nézte a plafont, aztán felkelt. Céltalanul lődörgött a szobában egy ideig, aztán úgy döntött, hogy mégis elmegy futni, habár sok kedvet nem érzett hozzá.
A mozgás azonban kissé felrázta kábultságából, és míg rótta a métereket, arra gondolt, megkérdezi Remustól levélben, meddig kell még itt maradnia. Mióta meghallotta tegnap, hogy Vernon bácsi visszatér a házba, a varázsvilág ismét kezdett kívánatos helynek tűnni számára. És mióta látta azokat a kormos és égett szélű holmikat, mintha még a Voldemorttal való esetleges találkozást sem tartotta volna olyan borzalmasnak. Inkább egy esélynek. Egy esélynek arra, hogy kiadja magából a marcangoló fájdalmat, és így vagy úgy, de véget vessen neki.

Valami furcsa türelmetlenség kezdte űzni, már alig várta, hogy megírhassa a levelet. Persze ... elvileg másképp is felvehette volna a kapcsolatot a rend tagjaival. Feltéve, ha képes lett volna rá, hogy megtalálja az éppen ügyeletes rendtagot, aki aznap szemmel tartja őt, hogy megvédje egy esetleges támadástól. De eddig még egyiküknek sem sikerült a nyomára bukkannia, holott egészen biztos volt benne, hogy most is figyelik őt, akárcsak tavaly. Elmerengett azon, vajon mit gondolhatnak arról, hogy minden reggel többször is körbefutja a háztömbjüket. Elképzelése sem volt, hogyan tudják közben követni. Lelki szemei előtt megjelent Mundungus, amint láthatatlanná tévő köpenybe burkolózva próbál utánafutni, vagy Rémszem Mordon, amint a Kiábrándító bűbáj védelmében, egy seprűn lovagolva a házak fölött ráirányítja mágikus szemét. Saját maga is olyan komolytalannak találta elképzeléseit, hogy mosolyra fakadt.
Aztán befordult a sarkon, és lefagyott arcáról az a mosoly. A házuk előtt egy összetéveszthetetlen alak állt és várt rá.
Eljött az idő, hogy újfent elhagyja a Privet Drive-ot.

**********************

- Biztos, hogy ide kellett jönnünk? Egy temetőbe?
Harry kifulladva nézett Lupinra.
- Igen, persze, hogy biztos.
A sovány férfi figyelmesen körbenézett, aztán betuszkolta a fiút maga előtt a rácsos kapun.
Te jó ég, ki találta ezt ki? Mordon? Harry eddig azt hitte, hogy az út végén, amely még a tavalyinál is bonyolultabb manővereket foglalt magában, a Grimmauld téren fognak megint kikötni. Ehelyett most régi, elhagyatott sírok között botladozik. De mivégre?
Remus, mintha meghallotta volna gondolatait, úgy döntött, hogy végre felvilágosítja.
- A főhadiszállást most már túl sokan ismerik, és túl sokan fordulnak meg ott. Hiába bízunk meg mindegyikükben, az a hely már akkor sem olyan biztonságos, mint volt. És értesüléseink szerint Tudodki nagyon pályázik rád. Most egy olyan helyre viszlek, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni téged, és amiről pár emberen kívül senki sem tud.
- Hát, egy kriptában biztos senki nem keresne. De nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon ide kerülök - morogta Harry szarkasztikusan, amikor megálltak egy súlyos kovácsoltvas kapu előtt, és Remus jókora kulcsot húzott elő a zsebéből.
A sápadt férfi feszülten elmosolyodott:
- Ne félj, nem fogsz itt maradni! Ez csak a ház kapuja. A titkos kapuja.
Aztán elfordította a zárban a kulcsot, és ... és nem történt semmi.
- Most mi van? - nyögte Harry.
- Várunk, hogy beengedjenek - válaszolta nyugodtan Lupin. - Ez csak afféle kopogtatás volt, jelzés, hogy jövünk. A kaput ugyanis csak belülről lehet kinyitni.
Aztán rövid szünet után hozzátette:
- Egy ideig eltart, míg ideér.
- Ki? Ki ér ide?
- Hát én! - szólt egy hang a túloldalról, aztán fény villant egy pálcából, az ajtó kitárult, és Bill Weasley sántikált ki mögüle.
- Gyertek, gyertek gyorsan! - intette őket beljebb.
- Szia, Bill! - kiáltotta Harry lelkesen, de aztán ijedten elhallgatott, mert a kripta belseje erősen visszhangzott.
- Psszt! - csitította egyszerre a másik kettő. - Ne olyan hangosan, Harry! Tiszteld a halottakat!
A fiú valamiért azt hitte, hogy ez tulajdonképpen nem is igazi kripta, de ahogy beljebb haladtak, észrevette a falmélyedésekben elhelyezett különböző méretű és alakú koporsókat és urnákat. Hideg borzongás futott végig a hátán, és csöndben követte Billt.
Újra feltűnt neki, hogy a fiatalember erősen sántít.
- Mi történt a lábaddal, Bill? - kérdezte súgva.
- Hát ... összefutottam pár kellemetlen alakkal. De már gyógyul - válaszolta az.
- No, itt is vagyunk - állt meg egy teljesen szokványos kinézetű koporsó mellett, amely körülbelül combmagasságban feküdt a falba vájt, polcszerű mélyedésben.
Amaryllis Devon.
Ez a név állt az oldalán.
Harry legnagyobb megdöbbenésére Bill épp hozzálátott, hogy felemelje a fedelét. A fiú gyomra hirtelen görcsbe rándult, és lélekben már felkészült rá, hogy egy hullát fog látni, de a koporsó tejesen üres volt.
- Előremegyek - mondta Bill, majd a fájó lába miatt némi nehézség árán, de teljes lelki nyugalommal befeküdt a ládába.
- Rendben, én majd küldöm Harryt, aztán visszamegyek - szólt odalépve Lupin.
- Ne felejtsd majd el bezárni a kaput!
- Nem, nem fogom elfelejteni - nyugtatta meg a férfi Billt, aztán rázárta a koporsófedelet. Várt egy darabig, majd mintha egy Harry számára ismeretlen jelet hallott volna, újra felnyitotta. A koporsó ismét üres volt. Bill eltűnt belőle.
- Most te jössz, Harry - intett neki.
- Mi ... mit kell csinálnom? - nyögte a fiú.
- Az ég világon semmit. Csak befekszel ide, én rád zárom a fedelet, aztán úgy fogod érezni, mintha mozogna a láda, de csak maradj nyugodtan. Mikor megérkezel, Bill már várni fog rád, és kienged innen.
- Oké - motyogta bizonytalanul, majd követte Lupin utasításait.
- Viszlát, Harry! - mosolygott rá a férfi bátorítóan.
- Viszlát! - nyelt egyet sápadtan, aztán körülvette a sötétség.
Hirtelen az az érzése támadt, mintha megnyílt volna alatta a föld, és iszonyatos sebességgel zuhanna hosszan-hosszan lefelé. Sikítani szeretett volna, de csak egy ijedt nyögésre futotta. Aztán kattanás hallatszott, és fény áradt be felülről, majd megjelent felette Bill mosolygó arca. Harry megnyugodva fújt egyet, és kikászálódott a koporsóból, ami kívülről nézve, már nem is volt az. Egy teljesen hétköznapi lisztesládának tűnt, mint amilyet csak nagyon régi parasztházakban látni manapság. Harry körülnézett, és megállapította, hogy egy szintén régi bútorokkal berendezett konyhában áll. Ránézett az őt mosolyogva figyelő Billre, aki megértette ki nem mondott kérdését, és azonnal meg is válaszolta.
- Isten hozott a Piton-házban, Harry!