A hajnali utca csöndjét folyamatosan erősödő zúgás törte meg. Egy locsolóautó hajtott végig lépésben a Privet Drive-on. A járda jórészét is beterítette a hűvös vízsugár, akárcsak az útjába eső fák és villanyoszlopok tövét. Az a nyurga fiú is kapott belőle egy adagot a lábára, aki a sarkon bukkant fel hirtelen, s futott el a gép mellett.
Harry nem törődött a vízzel, egyenletesen szedte tovább a lábát, majd befordult a 4. számnál, átvágott az előkerten, és csak közvetlenül az ajtó előtt lassított le. Pár percig még fel-alá járkált egy kicsit, leguggolt párszor, végzett néhány törzshajlítást és kifújta magát. Aztán leült az ajtó előtti lépcsőre megpihenni, és közben elgondolkodva figyelte a csöndes, kihalt utcát.

Még nagyon korán volt, de már érződött a levegőben, hogy aznap is nagyon meleg lesz. Hetek óta tartott ez az Angliában szokatlan időjárás. A hosszú kánikulától sárgás színezetű lett a ház előtti fű, a sövény levelei is kókadtan lógtak. Az emberek igyekeztek még korán reggel és naplemente után intézni kinti dolgaikat, napközben pedig behúzódtak házaikba a forróság elől.
De most még túl korán volt, és egy lélek sem járt az utcán, eltekintve egy szürke macskától, amely ráérősen ügetett végig a szemben lévő ház előtt. Az állat Mrs Figg háza irányába tartott, de Harry nem volt meggyőződve róla, hogy az idős hölgyé. Nem emlékezett rá, hogy Mrs Figg macskái között látott volna ilyen bundájút. Persze ettől még beszerezhetett egyet az asszony azóta, hogy utoljára nála járt. Ami azért elég rég volt.
Az elmúlt hetekben ugyan párszor átfutott Harry agyán, hogy meglátogathatná, de aztán letett róla. Pedig tavaly, vagy az azt megelőző nyarakon biztosan elment volna hozzá, hogy híreket szerezzen a varázsvilágról, ha már akkor tudja, hogy az asszony kvibli, és nem mellesleg kapcsolatban is áll a Főnix Rendjének tagjaival.
De mostanra valahogy kihalt belőle ez a fajta vágy. Most először szinte félt attól a pillanattól, amikor vissza kell majd térnie oda, ahol az elmúlt öt évben végre otthon érezte magát, és ahova eddig mindig visszavágyott. Az elmúlt időszak sötét eseményei árnyat vetettek a kellemes emlékekre, és mostanában a fiú furcsa szorítást érzett a mellkasában, ha eszébe jutott,  mi minden várhat még rá ott. Ezért inkább igyekezett nem gondolni semmi olyanra, ami ahhoz a világhoz fűződött, és beletemetkezett a mugli dolgokba.

És ez - különösen eleinte - nem is volt olyan nehéz, mint gondolta volna. Vernon bácsi ugyanis már a pályaudvarról hazafelé jövet közölte vele az autóban, hogy ezen a nyáron a Dursley-ház teljes egészében felújításra kerül - kivéve természetesen Harry szobáját.
- Fölösleges. Hiszen egész évben nem is használod - morogta a bácsikája, és Harry akkor haragudott rá érte. De később, mikor az egész házban már csak az ő szobája volt az egyetlen hely, ahol nem lehetett érezni a fejfájdítóan erős festék- és padlólakk-szagot, már nem is bánta annyira a dolgot.
Azelőtt nem kifejezetten jellemezte őt ez a fajta gondolkodás, de mostanában már igyekezett a rossz dolgoknak is a jó oldalát nézni. Valahogy úgy érezte, már nem tud több frusztrációt elviselni, és ha nem kapaszkodik bele ezekbe a pozitívumokba, kitör belőle valami ... valami szörnyű.

Magát az egész felújítást is ennek jegyében élte meg. Mert bár a lakásban jó ideig mozdulni sem lehetett a felhalmozott építési anyagoktól, semmit nem lehetett megtalálni a felfordulásban, gyakran még az ebédet is egy felfordított láda mellett ülve költötték el, és ráadásul neki is rengeteg tennivaló jutott, azért a dolognak határozottan voltak előnyei is.
Először is az, hogy Dudley, aki szintén nem bírta a felvonulási állapotokat, már jó előre elintézte, hogy időben leléphessen egy edzőtáborba. Onnan meg azonnal elutazott egy barátjához vidékre nyaralni, és azóta sem került elő - Harry őszinte örömére. Másodszor a felújításnak volt köszönhető Vernon bácsi távolléte is. Unokaöccse hazaérkezése másnapján ugyanis sikerült neki a nappali közepén felhalmozott, és nehéz ponyvával letakart bútorhalom egy részét magára rántania, aminek következtében komplikált lábtöréssel, több repedéssel és zúzódással szállították el a mentők. Harry, aki valójában sosem bírta nézni mások szenvedését, tulajdonképpen sajnálta a szerencsétlenül járt embert, de nem tudott nem örülni annak, hogy egy ideig távol tudhatja őt magától.
Persze a jó dolgoknak is vannak hátulütői. A nem várt kórházi költségek miatt Petunia néni úgy döntött, hogy csak a legszükségesebb dolgokhoz fog drága pénzen szakembert hívni, vagyis rá és unokaöccsére hárult a munkák jó része. Harry sosem hitte volna, hogy a nénikéje, vagy ő maga olyan dolgokhoz is ért, mint például a tapétázás vagy csempézés. De némi bizonytalankodás után mindketten belejöttek és elfogadható eredményt alkottak. Ezen kívül Mr McDonald mellett (akit mégis kénytelenek voltak elhívni) Harry profin elsajátította a szerszámadogatás mesterségét, a beszorult csavarok meglazításának tudományát, és olimpiai versenyt nyerhetett volna csiszológép-tologatásból vagy malterosvödör-cipelésből. Enyhén becsípve a jó munka örömére végzett (és persze Petunia néni tudta nélküli) koccintás után Mr McDonald-dal, már nem is értette, miért nincs ilyen versenyszám.

Jobban meggondolva a dolgot, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz dolgozni. Igaz, néha azt hitte, hogy leszakad a karja az erőfeszítéstől, és különösen az első napokban folytonos izomlázzal küszködött. De ennek eredményeképp megmenekült az olyan szörnyű rémálmoktól, mint amilyet a szünet első napjának éjjelén látott Siriussal és Voldemorttal a főszerepben. Mikor zihálva, lihegve felébredt belőle az éjszaka kellős közepén, elfogta egy pillanatra a rettegés, hogy megint a Sötét Úr próbálja a hatalmát kiterjeszteni elméjére. Lecsillapodva azonban rájött, hogy nem fáj a sebhelye, és az álmot valószínűleg csak saját kínzó lelkiismeret-furdalása és gyötrő vesztesége miatt érzett fájdalma szülte.
Ez azonban egy percig sem tette jobbá a dolgot, és mikor az első kemény munkával telt nap végén úgy zuhant be az ágyába egy álom nélküli, ájult alvásba, mint egy kő, utána már önszántából hajtotta magát napközben annyira, hogy időnként még Petunia volt az, aki rászólt, hogy hagyja abba aznapra a munkát.

A nénikéje egyébként is sokkal-sokkal elviselhetőbb jelenség volt az utóbbi időben. Harry nem tudta eldönteni, hogy Mordonék pályaudvari figyelmeztetése, vagy a Dursley-család férfitagjainak távolléte, esetleg Harry látható lelkesedéssel végzett munkája volt-e olyan hatással Petuniára, hogy változtasson némileg a vele szemben tanúsított viselkedésén, de tény, hogy újabban tőle szokatlan cselekedetekre ragadtatta magát. Egyik este például akkora halom spagetti landolt a Harry előtti tányéron, hogy a fiú fél percig csak meredt szemekkel bámulta, mielőtt nekilátott volna elfogyasztani.
- Enned kell, hogy dolgozni tudj - mondta Petunia magyarázatképpen, és zavartan elfordult. Ráadásul a jól megrakott tányér rendszeressé vált, amiért Harry nem tudott elég hálás lenni, hiszen az étvágya az utóbbi időben már-már vetekedhetett volna Ronéval.
Vagy ott volt az az eset, amikor életében először Petunia elvitte Harryt egy (természetesen használtruha-) boltba, és vett neki pár holmit. Igaz, az eddigi módszert - mármint, hogy Dudley kinőtt ruháit adja a fiúnak - többé már nem lehetett alkalmazni. Kedvenc fiacskája ugyanis már jó ideje csak széltében nőtt, magasabbra nem, ebből következően a holmijai olyan nevetségesen festettek Harryn, hogy az még az asszonynak is túl sok volt. Unokaöccse viszont az utóbbi időben egyre csak nyúlt és nyúlt. Azelőtt inkább a kistermetűek közé tartozott, de most mintha a természet duplán akarta volna bepótolni, amit eddig elmulasztott. Harry ezt egyáltalán nem bánta, mivel az utóbbi időben már kezdte zavarni, hogy lassan csak kitekeredett fejjel tud a barátja, Ron szemébe nézni, ha beszél vele.
A bolt próbafülkéjében azonban szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a hirtelen növekedéstől csak még csenevészebbnek látszik. Ezek után még nagyobb kedvvel vetette bele magát a nehéz fizikai munkákba, hogy felszedjen magára némi izmot is.

Nem mintha Harry túl hiú lett volna - legalábbis eddig nem volt az. Bár ... az utóbbi időben hébe-hóba mintha ezzel kapcsolatosan is lettek volna szokatlan gondolatai.
De sokkal inkább egy olyan szerelem késztette erre, ami még a Cho Chang iránt érzettnél is erősebb volt - mégpedig az, ami a kviddicshez és a repüléshez fűzte. Ez volt az egyetlen olyan, a varázsvilághoz kötődő dolog, amire még most is anélkül tudott gondolni, hogy megborzongott volna valami rossz érzéstől.
Igaz, tavaly Umbridge eltiltotta a kviddicstől, de Harry forrón remélte és feltételezte, hogy a tiltás a nő távoztával érvényét veszti, és ő újra játszhat majd háza csapatában. A kviddics azonban nem csak a repülésről szól, még csak a jó reflexek sem elegendőek hozzá. Harry a seprűlovaglás iránti imádatában és a játék okozta izgalmában sokszor észre sem vette, mekkora terhelésnek van kitéve odafönn a levegőben. De az edzések és meccsek után jelentkező izomfájdalmak ráébresztették, hogy ehhez a sporthoz elengedhetetlen a jó erőnlét - még az ő posztján játszóknak is. Igaz, a szabályok szerint a cikeszért való küzdelemben a fogóknak csak az arany labdácskára volt szabad összpontosítaniuk, és tilos volt egymást támadni, de ez az olyan alakokat, mint pl. Draco Malfoy, nemigen érdekelte, és a Mardekár fogója nemegyszer úgy ment neki Harrynek, hogy az alig tudott a seprűjén megmaradni. Így aztán, ha eséllyel akarta felvenni vele a harcot legközelebb, kénytelen volt valamit kitalálni ez ügyben. Sok lehetőség persze nem kínálkozott, így be kellett érnie azzal, amit még a Privet Drive-on lakva is megtehetett.

Harry nem szeretett futni. Ami nem jelenti azt, hogy nem is tudott. Dudley és haverjai egész gyermekkorában gondoskodtak róla, hogy eleget gyakorolja. Talán épp ezért nem szeretett. Így hát ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja neki, hogy nyári hajnalokon a háztömbjük körül fog futkározni, méghozzá önként, azt igencsak erős hitetlenkedéssel fogadta volna. Nagyjából akkorával, mint amivel Sybill Trelawney jóslatait szokta hallgatni. Ha az a valaki azt is hozzáteszi, hogy esténként viszont fel-alá járkálva és bájital-hozzávalókat motyogva maga elé két fényes súlyzót fog lengetni szisztematikusan minden irányba, akkor egyenesen eszementnek nyilvánítja az illetőt.
De ahogy tanárnője is képes volt (átlag 15 évente egyszer) valódi jóslatra, úgy ez a hihetetlen esemény is bekövetkezett. Egy halom testépítő magazin társaságában bukkant rá a sportszerekre, miközben Dudley rendbetett szobájába hurcolta vissza annak holmijait. Harry a fejét, sőt szívének oly kedves Tűzvillámját is fel merte volna rá tenni, hogy unokatestvére soha a kezébe sem vette a kissé nehéz fémrudakat, amelyeket Vernon bácsi vett meg az ő rendkívül tehetséges bokszoló fiának (ahogy előszeretettel emlegette Dudley-t). Ebből kifolyólag azt sem feltételezte, hogy feltűnne hiányuk, de azért elhatározta, hogy majd visszacsempészi jogos tulajdonosuk szobájába a tárgyakat, mielőtt unokatestvére hazatérne. Viszont addig - a felújítás végeztével - eltökélt szándéka volt használni, és nem pusztán a kviddics miatt. Az első lazábban telt napja után ugyanis megint nehezen tudott elaludni, és bár rémálma nem volt, de újra furcsa szorongás fogta el.
Így hát kinézett pár gyakorlatot a szintén Dudley cuccai közül magához vett magazinokból, és szorgalmasan végre is hajtotta őket, hogy estére elfáradjon. Míg testét így gyötörte, addig az agyát azzal, hogy fejest ugrott a házi dolgozatok megírásába, ezt elvégezve pedig olyan jegyzeteket és vázlatokat kezdett készíteni, mint amilyenekből Hermione szokott tanulni a vizsgákra. Igaz, a RAVASZ-okig még volt két éve, de az - egyébként meglepően jól sikerült - RBF vizsgák előtt rájött, mennyire hézagos a tudása. Különösen a 4. évben lazsálta el a tanulást, a Trimágus Tusa idején. Tehette, hisz akkor a vizsgák alól fel volt mentve, de ennek hátrányai tavaly megmutatkoztak. Így hát elővette a régi könyveit és jegyzeteit, aztán nekifeküdt az ismétlésnek. A rengeteg tanulás és az edzések végül meghozták a kívánt eredményt, és esténként a fiú már igencsak nehéznek érezte mind a fejét, mind a végtagjait. Mire lefeküdt, már olyan üres volt az elméje magától is, hogy abban még egyáltalán-nem-szeretett ex-okklumencia tanára, Piton sem találhatott volna kivetnivalót.

Piton egyébként is elégedett lehetett volna vele, ha látja őt, ugyanis tankönyvei közül legtöbbet az Ezer bűvös fű és gombát forgatta, miközben külön csokorba gyűjtötte ki belőle a bájitalokat hatásuk szerint, és külön a hozzávalókat aszerint, hogy milyen típusú főzetekhez használják. Így rendszerezve könnyebbnek tűnt bemagolni a rengeteg adatot. A jól sikerült bájital vizsgája (elméletből ugyan csak V-t kapott, de a főzete sikerült, és összességében megkapta a K-t) feldobta, és kissé meghozta a kedvét a tárgyhoz, amelyre aurori terveihez is szüksége volt. Ráadásul valamiféle makacs dac ébredt benne, hogy megmutassa gyűlölt tanárának, mennyire igazságtalanul pocskondiázta éveken át bájitaltantudását. Ami persze kétségkívül gyenge volt ez idáig, de Harry ezért is csak azt a fekete denevért tudta okolni. Egészen addig, amíg egy kis könyvecske, amihez Hermione révén jutott hozzá, meg nem változtatta a véleményét. Herminone persze repesett a boldogságtól, hogy Harry 'végre megkomolyodott, és belátta, milyen fontos is a tanulás az életben', miután a fiú beszámolt neki levélben arról, mennyit és mit tanul az utóbbi időben.

A gyűrött, itt-ott tépett, és láthatólag sokat forgatott könyv a Furfangos főzetek fortélyai címet viselte, egy-egy kötettel a kezdőknek és a haladóknak. Az első részben olyan elemi ismereteket írt le szerzője közérthetően és ábrákkal szemléltetve, mint például milyen a megfelelő tűz az üst alatt, milyen magasan és szögben kell tartani a pálcát a főzet felett, ha az varázslást is kíván, és más hasonlókat. Mindezt oly módon mutatta be, hogy a fiú könnyedén, szinte erőfeszítés nélkül képes volt megjegyezni a tudnivalókat, pedig ez többnyire csak a sötét varázslatok kivédése tárgy tanulása közben ment neki eddig - és ez lelkesítő élmény volt. Harry olvasás közben nemegyszer döbbent rá, hogy pont ennek az alapvető tudásnak a hiánya okozta sok sikertelenségét az alagsori teremben.
- De miért nem bírta ezt Piton rögtön elsőben megtanítani?! - gondolta dühösen ilyenkor, és ha lehet, ettől még jobban utálta a tanárt. Egy idő után azonban eszébe jutott egy jelenet még elsős korukból, amikor Neville-nek megint sikerült kilyukasztania az üstjét, és a fekete hajú férfi magából kikelve ordítozott vele, hogy olyan elemi dolgokat sem tud, amiket bármelyik könyvből meg lehetne tanulni, és amikre kár fecsérelni a tanórákat.
- Alapvető elvárás, hogy mindezekkel tisztában legyenek, mire beülnek az első bájitaltan órájukra! - üvöltötte akkor a megszeppent Neville-re.
- Ha eddig még nem tette volna meg Longbottom ... vagy bárki más az osztályból - nézett körbe - akkor azt ajánlom, sürgősen pótolja. A könyvtárban megtalálják, ami szükséges.
Harry persze akkor elengedte ezt a füle mellett, mert úgy érezte, pont elég neki a következő órára feladott anyagot megtanulni, többre nem lesz ideje. Aztán később meg egészen elfelejtkezett a dologról. S ez hiba volt. Most döbbent csak rá, mekkora hiba. Ha akkor megtalálja ezt, vagy bármi más hasonló könyvet, és elsajátítja a benne lévő dolgokat, később sokkal kevesebb alkalma lett volna Pitonnak arra, hogy kötözködjön vele. Így viszont nem tehetett mást, mint hogy most nekifeküdjön a könyvnek és elejétől a végéig bevágja az ott leírtakat.

A könyv fölött görnyedve olvasás közben gyakran fura érzése támadt. Egyre-másra idéződött fel előtte a le s föl járkáló Piton alakja, ahogy magyaráz, és néha-néha mintha a hangját is hallani vélte volna. Talán a könyv szövege tette, az a sajátos szóhasználat és mondatfűzési technika, ami roppant módon hasonlított bájitaltantanáráéra. Harryben egyre nagyobb lett a meggyőződés, hogy valaha a könyv írója lehetett Piton tanára, akitől aztán eltanulta ezt a stílust ő is. De hiába lapozott előre kíváncsian, a cirkalmas betűkkel írt cím mellett nem volt feltüntetve szerző. Sem a címoldalon, sem a könyv borítóján vagy a gerincén nem utalt az íróra semmi. Furcsa volt. De aztán nem törődött vele tovább. Már alig várta, hogy a gyakorlatban is felmérhesse, milyen haszonnal járt számára a könyv megtanulása, amikor még aznap elégedetten végzett az utolsó fejezettel is. Levette szemüvegét és fáradtan lehajtotta fejét a könyvre, szempillái lecsukódtak, de nem aludt. Elképzelte, hogy mekkora szemeket fog mereszteni Piton, ha megcsillogtatja előtte újdonsült tudását - legalábbis remélte, hogy így lesz. És már előre vigyorgott magára a gondolatra is, miközben kinyitotta a szemét.

Piton.
Harry zavartan pislogott egyet, és élesebbé vált a szemei előtt kibontakozó kép. Az orrától pár centire ott volt a név. Olyan hirtelen ült fel, mintha belecsíptek volna. Szemüvege után kapott, majd előrehajolva tanulmányozni kezdte az utolsó lap alján lévő apró betűs szöveget.