Az urbanisztika olyan terület, amit anno nekem esélyem se volt, mint szakmát választani. Pedig nagyon érdekes és húsbavágó téma. Ezért is örülök neki, hogy a Qubit és a Telex rendszeresen ír a városi életről: legyen szó a városok zöldítéséről (A fenntarthatóság már édeskevés, vissza kell vadítani városainkat), vagy arról, hogy miért is jobb nagyvárosban élni, mint agglomerációban vagy egyéb kistelepülésen (Vissza a városba! Hogyan állítsuk meg nagyvárosaink elnéptelenedését?).

Utóbbival mondjuk nem teljesen értek egyet, mármint azzal, hogy a nagyváros olyan jó dolog. Nyilván a fentebbi cikkben lévő érvek meggyőzőek és igazak, de a településszociológiának van egy lélektani alterülete is. Egy nagyváros, még ha teljesen kizöldített, autó- és légszennyezettségmentes, 15 perces részekre osztott is, akkor is túl sok ember lakhelye. És túl sok ember egy kis területen mindig sok zajjal és sok konfliktussal jár, sokkal nagyobb alkalmazkodást követel.

Nem véletlen, hogy a tömegközlekedést a legtöbb ember nem szereti, és igazából csak akkor viseli el, ha az kínálati tömegközlekedés, vagyis mindig több jármű áll rendelkezésre, mint amennyire épp szükség lenne. Tehát nincs zsúfoltság, nem kell elviselni mások (szó szerinti) testközelségét, nem kell szenvedni attól, hogy folyamatosan belépnek a személyes zónánkba, ahova idegeneket nem szeretünk beengedni.
Az ilyesmi frusztrációt okoz, növeli a stressz szintünket, ami aztán könnyen átcsap agresszióba. Nem egészséges. Sem az egyén, sem a társadalom szempontjából.
Márpedig a nagyvárosok emberhada, a felhőkarcolók, ahol kis alapterületre nagyon sok ember van bezsúfolva, mind-mind ilyen jellegű, mentálisan is egészségtelen környezetet eredményez.

Ha már felhőkarcolók: a magas épületek csökkentik a természetes fényt, amiből a városi, jellemzően négy fal között élő embereknek egyébként is kevés jut, noha a szervezetünknek szüksége van rá. Ráadásul eltörpülünk mellettük és ez lélektanilag sem egy kellemes állapot. Az ember szívesen megcsodál időnként hatalmas építményeket, de a hétköznapokat emberi léptékű terekben szereti tölteni, ahol biztonságban és kényelmesen érzi magát. (Arról nem is beszélve, mennyivel egyszerűbb és olcsóbb az alacsonyabb épületeket felépíteni, karbantartani és felújítani.)

Személy szerint nagyvárosban születtem, de két kisvárosban nőttem fel. Kazincbarcikáról, óvodás éveimből nem sok emlékem van, de az általános iskola első hat osztályát Leninvárosban (ma Tiszaújváros) töltöttem, és élénken emlékszem azokra az időkre, az akkori kisvárosi létre.

Azóta a város jelentősen bővült és át is alakult, de akkoriban nem volt több, mint egy nagy lakótelep, és majdnem tökéletesen megfelelt a manapság kívánatosnak tartott 15 perces város kritériumainak. Azért csak majdnem, mert volt pár olyan szolgáltatás, ami az akkori város széléhez közel helyezkedett el (pl. uszoda), és a város egyik végéből (ahol mi laktunk) a másikig inkább 25 perces volt az út gyalog. (Akkoriban még egyáltalán nem volt helyi tömegközlekedés.) De a városközpontban lévő intézmények, boltok, iskolák, stb. tényleg elérhetőek voltak negyedóra alatt.

Persze más idők voltak azok. A központilag megszabott fogyasztói árak miatt ugyanannyiba került minden a boltban, mintha azt egy kis faluban, vagy egy nagyvárosban vettük volna meg, és általában a boltok választéka is ugyanaz volt. Egyedül a tartós fogyasztási cikkek esetében volt több választási lehetőség egy nagyobb településen.

Az akkori lakosok pedig többnyire fiatal házaspárok voltak, akik lakáshoz jutás reményében vállaltak ott munkát. Ami azt eredményezte, hogy a szomszédok nagy valószínűséggel munkatársak is voltak, a gyerekeik pedig ugyanabba az iskolába, sőt, akár osztályba is jártak. Ami sokkal szorosabb, baráti kapcsolatok kialakulásához vezetett, mint általában más, városi lakótelepeken. De kellettek is azok a kapcsolatok, mert mindenki szülők és a közeli rokonok háttértámogatása nélkül kellett, hogy boldoguljon, és ilyenkor jól jött, hogy szoros kapcsolat van az egymáshoz közel lakó fiatal párok között.
Amikor az én kortársaim fiatal szülővé váltak, azt vettem észre, hogy minden ifjúkori barátommal lassan megszakad a kapcsolatom - és magam is otthonülővé lettem, miután megszületett a fiam. Ez akkoriban zavart és érthetetlen is volt, mert a szüleimnél nem ezt tapasztaltam. Anyám mesélte el nekem, hogy anno, Leninvárosban, egyszerűen mindenki rákényszerült arra, hogy nyitott legyen a többi ember felé, mert csak tőlük számíthattak segítségre.

De ez egyáltalán nem volt baj, és szerintem most is ott a legegészségesebb élni, ahol az embereknek szükségük van egymásra, és számíthatnak is egymás segítségére. Márpedig a nagyvárosok az elidegenedés melegágyai - minden esetleges más előnyük mellett.

Szóval, ha nekem választanom kellene, akkor inkább olyan kisebb és közepes városok mellett tenném le a voksom, amelyek ötvözik magukban a nagyvárosi előnyöket a kisebb települések pozitívumaival.

Borítókép: Leninvárosi látkép a víztoronnyal 1972-ből (forrás: Víztorony.hu)