Sokkal-sokkal több részt szerettem a 22-es csapdájában, de csak ennyit voltam hajlandó kiírni belőle. Tipikusan az a könyv, amit minimum kétszer kell elolvasni ahhoz, hogy tényleg összeálljon a kép.
Ezek meg akarnak ölni engem - mondta Yossarian nyugodtan.
- Senki sem akar téged megölni - kiálltotta Clevinger.
- Akkor miért lődöznek rám folyton - kérdezte Yossarian.
- Mindenkire lövöldöznek - válaszolta Clevinger. - Mindenkit meg akarnak ölni.
- Akkor meg mit akarsz?***
Dunbar szerette Clevingert, mert Clevinger idegesítette, és ezzel lassította az idő múlását.
***
– Nem vitázom tovább veled – határozta el magát Clevinger. – Azt se tudod, kit gyűlölsz.
***
Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki sohasem tévesztett célt. Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza.
***
Valójában nagyon melegszívű, együttérző ember volt, aki soha nem szűnt meg szánalmat érezni önmaga iránt. – Miért éppen én? – ez volt állandó panasza, és a kérdés helyes volt. Yossarian tudta, hogy a kérdés helyes, mert Yossarian gyűjtötte a helyes kérdéseket, ...
***
... s akkor jött Yossarian azzal a kérdéssel, amelyre nincs válasz: – Hol van már a tavalyi Hóden?* A kérdés feldúlta őket, mert Hóden Avignon fölött esett el, amikor Dobbs becsavarodott, és kitépte Hupple kezéből a botkormányt.
***
– Kár a gőzért – mondta neki kényszeredetten Daneeka Doki.
– Aki megőrült, azt se szerelheted le?
– Á, dehogynem. Le is kell szerelnem. Van egy szabály, mely kimondja, hogy bárkit, aki őrült, le kell szerelni.
– Akkor engem miért nem szerelsz le? Őrült vagyok. Kérdezd meg Clevingert.
– Clevingert? Hol van már Clevinger? Hozd nekem ide Clevingert, és én meg fogom kérdezni tőle.
– Akkor kérdezz meg akárkit. Majd megmondják ezek neked, milyen őrült vagyok én.
– Ők az őrültek.
– Akkor miért nem szereled le őket?
– Mért nem kérik, hogy szereljem le őket?
– Mert őrültek, azért.
– Persze hogy őrültek – válaszolt Daneeka Doki. – Épp most mondtam, hogy őrültek, nem? És őrültek nem dönthetnek afelől, hogy te őrült vagy-e, vagy sem. Így van?
Yossarian kijózanodva pillantott rá, és másfelől próbált közelíteni.
– Orr őrült?
– De még mennyire az – mondta Daneeka Doki.
– Leszerelheted?
– De még mennyire le. De neki először kérnie kell, hogy szereljem le. Ez is benne van a szabályban.
– Akkor miért nem kéri, hogy szereld le?
– Azért, mert őrült – mondta Daneeka Doki. – Őrültnek kell lennie, ha még mindig felszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. De mennyire leszerelhetem Orrt. Csak neki először kérnie kell, hogy szereljem le.
– Csak ennyit kell tennie azért, hogy leszereljék?
– Csak ennyit. Kérje tőlem.
– És akkor leszereled? – kérdezte Yossarian.
– Dehogy. Akkor már nem szerelhetem le.
– Úgy érted, hogy valami csapda rejlik itt?
– De még milyen csapda – felelte Daneeka Doki. – A 22-es csapdája. Bárki, aki ki akarja magát vonni a harcállományból, az valójában nem őrült.
Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.
– Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg.
– A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta helyben Daneeka Doki.
Yossarian szinte maga előtt látta önmagába visszatérő logikáját. Két fele elliptikus pontossággal illeszkedett össze, volt benne valami kecses és megrendítő, mint a jó, modern képzőművészetben, ...***
Kraft hórihorgas, ártalmatlan kölyök volt Pennsylvaniából, aki nem akart mást, csak hogy szeressék, és akit végzetesen kiábrándítottak még ilyen szerény és megalázó törekvésből is. Halott lett, nem pedig szeretett lény, vérző hamu a barbárság máglyáján, akit senki sem hallott meg azokban az utolsó, értékes pillanatokban, amikor a gép fél szárnnyal zuhant, mint a kő. Csak éldegélt egy kicsikét ártalmatlanul, aztán lángolva eltűnt Ferrara fölött a hetedik napon, amikor az Úr pihent, és McWatt megfordult, mert Yossarian másodízben irányította a cél fölé bombázórohamra, mert Aarfy összekevert mindent, és Yossarian képtelen volt előszörre ledobni a bombáit.
***
Alávaló, mocskos háború volt ez, és Yossarian egész jól el tudott volna éldegélni nélküle - örökre talán. Honfitársainak csupán kis töredéke áldozná életét a győzelemért, és egyáltalán nem tartott rá igényt, hogy őt ezek közé számítsák. Halni vagy nem halni, ez volt itt a kérdés, és Clevinger megnyomorodott a próbálkozásban, hogy választ találjon rá.
***
Clevingernek volt esze, és Scheisskopf hadnagy rájött, hogy az eszes emberek hajlamosak időnként fölfurdlást csinálni. Az ilyen ember veszélyes.
***
Yossarian számára a zászlócska mint díj teljes képtelenségnek tűnt. Sem pénz nem járt vele, sem valami előjog. Mint az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna.
***
Mert olyan elkeseredetten keresett barátokat, sohasem talált egyet se.
***
Őrnagy őrnagy hazudott, és jó sült ki belőle. Tulajdonképpen nem is lepődött meg, hogy jó sült ki belőle, mert, ahogy megfigyelte, azok az emberek, akik folyton hazudnak, általában sokkal megbízhatóbbak, törekvőbbek és sikeresebbek, mint azok az emberek, akik nem hazudnak.
***
- ... Tízmillió ember áll egyenruhában, akik leválthatnak engem. Vannak, akik elesnek, és jóval többen vannak, akik pénzt keresnek belőle, és jól szórakoznak. Essen el valaki más. – De tegyük fel, hogy a mieink közül mindenki így érez. – Akkor pedig kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Hát nem igaz?
***
– Komolyan gondolod, hogy semmi közöm ahhoz, hogy hogyan és miért kell megöletnem magam, és hogy Cathcart ezredesnek köze van hozzá? Tényleg komolyan gondolod?
***
– Az ellenség – vágott vissza Yossarian hangsúlyozott pontossággal – mindenki, aki meg akar téged ölni, és nem számít, melyik oldalon áll, úgyhogy Cathcart ezredes is beletartozik. És ezt el ne felejtsd, mert minél inkább eszedben tartod, annál tovább élsz. De Clevinger bizony elfelejtette, és most halott.
***
A kórházban nekiállhatott kiabálni, és az emberek legalább futva jöttek a segítségére; a kórházon kívül, ha nekiáll kiabálni mindazon dolgok miatt, amik miatt, úgy érezte, mindenkinek neki kellene állnia kiabálni, börtönbe vetnék, vagy kórházba dugnák.
***
– Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás. Mi az isten futhatott végig elvetemült, gonosz, szarban turkáló képzeletén, amikor megfosztotta az öreg embereket attól a képességtől, amivel a bélmozgásnak parancsolni lehet. Mi az istennek teremtette egyáltalában a fájdalmat?
– A fájdalmat? – Scheisskopf hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra.
– A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy testünk veszélyben forog.
– És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian. Maró gúnnyal nevetett.
– Az ám, de milyen kegyes volt hozzánk az öregúr, amikor megajándékozott bennünket a fájdalommal! Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket, vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kék-vörös neonlámparendszert mindenki homlokának kellős közepébe? Akármelyik villanyszerelő, aki megérdemli a kenyerét, meg tudja ezt csinálni. Miért nem tudta megcsinálni ő?
– Csuda hülyén nézne ki az ember vörös neoncsövekkel a homloka kellős közepén.
– Mert csuda szépen néz ki most, amikor kínjában fetreng, vagy elhülyül a morfiumtól, mi? Micsoda szörnyeteg, halhatatlan csaló. Ha megfontolod azt a lehetőséget és hatalmat, ami a kezében volt, hogy tisztességes munkát végezzen, és aztán megnézed ezt a kis buta, csúnya kis trágyadombot, amit ahelyett csinált, égnek áll a hajad – milyen példátlan kontár Őkelme. Nyilván soha nem élt borítékból. Bizony, nincs olyan magára valamit is adó üzletember, aki egy ilyen bükkfagatyást, mint Ó, akár csak raktári segédmunkásnak is alkalmazna.
Scheisskopf hadnagy felesége hamuszínre vált elképedésében, és rémülten kancsalított.
– Okosabban tennéd, ha nem beszélnél ilyen hangon Róla, édesem – figyelmeztette vészjóslóan mély és ellenséges hangon. – Még meg fog büntetni!
– Hát nem büntet máris eléggé? – hördült fel Yossarian gyűlölködve. – Tudod, nem engedhetjük, hogy megússza. Nem, nem. Mi bizony nem engedhetjük, hogy megússza szárazon, amiért ennyi kínt zúdított a nyakunkba. Eljön még az a nap, amikor majd fizetnie kell. Azt is tudom, melyik nap lesz az. A Végítélet Napja. Igen, az lesz az a nap, amikor majd elég közel kerülök hozzá, hogy oda nyúljak, és elkapjam azt a koszos bükkfagatyáját és ...
– Elég! Elég! – sikoltott fel hirtelen Scheisskopf hadnagy felesége, és minden látható eredmény nélkül elkezdte ütni mindkét kezévei Yossarian fejét. – Elég!
Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, amíg Scheisskopf hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvei csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta hanyatt az ágyba.
– Mi az isten hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, bűnbánó derúvel. – Azt hittem, nem hiszel Istenben.
– Nem is hiszek – hüppögte, és vad könnyekben tört ki. – De az az isten, akiben én nem hiszek, az az isten jóságos, az az isten igazságos, az az isten kegyelmes. Az az isten nem az az aljas és buta isten, akinek te itt beállítod őt.
Yossarian nevetett, és elengedte a karját.
– Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot – ajánlotta engedékenyen. –Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?***
Elgyengülve fordult vissza Hódenhoz, akinek a lélegzete egyre halkabb, egyre gyorsabb lett, és az arca egyre sápadtabb. Azon tűnődött, hogy a fenébe tudná megmenteni.
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – motyogta Yossarian gépiesen, alig hallható hangon. – Ugyan, ugyan.
Yossarian is fázott, és megállíthatatlanul reszketett. Érezte, egész teste libabőrös lett, ahogy szomorúan bámul le Hóden zord titkára, amelyet elébe öntött a mocskos padlóra. Nem volt nehéz megérteni a zsigerek üzenetét. Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Szellemétől megfosztva az ember hulladék. Ez volt Hóden titka. A fődolog, hogy elszántak legyünk.
– Fázom – mondta Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – mondta Yossarian. – Ugyan, ugyan. – Megrántotta Hóden ejtőernyője zsinórját, és letakarta testét a fehér nejlonszövettel.
– Fázom.
– Ugyan, ugyan.
*Ha lenne bakancslistám, most kipipálnék egy tételt. Mindig kíváncsi voltam rá, hogyan hangzott eredetiben a világ leghelyesebb kérdése. Hát így: "Where are the Snowdens of yesteryear?"
