A VAK-SZEM-LÉNY  (VArázsKépes SZEMélyeket és LÉnyeket NYilvántartó Hivatal)  a Minisztérium fennhatósága alá tartozott, de nem a központi épületben volt, hanem az egyik Temze parti kikötőben, egy kopott fémkonténerben. A dokk tele volt hasonló kinézetű tárolókkal, és nem volt könnyű megtalálni a 377-es számút, de Harry nem először járt itt. Igaz, nem szívesen jött ide, mert korábbi tapasztalatai szerint, a Hivatal aktái messze nem voltak naprakészek. A konténer alapterületét természeten tértágító bűbájjal jócskán megnövelték, és belül meg nem mondta volna az ember, hogy nem egy vastag kőfalú, ódon épületben járkál, amelynek ablakai a napsütötte Temzére néznek.

A Nyilvántartóban mindig jó pár ügyintéző boszorkány és varázsló sürgött-forgott, pennák sercegtek nagy iktatókönyvek megsárgult lapjain, poros pergamentekercseket szorongató ügyfelek álltak a pultok előtt, és Harry tudta, hogy az ingatlan adás-vételeket is többnyire itt bonyolítják le. De őt mindez hidegen hagyta. Neki Rose Wingshipre volt szüksége, a ráncos arcú, apró termetű boszorkányra, aki legalább a százharmincadik évét taposta már, és mindig úgy nézett Harryre, vagy bármely más auror társára, mintha egy kupac sárkánytrágya volna. Az auroroknak ugyanis felhatalmazásuk volt betekinteni bármely nyilvántartásba, márpedig Rose úgy őrizte a Hivatal aktáit, mintha mindegyik a bölcsek kövének előállításáról szóló receptet tartalmazná. Ezúttal is olyan arccal lökte oda a Repkény utcai, tulajdoni lapokat tartalmazó tekercset Harry orra elé, mintha a fogát húznák.


A pergamenhalom olyan poros volt, mint amihez már évszázadok óta nem nyúltak, és valóban majdnem így is volt. Legalábbis ami a Repkény utca 26. szám alatti telket illeti. A legfrissebb bejegyzés még 1823-ból származott, amikor is Percyval Prince tulajdonába került a rajta lévő ház és gyümölcsöskert. Ami persze nem azt jelentette, hogy az illető, feltehetőleg Piton anyai felmenője, még mindig él és virul, és kései utódját befogadta hajlékába.
- A varázslókat semmi sem kötelezi arra, hogy örökösödés esetén bejegyeztessék az új tulajdonost. Ez csupán ajánlás számukra - oktatta ki Mrs. Wingship Harryt pár hónappal ezelőtt, amikor egy másik ügyben itt járt. - Vitás kérdésekben elég, ha igazolják a rokonsági vonalat a legutóbb bejegyzett tulajdonossal.
Harry egészen bizonyos volt benne, hogy Piton teljesen jogszerűen él abban a házban, de azért a biztonság kedvéért kikérte a Prince család aktáit. Nem tévedett, Percyval dédnagyapja volt a bájitalok mesterének, mivel az iratok szerint a néhai tulajdonos egyetlen, életben lévő örököse egyeneságon a Perselus Piton nevet viselte. Harrynek mégis kimeredt a szeme, mert Percyval Prince egyik fia egy Helia Potter nevű boszorkányt vett feleségül. Harry megborzongott a gondolatra, hogy ha mégoly távolról is, de rokonságban lehet Pitonnal.

A Nyilvántartóban nem lett sokkal okosabb, az például végképp nem derült ki, mivel foglalkozik most Piton, és honnan származik a jövedelme. A házon kívül persze lehetett egyéb öröksége is, és Harry gondolatai között önkéntelenül felmerült a saját, gringottsbeli széfének képe. De ha Pitonnak volt is hasonló trezorja, s még ha pont a Gringottsban lett volna is, Harrynek a Nyilvántartóban érvényes felhatalmazása nem terjedt ki arra, hogy a koboldoktól is információkat szerezzen. A varázslók sokkal féltékenyebben védték pénzügyi, mint személyes adataikat.
Persze Bill Weasley, aki még mindig a bankban dolgozott, hozzáférhetett volna az adatokhoz ... Ám Harry gyorsan elvetette az ötletet. Nem, jobb ebbe nem belekeverni senkit. Pláne nem szegény Billt.
Harry szíve minduntalan összeszorult, amikor meglátta a fiatalember sebhelyekkel elcsúfított arcát, vagy csak eszébe jutottak a vele történtek. Nem pusztán azért, mert akaratlanul is Dumbledore halálának estéjét juttatták eszébe azok a harapásnyomok, Bill valaha oly jóképű arcán. Harry kedvelte Billt, és mélységesen sajnálta azért a sorsért, ami osztályrészéül jutott, pusztán csak azért, mert kiállt a jó ügy érdekében.

Harry emlékezett, milyen elszántan állt ki a sebesült Bill mellett menyasszonya, Fleur Delacour, és úgy tűnt, egy percig sem bánta meg, hogy hozzáment a fiatalemberhez. De Bill egy idő után másképp látta a dolgokat. Eleinte talán azt hitte, hogy sebei, ha nem is tűnnek el, de legalábbis nem lesznek annyira feltűnőek és rondák. Ám sem az idő, sem a varázsszerek nem hoztak változást, és Bill egyre keserűbb, magába fordulóbb lett. Úgy érezte, nincs joga maga mellett tartani a gyönyörű Fleurt, és egyre kevésbé hitte el, amikor a lány arról biztosította, hogy úgy szereti Billt, ahogy van; még elcsúfított arccal is. Amikor pedig Fleur elvesztette születendő gyermeküket, és az orvos célzást tett arra, hogy a vetélés összefüggésben állhat az apát ért harapással, Bill végképp összetört. Először visszamenekült Egyiptomba, a piramisokhoz, de Fleur követte oda. Harry nem tudta pontosan, mi történt ott velük, de valamilyen arab fickó is szerepet játszott benne, aki állítólag megpróbálta elcsábítani a francia lányt - sikertelenül. Bill azonban a harapás óta közel sem volt olyan szelíd természet, mint addig, és összeszólalkozott a férfival, kisebb botrányt keverve. A Gringottsban nem dicsérték meg érte, és hazarendelték a fiút, akinél ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez utóbbit egyre gyakrabban kezdte el emelgetni, pláne ha alkoholt is tartalmazott, és sem szülei, sem barátai, sem felesége nem tudták megakadályozni benne. Fleur becsületére legyen mondva, ennek ellenére kitartott mellette, ám végül Bill volt az, aki elzavarta, és a lány végül zokogva hazautazott Franciaországba, a családjához. Egyedül maradva Bill kissé lecsillapodott, de Harry a szemében végtelen magányt és ürességet látott mindig, amikor csak találkozott vele Weasleyéknél.
Ezek után végképp nem akarta még egy csúnya ügybe is belekeverni a fiatalembert, aki az állását, mi több, a szabadságát kockáztatta volna, ha kiadja a bank bizalmas adatait.
Más módot kell keresnie, ezt Harry is tudta, és útban az Auror Főparancsnokság felé, épp a számba vehető egyéb lehetőségeken törte a fejét.

- Szia, Harry! Merre jártál? - köszönt rá Fiks, amint kilépett a liftből a 2. szinten, megzavarva töprengését.
- Csak utánanéztem pár adatnak - dünnyögte zavartan Harry. Kis lelkiismeret-furdalást érzett, mert annyira lefoglalták Pitonnal kapcsolatos gondolatai, hogy emiatt nem csak visszaélt nyomozói jogkörével, hanem még a munkáját is elhanyagolta.
- A főnök már keresett, menj be hozzá! - intett neki búcsút Fiks, aztán gyorsan belépett a liftbe, mielőtt még bezáródott volna az ajtaja.
Harry gyomra idegesen összerándult a hírre. Nem mintha tartott volna a főnökétől, de ha Mr. Willoby hívatja, az csak egy dolgot jelenthet: új feladatot kap a már meglévők mellé. Ami persze azt is jelenti, hogy még kevesebb ideje lesz Pitonra, akivel kapcsolatban továbbra is tanácstalan volt. Vajon tényleg jó ötlet becserkészni és valamilyen módon rávenni, hogy segítsen neki bejutni abba a klubba?

Az új munkával kapcsolatos számításai végül helytállónak bizonyultak. Miután Mr. Willoby hellyel kínálta irodájában legfiatalabb munkatársát, szokásához híven rögtön a tárgyra tért.
- Hogy áll az Overshaw üggyel, Potter?
- Még dolgozom rajta, uram. De tartok tőle, hogy egyhamar nem várható eredmény - tette hozzá Harry bizonytalanul.
Főnöke töprengve beszívta alsóajkát, és pár percig csak ujjai dobolása hallatszott az asztalon.
- Hm, ... soroljuk be esetleg a kék akták közé? Mi a véleménye? - vetette fel aztán.
- Igen, úgy gondolom, ez a legtöbb, amit jelenleg tehetünk - értett egyet Harry. A kék akták a még le nem zárt ügyek voltak, amelyeket úgymond altattak addig, amíg fontosabb ügyek vonták el a nyomozók figyelmét; de aztán újra és újra elővettek, hogy tovább folytassák a nyomozást. Harry nem szerette volna, ha ez a felettébb gyanús ügy eredmény nélkül kerül lezárásra, de jelenleg úgysem tudott vele mit kezdeni.
- Rendben, Potter, akkor intézkedjen! Milyen más ügye van még?
- Az Aranyásó utcai rablógyilkosság, uram.
- Azzal jutott valamire?
- Igen, uram. Egyértelműen a Winkler banda a tettes.
- Winklerék? Ők nem szoktak gyilkolni. Csak simán kipucolják a kiszemelt házat - vonta fel csodálkozva Mr. Willoby a szemöldökét.
John Winkler és bandája már évek óta fosztogatta muglik és varázslók házait egyaránt, jellegzetes nyomokat hagyva maguk után, viszont a tettesek közül a mai napig sem sikerült egyet sem elfogniuk.
- Ez igaz, uram, de Mrs. Pimpin ruháját apróbb baleset érte a szüreti bálon, és váratlanul hazahoppanált, hogy átöltözzön. Winklerék nem számítottak rá, hogy pont akkor fog betoppanni valaki a háziak közül, amikor kirámolják a lakást. Valószínűleg nem akartak szemtanút hagyni.
- Értem. Nos, akkor adja át az ügyet Morenóéknak, majd ők utánajárnak.
- Igen, uram - bólintott megkönnyebbülve Harry. Moreno vezette azt az auror különítményt, amelyik már évek óta Winklerék nyomában volt, és ez az ügy tényleg sokkal inkább az ő hatáskörébe tartozott, mint bárki máséba.
- Mi van még?
- Öhm ... nos, uram, jelenleg nincs más megoldatlan ügyem. A Winzengamot előtt kell tanúvallomást tennem még két régebbi ügy kapcsán, és ...
- Rendben, akkor itt az újabb feladata - szakította félbe Willoby, és odacsúsztatott elé egy bolhaszínű aktát az asztalon. Harry tétovázva nyitotta ki a dossziét.
- Miss Kelly Mason az áldozat, egy ifjú, alig tizennyolc éves hölgy. Talán hallott már az apjáról, Harold Masonról, aki nem csak igen gazdag ember, de befolyásos politikus is. Gyors eredményeket várok, Potter! Gondolom, megérti mekkora nyomás hárul rám Mr. Mason részéről ...
Harry bólintott, bár magában elhúzta a száját. Mindig Lucius Malfoy és a pénzes zacskói jutottak eszébe, ha ilyesmiről hallott, de megtartotta magának a véleményét, és visszatérve íróasztalához, kötelességtudóan azonnal belemélyedt az aktába.

A délelőttje nagy részét ki is töltötte a helyszínelő csoport jelentésének átolvasása, ebéd után pedig meglátogatta és kikérdezte a családot. Harold Mason személyesen is felszólította, hogy gyorsan találja meg a tettest, és Harry kivételesen úgy ígérte ezt meg, hogy nem csak üres szavakat mondott. Miss Masont egy megátkozott nyaklánc ölte meg, és Harry határozott szándékában állt sürgősen felkeresni egy bizonyos üzletet a Zsebpiszok közben. Nem először tárgyalt az ifjabb Borgesszel, aki apja halála után vitte a boltot, és akinek mindig elkezdett remegni a térde, ahányszor meglátta a Fiút, Aki Elpusztította Tudjukkit. Ha nem is ő adta el azt a nyakláncot, egy kis nyomás hatására utána fog járni, hogy melyik kollégája lehetett az, s így megszabadítja Harryt egy halom utánajárástól.

Nem is kellett csalódnia reményeiben, Barney Borges miután alaposan megszemlélte a nyakláncról készült fotót, azonnal megnevezett egy ékszerüzletet az Ördögnyál utcában, ahol szerinte érdemes érdeklődni. A bolt azonban már zárva volt, amikor Harry odaért. Ennek ellenére nézelődött még egy kicsit, próbált bekukucskálni a kirakaton keresztül a bolt belsejébe, de a kivilágított tárlók miatt csak saját magát és a háta mögött lévő utca képét látta.
Vizsgálódása közben megakadt a szeme egy alakon, aki épp akkor haladt el sietve a túloldalon. A mozgás ismerős volt, és Harry meglepődve perdült meg a tengelye körül. A férfinak már csak a hátát látta, de így is ráismert: Piton volt az. Úgy érezte, nem lehet véletlen, hogy két napon belül, már másodszor fut vele össze. Ez egy jel volt, és a fejéből megint kiesett minden, ami a munkájával volt kapcsolatos. Azonnal Piton nyomába szegődött.

Az auror iskolában alaposan megtanították neki, hogyan kell észrevétlenül követni valakit, és hajdani oktatója most nagyon elégedett lett volna vele, ha látja, mert Harry minden tudását bevetette, hogy a mindig gyanakvó Piton ne vegye őt észre. A leszálló szürkület és a lassan cseperegni kezdő eső a segítségére volt, és probléma nélkül követte Pitont egy omladozó falú bérházig, melynek kapualjában végül eltűnt a szeme elől a férfi.
Harry rövid töprengés után, egy alkalmas pillanatban felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, és beóvakodott az épületbe. Amikor rájött, hogy a lakások többsége az udvarra nyílik, a seprűje után nyúlt. Kiábrándító bűbájt szórt rá, majd csendesen a levegőbe emelkedett vele és a kivilágított ablakokon bekukucskálva próbálta kideríteni, hová is mehetett Piton.

Pár perc után meg is pillantotta egy szegényesen bútorozott szoba közepén állva egy nő és egy kislány társaságában. A gyermek alig lehetett több négy vagy öt évesnél, és egy hatalmas sebhely csúfította el az arcát.  Bekötözött jobbkezét Piton felé nyújtotta, aki óvatosan letekerte a kötést és vizsgálgatni kezdte a kislány karját. Harry ebből a távolságból nem látott rajta semmi különöset, pedig bizonyára volt valami, ami igencsak felizgatta az anyát és a gyereket. Harry hallani ugyan nem hallotta, mit beszélnek, de reakciójukból arra következtetett, hogy valószínűleg sérült volt a gyerek karja is, de mostanra begyógyult a seb. Minden bizonnyal annak a kenőcsnek köszönhetően, amivel Piton most óvatosan bekente a kislány arcát is, azután kötést tett rá. Magyarázott valamit a nőnek, aki végtelenül hálásnak látszott. Még pénzt is vett elő, de a professzor egyértelmű mozdulattal hárította el, és elindult kifelé a szobából, nyomában az anyával. Csak a kislány maradt ott, aki térdre roskadt, és még mindig hitetlenkedve simogatta a hófehér, makulátlan bőrt a karján.

Harrynek már nem volt miért tovább maradnia, de egy percig nem tudott mozdulni. Sok mindent el tudott képzelni Pitonról, de hogy felcsapjon gyógyítónak ...? Ráadásul ellenszolgáltatást sem kért, pedig az irgalmas szamaritánus szobrát biztosan nem róla kellene megmintázni. Piton ha tett valamit, azt mindig a saját céljai érdekében tette; még ha azt a célt gondosan eltitkolta is mások elől. No, de mi most a célja?
Erre soha nem fogok rájönni, ha továbbra is itt ücsörgök - gondolta, és magasabbra emelkedett a seprűvel, hogy tovább kövesse Pitont.