A gyertya sercent egyet az asztalon, fénye megrebbent a térkép fölött. Perselus pálcájának vége is megtorpant egy pillanatra, aztán újra végigfutott vele a vonalon, mely a Végzet utcát jelezte. A férfi összehúzott szemekkel vizsgálgatta a térképet, próbálta emlékezetébe vésni a környező utak hálózatát. Tájékozódási pontokat, menekülési útvonalakat keresett. Szerencsére a negyed nagy részében lehetett hoppanálni, de amikor egy vérfarkas vicsorít az emberre, nem könnyű úgy koncentrálni, hogy ne amputoportálás legyen a vége.
A falióra éjfélt jelzett, mire végül Perselus félretolta a térképet. Újra leballagott a pincébe, hogy ellenőrizze a kenőcsöt. Már teljesen krémmé sűrűsödött, reggelre tökéletes lesz. Holnap elviszi Minny anyjának, és kipróbálja a kislányon, mielőtt elindul felderíteni Greyback vackát.
A kenőcsöt tanulmányozva szája keskeny vonallá préselődött. Még mindig kétségei voltak, hogy helyesen cselekedett-e. Az Azkabant, mi több, a dementorcsókot kockáztatta újra, amikor felnyitotta Cuby Sanguis mellkasát, hogy kitépje onnan a még dobogó szívet, amire szüksége volt a krém elkészítéséhez. Ám nem ismert más módszert, amivel a vérfarkas harapásnyomokat el lehetne tüntetni.
Elméletileg nem is volt ilyen. De tavaly, San Francisco varázslónegyedének egy dohos antikváriumában, rábukkant egy több évszázados, kézzel írott könyvre. Jobbára filozófiai fejtegetései mellett nem sok konkrét információt tartalmazott, Perselus szeme azonban megakadt az egyik bekezdésen:

"Az átkot, mely a vér útján adatott át, csak egyazon vérrel lehetséges gyógyítani. Mert még az átokban fogant és átoktól élő testnek is lészen egyetlen íze, ahol tisztaság vagyon, s az onnan vétetett vér is tisztává válik, míg abban lakozék, és az élet el nem szálla belőle."

Perselus hosszasan töprengett a szavak jelentésén, és amikor végignézte, ahogy Dona-steh a leölt, fehér bölény, még dobogó szívét használja fel egy gyógyító főzethez, beugrott neki a megoldás. Számos órát töltött kísérletezéssel még odaát, Amerikában, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd élesben is ki fogja próbálni az elképzelését. Most viszont, ha jól működik a kenőcs Minnyn, akkor indulhat Greyback nyomába, hogy Bill számára is készítsen egy másikat.

Amikor pár hónappal ezelőtt Perselus hazatért Londonba, egyik első útja a Gringottsba vezetett, és megdöbbenve ismerte fel az egyik kobold mögött, meggörnyedt vállal baktató alkalmazottban Bill Weasleyt. A hajdani életvidám fiatalember megtört és elgyötört arckifejezéssel, egy pergamenhalmot cipelt csüggedten, és úgy tűnt, egyáltalán nem is észleli környezetét. Sebesült arca csúnyábban nézett ki, mint amilyenre Perselus emlékezett, és amitől elkezdett a fejében mocorogni egy gondolat.
Perselus nem kedvelte túlzottan a Weasley családot. Nevetségesnek tartotta Arthur muglimániáját, terhesnek Molly anyáskodását, szemtelennek a Weasley fiúkat; eltekintve Percytől, aki viszont egy felfújt hólyag volt. Egyedül Billt becsülte. A hajdani iskolaelső kiváló volt bájitaltanból, és hiányzott belőle az a tiszteletlenség, amely a griffendéleseket jellemezte.
De akkor úgy tűnt, igen csak nagy bajban van. Perselus tudakozódott egy kicsit, és rájött, hogy az a bizonyos farkasharapás áll a dolgok hátterében. Ezért úgy érezte, mégis le kell tesztelnie ígéretesnek tűnő elméletét, mert ha beválik, segíthet Billen. Tagadhatatlanul izgatta a kihívás, hogy gyógyírt leljen egy olyan sebre, amelyre évszázadokon keresztül még a legnagyobb gyógyítók és bájitalmesterek sem találtak, s ezért hajlandó volt némi kockázatot felvállalni. Bár Greyback esetében a némi szó nem volt igazán helyénvaló.
Perselus mindig is ellenszenvesnek találta Greybacket, de kémként óvakodott ezt kimutatni, mert a vérfarkas kiszámíthatatlan és veszélyes volt. Perselus megítélése szerint egyenesen őrült. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ostoba is. Ahhoz elég esze volt, hogy a Nagyúr bukása után eltűnjön szem elől, s bár azóta is körözés alatt állt, a mai napig nem kapták el.  Ám ez már nem lesz sokáig így - mosolyodott el magában zordan Perselus.
Nem kis munka volt Greyback nyomára jutni, de nem várt haszonnal járt, mert keresés közben összetalálkozott egy alig ötéves kislánnyal, aki hasonló sebeket szerzett pár hónapja. Cuby Sanguis, aki megharapta, Greyback egyik ifjú tanítványa volt. Sokkal egyszerűbbnek látszott őt felkutatni, elkapni, a segítségével pedig kipróbálni és letesztelni az új gyógyírt, mint rögtön a nagyvad ellen indulni.
De a dolognak megvolt a maga szépséghibája: meg kellett ölnie a fiatal vérfarkast, hogy hozzájusson a szívéhez. Ez pedig könnyebben ment, mint gondolta volna; ami kissé megrémisztette Perselust. Hiába tudta az eszével, hogy a vérfarkas, akit megölt, nem csak veszélyes volt mindenkire, hanem jócskán ki is érdemelte már a halált, mégsem akarta beszennyezni vele a kezét. Nem pusztán azért, mert ezzel magát sodorta veszélybe. Ha a tükörbe nézett, a lelke mélyén, titkon olyan embert akart látni, mint Dumbledore és Dona-steh volt, akik mindig gondosan megválogatták az eszközöket, amelyekkel éltek.
De ő nem volt olyan, mint ők. Őt a cél mindig is jobban érdekelte, mint az út, ami az eléréséhez vezetett; és különben sem volt olyan bölcs, hogy jobb utakat találjon. Ráadásul értelme sem nagyon volt. Tegyen bárhogyan is, az ő lelke már sosem lesz folttalan. Ez a seprű régen elrepült már.
Tette hát, amit tehetett, és ha beválik a megérzése, holnap az a kislány visszakapja a reményt egy boldogabb életre. Egy olyanra, amire neki már úgysem lesz soha esélye - győzködte tovább magát gondolatban, ahogy az elkészült kenőcsöt nézegette. Ezért hát nem is számít az ár, amit fizetnie kellett érte.

Másnap már a kertben találta a kora reggel, bár sok tennivalót - október vége lévén - nemigen lelt. Inkább csak a megszokás űzte ki. Elfoglaltságot keresett, amíg indulnia nem kell.
Összegyűjtött pár száraz ágat, felsöpörte a gyalogútról a leveleket. Varázslattal persze sokkal könnyebb lett volna, de nem akarta felhívni magára a mugli szomszédok figyelmét. Igaz, nem látott mozgást sem a huszonnégyes számú házból, sem Simsonék felől.

A Repkény utcában, ahol az otthona volt, a múlt században még csupa varázsló lakott. De azóta nagyon megfogyatkozott a varázsképes népesség; időnként a Reggeli Próféta riasztó demográfiai statisztikákat közölt. Az utcában egyre több lett a muglik lakta ház, és mára már csak az utca legelején lakott egy murmánc-tenyésztő. A Prince családból is már szinte csak ő van meg. Élt még pár távoli, oldalági rokona, de más nevet vittek tovább és többségük muglikkal házasodott. A család azon része, amely oly kitartóan ragaszkodott az aranyvér fenntartásához, és képes volt az anyját időlegesen kitagadni Tobias Pitonnal kötött házassága miatt, mára teljesen kihalt. Utolsó képviselőjük, Eilen Prince nagybátyja, a kissé gyengeelméjű Timothy agglegényként halt meg. Perselus ismerte őt és annak ellenére kedvelte, hogy Timothy bácsi tényleg nem volt lángész. A Roxfortba sem vették fel, bár varázsolni azért tudott valamelyest. A varázs- és gyógynövényekhez viszont remekül értett, s míg élt, a kert valóságos édenné vált a keze alatt. Perselus gyakran fordult hozzá bájital alapanyagokért, és itt húzódott meg egy időre, miután elbocsátották a kórházból, és amíg el nem utazott Amerikába.

A saját háza, ami valaha a Fonó soron állt, Dumbledore halálának napján a lángok martalékává vált. Miután elmenekült a Roxfortból, tudta, hogy amíg Voldemort át nem veszi a hatalmat a Minisztériumban, addig az aurorok üldözni fogják őt és megszállják majd az otthonát is. Nem akart nyomokat hagyni nekik, és ahhoz sem fűlött a foga, hogy régi holmijait ócsárolhassák. Ezért sebtében összepakolta az értékesebb dolgait, eltranszportálta egy búvóhelyre, aztán meggyújtotta a maradékot. De nem bánta, hogy így kellett tennie, mert sosem szerette azt a helyet, és nem is volt szüksége rá. Voldemort segítségével megkapta a Roxfort igazgatói székét, és úgy tervezte, hogy a Nagyúr bukása után is megtartja azt.

De nem így történt, s miután visszatért a halálból, már nem is érdekelte többé az iskola. Új életet akart kezdeni. Timothy bácsi mindig szívesen fogadta őt, így ideiglenesen hozzáköltözött, és  amerikai útjáról visszatérve, újra felkereste nagybátyját. De a házat már üresen, a kertet gondozatlanul találta. Bácsikája időközben meghalt, a hajlék pedig átszállt rá - ez rögtön világossá vált, hiszen a védővarázslatok beengedték őt.
Nem látván rá okot, hogy más helyre költözzön, itt telepedett hát le. Igaz, az utca elején lakó varázsló kissé paranoiásan, túl nagy területet fedett le hoppanálásgátló varázslattal, de ez Perselust nem zavarta. Ahogy a mugli szomszédság sem. Megszokta, hogy ilyen környéken éljen, anyagi helyzete azelőtt nem tette lehetővé, hogy a jóval drágább varázslónegyedek egyikébe költözzön, most pedig - tervezett tevékenységére tekintettel - jobbnak látta, ha nem is kívánkozik oda. A muglik könnyen átverhetőek és általában egyáltalán nem törődtek a huszonhatos szám csöndes és visszahúzódó lakójával; ez pedig neki tökéletesen megfelelt.

Most azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, ami tegnap óta kísértette. Valami nem volt rendben. Mintha láthatatlan figyelő szemek szegeződnének rá. Ám nem vett észre semmi szokatlant vagy gyanúsat, amikor végül elindult a reggeli párába burkolózó utcán.
A Máglya-téren már élénk volt a forgalom. A munkába siető muglik ügyet sem vetettek hosszú, fekete bőrkabátot viselő alakjára, ahogy átvágott a téren, és eltűnt a Hop-Pontot álcázó, mugliriasztó bűbájjal ellátott koszos kapualjban.