A felhangzó sziszegéstől megrémült mén oly hirtelen ágaskodott két lábra, hogy lovasának esélye sem volt megmaradni a nyeregben. Fájdalmas nyögés szakadt ki Leonából, ahogy nagyot puffanva földet ért. A gyep puha volt, mégis úgy érezte, mintha súlyos pöröllyel vágták volna hátba. Kiszaladt belőle a levegő, és egy pillanatra elsötétült a világ. Még hallotta ijedten menekülő lova patáinak dobogását, aztán az egyre közelebbről hangzó sziszegő zaj arra késztette, hogy rémülten felnyissa szemét, elnyomva a fejében uralkodó, ájulást előjelző zsibongást. De rögtön meg is bánta, mert jobb lett volna nem látni, amint a felmagasodó hüllő támadásra készen kibontja vörös taraját, és megvillantja nyitott szájában éles méregfogait. Leona megkövülten várta végzetét, tudva, hogy már nincs esélye menekülni. A sárkánygyík még jobban megemelte fejét, mielőtt lecsapott volna az előtte fekvő nő lábára, aztán...

Aztán egy halk pendülés, surranás, és sutty! A hang hasonlatos volt ahhoz, mint mikor a várbéli katonák nyila széthasítja a gyakorláshoz kitett, túlérett dinnyéket, hogy aztán robbanásszerűen fröccsenjen szerte a gyümölcs húsa és leve. Csak most épp a sárkánygyík fejét verte át: Leona ámulva nézte a lehanyatló állatot, és a belőle kiálló vessző végét. Saját vitézeik mind fehér vagy szürke tollazatú nyilat használtak, ezen azonban félelmet keltően vöröslöttek a tollak. Mintha csak azt lettek volna hivatottak hirdetni, hogy kirepítőjük nagyon-nagyon veszélyes ember. Amikor Leona felnézve megpillantotta megmentőjét, még inkább összeszorult a torka, mert aki ott állt tőle pár méternyire, valóban tiszteletet parancsolóan nézett ki. Sötét, szigorúan ívelt szemöldöke tán még barna szeménél is jobban kiviláglott világos bőrű, sima arcából, ahogy feszülten figyelte a lelőtt állatot, mintha arra várna, megmozdul-e még. Balja szorosan markolta az íjat, jobb keze várakozón lebegett oldala mellett, hogy villámgyorsan nyúljon újabb nyílvesszőért, ha szükséges. Minden tagjából sugárzott a feszült figyelem, a magabízó, higgadt erő - Leona végtelenül férfiasnak találta, noha karcsú termete, arcának lágy vonásai nagyon fiatalnak mutatták a vetet. Noha Leona még sohasem látott erdei embert, biztos volt benne, hogy a furcsa, zöld ruházatú alak egy vet. Ettől még félelmetesebb lett a lány szemében, aki csak suttogva és rémülten hallotta beszélni a várbelieket az erdőlakókról, ha nagy ritkán szóba kerültek.

Őt magát is azzal ijesztgette hajdan a dajkája - mint minden más gyermeket -, ha rossz, hogy érte jön egy vet, és elviszi.

A hátában új rohamra indult a fájdalom, amitől felnyögött, és lehunyta egy pillanatra a szemét. Mire újra kinyitotta, a férfi már előtte térdelt a nedves fűben és aggódva vizsgálgatta. Eltűnt belőle az iménti félelmes magabiztosság, most inkább látszott ijedt fiúnak, ahogy hosszú ujjú kezével végigtapogatta a lány testét, sérüléseit keresve. Leona csak a levegőt kapkodta, és babonás félelem töltötte el a lelkét az erdei ember gyorsasága láttán. Hiszen csak valami bűbáj segítségével teremhetett mellette egy szempillantás alatt több méternyi távolságból! Aztán nem volt több ideje ezzel foglalkozni, mert olyan fájdalom mart belé, ahogy a kutató kéz hozzáért a hátához, hogy sikítania kellett. A vet mormogott valamit, majd lágyan, óvatosan fölemelte a lányt a földről, és sebesen elindult vele. Leona önkéntelenül is a férfi nyaka köré fonta karjait, hogy kapaszkodjon, noha egyre inkább hatalmába kerítette a fájdalom és a félelem. Mert az a sűrű felé vette vele az irányt, minden lépésével távolodva a tisztástól, a falutól, a Leona által ismert világtól. És ahogy a fák egyre jobban eltakarták a napot a fejük fölül, úgy sötétedett el a lány tudata is.

Arra eszmélt, hogy hason fekszik valami fűből és puha mohából készített fekhelyen, és tűz pattogását hallja a közelben, annak melegét érzi. Kinyitotta a szemét, és meglátta a fiatal erdőlakót, amint éppen a tűz fölött függő tál fölé hajolva kevergeti a benne fővő folyadékot. Noha a lángok heve csak oldalról érhette, Leona a hátát is melegnek érezte, és a fájdalom tovatűnt belőle. Legalábbis ezt hitte, amíg meg nem mozdult, akkor viszont újra belehasított a kín, bár sokkal tompábban, mint utoljára. Így is kiszakadt belőle egy nyögés, miközben felült. A vet aggódó arccal rögtön odakapta a fejét, aztán megnyugodva védence állapotának javulásától, figyelmét újra a fortyogó lé felé fordította. Merített belőle egy kis tálkába, majd a lány felé nyújtotta:

- Idd meg, kisasszonyom! Gyógytea. Segíteni fog.

Halk, lágy hangja megnyugtatóan csengett, és Leona automatikusan elvette a felkínált csészét. De közben szeme elkerekedett a csodálkozástól, hogy saját népe nyelvén hallja szólani az erdei embert, noha kissé más, dallamosabb hangsúllyal ejtette a szavakat, mint azok, akikkel Leona eddigi életében beszélt.

Miközben a forró italt fújdogálta és kortyolgatta, lopva körülnézett a helyiségben. Valamiféle kunyhónak nézett ki, és kipillantva az ajtót jelentő nyíláson, Leona döbbenten vette észre, hogy egy magas fa tetejére építették. Ijedten kapta a szemét a vetre, s az megnyugtatólag újra beszélni kezdett:

- Ne félj kisasszonyom, itt semmi bajod nem eshet. A hátad csúnyán megzúzódott, de a gyógyítónk kenőcse nagyon jó hatású az ilyen bajokra. Most még ne mozogj vele sokat, de egy-két nap múlva, ha már elég jól leszel, elkísérlek a faludba.

- Vagyis az erdő széléig, ahonnan már baj nélkül hazajuthatsz - tette hozzá tétovábban. - A házban élő emberek nem nagyon szeretik a magunkfajtát, s jobb a békesség - mondta még kis grimasszal az arcán.

Leona hallgatott egy darabig, és próbálta rendezni gondolatait, érzéseit. A vet nemcsak megmentette az életét és segített rajta, de udvarisabban bánt vele és beszélt hozzá, mint bárki, akit eddig ismert. Nyílt arcába nézve a lány rájött, hogy minden tőle való félelme alaptalan volt: a fiatalember lenyűgöző megjelenése mellett végtelenül kedves és jóakaratú.

- Azt hiszem, a házban élő emberek nagyon keveset tudnak a magadfajtákról, és sajnos túl sokat hisznek - mondta végül bűnbánóan, magára is célozva.

Felnek, a fiatal vetnek igaza volt: 2 nap múlva Leona, bár még óvatosan mozogva, de már útra képes állapotban volt. Legalábbis ami a testét illeti. Ám a szíve egyre inkább elnehezült, ahogy közeledett az indulás órája.

**************************************************************

Miért? - tette fel magának a kérdést Leona, Harma várurának egyetlen leánya, a nemes kisasszony, kinek kezéért már több kérő járult atyja elé, s aki csak zsenge kora, meg a várúr számító akarata miatt maradt még hajadon, mert apja oly tehetős és hatalmas úrank szánta, aki még nem jelentkezett érte.

Miért? - kérdezte Leona a szívét. - Miért versz sebesebben, ha ránézek? Miért dobogsz itt a torkomban, ha közel lép, és megérzem a bőrének, hajának, ruhájának illatát? Miért lassul le ütésed, amikor a szemembe néz mindent látó, barna pillantásával? És mi az az édes zsibongás az ölemben, mikor figyelem izmos karja mozdulatát? És miért a félelem a perctől, amelyben majd elbúcsúzik tőlem?
Hisz ennek így kell lennie, nem lehet másképp.

Nem lehet másképp. El kell engedned őt. Ő nem ide tartozik. Szépséges virág, de kertekben nőtt fel, nem az erdőben. Elszáradna melletted, ha itt tartanád. Mégha maradna is... Mert talán maradna... De nem. Nem. Mennie kell.

Fel erőszakkal elfordította fejét a mellette lépkedő karcsú alakról, és helyette inkább a nedves avart vizsgálta. Hirtelen szemébe ötlött egy fehér virág.

Gondolkodás nélkül lehajolt érte, és leszakította, majd mielőtt megbánhatta volna, odanyújtotta a lánynak. Leona megtorpant, elmosolyodott, aztán elvette a virágot.

- Szarkaláb - lehelte. - A legkedvesebb virágom - ragyogtatta rá szemét Felre.

- Köszönöm - aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt a férfi arcához, és egy pillanatra könnyedén megérintette ajkaival. Elöntötte a pír, ahogy rádöbbent, mit is cselekedett, és zavartan elfordulva gyorsan továbbment. Fel egy pillanatig döbbenten állt, aztán mély sóhajjal utána indult. Valami azt súgta ott belül, hogy most már semmi sem menti meg a szenvedéstől, amit a lány hiánya okozni fog neki.

Az erdő ritkulni kezdett körülöttük, ahogy tovább haladtak, egyre közeledett a perc, amikor el kell búcsúzniuk. Aztán már ott is álltak az utolsó fák takarásában. Leona tétován állt, nem tudta, mit mondhatna, hogyan fejezhetné ki köszönetét, hogyan vehetne búcsút. Végül szívére szorítva a szarkalábat, megszólalt:

- Soha nem foglak elfelejteni téged, és amit értem tettél - érezte, hogy a hangja remeg, gyorsan elfordult hát, s nekiindult, míg el nem ered a könnye. De végig az úton, míg átvágott a széles mezőn, és el nem érte a vár alatt elterülő falu első házait, magán érezte Fel tekintetét. Onnan visszanézett, de túl messze volt ahhoz, hogy beláthasson a lombok árnyékába.

**************************************************************

Noha apja állítólag átkutattatta a környéket utána aggodalmában, mégsem örült annyira hazatértének, mikor megtudta, hogy egy vetnek köszönheti lánya életét. Leona hiába győzködte őt vagy bárkit, hogy egyáltalán nem félelmetes vagy boszorkányszerzetek élnek az erdőben, hanem épp olyan emberek, mint bárki más, nemigen hittek neki. Azt tartották, aki ház helyett egy fa tetején alszik, annak csak valami gonosz dolog vehette el az eszét, vagy maga is gonosz. Atyja szigorúan ráparancsolt, hogy eztán kerülje az erdőt, és kilovagolni is csak kísérettel engedte. De aztán múltak a napok, és egyre kevesebbet törődött már vele. Bár a kíséret megmaradt, de legalább rávehette a szolgálatára beosztott két katonát, hogy időnként - ha nem is mélyen, de - bemenjenek vele az erdőbe. - Csak a patakig - mondta - ott nyílnak a legszebb virágok. - S míg a két legény elheverve beszélgetett vagy kockázott a lovak mellett, ő egyre messzebb barangolt a víz folyása mentén, le-lehajolva virágokért. Valahol a lelke mélyén abban reménykedett, hogy meglátja valahol Felt, holott tudta, nemigen járhat a patak innenső oldalán. Különben is, messze elkerüli azt a helyet, ahol nem az övéinek a beszédét hallja.

Ezért aztán nem is igen hitt a szemének, mikor egyik nap, ahol a patak kicsiny, kristálytiszta tavacskát képezett egy öbölben, a víz fölé hajolva a saját tükörképe mellett megpillantotta Felt. A fiatalember egy fa ágán állt szinte fölötte és onnan nézte őt. Leona azt hitte, a képzelete játszik vele, ezért nem mert megfordulni, nehogy elillanjon a látomás. Így maradtak egy pillanatig, egymás szemébe nézve a víz tükrén keresztül, és tekintetük beszédesebb volt, mint ezer szó. Vágyódás, sóvárgás sugárzott mindkettőjükből a másik felé, és szomorúság. Aztán az egyik katona kiáltása hangzott, ahogy kereste úrnőjét, egy rebbenés, és Fel már nem volt sehol. Leona oly haloványan és búsan lovagolt vissza a várba a leszálló ködben, hogy a két katona ijedten tekintgetett össze a háta mögött. Az elkövetkező napokban ki se lovagolt. Úgy érezte, nem bírna ki még egy ilyen találkozást. Ki sem mozdult a szobájából, csak ült az ablak előtt, nézett ki a messzességbe, az erdő felé. Túl messzire vetve tekintetét, észre sem vette, ami a közelében történt. Pedig ha figyelmesebb, szemébe tűnhetett volna az barna köpenyes alak, aki a harmadik nap reggelén csuklyáját mélyen a szemébe húzva megjelent a vár kapujában, mintha csak a heti vásárra érkezett volna.

Fel, amióta csak elbúcsúzott Leonától, minden nap elment az erdő szélére. Tudta, hogy bolondság, tudta, hogy veszélyes, de nem tudott parancsolni szíve vágyának. Ujjongott belül az örömtől, amikor először látta meg a lovagló lányt. Az elkövetkező napokban kifigyelte Leona szokásait, de nem merte megközelíteni, mert katonák kísérték. Érezte, hogy miatta vannak a lány mellett.

Aznap, hogy Leona is meglátta őt, hazáig követte; a ködös idő neki kedvezett. Bár nem sokat láthatott így a lányból, az neki is feltűnt, milyen csüggedten ül a lován. Aztán másnap nem lovagolt ki, s Fel hiába várta a rákövetkező nap is. Harmadnap nem bírta tovább, látnia kellett. Besodródott hát a várba a piacra igyekvők között, aztán meghúzódva egy félreeső helyen, csak várt. Szeme ide-oda rebbent, hátha megpillantja valahol. Végül dacolva a leleplezés veszélyével, beóvakodott a várkápolna sírkertjébe, ahonnan jól látszottak a kastély ablakai. Itt végre szerencse érte, mert észrevette Leonát, ahogy morzsát szór a madaraknak a párkányra. Szomorú és sápadt volt a lány arca, és Fel szíve összeszorult.

Aznap este Leona az ágyában fekve hirtelen erős koppanást hallott kintről. Már eloltotta a gyertyát, de a telihold fénye elég volt ahhoz, hogy kitekintve meglássa a párkányból kiálló furcsa nyalábot.

Kíváncsisága erősebb volt félelménél, így közelebb óvakodott. A furcsa nyaláb egy csokor fehér szarkaláb volt, egy nyílvesszőhöz kötözve. Egy piros tollú nyílvesszőhöz.

**************************************************************

A fehér mén elnyúlva vágtatott, hosszú sörényébe kapaszkodó lovasa vadul ösztökélte.

A fehér szarkalábcsokrot lila követte a következő éjen, majd egy rózsaszín. De aznap kiáltozás verte fel az éj sötétjét, és Leona tudta, hogy a katonák Felt üldözik. Szívszorongva hallgatta a hangokat, s remegése akkor sem csillapodott, mikor látta eredménytelenül visszaballagni a fáklyás őröket. Tudta, hogy Fel többet nem jön el, vagy ha igen, elkapják, mert rájöttek, melyik hatalmas tölgyfát használja arra, hogy a várfalon belülre kerülhessen. Leonát ott találta a hajnal az ágya közepén, előtte a három csokor, és az az egy elszáradt szál, amit Fel legelőször a saját kezével tépett le neki. Hol a virágokat nézte, hol a szobáját. Mire a nap besütött az ablakán, döntésre jutott.

- Ilyen korán akar kilovagolni, úrnőm? - kérdezte a megdöbbent lovász, amikor Leona elrobogott mellette az istállóba berontva, de a lány nem válaszolt. A lovász elrohant, és Leona sejtette, hogy nincs sok ideje, amíg az őrei meg nem érkeznek. Ülte már meg férfimódra a lovat, és most is férfinyerget tett fel kedvenc ménje hátára. De az erősödő zajokból rájött, hogy felkantározni már nem lesz ideje. Felpattant hát rá anélkül, a lovat a sörényénél fogva irányította, miközben kivágtatott az istállóból, el a döbbent lovász és a katonák mellett, ki a nyitott várkapun, át a mezőn, neki az erdőnek. Nem mert hátranézni, de tudta, hamarosan követni fogják, vadul vágtatott hát, amíg el nem érte az első fákat. Ott elbizonytalonodott: de a patakig tudta az utat, nekieredt hát. Odaérve lecsúszott a ménről és nagyot paskolva rá útnak indította hazafelé; aztán átgázolt a vízen és belevette magát a sűrűbe. Hallotta üldözői hangját, mikor elérték a patakot, aztán a hangok fokozatosan elhalkultak, ahogy távolodott tőlük. Ide már nem merték követni. Maga is egyre bátortalanabbul lépkedett tovább, egyre tétovábban. Végül megállt, és a fáradtságtól meg az izgalomtól remegő lábakkal leült egy kidőlt fatönkre. Szeme egy darabig ijedten rebbent bokorról bokorra, de aztán megnyugtatták az erdő szelíd neszei, a madarak vidám csicsergése. Végül az átvirrasztott éjszaka, a fárasztó menekülés, meg a lombok közt átszűrődő napfény zsibongató melege megtették hatásukat: sóhajtva ledőlt a farönkre, és pár pillanat múlva mélyen aludt. Álmában megint Fel karjai közt volt, ahogy vitte őt sérülten a kunyhója felé, csak most nem fájt a háta. Ugyanazt a ringatást érezte most is, és hirtelen rádöbbent, hogy nem álmodik.

Érezte a férfi bőrmellényének illatát, arcába hullt hosszú, szőke hajának egy tincse, maga körül érezte erős karjai szorítását, és amikor kinyitotta a szemét, ott volt fölötte az a lágy vonású arc, aminek a látására annyira vágyott.

Felmosolygott rá és tudta, most már minden rendben lesz. Sűrű bozót magasodott előttük, akár egy fal. A férfi továbbvitte őt karjaiban, áthatolva a zöld lombok között, át egy másik világba.

Az ágak nyomukat rejtve összezáródtak mögöttük.