Lupin csak késő este érkezett meg Harry bőröndjével. De Hedvig kalitkája nem volt nála.
- Otthagytam a roxmortsi postán. Csináltam neked egy postafiókot. És Hedvignek is jó helye lesz ott. Itt nem sokáig bírná ki, és innen nem eresztheted ki - magyarázta a fiúnak.
- Egy postafiókot? - értetlenkedett Harry.
- Igen. Tudod, a baglyok mindenütt megtalálják az embert, de nem mindenhová juthatnak be. Mint például ide se. És van úgy, hogy valaki nem is akarja, hogy megtalálják egy ideig, viszont a postáját szeretné később elolvasni. Ilyenkor létrehoznak egy postafiókot. Majd időnként elhozom a leveleidet, és elküldöm, amit te írsz. De túl gyakran nem jöhetek, feltűnő lenne.
- Értem - motyogta a fiú. - Bár én csak Ronnak és Hermionénak szoktam írni, meg neked. Néha Hagridnak. De veled úgyis találkozom, és azt reméltem, hogy együtt lehetek majd a barátaimmal. Ők ... ők nem jönnek ide? - kérdezte bizonytalanul. Félt a választól, mert érezte, hogy az elutasító lesz.
- Sajnálom Harry, de nem - a férfi fáradtan beletúrt a hajába. - Egyelőre semmiképp. Tudod, beszélgettünk erről Dumbledore professzorral, és bár ő is tudja, minél többen jönnek ide, annál kevésbé biztonságos ez a hely, végül mégis beleegyezett, hogy a barátaid idejöhessenek. Viszont Hermione nemrég rosszul lett. Most már jól van, lehet, hogy csak ez a szokatlan meleg viselte meg, de a szülei ki akarják vizsgáltatni, és egyelőre otthon tartják. Ront pedig befogta az édesanyja, hogy segítsen neki, mert mint mondtam, a főhadiszálláson mostanában túl sokan fordulnak meg. Közülük többen ott is laknak egy ideig, és van néhány lábadozófélben lévő sebesültünk. Mrs Weasley már nem győzi egyedül a tennivalókat, segítségre van szüksége az ellátásukhoz.
- Sebesültek? - Harry úgy megdöbbent a hírtől, hogy rögtön kiment a fejéből a Hermionéért való aggódás, és a tény, hogy nem találkozhat a barátaival.
- Igen - bólintott komoran Remus. - Néhány halálfaló kiszabadította Lucius Malfoyékat az Azkabanból, és volt pár más összecsapás is. Azért mi sem tétlenkedtünk, és két búvóhelyüket is felderítettük. Akiket sikerült elfogni, azok most már biztos helyen vannak.
- Bellatrix Lestrage?
- Nem, őt nem - felelte Remus sötét arccal. - Még nem. - A hangjából kemény eltökéltség hallatszott. Harry még sosem hallotta így beszélni a máskor szelíd szavú férfit.
Aztán Remus felsóhajtott és szomorúan mosolyogva gyorsan témát váltott.
- De azért ne búsulj a barátaid miatt, szeptemberben láthatod őket, és addig már nincs sok idő hátra. Meg ahogy Billt ismerem, vele is jól fogod érezni magad.
- Igen - nyelt egy nagyot Harry. - Talán jobb így Ronéknak is - tette hozzá keserűen.
Lupin szemrehányóan nézett rá.
- Harry, a barátaid sokat gondolnak rád, és szerettek volna veled lenni - korholta. - Vállalták azt is, hogy idejöjjenek, pedig hát, ez nem valami vidám hely. Inkább olyan, mint egy börtön. Nem is örülök, hogy pont ide kellett hozni téged.
- Tudom - bólintott Harry. - Nem erre gondoltam. Csak ... az utóbbi időben az az érzésem, hogy akkor teszek jót a barátaimmal, ha minél távolabb tartom őket magamtól. Mert csak bajt hozok rájuk - fejezte be. A szavak talán önsajnálatról vagy önvádról árulkodtak, de a hangsúlya nem volt ilyen. Inkább csak, mint aki egy tényt állapít meg. Úgy beszélt, mint egy érett felnőtt, aki egyszerűen levonta az eseményekből a megfelelő következtetést. Lupin csodálkozva nézett rá.
- Nézd, Harry - telepedett le az ágyára -, nem volt még alkalmunk nyugodtan beszélni ... azóta.
Sirius halála óta - akarta kijavítani Harry. Úgy érezte, mindenre szüksége van, csak épp arra nem, hogy most elkezdjék vigasztalni vagy pátyolgatni. Az semmivel sem tenné könnyebben elviselhetővé azt, ami történt, és ami még vár rá. De aztán felpillantott a férfira, és rájött, hogy nem iránta való kíméletében nem mondta ki Sirius nevét, hanem ő maga képtelen erre. Hirtelen felfigyelt rá, hogy Remus a szokottnál is sápadtabb, és megviseltnek, szinte öregnek néz ki. Pedig messze volt a holdtölte, ebben biztos volt.
A gyász törte így meg a férfit, döbbent rá az igazságra Harry, és elöntötte a szégyen. Eddig eszébe sem jutott, hogy bárkinek is fájhat annyira Sirius halála, mint neki.
Szótlanul leült mellé az ágyra, és várta, hogy Remus folytassa, amit elkezdett. Ő nem akart erről beszélni, de a másik láthatólag igen, és az volt a legkevesebb, hogy meghallgassa, ha már másképp nem tudja enyhíteni fájdalmát.
- Azt szeretném, ha tudnád, hogy sem én, sem más nem okol téged azért ... ami történt. És nem szabad neked sem magadat hibáztatnod. Nem te vagy a felelős érte - jelentette ki nyomatékosan.
Harryban felrémlett Dumbledore arca, ahogy az irodájában lényegében ugyanezeket mondja neki, mi több, saját magát kezdi el okolni.
- Ezt te mondod, vagy az igazgató úr üzeni? - kérdezte Remustól kicsit ingerülten.
- Én is ezt mondom, és ő is így gondolja. Mindenki így gondolja. És így is van. - Remus láthatólag eltökélte, hogy meggyőzi erről Harryt, és ő hirtelen fáradtnak érezte magát, hogy vitatkozzon. Hátradőlt az ágyon, kezét a feje alá rakta, és elkezdte vizsgálgatni a plafont.
- Hát akkor ki a felelős érte? - kérdezte csendesen. - Dubmledore, amiért eltitkolt előlem mindenféle információt? - folytatta elgondolkozva. - Vagy Piton, mert nem volt képes elővenni a mardekáros ravaszságát, és Umbridge-ot kijátszva idejében értesíteni engem, hogy megértette, mire kérem, és aztán arról, hogy Sirius biztonságban van? Vagy Hermione, aki mindig azt szajkózza, hogy ha az igazgató úr megbízik Pitonban, akkor nekünk is meg kell, de eszébe se jutott figyelmeztetni engem, hogy ne Umbridge kandallójával próbálkozzam, hanem Pitonnak szóljak rögtön? Vagy megint csak Piton, aki olyan sokszor gúnyolta gyávának Siriust, hogy ő nem bírt tovább meglapulni? Vagy maga Sirius, amiért önszántából a vesztébe rohant? Vagy te meg a többiek, amiért nem tartottátok vissza? Vagy ki? ... Voldemort? A halálfalók? ... Vagy szimplán Bellatrix Lestrage? ... Kicsoda??
Sóhajtott egyet, aztán folytatta.
- Tudod, Remus, rájöttem, hogy a világ sokkal, sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. És egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is meg fogom érteni, mi miért történt, vagy történik. És egyre kevésbé is érdekel - sóhajtott megint.
- Persze, ne hidd - ült fel hirtelen -, hogy nem haragszom Dumbledore-ra a titkolózása miatt, vagy nem utálom még külön emiatt is Pitont - mondta egy fokkal hevesebben. - És persze legszívesebben a falba verném a saját fejem is, arról meg nem is beszélve, hogy mit csinálnék azzal a nővel, ha a kezem közé kerülne. Én mondom, ha nem menne átokkal - szinte már csak szűrte a fogai közt a szót -, hát saját kezemmel fojtanám meg. - Lenézett összeszorított ökleire. - Most már elég erős vagyok hozzá, meg tudnám csinálni - mondta határozottan. Aztán kifújta magából a feszültséget, ujjai is ellazultak, és visszahanyatlott az ágyra.
- Csak éppen ezek közül semmi, de semmi nem hozza vissza Siriust. Ezért aztán teljesen mindegy is, hogy ki a felelős érte - mondta a plafonnak szomorúan, de nyugodtan.
Egy darabig csend volt, aztán Remus halkan megszólalt.
- Mondták az ügyeletesek, hogy nagyon hajtottad magad a nyáron. Azért tetted, hogy bosszút tudj állni?
- Nem, dehogy. Eszembe se jutott - tiltakozott Harry felülve. - Ami nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg, ha alkalmam nyílna rá. De ne félj -, felállt, és elkezdett járkálni a szobában - nem terveztem, hogy nekiinduljak felkutatni Bellatrixot. Egyszerűen csak ... kellett valami, ami eltereli a figyelmem ezekről a dolgokról. Ugye, érted? - állt meg a férfira nézve. Kérés volt a szemében, hogy ne folytassák ezt a témát.
- Értem - bólintott Remus. - Jól tetted. Nem is szabad, hogy folyton ezen rágódj. Én is ... igyekszem - mondta, de nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában, és Harry hirtelen úgy érezte, most ő az erősebb kettejük közül. Aztán eszébe jutott valami, amivel elterelheti a férfi figyelmét halott barátjáról.
- Figyelj, nem tudom, Bill mondta-e már, de jártunk a padláson, és valami nincs rendben ott.
Remus azonnal felkapta a fejét, és figyelmesen hallgatta Harryt, aki beszámolt neki a padláson tapasztalt gyanús jelekről.
- Megyek, megnézem - pattant fel a férfi, és már indult is. Jó tíz percig vizsgálódott odafönn, aztán csatlakozott Harryékhez a konyhában.
- Igen, gyenge ott a bűbáj, mintha lyukak lennének benne. Azonnal értesítem Perselust - mondta aggodalommal teli hangon.
- Miért? - kérdezte gyorsan Harry. - Te nem tudod megerősíteni? Vagy Bill?
- Meg tudnám, és valószínűleg Bill is meg tudná. Bár az átoktörők inkább a bűbájok megszüntetéséhez értenek, mint az életre hívásukhoz - mosolygott a copfos fiatalemberre, aki visszavigyorgott rá. - De csak akkor, ha mi, tehát ő vagy én csináltuk volna a bűbájt - folytatta aztán. - Persze, ha nagyon muszáj lenne, megpróbálhatnánk belekontárkodni Perselus művébe, de a múmia most kényes egyensúlyban van itt a házon, és leginkább a készítőjének engedelmeskedik. Ha belenyúlunk, akár tönkre is mehet az egész - magyarázta komoly arccal Remus. - Jobb nem bolygatni.
Harry sóhajtva beletörődött, hogy nem tudja elkerülni a találkozást a tanárral - pedig aztán majdnem sikerült neki.
Piton ugyanis már másnap kora reggel, szinte hajnalban beállított, amikor a fiú, aki sokáig forgolódott álmatlanul éjjel az ágyában, még mindig aludt. Piton lépéseire ébredt fel, ahogy a szokásos határozott tempójában felmasírozott a lépcsőn. Harry úgy döntött, ki se dugja az orrát a szobájából, amíg a tanár el nem megy, de Bill keresztülhúzta a számításait. Épp akkor kukucskált be hozzá óvatosan, hogy lássa, ébren van-e, amikor Harry a ládájában kotorászott valami olvasnivaló után, hogy legyen mivel magát elfoglalnia addig, míg Piton-mentes nem lesz a környék.
- Már ébren vagy? Akkor öltözz fel, és gyere le reggelizni!
Harry beletörődően bólintott, aztán elment mosakodni, felöltözött, végül egy sóhajjal elindult lefelé a konyhába.
- Mindjárt kész vagyok - nézett föl a serpenyőből egy pillanatra Bill. - Ellenőriznéd addig a füstszűrőt? - bökött felfelé a fakanállal.
- Persze. - Harry visszasietett az emeletre, Bill szobájába, ami közvetlenül a konyha fölött volt, és amit nem véletlenül választott a fiatalember magának. Harry előző nap megtudta, hogy a konyhai lisztes láda, amit Bill transzporter ládának nevezett, közvetíti a jeleket, ha valaki a kripta felől be akarna jönni. Ezért Bill megbűvölte a kéményt, amelybe a konyhai tűzhely és a saját szobájában lévő kandalló csatlakozott, hogy ne csak a füstöt, hanem a hangokat is továbbítsa. Így azonnal meghallotta, ha bármi zaj támadt a konyhában. De azért még egy lezáró bűbájt is rátett a ládára a biztonság kedvéért, mielőtt lefeküdtek volna.
Harry megkereste a kandalló fölött a jelet a falon, ahol a szűrő be volt építve, és megérintette a pálcája végével. Aztán elmondta a varázsigét, amitől a fal egy darabja áttetszővé vált. A fém keretbe tömködött szivacsszerű anyag sötét okker színű volt.
Már nem sokáig bírja - gondolta Harry, és elindult vissza a konyhába, de aztán megtorpant. A folyosóról dobogó léptek hallatszottak, ahogy Piton lefelé tartott a padlásról. Harry hirtelen nem érezte olyan sürgősnek, hogy ő is lemenjen - elvégre lehet, hogy Piton pár perc múlva már távozik is.
- Mit újság odafönn, Perselus?
Harry majdnem felugrott a levegőbe, olyan hirtelen érte a hang, amely mintha a füle mellett hangzott volna fel. Aztán kicsit megnyugodott, mert rájött, hogy csak Bill hangosító bűbájának hatását tapasztalja.
- Igazatok volt. - Piton szavai bosszúsnak hangzottak. - Az a padlás túl zegzugos, és én nem ellenőriztem elég alaposan, hogy sikerült-e mindenhová kiterjeszteni a bűbájt. De most már rendben van, háromszor is végigvizsgáltam.
No lám, lám - hümmögött magában Harry, akaratlanul is Piton gúnyos stílusát utánozva -, az önelégült képű Piton professzor is tud hibázni. És még be is ismeri ... - amit azért végül is tiszteletre méltónak ítélt.
- Nem rád vall, hogy felületes légy, Perselus. - Bill hallhatóan csodálkozott, és igaza volt: Harry maga sem erről ismerte Pitont.
- Mert általában nem hagyom, hogy az érzéseim befolyásolják a munkám - morogta a férfi.
Ezt én erősen vitatnám - fintorgott Harry, aztán tovább fülelt.
- Az ilyesmi ugyanis nem vezet jóra, ezt jegyezd meg! - A kioktató hangnem valószínűleg Billnek is igen ismerős volt.
- Ezt már hallottam tőled párszor - mondta szárazon. - De nem értem. Miféle érzések befolyásolhattak ebben téged?
Hosszú csend következett, Piton láthatólag nem akart válaszolni.
- Nem szeretem azt a padlást, azért igyekeztem minél hamarabb végezni ott - sóhajtotta végül mégis.
- Nem szereted? Mi bajod van vele? - értetlenkedett Bill.
- Az, hogy túl sok időt kellett ott töltenem! - csattant fel a férfi. Egy ilyen megnyilvánulás után Harry jobbnak látta volna meghúzni magát, de Billt nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni.
- Mi a csodát csináltál ott? - hüledezett. Harry nem csodálkozott volna, ha Piton azonnal megátkozza a fiatalembert, hogy végre leállítsa, de minimum kioktatja arról, mibe üsse az orrát, és mibe ne. Legnagyobb csodálkozására azonban semmi ilyesmi nem történt. Csak egy fáradt, beletörődő sóhajt hallott, aztán egy csendes választ.
- Ott volt a szobám.
A szavakat némaság követte: valószínűleg Bill legalább annyira megrökönyödött a választól, mint a hallgatózó fiú. Piton ... szobája ... a padláson? Ahol mások a lenézett házimanóikat tartják? Ahol nyáron hőség van, télen pedig kandallók hiányában vacogtató hideg? Ahol éjszakánként arra ébred az ember, hogy macskák verekedése zörgeti a cserepeket, vagy az eső kopog rajtuk hangosan?
Ennél még egy gardrób is jobb - gondolta Harry, és hirtelen már nem szégyellte magát annyira amiatt, hogy tavaly Piton megláthatta megalázó gyermekkori emlékeit. Bármennyire nem akarta, most egy rövid időre tényleg megsajnálta a tanárt.
- Most pedig leszel szíves elfelejteni ezt a témát! - hangzott fel a jól ismert hangsúly, amiből nem lehetett nem kihallani a tömény fenyegetést. - És nem megosztani ezt az információt senkivel, különösen nem a Potter gyerekkel!
- Egyébként ő hol van? Még mindig alszik? - kérdezte kicsit később morogva.
Harry rémülten kapott levegő után. Ha Bill most kifecsegi, hogy ő itt van fenn, és Piton rájön, hogy kihallgatta őket ...
- Nem, nemsokára ő is jön reggelizni. Te is eszel velünk?- Harry magában hálaimát rebegett Bill felé, hogy ennyivel elintézte, és mozdult volna, hogy tényleg lemenjen, mert inkább találkozzon össze Pitonnal, mint itt bukkanjanak rá.
De mielőtt kisurrant volna az ajtón, furcsa kopogás hallatszott. Egy hosszú pillanatig dermedt csend követte, aztán Piton tért magához először.
- Vártok valakit? - szavaiból sütött a gyanakvás.
- Nem. Ugyan, kit várnánk? - hangja alapján ítélve Bill is aggódott.
- Megyek, megnézem. Ha minden rendben, előtte küldöm a szokásos jelet. - Harry szinte látta a keskennyé szűkült szájat, ahogy feszülten kimondja a szavakat. A gyomrát furcsa görcs szorította össze. Pálcáját szorosan megmarkolva elindult lefelé a konyhába. Hirtelen nagyon nem akart egyedül maradni.
Billt szintén kivont pálcával találta, ahogy meredten figyelte a transzporter ládát.
- Menj innen, Harry - szólt neki oda, amikor belépett az ajtón. - Bújj el valahol, majd szólok, ha előjöhetsz!
- Ugyan, minek mennék? Előbb-utóbb úgyis megtalálnának, és ketten több esélyünk van, ha valaki be akarna azon jönni - intett a láda felé.
Bill már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ekkor megint felhangzott a kopogás, viszont most furcsa dallam is kísérte - kicsit hasonlított a főnix énekére, és Bill elmosolyodott.
- Minden rendben - mondta, de Harry észrevette, hogy azért a pálcáját továbbra is készenlétben tartja. A láda teteje lassan felemelkedett, és előtűnt McGalagony szigorú ábrázata.
- Kisegítene valamelyikük, kérem? - kérdezte.
A tanárnőt hamarosan követte Piton is egy halom könyv és papír társaságában. A tanár morcos képpel a fiú kezébe nyomta a paksamétát, és csak bólintott egyet a köszönésére. De a szemét mintha csodálkozva rajta felejtette volna egy pillanatig.
- Elhoztam magának a jövő évben szükséges tankönyveit és egyéb felszerelését - mondta McGalagony, aki szintén kutatóan nézett rá.
Mi a fenét bámulnak rajtam? Fordítva vettem föl valamit? - nézett végig magán lopva Harry értetlenségében.
- Dumbledore professzor úgy rendelkezett, hogy nem hagyhatja el a házat. Sajnálom Potter, de ezek nehéz idők, és önt nagy veszély fenyegeti - folytatta McGalagony.
Harry nem tudott mit válaszolni, és láthatólag mindenki másba is beletört a szó. Végül Bill tért magához először.
- Egy csésze teát, tanárnő? - kérdezte.
- Köszönöm, az jól fog esni Mr Weasley - bólintott az asszony, és letelepedett az asztal mellé, majd egy pillantással maga mellé intette Pitont.
- Önnek is üzenetet hoztam, Perselus. Az igazgató úr szeretné, ha minél előbb visszatérne a Roxfortba.
- Értem, de ...
- Ne keresse tovább, ha eddig még nem találta meg - szólt nyomatékosan McGalagony. - Jött helyette más.
Piton felhúzta a szemöldökét.
- Ugye, nem jutott még hozzá a postájához? - kérdezte a nő.
A professzor némán megrázta a fejét.
- Nos, akkor tájékoztatom, hogy az unokatestvére visszatért.
Piton nem az a fajta volt, aki hagyta, hogy érzelmei kiüljenek az arcára, de most szemmel láthatólag teljesen meg volt döbbenve.
- Még július elején ... és jelentkezett a sötét varázslatok kivédése tanári állásra. Jövőre Demona Malfoy lesz az új tanára, Potter - nézett rá az ajtónál ácsorgó fiúra az asszony.
Más esetben Harry talán szívrohamot is kap egy ilyen hír hallatán, de most el se jutott igazán a tudatáig, mert Pitont figyelte. A férfi először úgy nézett ki, mint aki nem hiszi el, amit mondtak neki, aztán ... aztán elmosolyodott. Nem hitetlenkedve, nem gúnyosan, nem kárörvendően, nem udvariasan - hanem tényleg örömmel. Úgy, ahogy Harry még sose látta mosolyogni. Csak egy pillanatig tartott, de mintha az egész embert kicserélték volna tőle. Szinte fiatalabbnak és egészen szimpatikusnak látszott. Egy másik Perselus Piton volt, egy normális, egy emberi.
Aztán a pillanat hihetetlen gyorsan elmúlt, Piton megfegyelmezte arcvonásait, és újra régi valójában, teljesen nyugodt hangon válaszolt.
- Ez igen jó hír, Minerva. Végre lesz valaki, aki alkalmas is arra az állásra - tette hozzá Harry felé pillantva, olyan hangsúllyal, hogy a fiúban megfagyott a vér.
Most jutott csak el az agyáig az előbbi információ. Egy Malfoy! Még egy Malfoy! Harry szerint az az egy is túl sok volt, aki a Roxforba járt. Ráadásul ez a Malfoy még Piton rokona is, és egyértelmű, hogy a sötét denevér teljesen oda van érte. Persze ezen nincs mit csodálkozni, mert Piton Draco és Lucius Malfoyra is úgy nézett, hogy közben majdnem elcsöpögött a gyönyörtől. Úgy látszik, mániákusan imád mindenkit, aki ezt a nevet viseli. Viszont ez azt is jelenti, hogy Demona Malfoy is csak valami hasonszőrű, kibírhatatlan, gyereknyúzó szörnyeteg lehet, mint az összes többi rokona.
Miért? Miért megint pont a kedvenc tantárgyammal csinálják ezt? Harry szemei előtt már egy igen keserves jövő rémképei peregtek.
Még nem látta, nem is ismerte a nőt, de már tudta, hogy gyűlölni fogja.
- Otthagytam a roxmortsi postán. Csináltam neked egy postafiókot. És Hedvignek is jó helye lesz ott. Itt nem sokáig bírná ki, és innen nem eresztheted ki - magyarázta a fiúnak.
- Egy postafiókot? - értetlenkedett Harry.
- Igen. Tudod, a baglyok mindenütt megtalálják az embert, de nem mindenhová juthatnak be. Mint például ide se. És van úgy, hogy valaki nem is akarja, hogy megtalálják egy ideig, viszont a postáját szeretné később elolvasni. Ilyenkor létrehoznak egy postafiókot. Majd időnként elhozom a leveleidet, és elküldöm, amit te írsz. De túl gyakran nem jöhetek, feltűnő lenne.
- Értem - motyogta a fiú. - Bár én csak Ronnak és Hermionénak szoktam írni, meg neked. Néha Hagridnak. De veled úgyis találkozom, és azt reméltem, hogy együtt lehetek majd a barátaimmal. Ők ... ők nem jönnek ide? - kérdezte bizonytalanul. Félt a választól, mert érezte, hogy az elutasító lesz.
- Sajnálom Harry, de nem - a férfi fáradtan beletúrt a hajába. - Egyelőre semmiképp. Tudod, beszélgettünk erről Dumbledore professzorral, és bár ő is tudja, minél többen jönnek ide, annál kevésbé biztonságos ez a hely, végül mégis beleegyezett, hogy a barátaid idejöhessenek. Viszont Hermione nemrég rosszul lett. Most már jól van, lehet, hogy csak ez a szokatlan meleg viselte meg, de a szülei ki akarják vizsgáltatni, és egyelőre otthon tartják. Ront pedig befogta az édesanyja, hogy segítsen neki, mert mint mondtam, a főhadiszálláson mostanában túl sokan fordulnak meg. Közülük többen ott is laknak egy ideig, és van néhány lábadozófélben lévő sebesültünk. Mrs Weasley már nem győzi egyedül a tennivalókat, segítségre van szüksége az ellátásukhoz.
- Sebesültek? - Harry úgy megdöbbent a hírtől, hogy rögtön kiment a fejéből a Hermionéért való aggódás, és a tény, hogy nem találkozhat a barátaival.
- Igen - bólintott komoran Remus. - Néhány halálfaló kiszabadította Lucius Malfoyékat az Azkabanból, és volt pár más összecsapás is. Azért mi sem tétlenkedtünk, és két búvóhelyüket is felderítettük. Akiket sikerült elfogni, azok most már biztos helyen vannak.
- Bellatrix Lestrage?
- Nem, őt nem - felelte Remus sötét arccal. - Még nem. - A hangjából kemény eltökéltség hallatszott. Harry még sosem hallotta így beszélni a máskor szelíd szavú férfit.
Aztán Remus felsóhajtott és szomorúan mosolyogva gyorsan témát váltott.
- De azért ne búsulj a barátaid miatt, szeptemberben láthatod őket, és addig már nincs sok idő hátra. Meg ahogy Billt ismerem, vele is jól fogod érezni magad.
- Igen - nyelt egy nagyot Harry. - Talán jobb így Ronéknak is - tette hozzá keserűen.
Lupin szemrehányóan nézett rá.
- Harry, a barátaid sokat gondolnak rád, és szerettek volna veled lenni - korholta. - Vállalták azt is, hogy idejöjjenek, pedig hát, ez nem valami vidám hely. Inkább olyan, mint egy börtön. Nem is örülök, hogy pont ide kellett hozni téged.
- Tudom - bólintott Harry. - Nem erre gondoltam. Csak ... az utóbbi időben az az érzésem, hogy akkor teszek jót a barátaimmal, ha minél távolabb tartom őket magamtól. Mert csak bajt hozok rájuk - fejezte be. A szavak talán önsajnálatról vagy önvádról árulkodtak, de a hangsúlya nem volt ilyen. Inkább csak, mint aki egy tényt állapít meg. Úgy beszélt, mint egy érett felnőtt, aki egyszerűen levonta az eseményekből a megfelelő következtetést. Lupin csodálkozva nézett rá.
- Nézd, Harry - telepedett le az ágyára -, nem volt még alkalmunk nyugodtan beszélni ... azóta.
Sirius halála óta - akarta kijavítani Harry. Úgy érezte, mindenre szüksége van, csak épp arra nem, hogy most elkezdjék vigasztalni vagy pátyolgatni. Az semmivel sem tenné könnyebben elviselhetővé azt, ami történt, és ami még vár rá. De aztán felpillantott a férfira, és rájött, hogy nem iránta való kíméletében nem mondta ki Sirius nevét, hanem ő maga képtelen erre. Hirtelen felfigyelt rá, hogy Remus a szokottnál is sápadtabb, és megviseltnek, szinte öregnek néz ki. Pedig messze volt a holdtölte, ebben biztos volt.
A gyász törte így meg a férfit, döbbent rá az igazságra Harry, és elöntötte a szégyen. Eddig eszébe sem jutott, hogy bárkinek is fájhat annyira Sirius halála, mint neki.
Szótlanul leült mellé az ágyra, és várta, hogy Remus folytassa, amit elkezdett. Ő nem akart erről beszélni, de a másik láthatólag igen, és az volt a legkevesebb, hogy meghallgassa, ha már másképp nem tudja enyhíteni fájdalmát.
- Azt szeretném, ha tudnád, hogy sem én, sem más nem okol téged azért ... ami történt. És nem szabad neked sem magadat hibáztatnod. Nem te vagy a felelős érte - jelentette ki nyomatékosan.
Harryban felrémlett Dumbledore arca, ahogy az irodájában lényegében ugyanezeket mondja neki, mi több, saját magát kezdi el okolni.
- Ezt te mondod, vagy az igazgató úr üzeni? - kérdezte Remustól kicsit ingerülten.
- Én is ezt mondom, és ő is így gondolja. Mindenki így gondolja. És így is van. - Remus láthatólag eltökélte, hogy meggyőzi erről Harryt, és ő hirtelen fáradtnak érezte magát, hogy vitatkozzon. Hátradőlt az ágyon, kezét a feje alá rakta, és elkezdte vizsgálgatni a plafont.
- Hát akkor ki a felelős érte? - kérdezte csendesen. - Dubmledore, amiért eltitkolt előlem mindenféle információt? - folytatta elgondolkozva. - Vagy Piton, mert nem volt képes elővenni a mardekáros ravaszságát, és Umbridge-ot kijátszva idejében értesíteni engem, hogy megértette, mire kérem, és aztán arról, hogy Sirius biztonságban van? Vagy Hermione, aki mindig azt szajkózza, hogy ha az igazgató úr megbízik Pitonban, akkor nekünk is meg kell, de eszébe se jutott figyelmeztetni engem, hogy ne Umbridge kandallójával próbálkozzam, hanem Pitonnak szóljak rögtön? Vagy megint csak Piton, aki olyan sokszor gúnyolta gyávának Siriust, hogy ő nem bírt tovább meglapulni? Vagy maga Sirius, amiért önszántából a vesztébe rohant? Vagy te meg a többiek, amiért nem tartottátok vissza? Vagy ki? ... Voldemort? A halálfalók? ... Vagy szimplán Bellatrix Lestrage? ... Kicsoda??
Sóhajtott egyet, aztán folytatta.
- Tudod, Remus, rájöttem, hogy a világ sokkal, sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. És egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is meg fogom érteni, mi miért történt, vagy történik. És egyre kevésbé is érdekel - sóhajtott megint.
- Persze, ne hidd - ült fel hirtelen -, hogy nem haragszom Dumbledore-ra a titkolózása miatt, vagy nem utálom még külön emiatt is Pitont - mondta egy fokkal hevesebben. - És persze legszívesebben a falba verném a saját fejem is, arról meg nem is beszélve, hogy mit csinálnék azzal a nővel, ha a kezem közé kerülne. Én mondom, ha nem menne átokkal - szinte már csak szűrte a fogai közt a szót -, hát saját kezemmel fojtanám meg. - Lenézett összeszorított ökleire. - Most már elég erős vagyok hozzá, meg tudnám csinálni - mondta határozottan. Aztán kifújta magából a feszültséget, ujjai is ellazultak, és visszahanyatlott az ágyra.
- Csak éppen ezek közül semmi, de semmi nem hozza vissza Siriust. Ezért aztán teljesen mindegy is, hogy ki a felelős érte - mondta a plafonnak szomorúan, de nyugodtan.
Egy darabig csend volt, aztán Remus halkan megszólalt.
- Mondták az ügyeletesek, hogy nagyon hajtottad magad a nyáron. Azért tetted, hogy bosszút tudj állni?
- Nem, dehogy. Eszembe se jutott - tiltakozott Harry felülve. - Ami nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg, ha alkalmam nyílna rá. De ne félj -, felállt, és elkezdett járkálni a szobában - nem terveztem, hogy nekiinduljak felkutatni Bellatrixot. Egyszerűen csak ... kellett valami, ami eltereli a figyelmem ezekről a dolgokról. Ugye, érted? - állt meg a férfira nézve. Kérés volt a szemében, hogy ne folytassák ezt a témát.
- Értem - bólintott Remus. - Jól tetted. Nem is szabad, hogy folyton ezen rágódj. Én is ... igyekszem - mondta, de nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában, és Harry hirtelen úgy érezte, most ő az erősebb kettejük közül. Aztán eszébe jutott valami, amivel elterelheti a férfi figyelmét halott barátjáról.
- Figyelj, nem tudom, Bill mondta-e már, de jártunk a padláson, és valami nincs rendben ott.
Remus azonnal felkapta a fejét, és figyelmesen hallgatta Harryt, aki beszámolt neki a padláson tapasztalt gyanús jelekről.
- Megyek, megnézem - pattant fel a férfi, és már indult is. Jó tíz percig vizsgálódott odafönn, aztán csatlakozott Harryékhez a konyhában.
- Igen, gyenge ott a bűbáj, mintha lyukak lennének benne. Azonnal értesítem Perselust - mondta aggodalommal teli hangon.
- Miért? - kérdezte gyorsan Harry. - Te nem tudod megerősíteni? Vagy Bill?
- Meg tudnám, és valószínűleg Bill is meg tudná. Bár az átoktörők inkább a bűbájok megszüntetéséhez értenek, mint az életre hívásukhoz - mosolygott a copfos fiatalemberre, aki visszavigyorgott rá. - De csak akkor, ha mi, tehát ő vagy én csináltuk volna a bűbájt - folytatta aztán. - Persze, ha nagyon muszáj lenne, megpróbálhatnánk belekontárkodni Perselus művébe, de a múmia most kényes egyensúlyban van itt a házon, és leginkább a készítőjének engedelmeskedik. Ha belenyúlunk, akár tönkre is mehet az egész - magyarázta komoly arccal Remus. - Jobb nem bolygatni.
Harry sóhajtva beletörődött, hogy nem tudja elkerülni a találkozást a tanárral - pedig aztán majdnem sikerült neki.
Piton ugyanis már másnap kora reggel, szinte hajnalban beállított, amikor a fiú, aki sokáig forgolódott álmatlanul éjjel az ágyában, még mindig aludt. Piton lépéseire ébredt fel, ahogy a szokásos határozott tempójában felmasírozott a lépcsőn. Harry úgy döntött, ki se dugja az orrát a szobájából, amíg a tanár el nem megy, de Bill keresztülhúzta a számításait. Épp akkor kukucskált be hozzá óvatosan, hogy lássa, ébren van-e, amikor Harry a ládájában kotorászott valami olvasnivaló után, hogy legyen mivel magát elfoglalnia addig, míg Piton-mentes nem lesz a környék.
- Már ébren vagy? Akkor öltözz fel, és gyere le reggelizni!
Harry beletörődően bólintott, aztán elment mosakodni, felöltözött, végül egy sóhajjal elindult lefelé a konyhába.
- Mindjárt kész vagyok - nézett föl a serpenyőből egy pillanatra Bill. - Ellenőriznéd addig a füstszűrőt? - bökött felfelé a fakanállal.
- Persze. - Harry visszasietett az emeletre, Bill szobájába, ami közvetlenül a konyha fölött volt, és amit nem véletlenül választott a fiatalember magának. Harry előző nap megtudta, hogy a konyhai lisztes láda, amit Bill transzporter ládának nevezett, közvetíti a jeleket, ha valaki a kripta felől be akarna jönni. Ezért Bill megbűvölte a kéményt, amelybe a konyhai tűzhely és a saját szobájában lévő kandalló csatlakozott, hogy ne csak a füstöt, hanem a hangokat is továbbítsa. Így azonnal meghallotta, ha bármi zaj támadt a konyhában. De azért még egy lezáró bűbájt is rátett a ládára a biztonság kedvéért, mielőtt lefeküdtek volna.
Harry megkereste a kandalló fölött a jelet a falon, ahol a szűrő be volt építve, és megérintette a pálcája végével. Aztán elmondta a varázsigét, amitől a fal egy darabja áttetszővé vált. A fém keretbe tömködött szivacsszerű anyag sötét okker színű volt.
Már nem sokáig bírja - gondolta Harry, és elindult vissza a konyhába, de aztán megtorpant. A folyosóról dobogó léptek hallatszottak, ahogy Piton lefelé tartott a padlásról. Harry hirtelen nem érezte olyan sürgősnek, hogy ő is lemenjen - elvégre lehet, hogy Piton pár perc múlva már távozik is.
- Mit újság odafönn, Perselus?
Harry majdnem felugrott a levegőbe, olyan hirtelen érte a hang, amely mintha a füle mellett hangzott volna fel. Aztán kicsit megnyugodott, mert rájött, hogy csak Bill hangosító bűbájának hatását tapasztalja.
- Igazatok volt. - Piton szavai bosszúsnak hangzottak. - Az a padlás túl zegzugos, és én nem ellenőriztem elég alaposan, hogy sikerült-e mindenhová kiterjeszteni a bűbájt. De most már rendben van, háromszor is végigvizsgáltam.
No lám, lám - hümmögött magában Harry, akaratlanul is Piton gúnyos stílusát utánozva -, az önelégült képű Piton professzor is tud hibázni. És még be is ismeri ... - amit azért végül is tiszteletre méltónak ítélt.
- Nem rád vall, hogy felületes légy, Perselus. - Bill hallhatóan csodálkozott, és igaza volt: Harry maga sem erről ismerte Pitont.
- Mert általában nem hagyom, hogy az érzéseim befolyásolják a munkám - morogta a férfi.
Ezt én erősen vitatnám - fintorgott Harry, aztán tovább fülelt.
- Az ilyesmi ugyanis nem vezet jóra, ezt jegyezd meg! - A kioktató hangnem valószínűleg Billnek is igen ismerős volt.
- Ezt már hallottam tőled párszor - mondta szárazon. - De nem értem. Miféle érzések befolyásolhattak ebben téged?
Hosszú csend következett, Piton láthatólag nem akart válaszolni.
- Nem szeretem azt a padlást, azért igyekeztem minél hamarabb végezni ott - sóhajtotta végül mégis.
- Nem szereted? Mi bajod van vele? - értetlenkedett Bill.
- Az, hogy túl sok időt kellett ott töltenem! - csattant fel a férfi. Egy ilyen megnyilvánulás után Harry jobbnak látta volna meghúzni magát, de Billt nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni.
- Mi a csodát csináltál ott? - hüledezett. Harry nem csodálkozott volna, ha Piton azonnal megátkozza a fiatalembert, hogy végre leállítsa, de minimum kioktatja arról, mibe üsse az orrát, és mibe ne. Legnagyobb csodálkozására azonban semmi ilyesmi nem történt. Csak egy fáradt, beletörődő sóhajt hallott, aztán egy csendes választ.
- Ott volt a szobám.
A szavakat némaság követte: valószínűleg Bill legalább annyira megrökönyödött a választól, mint a hallgatózó fiú. Piton ... szobája ... a padláson? Ahol mások a lenézett házimanóikat tartják? Ahol nyáron hőség van, télen pedig kandallók hiányában vacogtató hideg? Ahol éjszakánként arra ébred az ember, hogy macskák verekedése zörgeti a cserepeket, vagy az eső kopog rajtuk hangosan?
Ennél még egy gardrób is jobb - gondolta Harry, és hirtelen már nem szégyellte magát annyira amiatt, hogy tavaly Piton megláthatta megalázó gyermekkori emlékeit. Bármennyire nem akarta, most egy rövid időre tényleg megsajnálta a tanárt.
- Most pedig leszel szíves elfelejteni ezt a témát! - hangzott fel a jól ismert hangsúly, amiből nem lehetett nem kihallani a tömény fenyegetést. - És nem megosztani ezt az információt senkivel, különösen nem a Potter gyerekkel!
- Egyébként ő hol van? Még mindig alszik? - kérdezte kicsit később morogva.
Harry rémülten kapott levegő után. Ha Bill most kifecsegi, hogy ő itt van fenn, és Piton rájön, hogy kihallgatta őket ...
- Nem, nemsokára ő is jön reggelizni. Te is eszel velünk?- Harry magában hálaimát rebegett Bill felé, hogy ennyivel elintézte, és mozdult volna, hogy tényleg lemenjen, mert inkább találkozzon össze Pitonnal, mint itt bukkanjanak rá.
De mielőtt kisurrant volna az ajtón, furcsa kopogás hallatszott. Egy hosszú pillanatig dermedt csend követte, aztán Piton tért magához először.
- Vártok valakit? - szavaiból sütött a gyanakvás.
- Nem. Ugyan, kit várnánk? - hangja alapján ítélve Bill is aggódott.
- Megyek, megnézem. Ha minden rendben, előtte küldöm a szokásos jelet. - Harry szinte látta a keskennyé szűkült szájat, ahogy feszülten kimondja a szavakat. A gyomrát furcsa görcs szorította össze. Pálcáját szorosan megmarkolva elindult lefelé a konyhába. Hirtelen nagyon nem akart egyedül maradni.
Billt szintén kivont pálcával találta, ahogy meredten figyelte a transzporter ládát.
- Menj innen, Harry - szólt neki oda, amikor belépett az ajtón. - Bújj el valahol, majd szólok, ha előjöhetsz!
- Ugyan, minek mennék? Előbb-utóbb úgyis megtalálnának, és ketten több esélyünk van, ha valaki be akarna azon jönni - intett a láda felé.
Bill már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ekkor megint felhangzott a kopogás, viszont most furcsa dallam is kísérte - kicsit hasonlított a főnix énekére, és Bill elmosolyodott.
- Minden rendben - mondta, de Harry észrevette, hogy azért a pálcáját továbbra is készenlétben tartja. A láda teteje lassan felemelkedett, és előtűnt McGalagony szigorú ábrázata.
- Kisegítene valamelyikük, kérem? - kérdezte.
A tanárnőt hamarosan követte Piton is egy halom könyv és papír társaságában. A tanár morcos képpel a fiú kezébe nyomta a paksamétát, és csak bólintott egyet a köszönésére. De a szemét mintha csodálkozva rajta felejtette volna egy pillanatig.
- Elhoztam magának a jövő évben szükséges tankönyveit és egyéb felszerelését - mondta McGalagony, aki szintén kutatóan nézett rá.
Mi a fenét bámulnak rajtam? Fordítva vettem föl valamit? - nézett végig magán lopva Harry értetlenségében.
- Dumbledore professzor úgy rendelkezett, hogy nem hagyhatja el a házat. Sajnálom Potter, de ezek nehéz idők, és önt nagy veszély fenyegeti - folytatta McGalagony.
Harry nem tudott mit válaszolni, és láthatólag mindenki másba is beletört a szó. Végül Bill tért magához először.
- Egy csésze teát, tanárnő? - kérdezte.
- Köszönöm, az jól fog esni Mr Weasley - bólintott az asszony, és letelepedett az asztal mellé, majd egy pillantással maga mellé intette Pitont.
- Önnek is üzenetet hoztam, Perselus. Az igazgató úr szeretné, ha minél előbb visszatérne a Roxfortba.
- Értem, de ...
- Ne keresse tovább, ha eddig még nem találta meg - szólt nyomatékosan McGalagony. - Jött helyette más.
Piton felhúzta a szemöldökét.
- Ugye, nem jutott még hozzá a postájához? - kérdezte a nő.
A professzor némán megrázta a fejét.
- Nos, akkor tájékoztatom, hogy az unokatestvére visszatért.
Piton nem az a fajta volt, aki hagyta, hogy érzelmei kiüljenek az arcára, de most szemmel láthatólag teljesen meg volt döbbenve.
- Még július elején ... és jelentkezett a sötét varázslatok kivédése tanári állásra. Jövőre Demona Malfoy lesz az új tanára, Potter - nézett rá az ajtónál ácsorgó fiúra az asszony.
Más esetben Harry talán szívrohamot is kap egy ilyen hír hallatán, de most el se jutott igazán a tudatáig, mert Pitont figyelte. A férfi először úgy nézett ki, mint aki nem hiszi el, amit mondtak neki, aztán ... aztán elmosolyodott. Nem hitetlenkedve, nem gúnyosan, nem kárörvendően, nem udvariasan - hanem tényleg örömmel. Úgy, ahogy Harry még sose látta mosolyogni. Csak egy pillanatig tartott, de mintha az egész embert kicserélték volna tőle. Szinte fiatalabbnak és egészen szimpatikusnak látszott. Egy másik Perselus Piton volt, egy normális, egy emberi.
Aztán a pillanat hihetetlen gyorsan elmúlt, Piton megfegyelmezte arcvonásait, és újra régi valójában, teljesen nyugodt hangon válaszolt.
- Ez igen jó hír, Minerva. Végre lesz valaki, aki alkalmas is arra az állásra - tette hozzá Harry felé pillantva, olyan hangsúllyal, hogy a fiúban megfagyott a vér.
Most jutott csak el az agyáig az előbbi információ. Egy Malfoy! Még egy Malfoy! Harry szerint az az egy is túl sok volt, aki a Roxforba járt. Ráadásul ez a Malfoy még Piton rokona is, és egyértelmű, hogy a sötét denevér teljesen oda van érte. Persze ezen nincs mit csodálkozni, mert Piton Draco és Lucius Malfoyra is úgy nézett, hogy közben majdnem elcsöpögött a gyönyörtől. Úgy látszik, mániákusan imád mindenkit, aki ezt a nevet viseli. Viszont ez azt is jelenti, hogy Demona Malfoy is csak valami hasonszőrű, kibírhatatlan, gyereknyúzó szörnyeteg lehet, mint az összes többi rokona.
Miért? Miért megint pont a kedvenc tantárgyammal csinálják ezt? Harry szemei előtt már egy igen keserves jövő rémképei peregtek.
Még nem látta, nem is ismerte a nőt, de már tudta, hogy gyűlölni fogja.
A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.
