Nem vitás, hogy bolondulok a régi telefonokért. Mármint design szempontjából, nem funkcionalitása miatt.

Pedig talán nem volt az olyan rossz, amikor nem tudott az ember fel-alá mászkálni a lakásban, hanem oda volt láncolva a telefonhoz, és emiatt rá is volt kényszerítve, hogy ne beszéljen órákig azon - de amikor mégis, akkor valóban a beszélgetésre figyeljen, és ne fél kézzel és fél szemmel a közben végzett házimunkára.

Persze a tárcsázásnak is meg volt a maga bája - kivéve, amikor éppen sietve hívott volna valakit az ember. Vagy ha félretárcsázott, és kezdhette újra előről az egészet.

A tárcsázásról jut eszembe: 1991 nyarán, Simán (igen, ez a település neve: Sima), a karate edzőtáborban szembesültem azzal, hogy az egész faluban csak egy telefon van, az iskola udvarán, és az is egy olyan ősöreg, fekete készülék, amin még tárcsa sincs. Ha az ember felvette a kagylót, a központos jelentkezett be, és annak kellett megmondani, milyen számot kapcsoljon. Aztán ott kellett ülni és várni, hogy létrejöjjön a kapcsolat és lehessen beszélni. Ha jól emlékszem, utólag kellett kifizetni a telefonért felelős személynek az összeget, amit a telefonközpontos mondott meg. Az biztos, hogy nem tantusszal történt a fizetés. 

Talán a 80-as évek eljén láttam utoljára telefonérmét, mi jobbára a 2 Ft-ost használtuk, ha utcai telefonfülkéből hívtunk fel valakit. De aztán jött az infláció és bizony szükség lett a telefonkártyára.

A Telekom oldalán még mindig megtalálható a Telefonkártya katalógus.

Aztán megjöttek a csipogók, vagyis a személyhívók, amik Japánban olyan népszerűségnek örvendtek, hogy csak 2019-ben állították le végleg a szolgáltatást.

Mifelénk nem sok embernek volt ilyen, de a múltkor, amikor a Gilmore girls-t daráltam, az első pár évadban még visszaköszöntek a képernyőről.

Aztán a sorozatban és az életben is jöttek a mobiltelefonok és kiszorítottak minden mást.

A régi telefonok viszont olyan népszerűek ma is, hogy új funkciót kaptak: Hangüzenetes vendégkönyvnek használják egyes helyeken.