A 70-es években voltam gyerek, és a nyarakat gyakran töltöttük a miskolci nagymamám kertes házában a bátyámmal. Utóbbiról azt kell tudni, hogy elég rossz gyerek volt, engem meg sajnos folyton az ő felügyelete alá rendeltek. Vagyis amit ő játszott, azt kellett nekem is. Mivel ő fiú volt és 3 évvel idősebb, nem volt apelláta: ha úgy akart fogócskázni, hogy a nagymamánk gyümölcsfái a ház, vagyis az egyetlen menedék, ahol nem kaphat el, akkor meg kellett tanulnom fára mászni ... aztán hallgatni Mami szidását, aki féltette a termést.

Az autólesés se érdekelt túlzottan, de ha a bátyám kifogyott az egyéb ötletekből, unaloműzésből felkapaszkodtunk a kerítésre és figyeltük az arra járó (akkoriban meglehetősen ritkán látható) autókat és próbáltuk leolvasni a rendszámukat. Egyúttal le lettem vizsgáztatva autó-felismerésből is: a Trabantot és a Skodát nagy biztonsággal felismertem, és persze a bogárhátúról is tudtam, hogy Fiat. De a Zsiguli és a Lada között máig se tudom, mi a különbség, a Zaporozsec kimondhatatlan, tehát csak Zápornak hívtam, Citroënből meg nem sok futott akkoriban.

Persze ez a játék nem sokáig kötött le minket, de még mindig biztonságosabb volt, mint amikor a bátyám elővette a csúzlit vagy az U-szögest. Esetleg a sutyingát, amit csak ő nevezett így (most utána néztem, mások sárpálcának hívják). Szerencsére a nagyszüleim a fél szemüket rajtunk tartották, és többnyire gyorsan elkobozták a bátyámtól ezeket a veszélyes holmikat (aki aztán előbb vagy utóbb csinált magának másikat).

Helyette bezavartak a szobába, és nagymamám inkább leült velünk délutánonként kártyázni. Piros kutya, Csapd le csacsi (ehhez nagyapám is kellett), később pedig snapszerozni is megtanított.

Ha nem ért rá, akkor előkerült a papír, ceruza és kezdődött az Ország város játék. Ezt szerettem, mert ebben volt esélyem néha győzni, de a malom vagy a sakk esetében ez teljesen reménytelen volt.

Ha épp nem a nagyszüleimnél, hanem otthon voltunk, akkor szóba se jöhettek az említett játékok: a bátyám eltűnt a barátaival (többnyire a focipálya környékén lehetett rábukkanni), én meg kerestem valakit, aki gumizott velem (lásd fenti videó - nekem nyilván sosem volt ilyen flancos gumim).

A Piros kutya szabályait nem ismeri az internet, szerintem nincs is ilyen játék; valószínűleg nagymamám találta ki a Piros papucsot leegyszerűsítve, hogy akár már egy három éves gyerekkel is lehessen játszani. Nem túl izgalmas, de nagyon pici gyerekeknek megfelel, szóval íme:

• magyar kártyával kell játszani, 2-4 játékossal
• egyformán fel kell osztani a lapokat a résztvevők között, 3 játékosnál 2 db, nem piros lapot ki kell venni
• mindenki megnézi a legfelső lapját, akié a magasabb értékű, az kezd
• mindenki megkeveri a saját lapjait, és leteszi maga elé egy halomba úgy, hogy minden lap hátulsó oldala van felfelé
• a kezdő játékos a legfelső lapját beteszi középre, színnel fölfelé; ha a lap piros, a következő játékosnak fel kell vennie és a saját paklija legaljára kell tennie
• ha nem volt piros a lap, a következő játékos is kiteszi a saját felső lapját és ez addig megy így körbe, amíg valaki piros lapot nem tesz ki - ekkor az egész, középen lévő halmot fel kell vennie a következő játékosnak úgy, hogy a paklija aljára kerüljenek a lapok, a piros pedig legalulra
• az győz, akinek a leghamarabb elfogy a paklija, és az veszít, akihez végül az összes lap kerül