Első pillantásra sem a cím, sem a borító nem túl bizalom gerjesztő; utóbbi igazából csak a könyv elolvasása után értelmezhető. (Az értékelés írása előtt rákeresve láttam másik borítót is, ami szerintem jobban sikerült.) De ettől eltekintve az Agave jó munkát végzett: a fordítás rendben, nincsenek tördelési vagy sajtóhibák.
A fülszöveg jól összefoglalja az alaphelyzetet, szerintem túl sokat is elárul, de enélkül talán visszatettem volna a polcra a regényt.
Nem szeretem túlzottan az egyes szám első személyben megírt történeteket, de belelapoztam, és könnyed, gördülékeny stílust találtam: ezért (és az érdekes alaphelyzet miatt) döntöttem úgy, hogy "bepróbálom".
Nagyjából végig kiegyensúlyozott a leíró részek, az elbeszélés és a párbeszédek aránya. A fejezetek kicsit hosszabbak, mint ami nekem kényelmes lenne, de végül is ez nem jelentett problémát: az első fejezet után úgy beszippantott a történet, hogy lényegében megállás nélkül olvastam végig a cirka 350 oldalas könyvet.
Nyelvezetét tekintve semmi extra, nem írói remekmű, de Crouch nagyon ért a feszültség fenntartásához, a "vajon sikerül-e?, vajon rájön-e?" típusú kíváncsiság felébresztéséhez, mely aztán nem ereszt. Egyedül az utolsó etap az, amire elfárad mind az olvasó, mind a mesélő is. Egy olyan szintre ér a történet, ami már túl sok a fantáziának, amikor már túl sok van Jasonből.
A vég is kissé nyitva marad, amit szintén nem kedvelek, de jelen esetben talán jobb is így: nem hiszem, hogy az író olyan lezárást tudott volna adni, amivel elégedett lennék.
Ami a karaktereket illeti: főhősünkön kívül nem kapnak különösebb mélységet, még a feleség sem. Jason pedig ... kicsit giccsesnek, túlhúzottnak és egyoldalúnak találom a családjához való ragaszkodását; a munkája és az élete többi aspektusa alig kerül említésre.
A kérdések, melyeket a regény felvet, elgondolkodtatnak némileg a saját életünkkel kapcsolatban: vajon milyen alternatív univerzumban élnénk szívesen. De "túl science fiction" a sztori, hogy komolyabban belemélyedjünk a "mi lenne ha" kezdetű fantáziálgatásba.
Mindent egybevetve, a Sötét anyag tipikusan olyan regény, amit az ember élvez és leköti olvasás közben, de hosszú távon nem sok marad meg belőle.
Tipikusan utazáshoz, nyaraláshoz ajánlanám, amikor bőven van időnk elmerülni egy történetben.
Elégedett vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.
Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.
Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.
Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.
Ez egy régi blogomról mentett bejegyzés, eredeti megjelenési dátum: 2020.06.21.
