... és aztán jöttek sorban az emberek és az Úrnő elé járultak kéréseikkel. Ki vagyont vagy értékes tárgyakat akart, ki hatalmat, ki egészséget, boldogságot, szeretetet. Volt ki magának, volt ki másnak kérte. De az Úrnő csak rázta a fejét.
- Nem, ez nem az a fajta kívánság, amit teljesítenék - mondogatta.
Végül az emberek csalódottan távoztak és ők is rázták a fejüket.
- Nem, nem Őt vártuk. Nem Ő fog segíteni rajtunk. Felesleges is kérni bármire. Nem kérjük többet.
Aztán elfordultak Tőle és elmentek.
Végül kiürültek termei és már csak egyetlen kislány maradt trónusa előtt.

- És te? - hajolt le hozzá a magasból az Úrnő. - Te mit szeretnél kicsi lány? - kérdezte.
- Én? - nézett rá csodálkozva a Kislány. - Hát, én szeretnék lenni a Szél - vágta rá, mintha ez magától értetődő dolog lenne, amit az Úrnőnek tudnia kellene. Amit mindenkinek tudnia kellene.
- A Szél?
- Igen, a Szél. De nem olyan kicsi szellőcske - dobbantottt a lábával a Kislány -, hanem óriási, hatalmas, erős Szél - magyarázta. - Olyan, amilyet még nem látott a Föld.
Az Úrnő érdeklődve figyelte az előtte álló gyermek kipiruló arcát.
- Aztán mit kezdenél azzal a hatalmas erővel? - kíváncsiskodott.
- Végigfutnék a Földön - tárta szélesre két karját a Kislány, aztán széles mozdulatokkal kísérve további mondanivalóját, folytatta. - Bejárnám minden helyét. Bebújnék a legkisebb zugba is. Befúrnám magam a föld alá, a víz alá - és mindenhonnan kiseperném a szemetet. Összegyűjtenék mindent, ami Rossz, mindent, ami Árt, ami Csúf, ami Törött, ami Felesleges. Egy nagy golyóba gyúrnám a sok szemetet - tán még a Holdnál is nagyobb lenne az. Majd elfújnám azt a hatalmas gömöt egészen a Napig, hogy égjen, pusztuljon el!
Aztán addig paskolnám a felhőket ide-oda, míg mindent le nem mosnának a könnyeikkel, hogy tisztán csillogjanak a napfényben. Utána végigfutnék a virágokon és tovaszórnám porjukat, magjukat.
Azután várnék.
- Mire várnál? - kérdezte az Úrnő.
- Arra, hogy megnőjenek a növényeim, amiket ültettem ... és aztán meghaljanak. Testük a földbe kerüljön és humusszá váljon. És folytatnám ezt újra és újra, hogy minél több legyen a termékeny talaj. Azután szétszórnám a sivatagokban, hogy újra zöldüljön ott is a Föld és az Élet utat törjön magának.
- Nem hiszem, hogy az emberek hagynák ezt neked - vetette közbe az Úrnő sajnálkozva. - Kivágnák és elégetnék a fáidat ...
- Hát nem figyeltél? - dobbantott újra a lábával a Kislány és az Úrnő tudta, mire gondol. - Az Élet nem az emberekért van. És Én, a Szél, megcibálnám és megrángatnám azt, aki a Fáimhoz nyúlni mer - fejezte be fenyegető hangon a Kislány.
- Nos - jelentette ki az Úrnő -, ez már olyan kérés, amit szívesen teljesítek.