Perselus Piton félt.

Az ablak mellett állva, a sötétség beálltával lassan elnéptelenedő utcát figyelte. A Bugyor utca közel sem volt olyan sötét és veszélyes hely, mint például a Zsebpiszok-köz, de cseppet sem volt bizalomgerjesztő egy tisztességes ember számára. Utóbbiból nem is fordult elő sok ezen a környéken. Viszont meg volt az az előnye, hogy az itteni fogadósok nem sokat kérdezősködtek a szállóvendégtől, és nem ütötték bele az orrukat mások dolgába. Márpedig az ilyesmi sokat számít annak, aki az aurorok körözési listáján előkelő helyet mondhat magáénak, ráadásul éppen búvóhelyet keres. Persze ebből a célból egyetlen fogadó sem lehet elég biztonságos. Ha a személyzet nem is keresi magának a bajt, attól még támadhat valamelyik vendégnek olyan ostoba ötlete, hogy némi pénzbeli jutalom fejében bizonyos információkat osszon meg a hatóságokkal. Ezért aztán nem árt az óvatosság.
Ahogy a függöny takarásában állva tovább pásztázta a környéket, azon tűnődött, emlékszik-e egyáltalán olyan időszakra az életéből, amikor nem érezte a gyomrában azt az összetéveszthetetlen kis remegést. Ám bárhogy törte a fejét, nem talált ilyet. A félelem legalább annyira része volt, mint hórihorgas orra vagy csapzott, zsíros haja.

Még legrégebbi emléke is a félelemhez kötődött. Három éves lehetett és a házuk kertjében játszott. Vagy inkább ide bújt el, hogy ne hallja  szülei veszekedését.
Hideg, nedves október végi idő volt és vékony kabátkáján átfújt a szél. Cipőjét nagy sárkoloncok nehezítették el, ahogy a kert végében álló bokrok felé csörtetett, de itt legalább nem hallatszott más a szélcibálta ágak és a falevelek zörgésén kívül. Felkapott egy botot, azzal kezdte turkálni a földet, hátha talál valami érdekeset, amivel elfoglalhatja magát. Hamarosan szerencsével járt, az egyik arrébb görgetett kő alatt békára bukkant. Azzal játszott tovább, de közel sem olyan örömmel, mint tette volna máskor. Gondolatai újra és újra visszatértek arra, vajon mi folyhat most odabenn a házban, és milyen állapotban találja majd az anyját. Aztán mégis történt valami, ami elfeledtette ezzel kapcsolatos aggodalmait.
Kinyílt a szomszédos ház hátsó ajtaja, és egy vele egykorú kislány lépett ki rajta. Perselus azonnal felkapta a fejét. Nem ismerte a lányt, hisz ők csak a napokban költöztek oda, de a gyerekek bizalmával méregette. Szeretett volna felugrani és odafutni, hogy együtt játsszanak tovább, de nem volt benne biztos, hogy szabad. Ám a kislány is észrevette őt és érdeklődéssel figyelte a fiú kezében rugdalódzó békát, amelyik kétségbeesetten igyekezett szabadulni. Közelebb merészkedett Perselushoz és olyan természetességgel elegyedett vele szóba, ahogyan csak egy három éves tud. A két gyerek hamarosan elmerült a játékban.
Ám épp csak kezdte jól érezni magát Perselus, mikor összetörték ezt a kis örömét is. Újból nyílt a szomszédék ajtaja, és kizúdult rajta két nagyobb fiú. Meglátva a húguk közelében Perselust, azonnal rárontottak, a földre teperték és alaposan elverték. Aztán hazazavarták a tépett ruhájú, fájdalmában zokogó fiút, megtiltva neki, hogy még egyszer átlépje a kertjük határát, vagy akárcsak egyszer is szóba álljon a húgukkal.
Hosszú évekig laktak abban a házban, és az utcában sok más hasonló korú gyerek élt, de Perselus soha többé nem mert egyikük felé sem közeledni, félve a hasonló esetektől. A szomszéd fiúkat pedig mindig igyekezett messze elkerülni. Előfordult, hogy azért ért haza később az iskolából, és kapott alapos leszidást, mert egyszerűen nem mert végigmenni a nyílt utcán miattuk.

Amikor megtudta, hogy a Roxfortban tanulhat tovább, úgy érezte, végre vége a rettegések korának. Nem lesznek ott a szülei, sem a szomszéd fiúk, sem senki más, akitől félhetne. Aztán azzal kezdődött a roxfortos élete, hogy odafelé a vonaton viccből bezárták a mellékhelyiségbe, majd elfeledkeztek róla és emiatt késve érkezett a kastélyba. Míg az elsősök McGalagonyra vártak, Sirius Black és a haverja csúfot űzött belőle a késés miatt a többiek előtt, és hamarosan a kellemetlen tréfák kedvelt céltáblájává vált. Jobbnak látta, ha folyton résen van, hogy elkerülje a gonosz csínyeket, de ez nem mindig sikerült. Végül roxfortos éveit is átitatta a folytonos félelem; nem csak az órai kudarcoktól, a vizsgáktól, a kviddicsmecsekken a hibáktól való félelem, hanem folyamatosan rettegett attól is, mikor ütközik bele abba a bizonyos négyesbe, mikor támadnak rá hátulról egy átokkal, vagy mikor űznek belőle újra gúnyt. Bármennyire is igyekezett elmélyíteni varázstudását, a túlerővel nem vehette fel sikeresen a versenyt.
Alig várta már, hogy szabadulhasson onnan. De mire végzős lett, egy újabb, egy még nagyobb félelem igája alá került.

Voldemort. A Sötét Nagyúrral épp oly veszélyes volt szembeszállni, mint a csatlósává válni - és ő megtette mindkettőt. Egy kém élete mindig telve van a lebukástól való félelemmel. Egy kettős ügynöké pedig kétszeresen.
Ha őszinte akart lenni magához, arra a kérdésre, miért állt Voldemort oldalára, igazából csak egyetlen válasz létezett: félt nem ezt tenni. Látta a kitörőben lévő háború fenyegető viharfelhőit, és tudta, hogy félvérként csak akkor lesz biztonságban, ha az erősebb oldalára áll. Márpedig az Voldemort volt, egyértelműen ő. De hamar be kellett látnia, hogy a Nagyúr szolgálata korántsem jelent biztonságot. Voldemort szeszélyes volt és hirtelen haragú. A legkisebb hibát is kegyetlenül megtorolta és Perselus nem tudta, meddig lesz képes tökéletesen végrehajtani mindent, amit tőle kér. Megkönnyebbült, amikor a Nagyúr megbízta őt a kémkedéssel, mert így némileg távolabb kerülhetett tőle.
Ám Dumbledore-t sem ejtették a feje lágyára. Jószívűsége és bizalma határtalan látszott, ám valójában egyáltalán nem hitt neki, amikor bűnbánó képpel először jelentkezett nála. Információkat akart és nem érte be holmi lényegtelen dolgokkal. Nem volt könnyű megtéveszteni és nem is volt tanácsos, ha valóban el akarta nyerni a bizalmát. Ám azzal, hogy kénytelenből elárulta a Nagyúr nem egy fontos tervét, magát a Nagyurat árulta el. Ő pedig sosem bocsátotta meg az ilyesmit. Ezzel Dumbledore is tisztában volt. Tudta, hogy neki, Perselusnak már nincs többé visszaút a Halálfalók közé, s ha volt valami, amiért végül mégis megbízott benne, hát ezért tette. Kétséges volt, meddig képes még leplezni Voldemort elől, milyen titkokat árult el Dumbledore-nak és folytonosan rettegett, ha a színe elé kellett járulnia. De az sem volt könnyebb, hogy a Roxfortban titokban tartsa Halálfalóságát. Dumbledore-on és pár bizalmasán kívül senki sem tudta ezt, de ha kiderül, igen könnyen az Azkabanban találhatta magát. Mint ahogy végül oda is került, és különleges szerencse, hogy az igazgató kimentette azelőtt, hogy elítélték és végrehajtották volna rajta a dementor-csókot.
Amikor Voldemort eltűnt, meg kellett volna könnyebbülnie, ám okosabb volt annál, hogy azt higgye: ezzel lezárult minden. Tudta, a Nagyúr egyszer még visszatér és kegyetlen bosszút fog állni - nagy valószínűséggel rajta is. Hiába volt a kényelmes tanári állás a Roxfort védelmező falai mögött, minden áldott reggel azzal a tudattal ébredt, talán épp aznap jelenik meg újra Voldemort. Minden percét megkeserítette ez a félelem, ami még jobban fellángolt, amikor először vette észre a Jegy sötétedését a karján.
Ez az utóbbi két év pedig maga volt a rémálom. A kettős élet, amire újra rákényszerült, az egyre bizalmatlanabb Nagyúr, a gyanakvó Belatrix miatt felvállalt Megszeghetetlen Eskü, a lehetetlenségeket követelő Dumbledore - mindez már túl sok volt neki.
Igaz, hogy jelenleg egyszerre kell bujdosnia az aurorok és a Főnix Rendjének Tagjai elől, ám Dumbledore halála óta mégis nyugalmasabb az élete, mint az azt megelőző hónapokban. A Nagyúr elküldte maga mellől - egy időre, ahogy ő mondta. Perselus tudta, mi áll a döntés hátterében, és tudta, hogy ez számára nem jelent semmi jót, de jelen pillanatban élvezte a helyzet előnyeit. Legszívesebben itt hagyta volna az egészet, szeretett volna eltűnni a világ szeme elől. De nem tehette. Elvállalt valamit, és bármennyire nem fűlött hozzá a foga, be is kellett fejeznie. Nemcsak mert megígérte, hanem ez tűnt ésszerűbbnek is. Nem bujkálhat örökké és nem sokáig élne, ha a Nagyúr győzedelmeskedne. El kell őt pusztítani, márpedig ez csak az ő segítségével sikerülhet. De előbb találnia kell egy rejtekhelyet.
A probléma abból származott, hogy nemigen ismert megfelelőt. A szóba jöhető lehetőségeket már számba vette és kipróbálta, de sehol sem érezte magát biztonságban hosszú ideig. Ez a szálló is csak ideiglenesen jó, pár órán belül mindenképp tovább kell állnia.
Volt még egy utolsó lehetősége, egy régi ismerős, aki a lekötelezettje volt. Eljött az idő, hogy behajtsa rajta a tartozást. Ám semmi garancia nincs rá, hogy az illető hajlandó azt megadni, akkor pedig hogyan tovább ...?

Sóhajtva elszakadt az ablaktól és újra körülnézett a szobában. Szerény csomagja egy kisebb táskában elfért, és minden össze volt készítve. A menekülő embernek nem tanácsos túlzottan berendezkednie sehol.
Egy pillanatig még habozott és eltűnődött, nem a vesztébe indul-e éppen. Aztán kihúzta magát és útközben felkapva a táskáját, határozott léptekkel elindult az ajtó felé. A kilincsre téve a kezét érezte, amint a félelem karma újra végigszánt a gyomrán, de nem törődött vele. Kilépett a szobából és elindult a végzete felé, bármi legyen is az.

Mert Perselus Piton örökké félt, de soha sem volt gyáva.