A növények nem szeretnek engem. Én szeretem őket (bár az állatokat jobban), de nem értek hozzájuk, nem ismerem a lelkivilágukat, az igényeiket, a természetüket és bármennyire igyekszem, elpusztulnak mellettem. Vagy túllocsolom, vagy kiszárad, vagy bogarak lepik el, vagy meghal átültetés után, vagy meghal, mert nem ültetem át.

Szóval lemondtam róla, hogy akár egyet is tartsak, pláne a jelenlegi lakásomban, ahol az egyetlen ablak, ami nem északra néz, az is nyugati - viszont abban a szobában az ablak közelében nincs hely, ahova növényt tehetnék, ahol meg igen, ott már sötét van. Egyébként is a tető alatt lakom, vagyis tavasztól őszig napközben is le van húzva a redőny, hogy ne főjjek meg a melegtől. Télen meg a hideget távol tartandó van lehúzva, hisz minek a fény, ha én nem is vagyok otthon, mert dolgozom.
Ja, hogy a virágoknak kellene a fény ... és akkor így ért véget az én és a növények történet.

Aztán megláttam egy képet a kavicskaktuszról és beleszerettem. El is határoztam, hogy ha valaha napfényes lakásba költözöm, kipróbálom, hogy ez az egyébként elég igénytelen növény megél-e mellettem.

Tavasszal aktuális lesz az a költözés, szóval szurkoljatok, hogy találjak egy megfelelő és napfényes lakást. Mert ha igen, akkor: Kavicskaktusz, jövök érted!