Gyűlölte a munkahelyi búcsúztatókat. Formálisak voltak, kényszeredettek, gyakran álságosak. Eleinte olyan embereket távoztak, akiket alig ismert. Később olyanok, akiket túl jól ismert, és egyáltalán nem bánta, hogy nem kell látnia őket többé. Aztán ott voltak azok, akik egyszerűen csak nem jelentettek számára semmit. És azok, akik oly gyorsan és csendben tűntek el, hogy észre sem lehetett venni.

De az utóbbi években minden búcsúztató egyre keserűbb lett. Nem az emberek miatt, hanem azért, mert minden távozás arra emlékeztette, ami eltűnt. Ami nem tér vissza többé.

"Siratom ifjúságomat, melyben sokat hergelődtem, s mely, hogy a vénség rám szakad, elrejtőzött a tűnt időben." - dúdolta magában. Villon azért nagyon tudott valamit.

De ez most más volt. Most valaki olyan megy el, aki fontos volt.

Kevés embert tisztelt és tartott értékesnek az ismerősei közül, de őt igen. Volt benne valami, ami keveseknek adatik meg. Talán meg tudta volna fogalmazni, mi az, de nem akarta. Elég volt, hogy ő tudta.

És a búcsú most nagyon rossz volt. Máris ürességet érzett utána. Ez a szörnyű hely kopár sivataggá aszalódik majd nélküle.

Nem is akart elmenni arra búcsúztatóra. Vagy áll majd ott bénán, kőmerev arccal, és szabadulna gyorsan, hogy ne fájjon, vagy elbőgi magát és azt nem akarta.

Nem is értenék. Nem voltak BFF-ek, ahogy manapság mondják. Best friends forever ... ó, dehogy! Nem beszélgettek olyan sokat, nem csináltak gyakran közös programokat, nem ...

Nem is igényelte. De valahogy mégis más volt az a világ, aminek része volt egy, a szürke tömegből kitűnő, színes kis virág.

És ezentúl az a kis virág nem lesz része többé az életének.

Persze, majd mondja neki, hogy írjál időnként, meg hívjál, meg ha beszélgetni akarsz, meg ... Ám Steinbecknek igaza volt.

"Nincs szomorúbb dolog a szememben, mint az olyan kapcsolat, amelyet nem tart össze más, csak a ragacs a postabélyeg hátán. Ha nem láthatod, nem hallhatod, nem érintheted meg a barátodat, legjobb, ha hagyod, menjen isten hírével."

Törte a fejét, mit adhatna neki. Amit használ majd időnként, és amiről talán gondol majd rá. Megint elfogytak a szavai és mint ilyenkor mindig, más, bölcsebb, tehetségesebb emberekhez fordult.

"Remember, I will still be here
As long as you hold me
In your memory"

Ó, Josh, az imádott Josh Groban, és az ő dalai! Szerette volna ezt átadni búcsúzóul. Az érzést, ami elfogja, amikor az ő zenéjét hallgatja. Mert amikor Josh énekel, a világ jobb lesz egy kicsit.

A változás mindig nehéz, és tudta, hogy a barátjára most nehéz idők várnak. Ha az élet súlya ránehezedett,  mindig  a Don't give up-ot hallgatta. A talán látszólag szerelmes, de valójában vallásos dalt. Amitől ő, a reménytelenül ateista is megértette, mi a hit lényege.

"... you are loved"

Tudta, hogy a szeretnek téged lenne a helyes fordítás, de valahogy mindig többnek érezte az angolos formát.

Szeretve vagy. Mi mást adhatna még ezen kívül útravalóul?

Eredetileg egy kolléganőm búcsúztatójára írtam, de novellának is elmegy, szóval közzéteszem.