A szikrázó napfény megcsillant a tömött, fekete hajfonatot összefogó díszes kapcson, amint Tana a surranó, halk nesz felé kapta fejét. Keze ösztönösen a hátán lévő tegez felé kapott, hogy nyílvesszőt rántson elő, de a mozdulat félbemaradt, mihelyt megpillantotta a felhők irányába kapaszkodó szárnyas lényt. Tana tekintete tűnődve kísérte a sast, ahogy nekirugaszkodott az égbolt felé vezető útnak.
Valami nem volt rendben ... valami nagyon nem volt rendben. A természet gyermekeként megtanulta, hogy minden apró jelre figyeljen, s most minden idegszála azt súgta: megbomlott az a béke és harmónia, amely még pár perccel ezelőtt is betöltötte az őt körülölelő, magába fogadó rónaságot.
A fény! Igen, a nap fénye! - értette meg hirtelen. Valami baljós árny lopózott az addig tiszta világosságba. Újra az ég felé emelte a tekintetét, amerre a sas tűnt el, majd vizsgálódva körbefordult ... hogy aztán megdermedjen ijedtében.
A horizonton egy sötét, koromfekete csík húzódott fenyegetően. A lány egy percig sem habozott, sarkon fordult, és nekiiramodott az előtte magasló hegyvonulat irányába. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy az a fekete csík viharfelhőket jelent, s hogy a látvány csalóka: azt sugallja, hosszú időbe telik, míg azok a nagyon távoli felhők elérik őt; holott a szél percek alatt idekergeti őket. Sürgősen el kell érnie a hegyet, és át kell kelnie a folyón, ha épségben haza akar érni a falujába.
Tana hosszú combú, izmos lány volt, s úgy szökellt célja felé, mint a gyors futású gazella, de a hegy oldalába kapaszkodó fák mégis csak lassan kerültek közelebb. Túlságosan is lassan. Tanát balsejtelem kezdte gyötörni: nem fog idejében odaérni. Még inkább megszaporázta lépteit, lélegzete felgyorsult, és teljes erőbedobással rohant tovább, hátában érezve a szinte tapintható fenyegetést. Kitartó erőfeszítése eredményeként végül kéznyújtásnyi közelségbe került a sziklás hegyoldal, de mire elérte, már érezte a szellő simogatását a hajában.
Pihenő nélkül vágott neki, hogy megmássza a lankás emelkedőt, meztelen talpa hangosan csattant, ahogy kőről kőre ugrált egyre feljebb kapaszkodván a csúcs felé, de még félúton sem járt, mikor körülötte egyre erősödő zúgás kélt a lombok között, amint a szél megcibálta az ágakat. Mire teljesen kifulladva a hegytetőre érkezett, már a talajról is felkavarta az avart a megerősödött légmozgás. Most már nagyon fáradt volt, de nem mert megállni: tétovázás nélkül nekivágott, hogy leereszkedjen a másik oldalon a völgybe. Szinte nem is futott, inkább csak leszánkázott a csúszós lejtőn, jó pár zúzódást és horzsolást szerezve közben. De mire leért, már tudta: hiábavaló volt igyekezete - a vihar utolérte. Még a fák között járt, amikor nyakába szakadt az égi áldás. Tétovázva megállt, nem tudta eldönteni, érdemes-e egyáltalán kimerészkedni a fák oltalmából. De amikor a bömbölő szél karnyi vastagságú faágat tört le, és hajított a lába elé, rájött, hogy itt talán még kevésbé van biztonságban, mint a völgyben, amelyet a keskeny folyó ketté szel. Úgy döntött, mégis megpróbál átkelni rajta, ha még lehet.
De már nem lehetett. A folyó forrásvidékét hamarabb elérhette az égszakadás, mert megduzzadva, dühödten felgyorsulva vágtatott medrében. A sodrással talán még mert volna bírkózni Tana, de a szél olyan magas hullámokat kavart a vízben, hogy azonnal letett a próbálkozásról. Más választása nem lévén, északnak fordult, és a folyó partja mentén haladt tovább azt remélve, talán talál valahol a sziklás hegyoldalban egy kisebb barlangot, ahová behúzódhatna.
A villámok egyre sűrűbben és hangosabban csapkodtak a közelében, és Tana minden egyes dörgésre ijedten összerezzent. Az eső is egyre erősebben verte a bőrét, és olyan sűrűvé vált, hogy lassan már az orráig sem látott benne. A völgyben gyorsuló ütemben párásodott a levegő, és a kialakuló köd még inkább megnehezítette a tájékozódást. A szél taszigálta, gyakran majd fellökte, az esőcseppeket az arcába csapta. Védekezésül szeme elé kapta a karját, és így, vakon botorkált tovább, lassan maga sem tudva, hogy hová és miért. A kimerültségtől már gondolkozni sem tudott, csak apatikusan rakta egymás elé a lábait, amíg neki nem ment valaminek.
Az a valami pedig meglehetősen keménynek bizonyult, noha felszínét egy vékony, puha réteg fedte. A keménységet csontok és izmok adták, a puhaságot pedig egy napbarnított bőr. Egy férfi mellkasának ütközött neki az arca.
Tana magas nő volt, de egész hátra kellett hajtania a nyakát, hogy az előtte álló ember arcába nézhessen. De a sűrű esőben csak elmosódott foltot látott, semmit le nem olvashatott belőle. Az ismeretlen azonban nem is hagyott időt a vizsgálódásra, határozott mozdulattal megragadta a csuklójánál fogva, és maga után húzva elindult egy, csak általa ismert cél felé. Tana botladozva követte, alig tudva lépést tartani vele.
Igyekezetében, hogy utolérje, még azon is elfejtett gondolkozni, valóban bölcs döntés-e követni ezt az ismeretlent, aki akár a viharnál is nagyobb veszélyt jelenthet rá. Más esetben, ha ezen a környéken embert látott volna, nagy ívben kikerüli. Ezt az alapszabályt mindenki betartotta, aki nem akart rabszolgavadászok kezei közé kerülni.
Most azonban túl kimerült volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, és túl elgyengült, hogy bárminemű ellenállást tudjon kifejteni. Így aztán követte a férfit, aki csupán pár lépést tett a csatakos füvön, utána  már deszkapallón dobbant a talpa; s Tana pár pillanat múlva egy takaros faház ajtaján került belülre. Az ajtó bezárult, s a vihar kinn maradt; bömbölése zúgássá halkult.

A tűzhely fénye és melege úgy vonzotta a teljesen elázott, átfagyott lányt, hogy habozás nélkül odakuporodott elé, reszkető kezeit a lángok felé nyújtva. Csak ezután nézett fel megmentőjére - mert most már annak kezdte érezni a férfit, aki a veszedelmes viharból ilyen békés és biztonságos helyre hozta.
Guggoltából még nagyobbnak tűnt, magasságával arányosan széles válla, vaskos karja csak még inkább erőt sugárzóvá változtatta megjelenését. Hosszú, háta közepét verdeső hajába már ősz hajszálak is vegyültek, és szeme, ajkai körül is több apró ránc jelezte, hogy már jócskán túl van élete delén. De kék szeme fiatalosan, barátságosan csillogott, szája sarkában megbúvó kis mosolya megnyugtatóan hatott a lányra.
Az óriás kedvtelve nézegette az előtte kuporgó, hajlékonynak és puhának tűnő kis alakot néhány pillanatig, majd megindult, és eltűnt egy nyílást takaró függöny mögött.
Tana azonban nem mozdult a tűz mellől; most mindennél fontosabb volt számára, hogy átmelegedjen. Dermedtsége azonban nem akart felengedni, vizes ruhái őrizték még az eső hidegét. Irigykedve nézte a férfit, aki kis idő múltán visszatért a helyiségbe, de már láthatóan másik, száraz ruhában. Bal kezében is szövetszerű csomagot tartott, de Tana nem tudta megállapítani, mi lehet az, mert jobbjával újólag megragadta a lány csuklóját, talpra húzta, és maga után vonta a függöny mögé.
Tana nem igazán tudta felmérni, hova került, mert a helyiségben sűrű félhomály uralkodott, és az óriás pár gyors lépéssel átszelve a szobát egy másik nyílás felé vezette őt. A lány meglepődve vette észre, hogy már nem fából ácsolt falak veszik körül, hanem sziklás folyosón vezet át az útjuk. S mintha a kinti vihar zúgása is erősödött volna. Aztán a folyosó véget ért, és egy tágas, fáklyával megvilágított terembe jutottak. Tana álmélkodva nézett körül. Egy barlangban volt, melynek oldalából több forrás is előtört, némelyik vize gőzölgött, jelezve, hogy hőforrás. Fából ácsolt elmés szerkezet, afféle csatorna vezette össze két forrás vizét, és varázsolt belőle kellemesen meleg hőmérsékletű vízesést; annak zuhogását hallotta idefelé jövet a lány. A barlang padlóján pici tavacskában gyűltek össze a vizek, hogy aztán egy résen át távozzon a fölöslegük.
Az óriás a fáklya alatti kőpadra helyezte a szövetdarabokat, majd sarkon fordult, és magára hagyta a még mindig álmélkodó Tanát. Alaposabb szemrevételezés után kiderült, hogy egy törülközőt és egy, bizonyára az óriás méretére készült inget hagyott ott neki a férfi. Tana azonnal elkezdte ledobálni magáról az átázott ruhát, majd beállt az áldott, jó meleg víz sugara alá, hogy végre megszűnjön reszketése. Mikor végre minden porcikája eléggé felhevült, szárazra törölte magát, és felvette az inget. Az ujját jócskán fel kellett hajtania, de az alja jóval a feneke alatt ért véget.
Felmarkolva vizes holmiját visszatért a tűz mellé, hogy kiteregesse a ruháit száradni. Közben jólesően nyugtázta, hogy a férfi kitalálta a következő kívánságát: az asztalon forró tea gőzölgött a bögrékben, mellette kenyér, sült hús egy tálban. Az óriás intésére tüstént letelepedett, és kiéhezetten vetette rá magát a finom falatokra. A férfi teát kortyolgatva, mosolyogva nézte őt, majd továbbra is szótlanul elpakolta azt a keveset, amit már nem bírt megenni a lány.
Aztán végre, első ízben, megszólalt:
- Az én nevem Gondo. Te pedig, gondolom, most aludni szeretnél.
Mély, kissé nazális hangja nyugtatóként hatott a lány megviselt idegeire: úgy érzete, a férfi mellett biztonságban van, semmi bántódása nem eshet.
- Tana vagyok. És igen, nagyon elfáradtam. Sokat futottam, hogy ne érjen utol a vihar, de sajnos elkéstem, és már nem tudtam átkelni a folyón, hogy elérjem a falut. Köszönöm, hogy befogadtál! Hálás vagyok érte.
- Szívesen látlak. Régóta élek egyedül, örömmel tölt el a társaságod.
Volt a szavakban és a hangsúlyban valami hátsó értelem, amitől Tana elbizonytalanodott. Vizsgálódva nézett fel a mosolygó arcba, a fiatalos szemekbe.
- A házam a te házad is, az étkem a te étked is, az ágyam a te ágyad is - tette hozzá a formális vendégüdvözlő szavakat az óriás, de közben olyan huncut csillogás jelent meg a szemében, hogy Tana most már biztos volt benne, mi járhat a férfi fejében.
Elgondolkodva nézett vissza rá. A falujában nem sok férfi akadt, aki meg mert volna kockáztatni egy ilyen célzást neki; Tana híres volt gyors kezéről, és erejénél, bátorságánál talán csak büszkesége volt nagyobb. Tudta magáról, hogy szép, s épp ezért igencsak megválogatta, kit enged az ágyába. De minden válogatása ellenére sem akadt olyanra, akit el tudott volna fogadni társául, s jobbára egyedül töltötte az éjszakákat.
De most itt van ez a férfi, aki segített rajta, és akinek hálával és köszönettel tartozik. És aki, ha akarná, könnyűszerrel legyűrhetné az ellenállását, lévén annyival erősebb nála.
Ugyanakkor biztos volt benne, hogy nem az a fajta, aki erőszakkal szerzi meg egy nőtől azt, amire vágyik. S hogy ez mennyire így van, hamarosan világossá vált.
- Mindazonáltal, ha jobb szeretnél a tűz mellett aludni, hozhatok neked ide egy medvebőrt és takarót - tette hozzá előbbi szavaihoz az óriás, látva Tana habozását.
De a lány megrázta a fejét, haja csak úgy röpdösött ide-oda.
- Inkább veled.
- Bölcs döntés - vetett rá egy huncut vigyort Gondo. - Mert bár elszállt felettem jó pár év, még mindig tudom, mire van szüksége egy ilyen nőnek mint te, a nyugodalmas alváshoz.
Előző tapasztalatai alapján Tana erősen kételkedett benne, hogy bárki férfi tisztában lenne vele, mi kellene neki ahhoz, hogy jól érezze magát, de azért rá is átragadt a férfi egyre harsányabb jókedve; végül is, biztos jó lesz belebújni annak a két erős karnak az ölelésébe.

Gondo hatalmas tenyerével lágyan átfogta a vállát, aztán beterelte abba a félhomályos szobába, amin nem is olyan rég, csak átvonultak. Tana csak most vette észre a sarokban álló fekhelyet. Szótlanul elhelyezkedett a takaró alatt, és várta, mit fog tenni a férfi.
Egy kis idő múltán aztán megállapította, hogy Gondo mégiscsak tudhatja, mi kell neki a jó alváshoz, mert semmi mást nem csinált, csak finom érintésekkel cirógatta a haját, az arcát, mintha egy gyermeket próbálna álomba-simogatni - és Tana lassan kezdett is belezsibbadni valami félálomszerű állapotba. Aztán a férfi keze lassan lejjebb vándorolt, és a vállát, karjait kezdte lágyan simogatni, a szája pedig Tana homlokát, arcát. A lány egyre kellemesebben érezte magát, tetszettek neki a finom érintések, előző szeretői szinte durván vad markolászásaihoz képest ez a gyöngédség csodálatosnak tűnt. Ráadásul Gondo nem kapkodott, nem feküdt rá rögtön. Hosszan elidőzött azzal, hogy nagy tenyerével bebarangolja a lány karját, oldalát, hasát, karcsú combjait, s csak ezek után vándorolt újra feljebb az a simogató, meleg kéz, hogy a melleit is becézgetni kezdje. Érintése oly jóleső volt, hogy Tana meglepődve tapasztalta: szeretné, ha még sokáig simogatnák így. De igazán akkor döbbent meg, amikor a férfi szája ráhajolt a mellbimbójára, és bekapta azt, mint csecsemő az anyjáét, ha szopni akar. S valóban szopogatni kezdte, méghozzá olyan finoman, hogy a lány hirtelen valami szokatlan bizsergést kezdett érezni az ölében. Ilyet még egyetlen férfi se csinált vele, és ilyen hatással se volt még így rá senki.
Hirtelen belé vágott a felismerés, hogy valami ilyesmit tudhat a falujabeli, külsőre egyébként egyáltalán nem szép Simo is, akinek házából estelente gyakran furcsa zajok hallatszanak ki, s akinek asszonya váltig állítja mindenkinek, hogy az ő párjánál nincs különb ember a világon.
Álmossága tovatűnt, ahogy Gondo most már a másik mellét is hasonló kezelésnek vetette alá, mint az előzőt, keze pedig egyre jobban befészkelte magát Tana hosszú combjai közé. Aztán oldalra fordította a lányt, és még jobban magához ölelte. Kézfeje már a feneke fölött a hátát simogatta, ahogy könyökhajlatába fogta a lány ölét, szeméremdombját pedig felkarja finom bőrével ingerelte. Tana egyre hevesebben mozgott fel s le azon az izmos karon, mert valami eddig nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, s ösztönei azt súgták, hogy így kell tennie. Aztán egyszer csak úgy érezte, hogy már nem bírja tovább ezt a kimondhatatlanul kellemes érzést, meg kellett állnia, miközben elöntötte őt valami édes megkönnyebbülés. Lihegve hanyatlott hátra, aztán kis idő múlva hálával telve simított végig a fölé hajló férfi mellkasán. Valamiért úgy érezte, hogy egy csókot is kellene oda adnia, s mikor engedelmeskedett ennek a késztetésnek, hirtelen kedve támadt végigpuszilgatni azt az izmos testet. A férfi örömtelien felnevetett a ténykedésétől, aztán visszafektette a hátára, és most már tényleg fölé feküdt. Tana tudta, hogy ami most következik, abban neki sok öröme nem lesz, de most nem bánta; úgy érezte, ennyi tényleg jár a férfinak, aki ilyen kedves volt hozzá, és ilyen ügyesen simogatta.

De Gondo megint meglepetést okozott neki: bár hímtagja ott körözött a bejárat körül, de láthatólag esze ágában se volt behatolni. Tana pedig tágra nyílt szemmel fedezte fel, hogy egyáltalán nem is olyan rossz érzés ez neki így. Egyáltalán nem! Sőt, egy idő után már szinte várta, kívánta, hogy mégis megtegye, amit szokás. És hogy a férfi nem mozdult beljebb egy pontnál, hát maga kezdett húzódzkodni felé. Aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy ritmusban mozognak mindketten, és egyre inkább élvezi, hogy még több és több kerül belé a férfi húsából. És hogy egyáltalán nem monoton és unalmas döngölésnek érzi az aktust, hanem gyönyöröket felszakító, belülről érő simogatásnak. Pedig a férfi most már láthatólag csak magára figyelt, és kezdett olyan szenvedélyesen viselkedni, mint mindenki, akivel Tanának eddig dolga akadt. De ezt se bánta, inkább kifejezetten örömmel töltötte el, hogy ő is tud nyújtani valamit cserébe azokért az élvezetekért, amiben eddig is és most is részesül.
Aztán az élvezet egyre magasabbra csapott benne, úgy érezte, mintha egy csúcsponthoz közeledne, s mikor végre ott volt, megremegett az egész teste, az ágyéka lüktetni kezdett. Gondo még mozdult párat, aztán nyögve meg-megrándult ő is fölötte, hogy aztán félig rá, félig mellé boruljon lihegve.
Tana is levegő után kapkodva kapaszkodott a vállába, úgy hallgatta mindkettejük vad szívdobogását. Aztán lecsillapodott a dobogás, a légzésük szabályossá vált, de a lány minden tagjában ólmos fáradságot érzett. Miután a férfi kicsúszott belőle, behunyt szemmel bújt hozzá, hátat fordítva neki, hogy kényelmesen átölelhesse az az izmos, de gyengéd kar.

A következő percben már mélyen aludt. Olyan mélyen, mint utoljára kisgyermekkorában.