Pár hete írtam néhány gondolatot a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban, aminek az volt a lényege, hogy hihetetlenül le van szűkítve a téma a közbeszédben, holott - mint minden az életben - ez is komplex, több rétegű probléma.
Például a demográfiai szempontot ugyan figyelembe veszik a témáról nyilatkozók, de megállnak annál a mennyiségi szempontnál, hogy több gyerek kellene ebbe a felosztó-kiróvó rendszerbe.

Pedig hát nyugdíj szempontjából sem mindegy, milyen gyerekek születnek. Olyanok, akik felnőtt életük nagy részében a szociális ellátórendszeren keresztül (vagy másképp) a társadalmon élősködnek? Vagy olyanok, akik egyszerű biorobotként, minimál bérért és az alapján számított csekély befizetéssel járulnak hozzá a rendszer finanszírozásához? Vagy olyanok, amelyek képzettek lesznek, jól keresnek, és sokat fizetnek be ... egy másik ország nyugdíjrendszerébe, mert perspektívátlannak látják az itthoni életet és elmennek?

Ezzel viszont még mindig csak a minőség témáját érintettük. Holott az első kérdés az lenne, kell-e egyáltalán több gyerek? Meg lehet-e finanszírozni az idősellátást más forrásból, mint a fiatalabb generációk munkájának pénzben kifejezett értékéből? Mire van egyáltalán szüksége egy idős embernek?

Az egészségügyi szempontokról pedig (tisztelet a kivételnek) szó sem esik a nyugdíjjal kapcsolatos beszélgetésekben, interjúkban, írásokban; miközben ez központi problémája mind az időseknek, mind a munkerőpiacnak - és persze befolyásolja (inkább kellene, hogy befolyásolja, de sajnos nincs így) a nyugdíjkorhatár megállapítását.

Ebből a szempontból nem lehet elmenni amellett, hogy a drága orvostudományi kutatásokat jobbára egészségügyi területen működő nagyvállalatok finanszírozzák, akiknek gazdasági érdekei nem az egészség megtartásához, hanem az évtizedeken át tartó gyógyszeres kezeléshez fűződnek.

Másrészt azok az országok, ahol szempont, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei jussanak egészséges levegőhöz, vízhez, élelmiszerhez, és élhessék életüket mind fizikai, mind mentálhigiénés értelemben véve egészséges körülmények között és ezáltal minél tovább megőrizzék egészségüket, munkaképességüket, önellátási képességüket - ott kevesebbet kell költeni az idősellátásra.
Hiszen az idősellátásba az egészségügyi ellátás ugyanúgy beletartozik, mint a nyugdíjellátás - még ha esetleg statisztikailag nem is oda szokták számolni. Pedig az egészségügyi kiadások nagy részét az idősek ellátására fordítják mindenütt.
De csökkenti az idősellátási kiadásokat az is, ha az emberek sokáig képesek a munkaerőpiacon maradni, illetve nincs szükségük szociális gondoskodásra évekig, mert képesek maradnak az önellátásra.

Nyilván ez utóbbit előbb-vagy utóbb többnyire lassan elveszti az ember, és kell mellé valaki, hogy gondoskodjon róla. Ez a feladat pedig legtöbbször még mindig a hozzátartozókra, azon belül is a gyermekekre hárul.
Ám az idősgondozás - tapasztalatból állíthatom - sokkal embert próbálóbb és több időt igénylő tevékenység, mint a gyerekek felnevelése.
A gyereknevelés miatt a nők egy darabig ki szoktak esni a munkaerőpiacról, ám erre nincs lehetőségük akkor, amikor idős szüleikről kellene gondoskodni.

Ez régen nem volt baj, mert nem húzódott el az az életszakasz, amikor az ember már nem önellátó. Ha ilyen stádiumba került, akkor már nem volt messze a vég. Az orvostudomány azonban hihetetlenül kinyújtotta ezt a szakaszt és rengetegen vegetálnak (nincs rá jobb szó) évekig, folyamatos gondoskodást igényelve.
A nyugdíjkorhatár folyamatos emelése miatt azonban a gyermek, aki már maga is idős, még mindig dolgozni kénytelen, és nincs ideje gondoskodni a még idősebb szüleiről. Mire ő is nyugdíjas lesz, meg már nincs olyan egészségi állapotban (hiszen már nem munkaképes, ezért kerül ki a munkaerőpiacról), hogy képes legyen rá.

Következésképp drasztikusan megnőtt az igény az elmút bő 20-30 évben az idősotthonok vagy a pénzért idősgondozást vállalók iránt.
Csakhogy őket meg is kell tudni fizetni. De ki vállalja a költségeket?
Az idős, gondoskodásra szoruló nyugdíjas? Ehhez olyan magas nyugdíjösszegre volna szükség, amit az egyébként is összeomlás felé menetelő rendszer nem tudna finanszírozni.
A még dolgozó, de a saját időskorára előtakarékoskodni próbáló gyermek fizessen? Akinek esetleg még a saját gyermekeit és már megszülető unokáit is támogatnia kellene?

De visszatérve a kérdésre - mi kell az idős embereknek igazán?
Nyugdíj? Mármint pénz?
Ingyenes tömegközlekedés?
Nem, nem igazán.

Ami kell, az a folyamatos emberi jelenlét. Olyan személy, akiben megbízik, aki erős és munkaképes, aki egyszerre társaság, egészségügyileg képzett ápoló, szakács és háztartási munkákat elvégző alkalmazott. Meg persze sofőr, ha menni kell valahova, mert az idősek már túl nehézkesen mozognak a tömegközlekedéshez.
Mivel ez egy emberben ritkán áll rendelkezésre, ezért több személy szükséges hozzá.

Már csak ezért sem alkalmasak az idősödő gyermekek a még idősebb szüleikről való gondoskodásra. Utóbbiak többsége viszont csak a kényszerítő szükség hatására fogadja el az idősotthonba való bevonulást vagy idegen idősgondozók jelenlétét.

Ez afféle 22-es csapdája, és egy szó, mint száz, a fejlett társadalmak öngólt rúgtak maguknak azzal, hogy hagyták az idős kort megnyúlni.

Megoldás? Őszintén szólva, fogalmam sincs.

Az viszont biztos segítene valamennyit a helyzeten, ha a saját szüleinkről való gondoskodás is megfizetett munkának számítana - méghozzá olyan szinten megfizetett munkának, amiből tisztességesen meg lehet élni. Ez megoldhatná azt a problémát is, hogy az 50 fölötti, egyre romló munkaképességű emberek, főleg a nők (akik többnyire az idősgondozást végzik) otthagyhassák a munkaerőpiacot, ahol egyébként is könnyen lapátra kerülnek, ha a klimaxtól, kortól meggyötörten nem tudják a munkáltatók által elvárt teljesítményt nyújtani.

Nem mellesleg ez is egy olyan téma, amiről a közbeszéd a nyugdíj kapcsán nem szokott megemlékezni. A megemelt nyugdíjkorhatár miatt kialakult időskori munkanélküliséget csak mint munkanélküliséget kezelik, nem pedig nyugdíjas problémaként fogják fel, pedig azzal kapcsolódik össze.

A megoldás másik része pedig az lehetne, ha az idősek egészségügyi ellátását leválasztanák az általános egészségügyről és külön pénzkeretből lenne finanszírozva, külön intézményrendszerre lenne rá - ami viszont összefonódna a szociális ellátórendszernek az idősgondozási ágával. Az orvosi ellátás elszeparálása már csak azért is hasznos lenne, mert - mint ahogy van külön gyermekgyógyászat, úgy - az időskorúak gyógyítása is más ismereteket, felkészültséget, más gyógyszerezést, más bánásmódot és valójában más elveket is követelne meg. Míg az általános orvoslásban a cél az egészség megőrzése és helyreállítása, addig az időseknél az állapotromlás lassítása, és az életminőség javítása vagy legalább megőrzése a fontos.

Összefoglalva:

1. Az idősgondozásnak saját intézmény- és finanszírozási rendszer kellene, amely magában foglalná a jelenleg széttagolt nyugdíj-, egészségügyi- és szociálisrendszer idősekkel foglalkozó elemeit, és nem volna szabad leredukálni a problémát a nyugdíj összegének meg a nyugdíjkorhatárnak kérdésére.

2. Védeni és támogatni kellene az időseket gondozó, és szintén idősödő korosztályt, hogy képesek legyenek gondoskodni a szüleikről.

További olvasnivaló:

Egészségben töltött nyugdíjas évek – nem állunk jól

10 ijesztő tény 2022-ben a magyar egészségügyről, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül

Borítókép: macrovector (Freepik)