A Nők 40-el kapcsolatban egyébként is akartam írni, de a Nagy Digitális Lomtalanításom közepette nem volt rá időm. Most is csak röviden reflektálok a témára (oké, ez nem jött össze), s teszem ezt azért, mert a médiában - és ez az Indexre is vonatkozik - elég pontatlanul használják a szolgálati idő kifejezést.
A törvény ugyanis nem szolgálati, hanem jogosultsági (és azon belül szolgálati) időről szól.
Az allamkincstar.gov.hu megfogalmazásában:
Erre a saját jogú nyugdíjra életkorától függetlenül jogosult az a nő, aki legalább 40 év jogosultsági idővel rendelkezik. A jogosultsági időnek csak a keresőtevékenységgel szerzett és a gyereknevelésre tekintettel folyósított ellátás alapján elismert szolgálati idő minősül.
Fő szabály szerint a 40 év jogosultsági időn belül legalább 32 év keresőtevékenységgel szerzett szolgálati idővel kell rendelkezni, azaz a gyermeknevelésre tekintettel elismerhető jogosultsági idő a 40 éven belül, legfeljebb 8 év lehet, de a nyugdíj 40 év keresőtevékenység alapján is megállapítható.
Szintén ezen az oldalon felsorolják, mi nem számít bele a jogosultsági időbe, ami egyébként, a normál nyugdíj szempontjából annak, vagy szolgálati időnek számít:
Nem minősül jogosultági időnek:
- a munkanélküliség esetére nyújtott ellátások folyósításának időtartama,
- a megállapodás alapján szerzett szolgálati idő,
- a kötelező nyári gyakorlat időtartamán kívül a szakmunkás tanulói tanulmányok időtartama,
- a nappali tagozatos felsőfokú tanulmányok időtartama,
- az 1998. január 1-jét megelőzően – nem gyermekgondozás, vagy ápolás miatt igénybe vett – fizetés nélküli szabadság szolgálati időnek minősülő első 30 napja,
- a biztosítási jogviszony megszűnését követően folyósított táppénz (passzív táppénz) időtartama.
Szóval messzemenően nem egyszerű a helyzet, és a médiából tájékozódó laikust meglehetősen félrevezetheti a 40 év szolgálati idő kifejezés. Nyilván az újságíróknak rövidíteniük kell, s ha nem akarnak pontosabban, ámde nyakatekertebben fogalmazni (40 évnyi, speciális szabályok alapján számított jogosultsági idővel rendelkező nők), akkor is, legalább a jogosultsági idő kifejezést kellene használniuk.
Persze ennek a témának nem a terminus technikus a legnagyobb baja, hanem az, hogy anno az 55-ről 65 évre emelés mekkora hasba rúgása volt a teljes magyar női munkavállalói rétegnek és milyen hatással volt különösen az én, akkor pályakezdő generációmra.
Külön misét megérne az addig csak nyomokban meglévő aranyásó nő típus robbanásszerű elterjedésében játszott szerepe ennek a nyugdíjkorhatár emelésnek.
Vagy a szülési életkor kitolódásában és a demográfiai csökkenésben játszott szerepe annak, hogy kinyírták a nyugdíjas, de még aktív segítséget nyújtani tudó nagymamai réteget a 20-as éveiben járó fiatal nők mellől.
Idősgondozási szempontból meg végképp rémálom az, hogy az 50-es éveikben, klimaxos tünetektől elgyötört nők, akiknek a munkavégzőképessége már lecsökkent annyira, hogy alapból se tudjanak két műszakot (munka és otthon) ellátni, még emellett a saját szüleikről is gondoskodniuk kelljen. Holott az idősgondozás önmagában is egész embert kívánna.
Nyilván a 16-18 évesen munkába állt nőknek, ha sikerült megúszniuk hosszabb munkanélküli periódusok nélkül, akkor segít valamennyit a Nők 40. Viszont nappali felsőfokú végzettséggel (ami általánosan min. 4 év főiskolát jelentett a jelenleg értintett generációknál), 62 éves kornál előbb már nem lehet nyugdíjba menni. Az a mínusz 3 év (de többnyire még kevesebb) a 65-höz képest, meg nem sokat ér. Ugyanis a munkaképességet alapvetően nem az határozza meg, hogy hány éve dolgozik az ember, hanem az, hogy hány éves és milyen az egészségi állapota, hány éves korában kezdődnek meg nála azok a öregedéssel összefüggő hormonális és egyéb fizikai változások, amelyek nagy mértékben kihathatnak a munkavégzési képességeire.
Eleve az egész nyugdíjrendszer egyik sarkalatos problémája (a sok közül), hogy úgy kezeli az öregedést, mintha azt egy mindenkire érvényes, konkrét időponthoz lehetne kötni. Üzenete szerint egyik nap még 8 órában munkaképes az ember, a másik nap viszont már képtelen dolgozni és maradjon otthon nyugdíjasként.
Valójában az öregedés (és ezzel együtt a munkaképesség romlása majd elvesztése) egyéni tempóban és fokozatosan megy végbe (többnyire már az ember 40-es éveiben elkezdődve), nem pedig 65 éves korban (vagy 40 ledolgozott év után) egyik napról a másikra. Erre a problémára viszont csak komplex megoldást lehetne találni, amelyhez egészségügyi, szociális, munkajogi, adózási, munkaszervezési, oktatási téren is változásokat kellene bevezetni.
A nyugdíjrendszert viszont önmagában tárgyalja az erről folyó politikai és társadalmi diskurzus. Sőt - és ez egy másik kiemelten fontos probléma -, a nyugellátást a nyugdíj összegének folyósítására (meg a nyugdíjkorhatárra) szűkítik le. Holott a nyugdíjas korosztályhoz tartozók egyre nagyobb részének nem ez a központi problémája. Hanem az, hogy az orvostudomány nem az egészségben, hanem az öregségben eltöltött éveket hosszabbította meg. Ebbe beletartozik az az időszak is, amikor az ember már képtelen ellátni magát segítség nélkül - és sem a megfelelő (és elérhető) idősotthoni, sem a házi ellátás megfizetésére nem elég az átlagos nyugdíj összege. A család fiatalabb tagjai viszont a folyamatos korhatáremelés miatt dolgozni kényszerülnek, beleértve az 50-65 év közötti nőket is, akik egyébként hagyományosan ellátnák az idősek gondozásának feladatát (és nem mellesleg nagymamai segítséget tudnának nyújtani).
De ezen felül még sok, egyéb szempontból is nagyon súlyos problémahalmaz a nyugdíjrendszer ügye (és nem csak hazánkban). Ez a transzneműséggel kapcsolatos téma (lásd fenti, belinkelt Index cikk) említést sem érdemelne a többi gondhoz képest.
A borítókép a Freepik képének felhasználásával készült.
