Már-már kezdtem örülni, hogy az Index milyen szépen összeszedte, mi zajlik jelenleg a tudományos publikálás táján, amit egyetemi könyvtáros lévén volt szerencsétlenségem megtapasztalni: Íme az új iparág, ami a tudomány kizsákmányolásából épül

Aztán közben rájöttem, hogy ennek a cikknek a fordítását olvasom éppen - ami nem baj, csak nem ártott volna feltüntetni az eredeti forrást.

Másrészt pont a hivatkozások szerepe a tudományos teljesítmény mérésben (Wikipédia) és a predátor folyóiratok megemlítése maradt ki a cikkből, ami azért a témához tartozna.

Ha a fentebb belinkelt Wikipédia oldalt elolvassuk, rögtön látható, hogy maga a tudományos élet is küszködik a teljesítménymérés problémájával. Ezért próbálják a darabszám mellett az impaktfaktorral is súlyozni a publikációkat, és az ön-, függő-, független hivatkozás fogalmának bevezetésével, valamit a Hirsch-index segítségével jobb mutatókat kreálni a hivatkozások alapján.
De azt egyenlőre nem vizsgálják sehogyan sem, hogy ebből mennyi hivatkozik visszavont publikációra. Most már ugyan épül adatbázis ezekről, de a használatával csak a jövőben lehet elkerülni a zombikutatásokra való hivatkozást.

A gondot az jelenti, hogy az alapproblémával, a publikálási kényszerrel nem mernek érdemben foglalkozni a tudósok.
A minap a Qubiten olvastam egy véleménycikket, ahol Péter László MTA doktor teljes nyugalommal leír egy ilyen bekezdést a tudományos kutatással kapcsolatos cikkében: 

"Reál területeken az alapkutatás „kihozatalát” vagy „eredményességét” elsősorban a publikációk számával és az azokra érkező hivatkozások arányával mérjük. E területen Magyarország jól teljesít, az akadémiai szféra a működési költségek arányát figyelembe véve magas kihozatallal dolgozik. Az akadémiai típusú kutatásokat azonban az a visszatérő vád éri, hogy nem eléggé innovatív. A TRL skála fenti ismertetése nyomán látható, hogy nem is kell annak lennie."

Csaknem 15 éven keresztül foglalkoztam egyetemi oktatók tudományos publikációival, és bátran állíthatom, hogy nem (csak) az a baj az akadémiai kutatásokkal, hogy nem elég innovatívak, hanem az, hogy a publikációs kényszer miatt egy jelentős részük csak papíron létezik.

Egyes kutatók minimális eredményeket publikálnak 10 féle platformon, annak érdekében, hogy statisztikai adatokkal alátámasztva magasabb jövedelmet érhessenek el, vagy előre léphessenek a ranglétrán. Gyakran eleve tartalékolnak, és a kapott eredményeket akár 2-3 évre elosztva, részletekben, különböző tanulmányokban jelentetik meg, nem pedig egyben, hogy magasabb legyen a darabszám.

Egyes tanszékvezetők, intézetvezetők neve mindig ott van olyan publikációk szerzői között, gyakran első szerzőként, amelyeket a beosztottjaik készítettek el, írtak meg, és az illető vezető maximum néha rákérdezett, hogyan áll a kutatás, és legfeljebb a finanszírozási források felhajtásában vett részt.

De ha önállóan publikál is a beosztott, akkor is elvárás feléje, hogy hivatkozzon a vezető korábbi publikációira - és eleve a beosztott kutatása kapcsolódjon a vezető kutatásához, sokszor úgymond aládolgozzon annak. (Cserébe a vezető is szokott hivatkozni a munkatársai publikációira.)
Nem tudom, hogy kutatóintézetekben a fentiek mennyire jellemzőek, de a felsőoktatási szférában általánosak.

A Magyar Tudományos Művek Tára, a tudományos publikációk bibliográfiai adatait gyűjtő MTMT, ahonnan aztán azokat a jövedelmet, karriert befolyásoló statisztikai adatokat veszik, hemzseg a pontatlanul felvitt adatoktól, a duplikátumoktól, és az olyan, csak előadásban elhangzott "publikációktól", amik valójában nem is azok.
(Az MTMT rendszere, és az adatokat rögzítők - többnyire könyvtárosok - próbálnak küzdeni ez ellen, de amíg az adatok a szerzőktől származnak és pontatlanul, hiányosan adják át azokat az adatrögzítőknek, addig ez sziszifuszi munka.)

Az írási kényszer mellett a másik probléma az időfaktor és az archiválási hiány.

A tudományos publikációnak pont az lenne a lényege, hogy más kutatók is megismerjék az eredményeket, tudjanak arra építeni, vagy esélyük legyen bebizonyítani a tévedéseket. Akár felhasznál, akár cáfol egy kutatás egy eredményt, hivatkoznia kell rá, hogy amikor az új eredményt publikálják, akkor visszaellenőrizhetők legyenek az eredeti adatok. Ez a visszakereshetőség és ellenőrizhetőség azonban nem valósul meg, ha csak szóban hangzik el egy konferencián a tudományos eredmény, vagy csak egy rövid kivonat (absztrakt), esetleg Power Point diasor jelenik meg.

Mint ahogy akkor sem valósul meg a visszakereshetőség, ha nem kerül tartós, ugyanakkor publikus archiválásra a tanulmány vagy kutatási jelentés - mert nincs konferenciakiadvány, vagy ha van is, az már nem jut el a könyvtárig, nem lesz feltöltve teljes szöveges adatbázisba, vagy kitéve a konferencia honlapjára.
Pedig ma már a tudomány rohamos fejlődése miatt nagyon sok eredmény elavulna, mire megjelenhetne egy olyan, nagy presztizsértékű tudományos lapban, ahol előzetesen alapos ellenőrzésen és hitelesítésen ment át. Ezért nagyon sok területen ma már konferenciákon ismertetik először az eredményeket.

Ami nem baj, csakhogy ezekre, ha nincs róluk archivált, de publikus változat - és többnyire nincs - nem szabadna hivatkozni. Ám mégis megteszik.

Egyébként saját tapasztalatom szerint az egyetemi kutató-oktatók nagy része nincs tisztában sem azzal, hogy mi is a tudományos publikáció célja, értelme, vagy milyen hivatkozási stílusok léteznek és hogyan kell szabályosan hivatkozni, kulcsszavakat vagy tárgyszavakat megadni.

Csak alkalmazkodnak az általuk is utált és nem értett rendszerhez, és írnak, mert muszáj.

Borítókép: brgfx (Freepik)