A bútorok már tegnap a helyükre kerültek, de a szoba közepén még ott tornyosulnak a ruhákkal, könyvekkel, apróságokkal teli dobozok.
- Jó lenne ma már ezen is túl lenni - intek feléjük. - Segítesz majd adogatni, ha letöröltem a polcokat? - kérdezem a férjem.
- Nem arról volt szó, hogy nagybevásárlásra megyünk?
- De. Azt is meg kell csinálni - sóhajtom. Hosszú lesz a mai nap is, már látom.
- Na, figyelj! Összeírod a listát, hogy mit kell venni, én elmegyek a gyerekkel, bevásárolok, megebédelünk, meg neked is hozunk valami kaját. Addig te nyugodtan takaríthatsz, pakolászhatsz - mondja rövid hallgatás után a párom.
Tudom, meg érzem is a hangjából, hogy jobban esne neki, ha velük mennék, mert nem szeret egyedül vásárolni, de sok értelme nincs. A pakolással is gyorsabban haladok, még egyedül is, ha közben nincs útban senki.
Így aztán gyorsan megírom a listát, és miután magamra maradok, fejest ugrok a rendrakásba.
Lassan már dél felé jár, mire nagyjából végzem. Épp nekiveselkedem, hogy a feleslegessé vált papírdobozokat lehordjam a lakásból a szemeteshez, amikor csöngetnek. Erről rögtön eszembe jut, sürgősen kulcsot kell másoltatnunk, hogy legyen mindkettőnknek, és miközben kinyitom az ajtót, hogy beengedjem a férjem, a szám is nyitom, hogy rögtön közöljem is vele ezt. Aztán nyitva is marad a szám, de a hang bennreked. Csak állok ott leesett állal, kikerekedett szemmel. Mert az ajtóban nem a férjem áll.
Lassan már húsz éve nem láttam őt, de rögtön felismerem. Annyiszor bámultam őt a gimnázium folyosóján a szünetekben, az iskolai kosármeccseken, amikre csak miatta mentem el, az ünnepségeken, ha szerencsémre úgy sorakoztattak fel minket, hogy láthattam őt, hogy teljesen beleégett az agyamba egy kép róla. Emlékszem, régen 100 méterről is felismertem a járása, a mozgása alapján. Most itt van, alig fél méterre tőlem, mégse hiszem el, hogy ez tényleg ő. Mit keres itt? Hogy kerül ide?! A szívem egy hosszú pillanatra elfelejt verni, de aztán bezzeg olyan heves dobogásba kezd, mint annakidején, amikor egyszer leült a barátjával a mi asztalunkhoz az ebédlőben, mert nem volt máshol hely. Majdnem megfulladtam akkor az ételtől, úgy összeszorult a torkom izgalmamban.
De most is az ájulás kerülget. Alig jut el a tudatomig a szava, ahogy köszön, bemutatkozik (feleslegesen), és aztán magyarázatként hozzáteszi:
- Én vagyok Kristóf új osztályfőnöke. Családlátogatásra jöttem.
Aztán csak néz várakozóan, kutatóan. Én meg csak állok ott megkövülten, kócos hajjal, porosan, izzadtan, egy szál ujjatlan kisköpenyben, hónom alatt egy halom összehajtott papírdobozzal. Te jóisten, mit gondolhat rólam?! Muszáj megszólalni, megmozdulni!
Először is sürgősen becsukom a szám, és nyelek egy nagyot, meg gyorsan pislogok néhányat, hogy magamhoz térjek.
- Elnézést ... - motyogom, és félrehúzódom, hogy beengedjem. - Azt hittem, a férjem jött meg ... Elmentek bevásárolni Kristóffal ... De nemsokára már itt kell lenniük ...
Jajj, egek! Az előszoba tele dobozokkal, bemutatkoznom is illene, de hogy nyújtsak kezet, amikor tiszta kosz vagyok. Meg magáznom is kellene, hisz tulajdonképpen teljesen egyoldalú volt az ismeretségünk, ő soha észre sem vett. De hogy magázzak valakit, akibe négy éven keresztül olyan veszettül szerelmes voltam, akiről annyit ábrándoztam, és akinek a közelségétől még most is remeg a lábam.
- Elnézést, hogy így magukra török bejelentés nélkül, de a beiratkozáskor még nem tudott a férje telefonszámot megadni, hogy előre ideszólhattam volna. Sajnálom, hogy megzavartam a munkában, de sürgősen beszélnünk kell a hétfői nap miatt - mondja, miközben belép, és tétován megáll a dobozhalom előtt.
Ráadásul még el is pirul zavarában. És olyan furcsán is néz ... aztán nyel egy nagyot, és elkapja rólam a szemét ... Egek, csak nem ismert rám?! Hiszen attól, hogy látszólag keresztülnézett rajtam, még tudhatta, hogy ki küldött neki képeslapot születésnapjára, meg mozijegyet egy osztálytársnőjén keresztül.
És akkor ... és akkor visszapillant rám még egyszer, de nem a szemembe néz, hanem a lábamra. Aha!! Szóval a mini alól kilátszó combom a pirulás oka!!
Mázsás súly gördül le a lelkemről, legszívesebben felnevetnék, de csak egy széles mosolyt engedélyezek magamnak, a zavarom tovaszáll, s bár a szívdobogás megmarad, most már viszonylag nyugodtan tudom kezelni a helyzetet. Megszabadulok a hónom alatt lévő dobozoktól, betessékelem a nappaliba, elmagyarázom, hogy kicsit korai a családlátogatás, mert még be se rendezkedtünk igazán, és újabb sűrű elnézések közepette eltűnök a fürdőszobában, hogy kezet mossak.
Kapkodva végigtörlöm magam egy benedvesített törülközővel, megfésülködöm, s miután nagyjából visszanyertem emberi formám, utánamegyek a szobába. Háttal áll, a könyveket nézi a polcon. A fenekén feszül a vászon farmer, szokás szerint sportcipőt visel, és persze sötétkék a pólója, még jobban kiemelve szőkeségét, kék szemét. Mit sem változott az ízlése ... és az alakja se. Talán kicsit soványabb. És rövidebb a haja, pedig a félhosszú jobban áll neki. Legszívesebben odalépnék a háta mögé, átkarolnám, hozzásimulnék, belekapaszkodnék izmos mellkasába, keskeny csípőjébe, és arcomat a hátának szorítva elsuttognám, hogy ő volt életem legnagyobb szerelme, és azóta se volt senki, senki, aki felébresztette volna bennem ezt a szenvedélyes érzést. És hogy tudom, most már nem is fogja senki. És hogy nem hittem volna, hogy látom még az életben, és ez egy óriási csoda. Megérzi a jelenlétem, hátranéz, megfordul, és találkozik a tekintetünk. Láthat valamit a szememben az előző gondolataimból, mert vizsgálódóvá válik a nézése. Magam is meglepődöm a merészségemen, ahogy megállom, és nem fordítom el a fejem. És ő is csak néz, de már nem kutatóan, inkább ... gyönyörködve. ... Nem, ezt nem hihetem! ... És mégis: mintha simogatná az arcomat a tekintetével. És halvány, bátortalan mosoly lebeg a szája sarkán. Valami hihetetlen bátorság száll meg ettől, és kibukik belőlem:
- Te ugye miskolci vagy?
Elkerekedik a szeme, és most az ő szája marad tátva egy pillanatra.
- Igen.
- És a Hermanba jártál - ezt már nem is kérdezem.
- Igen.
- Emlékszem rád. Egy évfolyamra jártunk. Én per 5-ös voltam.
- Én meg per 3-as. (Nekem mondod? - gondolom magamban vigyorogva.) Nahát ... - nyögi, és megint kutatva néz, próbál emlékezni rám.
Megmondom neki a lánykori nevem, de biztos vagyok benne, hogy nem fog emlékezni rám.
- Nem, nem emlékszem. Én jobbára csak a saját osztálytársaimat ismertem, meg még pár srácot, akikkel egy kosárcsapatban játszottam.
- Kosárlabdáról jut eszembe: Kristóf régi iskolájában karate-edzéseket is tartottak, és ő már kék öves volt. Meg úszni is járt. Minden reggel hajnalban már mennem kellett vele, mert ha nem lett lefárasztva még iskola előtt, nem bírt nyugton ülni az órákon.
Lassan belemerülünk egy tanár-szülő beszélgetésbe, azzal a különbséggel, hogy szerencsére visszategez. És talán ez az oka, hogy fokozatosan felenged, és sokkal inkább barátivá válik a hangnem, mint hivatalossá. Hétfőn kezdődik egy háromnapos osztálykirándulás, emiatt jött, hogy figyelmeztessen minket: nem lesz tanítás. Amikor a múlt héten a férjem beíratta a gyereket az iskolába, ezt elfejtették mondani neki.
- Elvileg eljöhet ő is velünk, bár nincs befizetve, de az egyik gyerek eltörte a lábát, és így se ő, se az édesanyja, aki kísérőként jött volna velünk, nem jöhet, de a helyük megvan, és így legalább nem veszne kárba.
Nagy kísértést érzek, hogy lelkesen én is jelentkezzek kísérőnek, de nem lehet: kezdenem kell az új munkahelyemen. Pedig rákérdez, nem tudnék-e velük menni. Elmagyarázom a helyzetet, mire lassan elterelődik a beszélgetés az iskoláról és a gyerekről a munkámra, meg a költözés okaira. Istenem, úgy issza a szavaimat, mintha isteni kinyilatkoztatást hallgatna! Előredőlve, csillogó szemekkel bámulva figyel rám, és a nem szűnő kérdései is őszinte érdeklődésről árulkodnak. Valami remegés kezdődik bennem a gyomrom táján, csodát érzek közeledni. De hát már maga az is csoda, hogy itt van, hogy láthatom, hogy beszélhetek vele! Elmerül bennem minden más lassan, olyan mintha csak mi ketten léteznénk a világegyetemben. Egyszer csak elfogy a mondanivalóm, és ő se kérdez. Csönd telepedik közénk, és felszakítja bennem a régi sóvárgást: tudom, hogy ott van a szememben, mit érzek iránta, és tudom, hogy olvas a tekintetemből. És mintha tükörbe néznék: az ő szeméből is vágy sugárzik felém. Mozdulnék és látom: ő is mozdulna felém, de megbénítanak bennünket a társadalmi konvenciók. Mégis: édes ez a szenvedés. Keserűségként ér, ahogy megszólal a csengő, és szétrombolja ezt a meghitt pillanatot.
Látom a sajnálkozást az ő szemében is, ahogy a megérkező fiúk visszarángatnak minket a való világba. El is búcsúzik hamar. Az ajtóban még megfordul, mintha mondani akarna valamit, és én megérzem, hogy találkozni szeretne még velem, de hirtelenjében nem tud ürügyet kitalálni rá. A torkomban dobog a szívem. Tudom, hogy végzetes lépésre szánom el magam, s talán hiábavalóan, de azt is tudom: örök életemben bánnám, ha nem élnék ezzel a csodaszerű alkalommal. A férjem a gyerekkel már a konyhában pakol, kettesben vagyunk az előszobában, és én halálraszánt merészséggel megfogom a karját, picit megszorítom, és nyomatékosan azt mondom:
- Bemegyek majd az iskolába érdeklődni, hogy sikerül Kristófnak a beilleszkedés az új közösségbe.
- Az jó lesz. Oda fogok figyelni rá, megígérem. - sóhajtja, hosszan a szemembe nézve. És közben mindketten tudjuk, hogy a szavak mögött mi bújik meg. Hogy elindultunk egy úton, ami ki tudja, hová vezet majd.

*******************************

Végül is nem mentem be az iskolába. Nem volt rá szükség. Kisváros ez, egyetlen uszodája van. És ő odafigyelt a mondatomra, hogy én kísértem mindig a fiam úszni, és ez ezentúl is így lesz. Már az első alkalommal összetalálkoztunk. Láttam, ahogy végigsiklik a tekintete a fürdőruhás alakomon, és megemelkedik a mellkasa a mély sóhajtól, amit felszakít belőle a látvány. Pedig sose voltam különösebb szépség, és így a negyedik X felé, a szüléstől, szoptatástól megváltozva, pláne nem vagyok olyan veszettül kívánatos. Mégis kellettem neki, és ezt egy percig sem titkolta. Valami szavak nélküli megértés alakult ki közöttünk. Persze beszélgettünk sokat: a gyerekről, az iskoláról, a sportról, a városról - közömbös témákról. De a szavak mögött mást gondoltunk.
Eleinte az uszodában találkozgattunk, de hamar meggyőzött, hogy elég nagy már a gyerek, hogy egyedül járhasson úszni, és attól kezdve felcseréltem az úszást a délutáni konditeremmel. Ő ajánlotta, ő kísért el először, ő mutatta meg a gépek használatát, segített edzéstervet kidolgozni (testnevelés szakosként értett hozzá), látszólag mintha csak egy régi ismerősének tenne szívességet ezzel. Nem hiszem, hogy a külső szemlélő bármit észrevett volna rajtunk. De én tudtam, hogy nem pusztán udvariasság vezeti, amikor hazakísér edzés után. És ő is tudta, hogy miért ballagok olyan lassan az oldalán.

*******************************

Új város, új lakás, új élet - régi szerelem. Két hónapja már, hogy újra lobog a régi tűz a szívemben. Amelyik soha ki nem tudott hunyni, csak parázslott eltemetve a tőle távol töltött évek, a szürke mindennapok, a másokkal való kényszerű próbálkozások, a magánytól való félelemből kötött kompromisszumok súlya alatt.
És most itt van, itt áll előttem. Túlóráztam, nem mentem edzésre, és kilépve a cég kapuján megláttam őt az utca túloldalán a kocsijának támaszkodva. Ahogy észrevett, kihúzta magát, tett egy tétova fél lépést felém. Az egész férfi egy kérdőjel, süt belőle a feszültség, az aggodalom. Ég a szeme, remeg a szája széle. Nem biztos benne, hogyan fogadom ezt az akcióját. Hiszen én férjnél vagyok, és ő a fiam tanára. És ez egy kisváros.
Nem tudja, hogy nem érdekel, ha ég és föld összeszakad is: kell nekem! Olyan rég és olyan nagyon kell!!
- Túlóráztál?
- Igen. Nem tudtam menni edzésre.
- Hazavigyelek?
- Igen.
Aztán mélyet lélegezve, összeszoruló torokkal hozzáteszem:
- Hozzád.
Megrándul, azt hiszem, itt a nyílt utcán megcsókol, de fegyelmezi magát. Csak a szeme beszél.
Szótlanul nyitja az ajtót, besegít. Az úton végig hallgatunk, látom, kényszerítenie kell magát, hogy a vezetésre figyeljen, és ne hajtson túl gyorsan. De nem lakik messze. Előreenged az ajtónál, de hátra se fordulva csapja be maga után. Azonnal a kezem után nyúl, nekiveti a hátát az ajtónak, és magához ránt, lecsap az ajkamra a szája. Mint a kiéhezett vándor, aki végre élelemhez jut, olyan mohón csókol, szinte felfal, tenyere szorosan fogja a fejem, ujjai a hajamat túrják, másik keze a hátamat, a csípőmet szorongatja. Aztán megnyugszik kicsit, míg lélegzetért kapkodunk, vállgödrébe fekteti arcom, simogatása lelassul, lágyabbá válik. Megint rámhajol a szájával, de most már gyengéd a csókja, inkább csak sok apró puszi - mintha így kérne bocsánatot az előző hevességéért. Aztán csak néz, néz hosszan a szemembe, már nem is simogat, inkább lágyan ringat az ölében:
- Te egy csoda vagy! - suttogja mosolyogva.
- Ez az egész egy csoda. És te nem is tudod, hogy mekkora - felelem, de nem hagyok időt neki, hogy rákérdezzen: miért?
Most én csapok le a szájára, úgy tapadok hozzá egész testemmel, mintha bele akarnék olvadni, eggyé akarnék válni vele - és tényleg azt akarok. De valami közénk feszül, és érzem, nem esik jól neki a hevességem. Eltolom hát a csípőmet tőle, hogy a kezem közénk férhessen, és kiszabadítsam a nadrágbörtönből ezt az édes akadályt. De a gazdája mást gondol, csak annyit hagy, hogy végigsimítsak rajta a nadrágon keresztül, aztán a csuklómnál fogva eltolja a kezem, és már terel is a szoba felé, az ágya felé, ahol aztán vetkőztetni kezd. Minél kevesebb a ruha rajtam, annál kevesebb hely van a bőrömön is, amit még nem csókolt meg, nem cirógatott meg a kezével. Már a bugyimnál jár mire odáig jutok, hogy levarázsoljam róla a pólót - csak velem hajlandó foglalkozni, nem segít nekem, hogy le tudjam vetkőztetni. Mikor a bugyi alatti területet kezdi el feltérképezni a szájával, nekem is elmegy a kedvem a további próbálkozásoktól, átadom magam a gyönyöröknek. Remeg a lábam, és úgy érzem, mindjárt bepisilek, ahogy a nyelve újra és újra végigsiklik a csiklómon. Egyszerűen nem bírom tovább, el kell tolnom a fejét, annyira intenzív az érzés, hogy nem tudom elviselni. Felnéz rám kérdőn. Beleremeg a lelkem az arca látványába: olyan szép! Annyira szeretem! Rászorítom a tenyerét a szeméremdombomra, de a végre végighullámzó borzongásom sokkal inkább a szemétől van, mint a kezétől.
Mikor kicsit megnyugszom, hátrahanyatlom az ágyra, húznám magamra őt is, de végre eszébe jut, hogy előbb meg kellene szabadulnia a felesleges ruhaneműktől. Meg is teszi pár rántással, és máris ott bújik az ölemben, végre a combjaim közé ölelhetem a derekát, háta mögött keresztbe tett bokáimmal szorosan magamhoz húzom, talpammal a fenekét simogatom, míg egy hosszú, mély csókban forrunk össze. A nyelvem felfedezőútra indul a szájában, érzem, hogy izgalma magasba csap ettől. Tenyerével végigsimít a fenekemen, hüvelykujja közben a bejáratot keresi meg és simítja végig, hogy segítsen megtalálni a tapogatózó, vágyakozó testrészének a neki kedves helyet. Besegítek neki én is a kezemmel, nem mulasztva előbb egy kicsit becézgetni azt a kemény és mégis puha rudat, mielőtt magamba ereszteném. Lassan, fokozatosan hatol belém, pont úgy, ahogy szeretem: először csak a bejáratot izgatva, aztán egyre mélyebbre elmerülve bennem, míg végül, mikor már a szenvedélyem a csúcson jár, teljesen betöltve, hogy a heréi érintése lökjön át abba az állapotba, amikor megszűnik létezni a világ, csak a gyönyör van, és a vad szívdobogás. Eddig még sose tudtam ezt a pillanatot nyitott szemmel átélni, de most el se tudom képzelni, hogy ne lássam őt közben. Ő is engem néz, valami sosem-látott van a szemében. Egymás forró lélegzetét érezzük, ahogy levegő után kapkodva együtt ringunk a kéj hullámain. Aztán lassan elcsitul a testünk. De az én lelkem még mindig remeg, ahogy megértem: mennyivel másabb volt ez a szerelmeskedés, mint az összes eddigi szeretkezésem. Azok hétköznapi élvezetek voltak.
Ez maga volt a csoda!