Amikor a 70-es, a 80-as, a 90-es évek zenéjéből készítettem egy kis összeállítást, megesküdtem volna, hogy a Ramada Inn valamikor a 70-es években született. De Google barátunk szerint 2012. októberében jelent meg először.
Annyi azonban biztos, hogy Neil Young gitárja valami elképesztően, zsigerekig megborzongatóan jól szól.

Steppenwolf Born To Be Wild című száma, ami Szelíd motorosok betétdala volt viszont tényleg régi ... khm, egyidős velem, hiszen 1968-ban készült el. (A film egy évvel későbbi.) Viszont itt is érdemes figyelni a kissé háttérbe tolt gitár hangjára.

Egy gitár-fókuszú posztból nem maradhat ki az egyetlen, az utolérhetetlen Mike Oldfield sem, aki kb. mindenen tud játszani (és ijesztő körmei vannak).

Nyilván nem a William Tell Overture a legismertebb tőle, hanem a Tubular Bells, de annak annyi verziója van, hogy nem is tudom, melyiket ajánljam. Mondjuk mindet kellene, szólva inkább egy másik slágert teszek még be ide, a To France-t, bár ebben kevésbé a gitár, mint az ének a főszereplő.

A 70-es évekbeli összeállításomban persze szintén vannak nagyszerű gitárszólókat tartalmazó számok, de lépjünk át a 80-as évekre. Abból az összeállításból ugyanis kimaradt két szuper kedvenc együttesem. Az első a Dire Straits. (A másik a Genesis, de ők nem annyira gitár központúak, ezért másik poszt témája lesznek.) Ha betenném az összes kedvenc Dire Straits számom, végtelen hosszúságú lenne ez a bejegyzés, szóval csak a Money For Nothing kerül ide.

Ugorjunk egyet 1990-re, amikor megjelent Still Got The Blues Gary Moore előadásában. Ő szintén olyan zenész, aki nem maradhat ki, ha gitárokról van szó.

Szerintem kis kedvencem, Hanyu Yuzuru erre a számra is csodálatosan tudna korcsolyázni, de ő inkább a Parisienne Walkwayst választotta, és döntött rekordot, illetve nyerte meg 2014-ben az olimpiát ezzel a programjával. Egy zenei mixet használt, nem az egész dalt (a szabályok miatt), de akkor is ezt teszem be, mert vele együtt tökéletes a zene is.